Sebestyén Péter bejegyzései - Erdélyi magyarok a világban2024-03-29T02:03:26ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeterhttp://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2532552934?profile=RESIZE_48X48&width=48&height=48&crop=1%3A1http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blog/feed?user=0avd6kis7pz5b&xn_auth=noJézus az influenszer - 3D-bentag:www.erdelyimagyarok.com,2019-03-27:4464973:BlogPost:7371592019-03-27T18:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Világszerte kutatják tudósok és nevelők, szakemberek garmadája, egyháziak és világiak, mit lehet kezdeni az utóbbi évtizedekben született nemzedékkel, akikkel már sokan a huszonegyedik századot is azonosítják. Digitális benszülötteknek, bedrótozott, behálózott netlakóknak nevezik őket, akikre már nem lehet úgy hatni, ahogyan minket neveltek szüleink. Énfüggő, bizonytalan, kísérletező, elköteleződésre, döntésre képtelen emberek ők, fiaink és leányaink, akik napi hat-tíz órát töltenek el a…</p>
<p>Világszerte kutatják tudósok és nevelők, szakemberek garmadája, egyháziak és világiak, mit lehet kezdeni az utóbbi évtizedekben született nemzedékkel, akikkel már sokan a huszonegyedik századot is azonosítják. Digitális benszülötteknek, bedrótozott, behálózott netlakóknak nevezik őket, akikre már nem lehet úgy hatni, ahogyan minket neveltek szüleink. Énfüggő, bizonytalan, kísérletező, elköteleződésre, döntésre képtelen emberek ők, fiaink és leányaink, akik napi hat-tíz órát töltenek el a virtuális világban: csetelnek, instáznak, fészbukoznak, gyűjtik a lájkot és pörögnek a folyton változó eseményekkel, de közben nem képesek lépést tartani magukkal és a valósággal. A zömében fölösleges adathalmazt bújják, a vibráló, változékony audió-vizuális ingereket hajkurásszák; és a pénz-piac-profit diktatúrájának, agymosodájának, elvárásainak fegyvertelen áldozatai.</p>
<p>Ezzel egyidőben az egész társadalom gondban van, mert ez a kvázi, onlájn művilág azt szeretné elhitetni, hogy a valós élet értékrendjét, üzeneteit csakis a kibertéren keresztül lehet eljuttatni másokhoz. Az áruk, a termékek, a szolgáltatások is csak úgy érnek a fogyasztókhoz, ha oda visszük azokat, ahol a potenciális vásárlók vannak. Vagyis, ha az „eladó” is ott lóg a neten, ahol a vevők is tanyáznak. Ehhez legjobb módszer, ha bevetjük a marketingesek trükkjeit, például a legújabb médiumokat, az influenszereket. Csupa trendi kifejezés. Influenszer az, aki képes minél több embert befolyásolni, aki képes minél több emberre hatni. Akinek véleménye, arca, alakja, megjelenése fondorlatos módon meggyőzi a többséget arról is, ami nem igaz. Rájuk épül a reklámipar. Gonosz énjüket is pirulás nélkül bevetik a siker érdekében. Túlfűtött önbizalmukban testüket, fényképüket, szelfijüket is reklámarcként használják, mert tudják, követőik óránként lesik, mit posztolt az ideáljuk. Ők a véleményvezérek, akik egymaguk „képviselik” a márkát, legyen az ruha, illatszer, külföldi utazás, menő cucc, stb.; mert a rajongók rögtön kezdik lájkolni, követni, s az üzlet máris megköttetett. Dől a pénz. Már a jutub s a fészbuk is fizet a kattintások alapján. Másrészt a törvény kemény börtönévekkel bünteti a befolyással való üzérkedést. Hát nem különös?...</p>
<p>A megvezetett, éretlen követők meg így építik fel „saját magukat,” s elhiszik, hogy a látott-hallott, elillanó illúzió maga a valóság. Ők maguk is olyan gazadagok, örök fiatalok, szépek és sikeresek lesznek, mint akit bálványoznak.</p>
<p> Elgondolkodom, vajon ma Jézus is csak így lenne menő: kezében a legújabb simogatós kütyüvel, fülében a drótos fülhallgatóval, fél szemmel mindig az Instagrammjára figyelve, vajon posztolt-e neki valaki? Pedig mindössze tizenkét „követője” volt...</p>
<p>Mikor lett százezres „brand” belőle? Ha jól tudom, az első század végi keresztényüldözések idején, amikor követői életüket adták érte.</p>
<p>De azért ez egy hosszasabb folyamat. És mélyebb. És magasabb (rendű). Ahhoz: hinni kellene benne, végigmenni a keresztúton, vállalni az áldozatot, tanulást, begyakorolni a szakmát, kijárni az élet iskoláját, menni fel vele a Golgotára, majd belátva a megfutamodást, a tagadást, előmerészkedni a félelemtől megvédő komfortzónából, s kiállni bátran mellette jó- és balsorsban. Emlékszünk Jézus perére: amikor az akkori korrupcióellenes ügyész, DNA-s pribék politikai megrendelésre arcul csapta, akkor higgadtan visszakérdezett:<span> </span><em>Ha rosszul szóltam bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?</em><span> </span>(Jn 18, 23)<span> </span><em>Melyik jócselekedetemért akartok megkövezni?</em><span> </span>– kérdezte Jézus a farizeusoktól. Persze a nagyképű válasz sem maradt el:<span> </span><em>Nem a jócselekedetekért, hanem, mert Isten Fiának mondtad magad!</em><span> </span>(Jn 10, 32-33)</p>
<p>Nemde pont ezt kérné a mai fejlett világ is az egyháztól – nemcsak az egyháziaktól -, minden Krisztus követőtől. Higgyél benne, de ne zavard az üzletünket. Állj be a sorba, te is. Fogyassz, vegyed, egyed azt a terméket, amit kínálunk, imádjad magad s a pénzt, a testedet s a civilizációdat –, de elégedj meg vele. Ne akarj Isten gyermeke lenni. Jó az egyház, támogatjuk is, ha óvodát, szociális otthont, árvaházat épít, és elvégzi az ilyen piszkos munkát, de ne merje állítani, hogy a mi hazánk a mennyben van, hogy Jézus Isten fia. Hogy ez az élet keresztút, de Jézus legyőzte a hálált, s majd odaát dicsőít meg minket is. Ez már sok(k) a fejlett világnak.</p>
<p> Talán gyermekeink viselkedése, a környezet rájuk gyakorolt hatása döbbent rá minket is, hogy merjünk másképp látni, és élni, mint az a külvilág, közvélemény, amelyet elvakít a saját gazdagsága, tudománya, virtuális adathalmaza. Merjünk életünknek egy másik dimenziót találni, amelyet csak a Krisztusba vetett hit adhat meg. S akkor nem lesz uncsi a szentmise, nem lesz fárasztó az imádság, nem lesz fölösleges a családi és egyházi közösség.</p>
<p> A legutóbbi nyíregyházi egyházmegyei ifjúsági találkozón, Kovács Csaba, a Szent Miklós Görögkatolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium lelkiigazgaója egy találó hasonlattal szemléltette életünket, ami nagyböjti házifeladatként is megjárja. Azzal kezdte, hogy mi ne a hogyanra összpontosítsunk, hanem a dolgok okait, miértjét keressük elsőként.</p>
<p> Majd életünket egy 3D-s filmhez hasonlította, amihez megfelelő szemüveg kell.<a href="http://www.peterpater.com/#_ftn1" name="_ftnref1">[1]</a></p>
<p>Mert nézhetjük 3D-s szemüveg nélkül is, ahhoz is hozzászokik a szem, de mennyivel más az élet, ha Isten dimenzióját is beengedjük. Mert Ő azt mondta tanítványainak:<span> </span><em>Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.</em> (Jn 8,12)</p>
<p> Ha hagynánk, hogy Jézus Krisztus legyen a mi közösségi hálónkon a leghatásosabb „influenszer”, na<span> </span><strong><em>az lenne a legnagyobb haladás</em></strong>.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a href="http://www.peterpater.com/#_ftnref1" name="_ftn1">[1]</a><strong><em><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-irna-jezus-az-instamra-egyhazmegyei-gorogkatolikus-ifjusagi-talalkozot-tartottak-nyiregyhazan">https://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-irna-jezus-az-instamra-egyhazmegyei-gorogkatolikus-ifjusagi-talalkozot-tartottak-nyiregyhazan</a></em></strong></p>
<p></p>
<p><strong><em>sp</em></strong></p>Hekker a szőnyeg alatttag:www.erdelyimagyarok.com,2019-02-25:4464973:BlogPost:7359272019-02-25T06:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Nincs az a szőnyeg, ami alá annyi mindent be lehetne söpörni: a britek kiengedését és a migránsok beengedését, – mondta a minap Orbán Viktor. Jól mondta. Az idei velencei karnevál díszvendégétől Magyarországtól jött az ötlet, hogy a gyerekeknek egy számítógépes játékban egy őrült hekkert kell megfékezniük, aki a világot meg akarja bénítani. Emellett futótűzként megy nálunk is a 2x2 annyi, mint huszonkettő, <em>Alternatív matek</em> c. kisfilm, ahol a csattanót a "konzervatív" tanárnő a film…</p>
<p>Nincs az a szőnyeg, ami alá annyi mindent be lehetne söpörni: a britek kiengedését és a migránsok beengedését, – mondta a minap Orbán Viktor. Jól mondta. Az idei velencei karnevál díszvendégétől Magyarországtól jött az ötlet, hogy a gyerekeknek egy számítógépes játékban egy őrült hekkert kell megfékezniük, aki a világot meg akarja bénítani. Emellett futótűzként megy nálunk is a 2x2 annyi, mint huszonkettő, <em>Alternatív matek</em> c. kisfilm, ahol a csattanót a "konzervatív" tanárnő a film végén vágja a szabadelvű igazgató képébe. Mert a gátlástalan szabadságnak már nincsenek határai. Nincsenek értékek, biztos fogódzók, törvények, korlátok, amelyek épp a szabadság őrült diktatúrájától védenének meg.</p>
<p>Mert engedtünk. Fokozatosan és következetesen engedményeket tettünk a sátánnak: erkölcsi döntéseinkben, törvényhozásainkban, elképzeléseinkben, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. És ebben vergődünk, mint vad a hínárban. S akkor még nem beszéltünk a legfrissebb egyház- és Vatikánellenes médiatámadásokról, ahol már nemcsak a pedofilia, a homoszexualitás és nemi erőszak került terítékre, újfent, hanem egy amerikai papcsemetéből lett „pisz(m)ológus” már azzal riogat, hogy a papok gyermekei mindenütt ott vannak, s ez mekkora veszélyt jelent a világra.</p>
<p>Miközben a gender és a transznemű szabadosság már a franciáknál sem akar édesapáról és édesanyáról beszélni, csupán szülő 1 és szülő 2 -ről. A svéd miniszterasszony pedig az emancipált nők nehezen kiharcolt és most csorbult jogai miatt siránkozik, mert „kötelező szülni” a nemzetnek.</p>
<p>Micsoda aljasság, ugye?</p>
<p>Tanár ismerősöm meséli, hogy diákjainak kétharmada nem vágyik egyébre, csak sok pénzre, s el innen. Irány Hollandia, ahol majd jól bekábítószereznek, aztán évekig kuksolsz a börtönben, s mire hazajössz megkopaszodva, kiégve, lerongyolódva, rád sem ismerni. Posztodern tékozló gyerekek. Mint amaz orvosit, PHD-t végzettek, akik a londoni vécépucolástól és beteggondozástól megkergülve lassan hazaszivárognak, mert elegük van az anyátlanságból és a nyakló nélküli szabadságból.</p>
