Székely hepaj, román bánat

Ne szidd az édesanyámat!...

Kitűzték: nem vicc. Nagy hepaj lett, míg kiderült, hogy csak két lepedőről van szó. És nem is két székely lepedő!...De ott pezdergette a szellő a Dümbovica fölött, és a hirtelen föl-föl durranásban két személygépkocsi és hat felháborodott járókelő bukott alá teljes öntudatlanságban a habok, de főleg az alacsony vízállás okozta fájdalmak örvényébe...

Helikopterek döglöttek alá, és nem lett semmi.

Kiderült, hogy egy holland virágtermesztő cég fóliáit ragadta a magasba a hirtelen jött tavaszi szél. Ettől rumburákolt be a nácionális légelhárítás.

Évtizedek óta gátolnak abban, hogy érdemei szerint szerethessem a román népet.

Jó, tudom: attól, hogy hitleráj, még nem kell utálni a német nemzetet, kultúrát. Attól, hogy Franco, még nem feltétlenül kell elfordulni, ha spanyol szólt hallunk, mert egyrészt hol van az már, másrészt, mert lám, mekkora a gubanc a katalánokkal és a baszkokkal, akik – szemtanú mesélte – szóba csak akkor állnak az idegennel, ha angolul, ne add, uram, franciául szólal meg; csak spanyolul nem.

Attól, hogy Lenin, Sztálin és a többiek, nem kell utálnom a nyelvet, amelyen Tolsztoj és Dosztojevszkij és Puskin írt. És attól, hogy Rákosi, nem kell utálni mindent, ami, horribile dictu, magyar.

(Bár ezt nehéz betartani.)

Attól sem, hogy Antonescu és Maniu-gárdák. Nem fogom gyűlölni a román népet.

A román népet én kifejezetten szeretem. A román nemzetet is, ha már ki lesz teljesen alakulva, úgy, ahogy manapság a korszerű nemzetfogalmat definiálják.

Megvádoltak, hogy nekem is Erdély kell. Sőt, hogy fáj nekem Erdély. Egyetlen román cimborám akadt, aki megengedte, hogy Erdélyt sirassam. Én Edélyt, ő Besszarábiát, Bukovinát. És akkor sem volt olcsó a vodka.

De majdnem mindent vissza is adtunk és -kaptunk.

Petőfivel vallom: nem a népet kell kárhoztatni – mert hiszen a nép gyönge, mint az asszony s mint a gyermek –, hanem ámítóit, félrevezetőit, ezeket a magán- és közszorgalmú csahosokat. Mert hát a nép nem kimondottan a normalitás alapján működik.

Ezek miatt semmiképpen sem szerethetem maradéktalanul a román népet. Amíg a román nép nem jelentéktelen hányada ezeket a mécsevedett nagykenetű hupurcsákokat részesíti előnyben, az én önzetlen vonzalmam egyoldalú, majdnem reménytelen. Viszont optimista!

Szeretetem e nép tiszta természetének, hagyományőrző kultúrájának, empátiakészségének szól.

És varázslatos életerejének. Élni, sőt: átélni tudásának.

Ebben jócskán rokonok is volnánk.

Na de ma, ennyi, úgy látszik, nem elég. Ma el kellene tekintenem attól, hogy másod-, sőt harmadrendű állampolgárnak tekintenek, fittyet hányva múltra, történelemre, mindenre, ami számomra érték. Tűrnöm kell, hogy zsigeri zsonglőrök diktáljanak ismét és ismét Romániában. Hogy jogfosztottságomat az alkotmányból vett csipkés idézetekkel “illusztrálják”.

Ezek a mentáldigitális meredek pimaszságok nem csupán holmi pállott agyú vidéki figurák gyermeteg kitalációi. Nemzetstratégia szintjére emelt fasisztaságról van szó.

A zászló-bumburnyákos Ponta-trükk konzseniális csotrogányos kormánybandalgói csókot váltanak a nép legszeretettebb és leginkább meglőtt fiával, tudjátok, kicsoda volt Ő –, és úgy rúgják vissza ezt a számukra semmit sem jelentő hazát, hogy egykor majd a saját ükpolitikumuk sem ismer rá.

De a román nép ezt nem fogja hagyni.

A román nép ezeket a csiripiszli cseszlepeszle csirmánkolókat ugyanúgy nyírja majd ki, szenvtelen peszlekelő katrincasággal, mint a hatalmasan halántékon folyva talált s meglőtt lüke diktátort. Anno neki, mert bízvást dacumál.

A román nép mindenkit kinyír!

De mi megma...

Aki nem hiszi, ne is higgyen semmit.