<p>Milyen kifinomult módszerrel dolgozik ez a „Hekker”. Már a teremtés óta. „<em>A kert minden fájáról ehettek, csak a kert közepén álló fáról nem</em>” – halljuk Évától a Teremtés Könyvében. [...] „<em>Dehogy haltok meg!”</em> – mondja a kígyó Évának. Csak kinyílik a szemetek. S meglátjátok milyen hatalmas az ember, ha magára tekint. Csórén marad, szemérmét veszíti, de szabad lesz. Ő dönti el mi a jó és a rossz. Önmagát kinevezi istennek, mindent tud, amiről azt hiszi, képes is irányítani, uralni a dolgokat. Isteníti saját magát, imádja a természetet, az állatokat, a testét, az ember úgynevezett alkotásait, pl. a kütyüket, rabszolgájukká válik, de az Istentől is félti szabadságát. Neki már csak jogai lesznek, de kötelesség, kötődés, elköteleződés, közösségvállalás már nem kell. Türelmetlenné válik, nincs ideje kivárni. Azonnal, gyorsan, hamar mindent megismerni, megkóstólni, megízlelni, kiélvezni, birtokolni, habzsolni, felfalni, felélni. Nem akar már megmaradni, sőt fennmaradni sem: csak most, rögtön elfogyasztani mindent. Már a munkájában sem lel örömet, ha nem kap érte elegendő pénzt, már nem éli át az alkotás örömét, a termés születésének és alakulásának izgalmát, nem akar ráhagyatkozni a Gondviselő Istenre.</p>
<p>Jézus Krisztustól pedig nem ezt látjuk. A nagy farsangi tobzódásban is ő kellene, hogy legyen a Mérce. A pusztai megkísértésben való viselkedését pedig fiataljaink és felnőtt híveink egyaránt megszívlelhetnék. <em>„Nemcsak kenyérrel él az ember”</em>..., „<em>Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj</em>”...!</p>
<p>Ha élni akarsz, válaszd az életet. Mert az Úr nem azért teremtett, hogy átengedd az irányítást az őrült hekkernek, aki folyton kibújik a szőnyeg alól, és: kísért, csábít, hízeleg, elbűvöl, csiklandoz, miközben valójában a halálba kerget.</p>
<p><strong>De ha Krisztus győz benned, életben maradsz.</strong></p>
<p> </p>
<p>sp</p>Mi, keresztények és bálványainktag:www.erdelyimagyarok.com,2019-01-25:4464973:BlogPost:7348712019-01-25T21:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Gondolatok az ökumenikus imanyolcadra, Marosvásárhely, 2019. január 20-27.</p>
<div class="hir-deta"><p> </p>
<p>Alapige:</p>
<p><strong>„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” (MTörv/5Móz 16,18-20)</strong></p>
<p> </p>
<p>A hatodik nap mottója: </p>
<p><strong><em>„Erre elámul minden ember, mert fel nem foghatja, és minden aranyműves szégyent vall, a bálvány miatt, amelyet csinált. Mert öntött képei csak hiábavalóságok, még lélegezni sem tudnak. Hamis és nevetséges dolgok; ha majd…</em></strong></p>
</div>
<p>Gondolatok az ökumenikus imanyolcadra, Marosvásárhely, 2019. január 20-27.</p>
<div class="hir-deta"><p> </p>
<p>Alapige:</p>
<p><strong>„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” (MTörv/5Móz 16,18-20)</strong></p>
<p> </p>
<p>A hatodik nap mottója: </p>
<p><strong><em>„Erre elámul minden ember, mert fel nem foghatja, és minden aranyműves szégyent vall, a bálvány miatt, amelyet csinált. Mert öntött képei csak hiábavalóságok, még lélegezni sem tudnak. Hamis és nevetséges dolgok; ha majd eljön bűnhődésük ideje, egy szálig elvesznek. Ő a mindenség alkotója, és Izrael törzse az öröksége. A Seregek Ura a neve.” (Jer 10, 14-17)</em></strong></p>
<p> </p>
<ol>
<li> Isten mindenható, és örökkévaló. A bálványok viszont csak teremtmények, vagy a saját alkotásaink. Kergetjük, hajszoljuk őket, és mindenáron meg akarjuk szerezni és megtartani, hogy ezek tartsanak életben minket, nem Isten. Holott ezek nem örökérvényűek. Birtoklásuk feljogosít a gőgre, mások leértékelésére, a tolakodásra, mi pedig nem leszünk jobbak általuk. A megszerzésükért vívott késztetés egy ördögi körbe hajszol bele minket.</li>
</ol>
<p>A bálvány hazug, üres, hamis isten. Isten helyére állítjuk, és ezzel nevetségessé tesszük magunkat, elutasítjuk Istent, inkább magunkat istenítjük. Hódolunk zsigeri élvezeteinknek, ösztöneinknek, vágyainknak. Mint a zsidók, az aranyborjú előtt. Mi vajon nem ezt tesszük nagyon gyakran, amikor szinte egész életünk azzal telik, hogy bálványainkat farigcsáljuk, s előttük hódolunk...? Észrevétlenül átveszik az irányítást fölöttünk, személyiségünk eltorzul, csőlátók leszünk, s egy idő után már semmi más nem érdekel minket, csak a bálvány, amely a vérünket szívja.</p>
<p>Ipari méretű bálványtermelés folyik, és ezeket emberi érzésekkel, hangulatokkal ruházzuk fel. Képesek vagyunk értük a szabadságunkról is lemondani. A bálványokkal<span> </span><strong>behelyettesítjük Istent</strong>, őket istenként imádjuk, tetszeni akarunk nekik, kiszolgáljuk őket, kiszolgáltatottjaik és rabjaik leszünk, nem számit mit fizetünk érte, birtokolni akarjuk, és az határozza meg önazonosságunkat, amit Istentől megtagadunk, azt önként adjuk nekik... Önként, újból és újból fizetünk nekik mindent, amit csak kérnek, mert szégyen lenne nemet mondani nekik...</p>
<ol start="2">
<li> Bálványaink: a<span> </span><strong>pénz</strong><span> </span>(bankkártya, tőzsdemutatók, GDP),<span> </span><strong>hatalom, politika</strong>,<span> </span><strong>globalizáció</strong>/haladás/fejlődés/pörgés/fogyasztás/egyenjogúság/statisztikák,eegy amerikai lelkész szerint Isten szava a Bibliában a mai embernek nem „releváns”... Mert Isten nem bánik kesztyűs kézzel velünk, ahogy ma tőle elvárnánk. Bálványozzuk a<span> </span><strong>címeket/rangokat/funkciókat<span> </span></strong>– milyen könnyen meghunyászkodunk és megalázkodunk egy nagyobb beosztású hivatalnok vagy főnök előtt, mert hát ’meg kell adni a tiszteletet’..., persze ez így is van. De mennyire megköveteljük, ha mások elfelejtették említeni végzettségünket. Hogy szeretünk fontoskodni magas körökben, és számunkra kedvezően befolyásolni a dolgok menetét... Bálványozzuk a<span> </span><strong>munkát</strong>, hogy minél több pénzt keressünk általa. Bálvánnyá válhat a<span> </span><strong>pszichológia (</strong>amely mindent kimagyaráz, elken, hárít, és ezt toleranciának, kirekesztés-mentességnek, a másság elfogadásának állítja be...<strong>, az élmények, a hírnév</strong>, a<span> </span><strong>befolyás, a kapcsolati tőke, az önimádat, tárgyaink, önképünk, a jelszavak, a szabadság</strong>,<span> </span><strong>testünk</strong><span> </span>(szépség, tetoválás, szépségszalon, kényeztetjük magunkat, mert megérdemeljük...,– és a konditerembe is taxival megyünk a másik utca sarkáig, közben nassolunk...);<span> </span><strong>kényelmünk, szenvedélyeink, fontossági tudatunk</strong>, a<span> </span><strong>különlegességek</strong><span> </span>(extrém, egyedi, ’nekem is jár’... ), a<span> </span><strong>hobbiállataink</strong><span> </span>(a kedvenc öleb – úgy „imádom” a cuki pofáját...–, papagáj, hörcsög – házszentelési tapasztalatok),<span> </span><strong>az önismereti tréningek, a természetgyógyászat</strong>, az<span> </span><strong>egészséges életmód,<span> </span></strong> és az ezzel járó eszközök-szolgáltatások, (fitnesz, diéta, homeopátia, jóga),<span> </span><strong>keleti meditációk</strong><span> </span>(a sorsszerűség, a stresszmentesség, a lelassult idő – talán, öt perc – keleten teljesen mást jelent, mint nekünk...)</li>
</ol>
<p>Buddha elbeszélése szerint[1] Benares királya ellátogatott a vakok falujába.. Gyönyörűen fogadták, kiseperték az utcákat, feldíszítették a házakat. A király meglepődött, hogy vak emberek erre képesek, s azt mondta, hogy egy kívánságukat teljesíti. A vakok azt kérték, hogy hozzon ide egy elefántot, mert már annyit hallottak róla, de nem tudják elképzelni. Mégsem mehetett oda mindenki, hogy megtapogassa, kiválasztottak hát öt embert. Öten odamentek, megtapogatták, aztán elvitték az elefántot a faluból. Aztán a falu apraja-nagyja leült, izgatottan hallgatták, mit mond az öt kiválasztott. Az első azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy hatalmas gömb, ami a levegőben lebeg. A második azt mondta, hogy olyan, mint egy óriási oszlop. A harmadik azt mondta, hogy olyan, mint egy vitorla. A negyedik azt mondta, hogy olyan, mint egy cső. Az ötödik azt mondta, hogy olyan, mint egy zsineg, aminek a végén még bojt is van. Végül pedig összeverekedtek.</p>
<p>Buddha azt mondja, hogy ilyenek a vallások. Valamit megtapasznalnak a kifürkészhetetlenből, de csak egy részletet, egy darabkát. Addig nincs is baj, amíg csupán ezt hirdetik: akkor van baj, hogyha egymás ellen fordulnak. Mi keresztények nem egészen így gondoljuk. Mi hisszük és valljuk, hogy Isten megismerhető. Erre dokumentumaink vannak: Ő maga tett azért, hogy megismerjük. Feltárta magát Jézus Krisztusban. Nemcsak jelzéseket küldött, nemcsak kereste az embert, hanem emberré lett, hogy megváltson és üdvözítsen. A vallás lényege számunkra, hogy Isten mit tett értünk: önmagát adta nekünk. Ezért imádjuk őt. Egy tévés beszélgetéssorozatban, melyet †Hankiss Elemér filozófus vezetett a kilencvenes évek elején, Farkas Pál kelet-szakértő el is ismerte, hogy Buddha nem isten, nem lehet hozzá imádkozni, nem lehet őt imádni, vagyis a tízparancsolat első parancsai egy buddhista számára nem is értelmezhetőek[2]. A buddhista istenek is világerők, magasztos tudatállapotot jelenítenek meg, de nem befolyásolják a világ rendjét, egyszer azok is kimerülnek, és visszazuhannak az újjászületés kényszeres, alacsonyabb tudatállapotába... Akkor miért is vagyunk úgy oda a „keleti” vallásokért?... </p>
<p>Bálványokká válhatnak külföldi <strong>utazásaink-bakancslistáink,</strong> a welness-hétvégék, hogy legyen mivel dicsekednünk...),<span> </span><strong>autónk-házunk</strong>, mint státusszimbólumok,<span> </span><strong>digitális kütyüink</strong><span> </span>(mobiltelefon – négy nap telt el, az öko-táborban, a természetben, amíg a gyermek már nem akarta elővenni a mobilját, mert nem hiányzott, – ez már siker..., személyes kapcsolattartás helyett masszírozzuk a képernyőt bambán, füldugóval..., fészbukos jelenlétünk – ha valamit nem raksz ki a közösségi oldalra, elveszett vagy...), a<span> </span><strong>természetimádat</strong><span> </span>szélsőséges formái... – hús nélkül, vegánok, vegásak, fűevők, fényevők...stb.), melyek végső soron magunktól és a másiktól is elidegenítnek...,<span> </span><strong>giccses kellékek</strong>, amiktől úgymond jól érezzük magunkat. Bálványozzuk a<span> </span><strong>műanyag</strong>ot, – mert ez a trendi, és ezzel nem károsítjuk a természetet, s közben szemetelünk... (pl. műfenyő, művirág, nippek, kerti törpék stb.). Bálványok lehetnek<span> </span><strong>hagyományaink</strong>,<span> </span><strong>igazhitűségünk, megrögzött szokásaink</strong>,<span> </span><strong>beidegződéseink, hitújításaink</strong>,<span> </span><strong>felekezeti berögződéseink</strong>,<span> </span><strong>szubjektív érveléseink</strong>,<span> </span><strong>történelmiségünk</strong>..., – és ennél meg is rekedünk. Istenítjük a<span> </span><strong>hatékonyságot, a szex-istent, a juss-istent</strong>..., az<span> </span><strong>élvezeteket</strong>, sőt a<span> </span><strong>halált is</strong>. Beleszeretünk-lefilmezzük, leszelfizzük, ahogy meghalunk, mert ’az olyan izgis’, olyan szuper érzés... A formák többet jelentenek, mint a lényeg, emiatt vallásosságunk ellaposodik, elsikkad, kialszik belőle az éltető tűz, és csodálkozunk, hogy nem vonzó... „Imádjuk” az újat, a változást, a meglepit, s eldobjuk az értéket, ami időtálló...</p>
<p>Isten imádása az első parancs:<span> </span><em>„Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”</em><span> </span>Jészus szavai:<span> </span><em>„Az az én eledelem, hogy a Mennyei Atya akaratát teljesítsem”</em>. „<em>Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak</em>”,<span> </span><em>„Márta Márta,... csak egy a fontos...”</em>, Mózes:<span> </span><em>„ne legyenek más isteneid”</em>, Józsué, -<span> </span><em>„én és házam népe az Urat fogjuk szolgálni”</em>.</p>
<p>Miben áll Isten imádása?</p>
<ol start="3">
<li> Az imádás-imádság Istennek van fenntartva. Kizárólag Őt illeti meg a hódolat. Senki nem osztozhat rajta. Csak neki jár ki. Élni, használni, gyakorolni az imádás jeleit (keresztvetés, fohász, röpima, térdhajtás, leborulás, ének, liturgia, közös istentiszteleten részt venni, rácsodálkozni a teremtett világ szépségeiben megmutatkozó Teremtőre, megállni és elcsendesedni örömben és bánatban, siker és kudarc idején, egészségesen és betegségben) – ezzel mutatjuk ki, hogy szeretjük Istent. Elismerjük az ő „fennhatóságát” fölöttünk. Megvalljuk, hogy Tőle származunk, tőle függünk – ez a vallás. A katekizmus szerint azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, s ezáltal a mennyországba jussunk. Az imádság gyermeki kapcsolat, jótékony, édes függés, mint ahogy a gyümölcs kapcsolódik a fához, mint ahogy a szőlővessző a szőlőtőkén van, mint ahogy a gyermek a ragaszkodik szüleihez. Nem beteges függőség, nem a mindenáron való elszakadás végleteiben járva, hanem az a meghatározó, hogy hozzá tartoznak, tőle származnak, ő élteti őket, amíg vele kapcsolatban maradnak, addig élnek. Ez küzdelmet is jelent. A bennünk lévő vágyak, késztetések, kísértések pont az elszakadást sürgetik. Hogy vegyük semmibe Istent... Vagy éppen nehezítik vele fennálló kapcsolat műáködtetését. Ezért felejtünk el oly sokszor imádkozni. Létrás Szent János egyiptomi remete szerint az ima nem más, mint „örömöt termő bánat”. Szír szent Izsák szerzetes pedig az imádság önmagunkról lemondó, Istenre figyelő, sokszor nehezünkre eső munkáját a gyöngyhalászéhoz hasonlítja: százszor le kell merülni a sötét mélységbe, elviselni a tüdőt és dobhártyát feszítő nyomást, a levegő hiányát, s elfogadni, hogy néha iszapot, törmeléket markolsz meg, míg végül egyszer kezedbe akad a kagyló, benne az évekig megélhetést nyújtó igazgyönggyel... A imádság lehet néha unalmas, fárasztó, fölösleges időtöltésnek tűnik, nincs belőle pénzre váltható hasznunk...,– mégis emberségünk igazi megnyilatkozása. Istent megismerni, vallási kötelességeinket-hitből-reményből-szeretetből megtenni, vele állandó kapcsolatot tartani – ez tesz minket igazán emberré. Ha vágyainkat, a teremtményeket bálványozzuk, azzal csak azt fejezzük ki, hogy szeretnénk „lecserélni” Istent, vagyis gyűlöljök és ki nem állhatjuk Őt...</li>
</ol>
<p>Hogyan mondjunk ellent ennek a bálványimádás zsigeri kísértésének?</p>
<ol start="4">
<li> – Állítsunk fel fontossági sorrendet: mire fordítjuk a pénzünket, időnket, figyelmünket... Létezik az értékek hierarchiája, rangsora. A legfontosabb érték: Isten. Tőle kaptuk az életet. Minden érték ez után következik, ennek van alárendelve. (A boldogság-felmérések is ezt támasztják alá...) Urunk Jézus mondja a hegyi beszédben:<span> </span><em>„Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre mind szükségetek van. Ezért ti elsősorban keressétek Isten országát, annak igazságát, s ezeket is mind megkapjátok hozzá.”</em><span> </span>(Mt 6, 32-33)</li>
</ol>
<p>– Ne engedjük, hogy bármi, bárki Isten elé tolakodjon.</p>
<ol start="5">
<li> Megtérés nélkül nincs valódi Isten-imádás. Az imádás nem más, mint hódolat, leborulás, pl. a liturgiában. Alázat, elcsendesedés, szemlélődés, meghatódottság, áhitat szükséges hozzá. Erre hív a liturgia. Isten féltékeny Isten. Ő az élet Ura, azért szabadít kíi bűneink egyiptomából, hogy az ővé legyünk, magához akar édesgetni... A bálványok csak szédítenek, becsapnak, de egyik sem képes versenyre kelni Istennel. Nem érdemes velük „leváltani” Istent. Ne engedjünk a csábításaiknak, mert rossz irányt vesz életünk, és elfordítanak az Igaz Istentől, aki Krisztusban megmutatta nekünk igazi arcát, feltárta magát előttünk végérvényesen, van „képünk” róla, s ez már nem az ószövetségi faragott kép... Ő az Isten képmása. Őt imádja a keresztény ember. Tehát csak neki szolgálhatunk, csak Őt szolgáljuk.</li>
</ol>
<p>„Ragaszkodj az igazsághoz, csakis az igazsághoz...” – ahogy ennek az imahétnek is a mottója jelzi.</p>
<p>Kedves testvérek! Legyen bennünk alázat leborulni a Teremtő Isten előtt. Imádjuk őt örömmel, hálával, gyermeki rajongással, hogy egyre nyilvánvalóbbá legyen rajtunk, hogy Fiának képmásai vagyunk. Ámen.</p>
<p><strong>Elhangzott a 2019.-ik évi ökumenikus imahét alkalmából, 2019. január 25., péntek, Gecse utcai Kistemplom, Marosvásárhely</strong></p>
<p> </p>
<p>[1]<strong>in. SZÉKELY JÁNOS:<span> </span><em>Én vagyok az út</em>, lelkigyakorlatos elmélkedések, Bp. SZIT, 2018, 71. o.</strong></p>
<p> </p>
<p>[2]<strong>in. HANKISS ELEMÉR:<span> </span><em>A tízparancsolat ma</em>, beszélgetések, Bp. Helikon, 2002, 118. o.</strong></p>
</div>
<p>péterpáter</p>Kipróbálod?tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-12-19:4464973:BlogPost:7315632018-12-19T11:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p><strong>Ki lehet próbálni az életet?</strong></p>
<p>Ragályos divat lett manapság, nem csak fiatalok körében, a „kipróbálom magam” lózung: egy munkahelyen, egy szerepben, egy izgalmasnak ígérkező munkakörben, szolgálatban, hivatásban, életállapotban. Aztán, ha nem sikerül, odébb állok. Mintha egy ruha- vagy cipőüzletben lenne. Ha szorít, ha szűk, minek hordani, inkább eldobom. Holott jóformán még próbára sem tette magát, sem az élet őt. Minek lekötni magam? Rugalmas kell lennem. Elcsípni az…</p>
<p><strong>Ki lehet próbálni az életet?</strong></p>
<p>Ragályos divat lett manapság, nem csak fiatalok körében, a „kipróbálom magam” lózung: egy munkahelyen, egy szerepben, egy izgalmasnak ígérkező munkakörben, szolgálatban, hivatásban, életállapotban. Aztán, ha nem sikerül, odébb állok. Mintha egy ruha- vagy cipőüzletben lenne. Ha szorít, ha szűk, minek hordani, inkább eldobom. Holott jóformán még próbára sem tette magát, sem az élet őt. Minek lekötni magam? Rugalmas kell lennem. Elcsípni az újonnan adódó, talán még kedvezőbb feltételeket, a még kecsegtetőbb ajánlatokat, nem? Ha túl meredek, amibe belefogtam, meg hát hagyományos is, tehát nem trendi, ha túl sokat követel, ha túl sok illúziót, elképzelést kell feladnom érte, akkor inkább nem. Nem éri meg, nem ér annyit. Persze könnyebb azt mondani: ez nem nekem való, keresek egy lazább, nem annyira megterhelő megoldást.</p>
<p>Van ebben egy adag önzés, önbecsapás, kényelemszeretet, egy adag félelem, valamint legtöbbször képességeim alábecsülése is ott lapul a mélyen. De nem is akarok elmélyülni benne, nem is akarom megszeretni, nem is akarom mindenestül odaadni magam érte. Kispórolom belőle a lényeget. Ültetni, kapálni nem szeretnék, csak gyümölcsöt szüretelni. Szeretném kipróbálni magam, egy kicsit élősködni, élvezni a szabadságot... Talán itt van a hazugság gyökere: kapni igen, de adni nem. Elvárni igen, de érte tenni, naná: minek? Nem merünk elköteleződni, nem merünk belevágni. Biztosra akarunk menni, de közben csak kipróbálni szeretnénk. Nem furcsa? Induló párkapcsolatokban, bimbózó szerelmeknél csodálkoztam rá, mennyire nem segíti a fiatalt sem a külvilág, sem szülők, sem a média, hogy: <em>„Rajta! Fogjatok neki! Álljatok bele, éljétek! Ettől kalandosan szép! Az általatok hozzáadott értéktől.”</em> Nem minden addigit félretolva és megkérdőjelezve, hanem azzal együtt, arra építve, abból tanulva, azt beillesztve juttok előrébb ti is!</p>
<p> Hiszen a házasságot nem lehet kipróbálni, csak megélni. Úgy ahogyan a szívműtétet sem lehet, csak úgy... Kell ahhoz egy felkészült orvos, és kell a beteg, aki hisz a gyógyulásban, s aki szintén felkészült a műtétre. De egy űrutazást, mi több egy repülőutat sem lehet pusztán kipróbálni. Az úszást sem. Vagy úszok, vagy elmerülök. Nem lehet félig, vagy viccből, vagy néha-néha, vagy csak amikor kedvem van. A lélegzetvételt sem próbálgatjuk, hiszen a kezdeti slukktól folyamatosan lélegzünk, hogy élhessünk. A halált sem lehet „magára” kipróbálni. Miközben folyamatosan, lassan „gyakoroljuk” az apró halálokat, elengedéseket. De a valóságos halál visszafordíthatatlan. Így vagyunk az élettel is. A nagy horderejű döntéseinkkel, céljainkkal is. Az életben az igazi, valódi értékeket, eszményeket, sőt magát az életet, nem lehet „csak úgy” kipróbálni... Bele kell bocsátkoznom teljes valómmal, idegszálammal, mindenestől. Egy lapra feltéve mindent. Hisz nagy a tét. Az életem, az üdvösségem forog kockán. S ha nem megy...? Nos, akkor mi legyen? Jöhet a kötél, vagy felvágom az ereimet? Vagy más bolygóra menekülök...? A modern tehnikai eszközök, a sok A vagy B terv, a sok kínálkozó lehetőség posztmodern trükkje azt hitetik el a ma emberével, hogy bármikor, bárhonnan, bármilyen élethivatásból, vallásból, közegből csak úgy, egyszerűen leléphet. Faképnél hagyva az addig szentnek hitt értékeket, szeretett személyeket vagy életteret, s majd valaki tegye be a kaput. Majd mások viseljék a vizes inget, végezzék a piszkos munkát. És közben igényt tartva a társadalmi hálóra is. Ez egyszerre gyávaság, önbecsapás és szemétség. Életellenes. Nonszensz.</p>
<p> Krisztus sem mondta apostolainak, sem Atyjának: <em>„Beletörött a bicskám, nem érdekel. Csináljátok tovább!”</em> Nem futamodott meg küldetésétől. Megtestesült, magára vette bűneinket, vitte a keresztet és meghalt rajta. Azonosult küldetésével. Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll minden névnek. Számunkra ezért Ő a Minta. Az Iránytű! Nem kipróbálta csak úgy merőben az emberéletet, „lesz valahogy” alapon, „ha nem, úgy is jó”, hanem alámerült teljesen az élet bugyraiba, magára vette azt, átélte, végigküzdötte, vállalta az esés, a földre zuhanás fájdalmát.</p>
<p> A „kipróbálom, aztán, ha nem sikerül odébbállok” fedőnevű délceg lazaság meghazudtolja a Teremtő Isten szándékát, szembemegy még emberi természetünkkel is. Csak az inerciára, a Sátán elkedvetlenítő, elbizonytalanító, olcsóbb megoldással kecsegtető sugdolózásaira hallgat, és komolytalan, mondhatni istentelen hozzáállás ez. Hiszen, ha nem küzd a célért, nem hoz áldozatot, eredmény sincs.</p>
<p> Nem kellene ezt a farkast etetnünk. Akkor már inkább a másik igekötő használata legyen a kevésbé ártalmasabb mód: megpróbálom. Nekifeszülök a célnak, elhatározom, elköteleződöm, elindulok az úton. Mert van értelme. Még ha el is estem, még ha nem is jöttek be számításaim, engedtem a vonzásnak, és bukdácsolva bár, de haladok.</p>
<p>Feléje. Vele. Általa.</p>
<p></p>
<p>sp</p>Megéri koldulni?tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-12-10:4464973:BlogPost:7302282018-12-10T16:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p><b>Koldusbot vagy varázspálca</b></p>
<p>Ilyenkor, ünnepek tájékán az átlagember már meg sem hatódik a koldusok látványától, akik az üzletek, templomok bejárata előtt, kifacsart végtagokkal, némán, kis pléh- vagy műanyagpersellyel, karjukban alvó kisbabával, nyöszörgően ringatózva, vagy éppen csendben, sajnálatra méltó tekintettel könyörögnek egy két aprópénzért. Ha élelmet adsz nekik, eldobják, amint továbbléptél. Van, aki mellett néhány sarokkal arrébb ott a főnök, és figyeli. Tele van…</p>
<p><b>Koldusbot vagy varázspálca</b></p>
<p>Ilyenkor, ünnepek tájékán az átlagember már meg sem hatódik a koldusok látványától, akik az üzletek, templomok bejárata előtt, kifacsart végtagokkal, némán, kis pléh- vagy műanyagpersellyel, karjukban alvó kisbabával, nyöszörgően ringatózva, vagy éppen csendben, sajnálatra méltó tekintettel könyörögnek egy két aprópénzért. Ha élelmet adsz nekik, eldobják, amint továbbléptél. Van, aki mellett néhány sarokkal arrébb ott a főnök, és figyeli. Tele van velük a parkoló, ahol autóüveget mosnak, visszagurítják a bevásárlókocsit, virágot vagy fenyőágat kínálnak, hogy legyen egy kis betévő falatjuk. Hallottunk már jól kifundált trükkökről is, hogy az emberek szánalmát elnyerjék. Kínában állatokat csonkítanak meg, hogy sajnáltassák magukat. Olvastam olyanról, hogy a kéregető fecskendőben művért csepegtetett a füle mögül, hadd lássák, milyen rosszul van, hogy megejtse az embereket. </p>
<p>Norvégiában olyan is volt, hogy egy autós mindenáron el akart gázolni egy vadnyulat, – hiszen tigristáplálékként az állatkert is jól fizetett volna érte, – de a vadnyúl megmenekült, és sántán odabicegett egy koldushoz, és hozzábarátkozott. A történetet egy író is feldolgozta regényében. Volt, aki felhagyott jól fizető munkahelyével, mert koldulva is jól megélt, és szabadabbnak érezte magát. Egy indiai gazdag üzletemberről halála után derült ki, hogy rendszeresen „beöltözött” koldusnak, és az utcán kéregetve vállalt sorsközösséget a lecsúszott kunyerálókkal.</p>
<p>Bécsben, Rómában a napi százeurós „kereset” nem is ritkaság. De nem kell messzire mennünk trükkökért, hiszen tájainkon is már iparszerűen foglalkoztatnak koldusokat egyes nagymenők: az ölükbe adott gyermeket elaltatják egy kis vodkával és kábítószerrel, majd, ha a gyermek emiatt kimúlik: cserélik. A koldus meg rezzenéstelenül ringatja az alvó gyermeket, és az sosem ébred fel. Naponta így akár többszáz lejnyi összeg is összejön, amin aztán osztoznak... Egyik tanárom mesélte, hogy egy koldusgyerek eleinte mindennap dicsértesséket köszönt neki, majd hozzátette: – van egy lej? És ő mindig adott egy lejt. Aztán, hetek múlva, amikor a csóró egyre szemtelenebbül kezdett kéregetni , a tanár azt találta mondani: – Mindörökké nincs...! Így hát, nem volt mit tenni, a koldus másoknál kezdett próbálkozni.</p>
<p>Nem csoda, hogy ilyenek láttán az embernek lassan nem meglágyul, hanem megkeményedik a szíve, és kihal belőle a szociális érzékenység. Azért adjak, hogy italra, szivarra költse, vagy a strici zsebét hízlaljam?</p>
<p>A rendőrök is szemet hunynak, a hatóságok is belenyugodtak: a koldusok hozzátartoznak a városképhez. Több ezer éve. Minden kultúrában. Ahogy a kereskedők, katonák, utcanők, cirkuszi mutatványosok látványa.</p>
<p>Szegények mindig lesznek veletek – mondja Jézus. Bartimeust, a vak koldust meggyógyította, de a koldus ott maradt közelében. Továbbra is koldult, kéregetett.</p>
<p>A koldusok látványától a szívünk összeszorul, tehetetlen düh kerít hatalmába, sok visszaélés van, már bennük sem lehet bízni... Hiszen a koldus is ember. Őt is kihasználják. Ő is hozzákeményedik a való világhoz, talán visszaél jószívűségünkkel, de mindenképp a bennünk levő emberi érzésekre apellál. Megmarad benne is a bizalom: vagyunk annyira érzékenyek, hogy rajta is segítsünk.</p>
<p>Talán az ünnepi adakozási kampányok, a jót tenni/jóvátenni akaró kényszeres késztetéseink is ezt jelzik. És Isten is azért engedi meg, hogy legyen, akin segítsünk, hogy ne haljon ki belünk a jobbik én. Koldus és királyfi bennünk van. Isten egészen odáig ment el Karácsonykor, hogy a mi szeretetünket, figyelmünket kolduló, kiszolgáltatott, úton álló, szállást kereső, befogadásért esdeklő törékeny emberré lett. Tudva azt, hogy mi is a szeretet koldusai vagyunk. Szüntelenül a másik ember elismerésére, hálájára, jó szavára, békés tekintetére, segítségére vagyunk utalva. Kiszolgáltatva Isten és ember kegyelemkenyerének. Hogy senki se dicsekedhessék előtte. Hisz mid van, amit nem kaptál? – kérdi az apostol.</p>
<p> Ha nem is foglalkozásszerűen, de „<em>függetlenként”</em>, ilyenkor, Karácsony táján mi is beállhatnánk a koldusok közé egy-két hétvégén. Kipróbálhatnánk magunkat a tett színhelyén, a társaságukban, esetleg tesztelhetnénk az emberek könyörületét vagy könyörtelenségét... Biztos, hogy másként néznénk a tükörbe, egymásra, és Istenre is.</p>
<p> A koldusok látványa elmagányosodott társadalmunk számára is intő jel: merjünk kérni egymástól szeretetet, türelmet, odafigyelést, időt. Ne féljünk a visszautasítástól, mert rászorulunk a szeretetre.</p>
<p><strong><em>Többre van szükségünk, mint amennyit megérdemlünk.</em></strong></p>
<p></p>
<p><strong><em>sp</em></strong></p>Perfekcionizmus...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-10-15:4464973:BlogPost:7191702018-10-15T14:28:19.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p></p>
<p><strong> <span>A tökéletes pap profilja</span></strong></p>
<p><strong><em>Pamflet</em></strong></p>
<p> A püspök megelégelte a sok névtelen levelet, ezért előkapta a legújabb iPod okostelefont, simogatva beindította, majd letöltötte az Úr honlapjáról a frissített, zsinat utáni, posztmodern, Z-generációs papi profil alkalmazást, rátelepítette egyházmegyéje plébániáira, vírustalanította, majd működésbe hozta a hozzá csatolt konvergenciaprogrammal együtt. Még egy klikk, és a kütyü ki…</p>
<p></p>
<p><strong> <span>A tökéletes pap profilja</span></strong></p>
<p><strong><em>Pamflet</em></strong></p>
<p> A püspök megelégelte a sok névtelen levelet, ezért előkapta a legújabb iPod okostelefont, simogatva beindította, majd letöltötte az Úr honlapjáról a frissített, zsinat utáni, posztmodern, Z-generációs papi profil alkalmazást, rátelepítette egyházmegyéje plébániáira, vírustalanította, majd működésbe hozta a hozzá csatolt konvergenciaprogrammal együtt. Még egy klikk, és a kütyü ki is dobta az eredményt.</p>
<p>Íme a koordináták:</p>
<ul>
<li><strong>A tökéletes pap alig harmincéves, de legalább negyvenéves tapasztalattal és mérhetetlen bölcsességgel</strong> (N.B. sapientia) rendelkezik. Megjárta már a szórványt, s a hadak útját is, volt nagyközségben, kisvárosban, ismeri a rétegpasztorációt, több mint tízéves káplánsággal a háta mögött ideális főnök. Jelenleg tizenhét filiája van, miközben egyetlen káplánjával vasárnaponta legalább ötöt miséznek fejenkint, tíz főállású alkalmazottjuk van, 13 gyakornok, számtalan jóravaló, plébániai önkéntes segíti munkájukat. Húsz hektár erdejük, harminc üzlethelységük, hét szegénykonyha és tízezer hívük tartozik még a leltárba. Bejárnak a kórházba, a börtönbe, a rádióba, az egyházi iskolába. Havonta lelkigyakorlatot tartanak üzletembereknek, szakácsnőknek, baktereknek, kórházi alkalmazottaknak, politikusoknak, IT-szakemberek szemét csillantják fel a „<em>management by Jesus</em>" újdonságával, zarándoklatot vezetnek a Szentföldre, Medjugorjéba, Lourdesbe és Rómába, elsőszombatos virrasztást tartanak Csíksomlyón, baba-mama klubot és délutáni iskolát működtetnek a plébánia eleddig még nem használt helyiségeiben, turkálót és kegytárgyboltot üzemeltetnek, ahol felváltva szolgál (ki) gondnok és a kántor.</li>
<li><strong>A tökéletes pap mindig épít.</strong> Persze előbb a régit le kell bontani, de ez nem rombolás, hanem hallgatás az idők szavára. Új bor – új tömlőbe. Haladni kell a korral, ez a huszonegyedik század. Amit örököltem az elődöktől, az elavult, ócska, kifakult. Valami új kell, hogy idecsaljam a híveket. Amúgyis annyi az alternatív művészeti-kulturális program, ihaj-csuhaj, verseny, koncert, magánóra, hétvégi kulimunka, salsa est és kizomba tréning, hogy kell valami tetszetős a templomba és környékére is. Legalább lehet választani.</li>
<li><strong>A tökéletes pap mindig elérhető</strong>, ha kell, mise közben, vagy a vécén is felveszi a maroktelefont. Sosem lehet őt zavarni. Mindig kedélyesen, szépen, udvariasan beszél, bárki, bármilyen ügyben keresheti. Nem kapja fel a vizet, nem fáradt, van ideje másokra, éjfél után kettőkor is szívesen ugrik, ha a sürgősségre hívják.</li>
<li><strong>A tökéletes pap korán kel és korán fekszik.</strong> Reggel ágyat vet, este lábat mos. Nemcsak az irodában, a plébániáján is rend, patikatisztaság van.</li>
<li><strong>A tökéletes pap sosem hízik el.</strong> Csak annyit eszik, amennyire szüksége van, sőt abból is naponta másfél órát lekocog, lebiciklizik, a többit meg ledolgozza...</li>
<li><strong>A tökéletes pap tiszteletben tartja hívei emberi méltóságát,</strong> szabadidőhöz és másik 2714 polgári jogához fűződő rendelkezését, esze ágában sincs holmi templomba járással szekálni őket. Inkább ő csinál mindent egyedül. Helyettük. Nélkülük. Meg amúgy is. Fészbukon gyóntat, digitálisan áldoztat, virtuálisan prédikál.</li>
<li><strong>A tökéletes pap nem tesz kivételt hívei lelkiségi igényei, beállítottságai, csoportjai között.</strong> Minden szeánszon, karizmatikus gyűlésen, zarándoklaton, lelkiző találkozón részt vesz, ahol csak két tányért összeütnek. Mindenütt hirdeti az igét, osztja az áldást.</li>
<li><strong>A tökéletes pap sosem sértődékeny</strong>, sosem lehet őt felmérgesíteni, sosem gurul dühbe, sosem borul ki, sosem veszíti el lélekjelenlétét, sosem lámpalázas. Bírja a gyűrődést, a kritikát, a vádaskodást, állja a bosszúálló, sértett hívek tekintetét, megvédi az egyház jogait és a saját becsületét is. Kiáll a közösség érdekeiért, és ha kell, a hivatallal szemben is harcol a rá bizottak igazáért. Indulatait szelíd erővel kezeli, mosolyogva tartja mederben. Ő a hívek békéltetője, a konfliktusok villámhárítója. De ha légy vagy muslica repül a kehelybe, képes a keze ügyében levő feszülettel odacsapni...</li>
<li><strong>A tökéletes pap messze elöl jár a tanulásban, a tudásban.</strong> Sziporkázó értelmiségi. Minden témához ért, bármihez hozzászól, minden tudomány és művészeti ág kedves előtte. De akadnak olyan vájtfülű, guglin és interneten, s még ki tudja miken nevelt, jól értesült hívek, akik rangon alulinak tartják leereszkedni az ő szintjére, nem tudnak vele elcsevegni bármiről, mondván: attól, hogy pap, nem biztos, hogy értelmiségi...</li>
<li><strong>A tökéletes pap jó vitapartner.</strong> Őt nem lehet sarokba szorítani, még az ovális tévéstúdióban sem. Ha szükség, legföljebb lekapja a mikrofont, földhöz vágja, és kisétál élő adás alatt. Ha meg kedvező a konjunktúra, akkor higgadtan érvel, az igazságnak megfelelően támasztja alá indítékait, szavainak súlya van, pontosan idéz, és őt is boldog-boldogtalan idézi. Ő arra predesztinált, hogy közössége ikonikus figurája legyen. Vagy nem.</li>
<li><strong>A tökéletes papnak sosem fáj semmije.</strong> Mindig makkegészséges. Képes naponta három kollégát is helyettesíteni, folyton úton van, de általában otthon szokott tartózkodni, és zsolozsmával a kezében szundít el, miközben reverendásan és cipősen, a diványra heveredve, félszemmel a Szulejmán-sorozatot bámulja a tévében. De 39 fokos lázzal is rendelkezésre áll, hisz első a köteles szolgálat.</li>
<li><strong>A tökéletes pap nem avatkozik a nagypolitikába.</strong> Számára minden párt egyforma, mindegy, kire vagy mit szavaznak meg a hívei, mégcsak arra sem biztatja őket, döntsenek lelkiismeretük szerint. Mekkora bunkóság őket „politikailag” terelgetni! Egyébként is, mi az, hogy: lelkiismeret!?...</li>
<li><strong>A tökéletes pap egyszerre liberális és konzervatív, progresszív és maradi,</strong> nemzeti és globalista, hiszen mindenkire ki kell vetnie hálóját, nehogy a gonosz elcsábítsa híveit.</li>
<li><strong>A tökéletes pap igényes a ruházkodásban</strong>, érdeklik őt a márkás cuccok, a legújabb autók, de legszívesebben a szalonnás kenyeret, a zakuszkát, a házi kolbászt, a homórodi borvizet és az Ukrajna-biciklit kedveli. Ha pedig a kutyariasztó paprika-spray vagy az elektrosokkoló nem használ, saját bicskájával faragott bunkósbottal űzi távol a pásztorkutyákat, ha a két filia közt megtámadnák.</li>
<li><strong>A tökéletes pap mindig ott van otthon, ahol szívesen látják</strong>, és mindig haza vágyik előző plébániájára.</li>
<li><strong>A tökéletes pap nem szereti az áthelyezéseket</strong>, de ha megunta valahol, még akkor sem maradna, ha a hívek és a püspök fizetésemeléssel vagy esperesi kinevezéssel riogatnák.</li>
<li><strong>A tökéletes pap nem szereti, ha neki parancsolnak</strong>, de nehezére esik, hogy híveit a hirdetésekben állandóan emlékeztesse az egyházadóra, közmunkára, közerkölcsre, köz...mindenre, egyszóval a kötelességeikre.</li>
<li><strong>A tökéletes papnak megvan a véleménye mindenről</strong>, és jó tanácsokat is szívesen adna bárkinek, de senki sem kíváncsi rá.</li>
<li><strong>A tökéletes pap soha nem szemetel a papi listán</strong>, nem szereti a szócsatákat, de annál jobban tudja, melyik paptestvérnek mi jár a fejében, hiszen nemrég olvasta (szörnyülködve) legutóbbi bejegyzésüket. Meg is van róla a véleménye.</li>
<li><strong>A tökéletes papnak nincs ideje</strong> – bokros, halaszthatatlan lelkipásztori teendői miatt, miután jól meghányta-vetette a kényelmi és fiskális szempontokat – <strong>a másikat meglátogatni</strong>, még akkor sem, ha annak kapuja előtt száguld el rendszeresen; az meg végképp szóba sem jöhet, hogy erre külön egy napot áldozzon. Ne adj’isten, hogy ketten vagy hárman felkerekedjenek, és megnézzék az egyházmegye másik felében tengődő kisebb vagy nagyobb testvéreiket, hogyan élnek, mik a hírek arrafelé. Ennyi időre nem lehet a híveket magukra hagyni.</li>
<li><strong>A tökéletes pap temetésén sokan vannak</strong>, papokból is több, mint száz, plusz legalább két püspök. Persze az is lehet, ehhez jó korán, fiatalon, vagy mi több, hirtelen kell meghalnia, de az is megeshet: volt bőven idő ellépni a temetésre, mert otthon aznap éppen nem volt temetés. Lesz róla is egy emléktábla a templom falán, és utódja még tökéletesebb lesz, mint ő. Aztán a harmadik utód a táblát ódivatúság címen le is szereli majd. Papi sors, vagy amit akartok...</li>
<li><strong>A tökéletes pap arra jó, hogy kopjafákat, dísznyergeket, turulmadarakat, gázelosztó állomást, erdészlakot és éjjeli menedékhelyeket megáldjon</strong>, tartson nyugdíjasbúcsúztatót a volt szakszervezeti étkezdében, emlékezéseket, konferenciákat, falunapokat lelkimenedzseljen, torokat, lagzikat, testvérkapcsolati bulikat, gulyásfőző versenyeket zsűrizzen, aztán ha sikerült őt leitatni, három napig van témája a jereváni rádiónak és a csepűtelefonnak. A hívek meg annál jobban szeretik.</li>
<li><strong>A tökéletes pap csak azt csinál, azzal van elfoglalva, amivel őt a főpásztor megbízta.</strong> Se többet, se kevesebbet. Abban éli ki kreativitását, ami keze ügyébe kerül. Úgyis egyre jönnek a körlevelek, s onnan aztán biztosan megtudja, mi a dolga. Úgyhogy... minek önállóskodni és menni a saját feje szerint? Még ráírnak, hogy honnan a pluszjövedelme, erre nem kért engedélyt, másképp kellene végezni a liturgiát, miért vakarta meg az orrát az oltárnál, s különben is, ne egyénieskedjen, mert az egyház s a Szentlélek okosabb, mint ő...</li>
<li><strong>A tökéletes pap minden gyűjtést bevezet és kivezet</strong>, minden fillérrel elszámol, és minden lejt oda tesz, ahol a legnagyobb szükség van rá. De tarisznyája sosem üres. Éhhalál miatti boldoggáavatása már évszázadok óta húzódik.</li>
<li><strong>A tökéletes pap, ha nyugdíjba ment, álljon félre</strong>, ne szívja mások elől a levegőt. Neki már lejárt, minek erőlködik. Nemcsak másokat temetett el hivatásszerűen, éltében már őt is földbe döngölték...</li>
<li><strong>A tökéletes pap holta után is tanult még valamit</strong>, mert a tisztítótűzben rájött: a szenvedést ugyan nem lehet megúszni, de azért sokmindent elkerülhetett volna. Példának okáért, jobb lett volna, ha a szentségre törekszik és nem a tökéletességre...</li>
<li><strong>A tökéletes papot helyettesíti a hitoktató</strong>, az adminisztrátor, a nép ügyvédje, a pénzosztó politikus, a caritas-referens, a civil teológus, az orvos, a színész, az ápoló, a mentálhigiénés szakember, a telefonos lelki segélyszolgálat... Anyagi ügyeit rendezi a könyvelő, a gazdasági igazgató, a pályázatíró. Helyette manapság már mindent jobban tud, mindent megold a média, a pszichológia, a különféle társadalomtudományok.</li>
<li>Talán <strong>szabadidőszervezési projektfelelős menedzser</strong> még mindig lehetne belőle, de ezt az állást egyelőre egy Bábeş-Bolyain frissen diplomázott kolozsvári egyetemista tölti be. Ideiglenesen.</li>
<li>...</li>
</ul>
<p> Aztán pittyegni kezdett a telefon kijelzője. A püspök feltette az egyik okulárét a másikra, azzal silabizálta ki az üzenetet: <em>„A készülék lemerült, kérem helyezze a töltőbe.”</em></p>
<p><strong> </strong></p>
<p><strong>Utóirat:</strong></p>
<p>A fenti írás a fantázia szüleménye. Afféle fikció-vízió. Álom s esős idő. Amennyiben a benne leírt személyek, helyek, stb. a valósággal megegyeznének, az pusztán a véletlen műve lehet...</p>
<p></p>
<p>sp</p>Ki a homofób?...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-09-27:4464973:BlogPost:7153742018-09-27T18:03:27.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p></p>
<p><strong>Homofóbként kirekesztve</strong></p>
<p> </p>
<p>Újabb posztmodern varázsige. Ha valaki ilyen minősítést kap, bújhat el az ujja mögé, <em>„monnyonle</em>”<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a>, nincs mit keresnie a közéletben. Hát, amikor egy egész közösség, nemzetrész, ne ’adjisten vallás kap ilyen minősítést, megbélyegzést? Mindezt a toleranciát bőszen hirdetők, a haladást és a fejlődést, az abszolút erkölcsi értékek, igazságok, elvek átlépésével, arrogáns…</p>
<p></p>
<p><strong>Homofóbként kirekesztve</strong></p>
<p> </p>
<p>Újabb posztmodern varázsige. Ha valaki ilyen minősítést kap, bújhat el az ujja mögé, <em>„monnyonle</em>”<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a>, nincs mit keresnie a közéletben. Hát, amikor egy egész közösség, nemzetrész, ne ’adjisten vallás kap ilyen minősítést, megbélyegzést? Mindezt a toleranciát bőszen hirdetők, a haladást és a fejlődést, az abszolút erkölcsi értékek, igazságok, elvek átlépésével, arrogáns agresszivitással, képviselők szájából hallva, egyszerűen disszonáns, fület-lelket-értelmet zavaró, visszatetsző, mondhatni hazug álláspont.</p>
<p>Azt állítják, hogy azért akarunk népszavazni, hogy ez által toljuk a PSD szekerét, lepaktáljunk a magyarellenes Koalíció a Családért szervezettel, többszázmillió lejt elpocsékoljunk e fölösleges szavazósdira. Mert különben is ez a szavazás csak éket ver, kárt okoz, elmélyíti a társadalmi szakadékot, kisebbségeket ugraszt egymásnak, meleg-ellenes, nem oldja meg sem a családosok, sem a család nélküliek problémáját, meg hát demagóg, maradi, haladás-ellenes és egyebek. De a legfőbb „érvük” mindezek felett, hogy azért nem szavaznak, mert aki igennel voksol, az kirekesztő és homofób... Ők meg nem akarnak ilyenek lenni: sértené a liberális politikai ízlésdiktatúra önérzetét. </p>
<p>Vagyis a keresztény ember, – aki a normalitást vallja, az Isten által teremtett világban, a férfi és nő által kötött házasságban, az erre alapuló családi életben, – a hímnemű férj és a nőnemű feleség, valamint az általuk nemzett, elfogadott és nevelt gyermekekben testesíti meg a társadalmat is fenntartó legkisebb közösséget. Nos, ők, a keresztények, akik vallják a családi élet szentségét, félnek, betegesen irtóznak a nemi eltévelyedésektől, sőt utálják azt.</p>
<p>Ezzel szemben a felvilágosult, szabadelvű, posztmodern, nemcsak hogy gőgösen vállalja „másságát”, feszít, tüntet azzal a nyilvános tereken, de a normálisabb többség torkán mindenáron lenyeletné a békát, mert ugye <em>„ez a 21. század</em>”. Mi az, hogy minket „elnyomnak”? Inkább átműteti magát, hiszen neki mindenhez joga van. Nemcsak kvázi, valóságosan is olyan akar lenni, mint a többiek, miközben ő más... Halkan jegyzem meg, hogy az ellenérdekeltek remélik: egyre többen lesznek majd, akik e „jogokért” harcolnak. De mondja már meg valaki, a számszerű növekedés az igazság megszületésének velejárója? Attól, hogy egy hazugságot egyre többen szajkóznak, abból igazság lesz? Az igazság, az abszolút értékek, a természeti törvények, a teremtett világ szabályai nem változnak meg tüntetések és parlamenti szavazások eredményeképp. Ezt csak olyan elvetemültek gondolják, akik at hiszik: uralják az életet.</p>
<p>Magyarán, attól, hogy ők egyre többen lesznek, attól a bűn erény lesz? Még a törzsfejlődés során sem lett minőségi ugrás, csak egyesek szerették volna. A Napból nem lett Hold és fordítva. És ők nem nevezik a bűnt bűnnek, bagatellizálnak, elkennek, hígítanak, viszonylagossá tesznek örök, napnál világosabb értékeket vagy szelektálnak a bűnök között, csak azért, mert az ő szívük joga eldönteni, mi a bűn és mi nem? Akkor mi alapján szavaznak lelkiismeretük szerint, ha az nem Isten szava? Különben is a népszavazás nem valami ellen, hanem valamiért lesz. Hogy egyértelműsítsünk egy fogalmat. Hogy félreérthetetlenül azt jelentse, ami: nem házasfelek, hanem férfi és nő közös döntése. Ezen alapszik a család.</p>
<p>Ugyanez áll a divatos kirekesztés szóra is.</p>
<p>Mert ezek szerint Isten is kirekesztő, amikor a Sátánt nem engedi a mennyországba, és a sas is kirekesztő, amikor a fiókáit szó szerint kilöki a fészekből, hogy zuhanva tanuljanak meg önállóan repülni, és a mozigépész is kirekesztő, amikor leoltja a villanyt, és nem enged be senkit, amikor már megkezdődött a filmvetítés, és a munkaadó is kirekesztő, mert csak azzal köt szerződést, aki dolgozik, és nyugdíjat is csak annak biztosít, sőt, az iskola is kirekesztő, mert ha nem jár valaki iskolába, nem kaphat arról bizonyítványt, hogy elvégezte a nyolc általánost.</p>
<p>Tehát az is kirekesztés, ha az alkotmány nem jogosít fel házasságra olyanokat, akik nem is köthetnek ilyen szövetséget, hiszen nem felelnek meg a feltételeknek?</p>
<p>Jézus Krisztus azt mondja: „<em>Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és a nyomomban járnak. [...] A béres ellenben béres, elszalad, amikor jön a farkas, mert nem pásztora a juhoknak, csak béres. Én vagyok a Jó pásztor. [...] Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”</em> (Jn 10,11-17) És ő azt szeretné, ha az akolon kívűl bóklászók is nyájához tartoznának.</p>
<p>De elsősorban azokat védi, akik követik őt, és ha kell, meghal értük.</p>
<p>Hogy ők éljenek.</p>
<p></p>
<p></p>
<p>sp</p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> Értsd: mondjon le!</p>Hazavándorlóktag:www.erdelyimagyarok.com,2018-09-12:4464973:BlogPost:7150112018-09-12T06:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<div class="hir-tit">Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év…</div>
<div class="hir-tit">Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan. Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát, sem Isten akaratát.</div>
<div class="hir-deta"><p>A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de<span> </span><strong>vannak</strong><span> </span>sokan olyan magyarok vagy külföldiek is,<span> </span><strong>akik visszajönnek</strong>.<span> </span><strong>Hazajöttek.</strong><span> </span>Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az 56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe<sup>[1]</sup><span> </span>jelzi:<span> </span><strong><em>visszidáltak</em></strong>. Ők a<span> </span><strong><em>visszidensek...</em></strong><span> </span>Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, 'neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.</p>
<p> Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod-vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.</p>
<p>Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.</p>
<p>Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.</p>
<p>Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a 89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kultúrális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”... Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.</p>
<p>Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.</p>
<p>„<em>Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. [...] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. [...] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, [...] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. [...] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.” (</em><strong>Habsburg György</strong>)</p>
<p>„<em>Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. [...] Burg Kastl-ban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki, és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. [...] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél [...] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Ott az emberek inkább azzal foglalkoznak, hogy két autó legyen, meg nagy autó és garázs, meg tizenöt farmernadrág. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni, vagy utazni. [...] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, baloldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.”<span> </span></em>(<strong>Jókay Kinga</strong>, gyermekorvos)</p>
<p>„<em>Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, épp úgy, mint Kossuth, vagy Rókóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. [...] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10 000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. [...] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, [...] megkérdezte mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. [...] Álom nagy szerelem keveredett. [...] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948-49-es. [...] Ez olyan, mint amikor valaki esőben felvesz egy esőkabátot. Nem ázik meg, de azért átszivárognak a cseppek. Akik éveket töltöttek el a kommunizmus legrosszabb éveiben, azok már mások, mint akik előtte kijöttek. [...] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek...</em>” (<strong>Kraft Péter</strong>, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet)</p>
<p>„<em>Kanadában a skandinávokhoz, a szlávokhoz, a germánokhoz viszonyítva rólunk, magyarokról szinte semmit sem tudnak. Én ezen megdöbbentem, mert szerintem nagyon fontos, hogy a befogadó ország ismerje, milyen nemzetek tagjait fogadja be, és azoknak milyen a kultúrája. [...] A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre [...] és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a<span> </span><strong>Magyar tavasz Kanadában</strong><span> </span>című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. [...] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból, kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. [...] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem. Voltak, akik lebecsülték a befogadó nép előtt hazájukat, rosszat mondtak róla, és a kanadaiak nem szerették ezt, mert tudták, hogy az ilyen emberekben nem lehet megbízni...</em>” (<strong>Miska János</strong>, író, újságíró, könyvtáros)</p>
<p>„<em>Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni.. Ennek ellenére egy gyerekmegőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. [...] Háromnyelvűek vagyunk. [...] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. [...] Számomra a magyar, az angol és a francia egyforma, mindhárom nyelven vakon gépelek, és ha olykor nem jut eszembe egy szó, általában beugrik valamelyik más nyelven. [...] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. [...] Négy különböző ország, három különböző nyelv, és hét különböző iskola. [...] Nekem minden iskolába be kellett illeszkednem. Mindig, mindenhol én voltam az új. [...] El tudtam mondani, hogy én bezzeg harmadikban Lenint éltettem, a második világháborúban pedig a nevelőapám a te apádat lőhette. Ilyenkor csak néztek rám és azt mondták: Menj vissza az országodba! Erre büszkén replikáztam: Én is amerikai vagyok, mert itt születtem, ugyanúgy lehetek az Egyesült Államok elnöke, mint te. Nekem nem kellett kérnem az amerikai állampolgárságot, szóval milyen országba menjek vissza, ha egyszer itthon vagyok?! Ez a válasz mindig hatásosan véget vetett a vitáknak. [...] Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. [...] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született,– úgy éreztem, hogy a kör bezárult. [...] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. [...]Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. [...]<span> </span><strong>Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok.<span> </span></strong>Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt... Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt...” (</em><strong>Papp Keve</strong>, veterán katona)</p>
<p> </p>
<p><sup>[1]</sup><span> </span><strong>Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017.</strong></p>
<p> </p>
<p>sp</p>
</div>Van aki megosztó, s van aki csak úgy megoszt, ezt-azt...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-08-31:4464973:BlogPost:7147312018-08-31T11:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>A rómaiak nem minden népet rohantak le katonáikkal. Volt, hogy az ellenség körében zavart keltettek, összeugrasztották az erősebb és a gyengébb táborokat, kihasználták a különféle, egymásnak ellentmondó védelmi elképzeléseket, majd miután azok így meggyengültek, egyenként számoltak le az ellenfelekkel. Belviszály esetén is ez volt a módszer. „<em>Oszd meg és uralkodj!” (Divide et impera)–</em> volt a jelszó. Ha már nincs egység, egyetértés az ellenfél berkeiben, könnyebb elbánni vele. S…</p>
<p>A rómaiak nem minden népet rohantak le katonáikkal. Volt, hogy az ellenség körében zavart keltettek, összeugrasztották az erősebb és a gyengébb táborokat, kihasználták a különféle, egymásnak ellentmondó védelmi elképzeléseket, majd miután azok így meggyengültek, egyenként számoltak le az ellenfelekkel. Belviszály esetén is ez volt a módszer. „<em>Oszd meg és uralkodj!” (Divide et impera)–</em> volt a jelszó. Ha már nincs egység, egyetértés az ellenfél berkeiben, könnyebb elbánni vele. S olcsóbb is. Időt, erőt és energiát takarítottak meg ezzel a taktikával. Akár úgy is, hogy a gyengébb féllel szövetkeztek az erősebb ellen. A Biblia szerint a sátán, az őskígyó, a bukott angyal az, aki ellenkezést szít, megoszt, aki elülteti az ember szívében a kételyt, a bizalmatlanságot. <em>„Valóban azt mondta az Úr, hogy nem ehettek a kert minden fájáról?</em>”– kérdi Évától bizalomgerjesztőn. ( Ter3, 1-2)</p>
<div class="hir-deta"><p>Ez ma sincs másképp. A gazdasági, politikai, vagy virtuális machinációk, különféle befolyásolási mesterkedések mind erről szólnak. Legyen szó reklámról, nagy szavakról, erőfitogtatásról, vagy egyéb zsarolási eszközökről.</p>
<p>A globalizált közösségi médiában pedig nagyon is kapóra jön az emberi természet csapongó kettőssége. Az ember is megosztott, az áteredő bűn miatt széthasadt a lelke: vágyik a jóra, de a rosszra is kíváncsi. Hajtja a féktelen kitárulkozási vágy, ahol önként és dalolva enged a nyilvánosság kísértésének, mindent mások orrára akarna kötni, és mások összes titka érdekelné. A magánélet szentsége, a szemérmes szégyenérzet már nem annyira féltett, hogy fel ne adná, cserébe egy jó szaftos botrányért. Ennél is erősebb a hajlandóság a magamutogatásra, hogy megossza másokkal a konyha, magánélet, de még a hálószoba titkait is. Mert lájkvadászat nélkül nincs élet a halál előtt. Akkor is, ha valaki megosztó, ellentmondásos személyiség, tündöklik a kibertér dicsőségében, mert lám, szuverén, szókimondó, mehet a saját feje után, nem fogja vissza magát, hisz éppen azért „követik”, hogy ő milyen bátor volt, ő meg merte mondani, ő ki mert állni a sorból, a placcra, és le is aratta a siker gyümölcseit. „Felmászott a siker létrájára, csak azt nem vette észre, hogy az rossz falnak volt támasztva...” (Joseph Campbell)</p>
<p>Megosztom veled kenyeremet, házamat, kincseimet, hogy osztozz örömömben, és növekedjék bennünk a jó, a szép, a szent, az igaz, ami előre visz, ami tényleg a javunkra válik, s nem a kárunkra.</p>
<p>Jó lenne eltűnődni: valóban meg kell mindent osztanunk a világhálón? Érdekel ez másokat? Jó származik abból, ha folyton kifecsegjük titkainkat? Javunkra válik ez a kényszeres kibeszélés-kitárulkozás, ez a kínos megfelelési kényszer? E helyett nem lenne hasznosabb, ha sokkal több visszafogottsággal, önkorlátozással az általunk megosztott információk, képek, hírek inkább építenének, mint rombolnának? És mi lesz azzal a sok digitális szeméttel, amit magunk után hagyunk a neten? Azt ki takarítja el? Azt a hagyatékot ki tárgyalja le?...</p>
<p>Sokkal több csendre, igazi, mély, személyes kapcsolatra, lenne szükségünk, – amikért ugyan áldozatot is kellene hozni, – de akkor nem a személytelen, könnyebbik megoldást választanánk.</p>
<p>Úgy tűnik, a közösségi, virtuális platformokat csupán pletykafészeknek használjuk, ahová minden szennyest, bóvlit, haszontalan dumát kiteregetünk.<span> </span><em>Megosztok, tehát vagyok</em>, ahogy az egyik nagysikerű könyv címe<sup>[1]</sup><span> </span>is találóan fogalmaz. A közmondás szerint a tyúkok sem tojnak a piacon...</p>
<p>Ellenkező esetben a sok megosztással mi magunk válunk megosztóvá, egymás ellen fordítva embereket, felborzolva kedélyeket, ellenségeskedést szítva mások között, a közösség egysége helyett a széthúzást segítjük elő.</p>
<p>Osztozzunk egymás örömében úgy is, hogy lájkvadászat helyett imádkozzunk egymásért. Keressünk alkalmat a személyes találkozásra, és ne kössünk olyasmit mások orrára, ami nem rájuk tartozik. Mert nem kell senkin uralkodni, legfeljebb önző természetünkön.</p>
<p><strong><em>Akkor talán kevésbé leszünk megosztóak</em></strong>.</p>
<p><sup>[1]</sup><span> </span><em><a href="https://moly.hu/konyvek/klausz-melinda-megosztok-tehat-vagyok">https://moly.hu/konyvek/klausz-melinda-megosztok-tehat-vagyok</a></em></p>
<p></p>
<p></p>
<p><em>sp</em></p>
</div>Ó Szent Estván dicsértessél...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-08-20:4464973:BlogPost:7144182018-08-20T17:09:25.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p></p>
<p><strong>A türelmes királyok királykodnak...</strong></p>
<p><strong>Búcsús gondolatok Szent István király ünnepére, Hidegség, 2018 aug.20.</strong></p>
<p> </p>
<p>Kedves ünneplő testvérek!</p>
<p> A mai evangéliumban Jézus arról beszél, hogy az okos ember házát sziklára építi.</p>
<p>Szent István király okos ember, okos, bölcs, előrelátó államférfi volt. Népének életét, országát sziklára, Krisztura építette.</p>
<p>Mit jelent sziklára építeni?</p>
<ol>
<li>Az okosság a négy…</li>
</ol>
<p></p>
<p><strong>A türelmes királyok királykodnak...</strong></p>
<p><strong>Búcsús gondolatok Szent István király ünnepére, Hidegség, 2018 aug.20.</strong></p>
<p> </p>
<p>Kedves ünneplő testvérek!</p>
<p> A mai evangéliumban Jézus arról beszél, hogy az okos ember házát sziklára építi.</p>
<p>Szent István király okos ember, okos, bölcs, előrelátó államférfi volt. Népének életét, országát sziklára, Krisztura építette.</p>
<p>Mit jelent sziklára építeni?</p>
<ol>
<li>Az okosság a négy sarkalatos erény egyike. Okos az, aki előre tervez. Okos az, aki meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a konkolyt a búzától. Okos az, aki nem magában bízik, akit nem tesz elbizakodottá vagyona, tehetsége, erőnléte, pillanatnyi jó állása, kapcsolatai, hanem, aki mindenek felett s mindenek előtt Istenben bízik, beléje veti minden reményét. Nála, Benne horgonyozik le. Főleg, amikor az életéről, sorsáról, a közösségéről van szó. Az okos ember sziklára épít. Biztosra megy. A lehető legbiztosabbra, az ad neki garanciát. Az embert nem a diplomái vagy a jól értesültsége teszik okosssá, hanem hogy szabaddá vált a sátán, az egó mindenfelé rángató incselkedéseitől, ura tud lenni szevedélyinek és meg tudja zabolázni vágyait. Dönteni is szabadon tud. Az okos ember szabadon hozza meg jó döntéseit, nem befolyásolják szimpátiák vagy gyenge pontjait zsaroló alattomos vélemények. *Egyszer egy édesanya odavitte gyermekét Mahatma Gandhihoz. Arról panaszkodott, hogy a gyerek túlzottan szereti az édességet, és kérte a bölcs embert, beszélje rá a gyermeket, legyen mértékletes. Gandhi arra kérte az anyát, vigye haza a gyereket, és jöjjenek vissza három hét múlva. Amikor visszatértek, Gandhi félrehívta a gyereket és rábeszélte: egyék kevesebb édességet. A végén az anya megkérdezte: „De Gandhiji, miért nem mondtad el ezt a lányomnak három héttel ezelőtt?” Gandhi ezt felelte: „Mert három hete még én is az édességek rabja voltam...” A keresztény ember sziklája Krisztus. Az nem porlik. Évezredeken át megtart. Így fektet be a jövőbe, az örök boldogságba. „Te Péter vagy, azaz kőszikla, rád építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznejk erőt rajta.” Szent István is ezt tette...</li>
<li>Ne engedjünk a csalóka vágyaknak (pénz, reklámok, anyagiasság, pazarlás, magántulajdon istenítése, emberi jogok bálványinmádása). Látjuk, hogy ebben a modern világban hogyan mállik szét minden, amit eddig biztosnak, öröknek hittünk. Hogyan teszi tönkre emberi kapcsolatainkat, gyengíti hitünket és hűségünket a becsvágy, a bírvágy, a kapzsiság, a mohóság. Nem tudunk parancsolni vágyainknak, késztetéseinknek, ösztöneinknek, miközben a reklámok, a piac azt harsogja, hogy ki kell elégíteni őket, csak akkor leszünk boldogok, sikeresek. Olyanok vagyunk, mint a veterán agár a versenypályán, ami előtt dróton húzták a műnyulat. Mennyi energiát fektetünk földi dolgainkba, s végül rájövünk, mégcsak nem is volt igazi „nyúl”. *Joseph Campbell fogalmazza meg ezt frappánsan: „az életben a legnagyobb tragédia az, ha felmászunk a siker létrájára, s aztán úgy találjuk, hogy rossz falhoz van odatámasztva...” A sátán úgy tünteti fel, hogy az élvezetek szórakoztatóak, a gazdagság, szépség csillogó, gyönyörködtető, az imádság, a szentmise, a hit, az istenes élet unalmas. Pedig pont fordítva van. A gonoszság okozta élvezet erőszakos, nyomasztó, kiürít, megfoszt méltóságodtól, kegyetlen, nyárspolgári és giccses. Felszínes látszat-öröm, ami ürességgel, kiábrándultsággal jár. Elborít az anyagiak bűvölete, mindent pénzben mérünk, mindent árucikknek tekintünk, még egymást is. Azt hisszük, az egyházi életben, a hitben is veresenyeznünk kell a világgal, sőt egymással. Pedig nem. Isten nem akar versenyezni, mi nem is tudnánk vele, de alkudozni sem lehet. A hit nem piactér s nem verseny. Kedves tetsvéreim, meg tudjuk változtatni „az áldozat irányát”. Képességeinket, tehetségünket a jó, a közjó, a szeretet szolgálatába állítva ma is építhetünk új hazát a régi romjain, a bűneink utáni keserű tapasztalatból is. Mert Isten életet szánt nekünk, üdvösségében akar részeltetni már itt e földi hazában, itt Székelyföldön is. Szent István király bevonta népét, így minket is egy másik világba, a kereszténységbe, ahol Isten szeretete a mérvadó, ahol arról kell tanúskodnunk és az ad biztonságot, hogy megváltottak, meghívottak, testvérek vagyunk. Nem a mi kapzsi vágyaink számítanak, hanem az, hogy Isten kegyelmével ezek legyőzhetők, befoghatók az üdvösség szekerébe. A kapzsiság egyesek szerint jó, mert növeli a fogyasztást, fejleszti a piacot, csak éppenséggel, rombol. Rombolja a lelket, az erkölcsöt, kiöli a tiszetességet, a becsületességet belőlünk, emberi méltóságunkat teszi tönkre. Torzít, önmagunk karikatúráivá alacsonyodunk. Az árucikket át tudjuk alakítani ajándékká. Ez az igazi szabadság, amire felesküdtünk a keresztségben, a bérmálásban, a házasságban. Az ember értéke isteni mércével mérhető. Ha testünket áruba bocsájtjuk szánalomra méltóak vagyunk. Ezért van végtelen értéke az életnek (abortusz, fogamzásgátlás, eutanázia, halálbüntetés... – 2017-ben az országban közel kétszázezer születés és ugyanennyi abortusz volt, csak Hargita megyében 1172 abortusz és 1441 születés az első félévben. 200 lejért eltesznek, megölnek egy magzatot... – ennyit ér az élet? És csodálkozunk, kesergünk, hogy fogyunk; évente legalább 50 ezerrel kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak... Egy orvos úgy fogalmazott:* az abortuszokon lehetne változtatni, ha meglenne „a fogamzásgátlás kultúrája,” mint nyugaton, a „civilizált országokban”,... micsoda?)</li>
</ol>
<p>*Lewis Hyde ír egy lányról, aki beleegyezett, hogy édesanyjának eladja a veséjét, cserébe egy bundáért. 1980-ban egy házaspár New Jerseyben megpróbálta eladni egy kisfiát 8.800 dollár értékű használt autóért. Az autókereskedőt eleinte csábította az ajánlat, mert egy tűzvészben elveszítette a családját. Aztán észbe kapott. Így mondta el később: "Első gondolatom az volt, hogy elcserélem az autót a gyerekért. Néhány perc múlva éreztem, hogy ez rossz lenne, nem annyira számomra vagy az ár miatt, de mit tesz majd ez a csecsemő, amikor már nem csecsemő többé? Hogyan fog ez a fiú megbirkózni az élettel, ha megtudja, hogy egy autóért cserélték el?.” A szakértők szerint, ha az ortodox ikonokat nézzük, úgy tűnik, bárhonnan figyeljük is, ránk néznek, minket néznek... Mert nem annyira úgy festették, hogy lássuk őket, hanem inkább úgy, hogy minket lássanak. Az Isten képére alkotott ember, halhatatlan lelke miatt is végtelen értékű, nem árucikk, nem rendelkezhetünk felette. Az élet értéke pénzben kifejezhetetlen. Ezért is el kell utasítanunk a fogyasztói kultúrát.</p>
<ol start="3">
<li>Az igazi nagyság, szentség az, hogy Isten áll a középpontban. Mi írjuk életünk történetét, de ő vezeti kezünket. A szentek abban különböznek a sztároktól, hogy nem magukat keresik, ők a történetben mellékszereplők. Isten a főszereplő szent István életében is. Mert rájött arra, hogy a szabadság a jó választása. Erkölcsileg is, és mint közjó is. Nem félt odaadni, rábízni népe sorsát, országa jövőjét a teremtő Istenre, mert megtapasztalta, hogy csak vele, benne lehet szilárd sziklaalapot adni az életnek. Ha meg is kell halnia bennünk az önzésnek, megszületik a szeretet. Ez a kereszténységgel járó nagy dilemma és áldozat. De ez is az öröm benne. A szeretet persze a halálunkat követeli, mi pedig félünk a haláltól. Ha odaadom magam valakinek, akkor annak az embernek, aki addig voltam, meg kell halnia. Új emberré kell lennem, régi szokásaim összertörtek, identitásom megváltozott, életemet többé nem én irányítom. Ha szeretem férjemet-feleségemet, gyermekeimet, akkor ők már soha nem engedik, hogy ugyanaz legyek, mint aki voltam. A szeretetkapcsolat megváltoztat. Lehet hogy házastársamat ápolnom kell, vagy évekig el kell hagynom hazámat, vagy súlyosan sérült gyermekem születik, nem tudom előre. Csak azt, hogy értük mindent megteszek, mindent feláldozok. Ezt tette értünk Isten, ebbe az Istenbe szeretett bele szent István király. Hitünk, kultúránk, Isten, a kereszténységünk nem opció, nem alternatíva, hanem ajándék és feladat, kincs és felelősség, a szívünk s a tüdőnk, a levegő amelyet belélegzünk, a vér, amely áramlik s éltet.</li>
<li>Szent István az ország házát, a családja házát, lelkének házát sziklára, Istenre építette. Intelmeiből kiolvasható a felelős vezető, a fegyelmezett, felnőtt hitű, de gyermeki odaadással, alázattal Istenhez ragaszkodó férfi-ideál, keresztény ideál eszményképe. Az imádságos hithez alázat kell. Hogy beismerjük, Isten gondviselésére vagyunk utalva minden percünkben. És ez örömteli, megnyugtató, biztonságérzetet ad. Ezért nem esik nehezünkre ez a Vele fenntartott rendszeres „verbális és nem verbális” kommunikáció. Nem hiszünk a vak véletlenben, a végzetben, a sorsban, az összesküvéselméletekben, nem vagyunk negativisták, és nem kesergünk állanóan a balsors miatt, hanem Isten szerető gondoskodásában bízva élünk, dolgozunk, alkotunk, szeretünk. Sajnos sokszor a keresztények között is szokássá válik az a hozzáállás, hogy csak akkor kell Istenhez imádkozni, akkor kell őt kérni, ha baj van. *Robert Spaemann, a ma kilencvenegy éves német teológus és filozófus meséli, hogy annak idején egy brazíliai egyetemen is tanított, s hajón tette meg az utat a dél-amerikai országba. A háromhetes út során egy alkalommal sűrű ködbe kerültek. A fedélzeten egy szerzetesnővér rémülten imádkozott, attól félt ugyanis, hogy a rossz látási viszonyok között a hajó könnyen összeütközhet egy másik utasszállítóval. Miután a német professzor felvilágosította arról, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen a hajókon már radarok működnek, amelyek minden efféle balesetet megakadályoznak, a szerzetesnővér megkönnyebbülten felsóhajtott, és azt mondta: rohan az előjárójához és közli vele a jó hírt, hogy már soha többé nem kell ködben imádkozniuk... *Volt az Egyesült Államok déli részén egy jámbor és istenfélő város, ahol mindenki templomba járt, jó és becsületes volt. Egy napon érkezett egy ember, aki kocsmát nyitott, s attól kezdve ott mindenféle durvaság zajlott, nagy ivászatok, tánc, s ki tudja talán még szex is. A jó keresztények erre imádkozni kezdtek mind, a kocsma bezárásáért. Megostromolták az eget, és íme, hat hónap múlva a kocsma leégett. A tulajdonos ekkor kárpótlást követelt a keresztényektől. Azok tagadták felelősségüket, kérdvén: miért, mit tettünk? Erre a kocsmáros: „Hát én vagyok itt az egyetlen, aki hisz az ima erejében?!”</li>
</ol>
<p>Kérjük mi is Isten kegyelmét az imádságban.</p>
<p>Még egy kocsmás történet: *Alaszka egyik kocsmájában egy ember vedelte az italt. Azt mondja, neki elege van, végzett a hittel s az Istennel. Annyit kérte, sosem segített rajta. Most is, amikor repülője lezuhant, órákig feküdt a hóban, hiába kérte Istent, mentse meg, de ő nem segített. A kocsmáros ekkor kérdően ránézett: „De hát itt van, Isten megmentette!” „Dehogy, csak azért menekültem meg, mert valami eszkimó épp arra járt.”</p>
<p>Az imádságnak óriási ereje van, csak komolyan kell vennünk. És együtt, közösen kérjük az Urat a nehéz helyzetekben is. *A középkorban IV. Ince Pápa megharagudott a domonkos szerzetesekre, mert nem akartak eladni neki egy földterületet. Elhatározta, hogy hadjáratot indít a rakoncátlan rend ellen, és megfosztja őket a privilégiumoktól. A testvérek gyorsan imádkozni kezdtek, hogy megakadályozzák. 1254-ben a pápa alá is írt egy dokumentumot, amely jelentősen meggyengítette a rendet. Úgy hírlik, ugyanazon a napon gutaütést kapott és meghalt. Egy hónappal később utódja visszaállította a rend jogait, és a domonkos ima hatalmának félelmetes híre lett. Még a litániákba is belefoglalták: „A prédikátorok rendjének imájától, ments meg Uram minket...”! Micsoda nonszensz. Ugye magunkra ismerünk?</p>
<ol start="5">
<li>Becsüljük meg közösségi ünnepeinket, nyelvünket, hagyományunkat, történelmünket. Ne csak a nyelvünket, hanem a földet is meg kell védeni, menteni, azáltal, hogy értékeljük, megműveljük, nem nézzük le. Szent István nem azért adta vérét, nem azért foglalta el, szerezte meg, hogy eldobjuk. Lakjuk be, műveljük meg, s áldás lesz rajta is és rajtunk is. A Kárpát-medence a mi hazánk, a legszebb haza a világon. Szent István királynak köszönhetően ma hazánk születésnapját üljük. (Tüntetések Bukarestben ... akkor jövünk haza, ha itthon más világ lesz... milyen hazafiság ez?... Gyergyóremetén 500 ház áll üresen, legtöbbnek ablaka be van deszkázva...)</li>
</ol>
<p>Testvéreim, van itthon is jövőnk, sőt, csak itt van igazán. Ez a föld a miénk. Megszentelt föld. Őseink vére áztatta, magyar szentjeink imája tartja fenn ma is. Nekünk már nem füllik fogunk a kétkezi munkűához, parlagon maradt földek, kaszálók hevernek, vadulnak el, mert könnyebb megvásárolni a Lidliben, tájidegen anyagokkal építkezünk, elterjedt itt is a dedeman-stílus, ahelyett, hogy kezünk munkáját megbecsülnénk. Mérgezzük a szervezetünket és pazaroljuk az élelmet, mert elkényelmesedtünk. Jó lenne újraolvasni s magunkra alkalmazni Szent István törvényeit és intelmeit. Mert önfegyelem, áldozat nélkül nincs szabadság, nincs élhető föld és élet. Csak feléljük azt, amit örököltünk, s nem teszünk hozzá, hanem szétziláljuk. Pedig most is ad ez a föld elég kenyeret, vizet, táplálékot, s nem kellene másokra szorulni, nem lennénk kiszolgáltatottak. Mindannyiszor másoktól kértünk segítséget, mindig megjártunk, rajtaveszítettünk történelmünk folyamán. Szent István ezért biztosította be e tájat törvényeivel és a kereszténységgel. Hogy legyünk önellátók és fennmaradjunk. Istennek ránk, itthon, együtt, közösségben van szüksége, mert csak így tudjuk kibontakoztatni és közkinccsé tenni mindazt, amit ránk bízott. Helyettünk senki más nem végzi el ezt a feladatot. Legföljebb úgy járunk mint a fecske, amit a kakukkfióka kilökött a fészekből. Szent István nekünk és unokáinknak hagyta ezt a szent országot. A Boldogasszony, a Babba Mária kötényébe helyezett, hogy termékenyek legyünk és gyümölcsöző, értékteremtő munkánkkal, alkotásainkkal építsük Isten országát.</p>
<p>[1.] in. Timothy Radcliffe: Miért vagyok keresztény? Vigília kiadó, Bp. 2012, 47. o.</p>
<p>[2.] in. <span><a href="https://szekelyhon.ro/aktualis/rendkivul-magas-a-fiatalkori-terhessegmegszakitasok-szama-romaniaban-n-hargita-megyeben-sem-rozsas-a-helyzet">https://szekelyhon.ro/aktualis/rendkivul-magas-a-fiatalkori-terhessegmegszakitasok-szama-romaniaban-n-hargita-megyeben-sem-rozsas-a-helyzet</a></span></p>
<p> </p>
<p>[3.] in. Timothy Radcliffe: Miért járjunk misére? Vigília kiadó, Bp. 2011, 126. o.</p>
<p>[4.] u.o. 166. o.</p>
<p>[5.] in. Mértékadó-Az Új Ember kulturális és műsormelléklete/Olvasólámpa, 2018. július 30 – augusztus 5.</p>
<p>[6.] in. Timothy Radclyffe: Miért járjunk misére?, 123. o.</p>
<p>[7.] u.o. 127. o.</p>
<p>[8.] u.o. 128. o.</p>
<p>[9.] in. <span><a href="https://szekelyhon.ro/aktualis/videken-epitkezes-helyett-az-ures-hazakat-kellene-megtolteni">https://szekelyhon.ro/aktualis/videken-epitkezes-helyett-az-ures-hazakat-kellene-megtolteni</a></span></p>
<p></p>
<p><span>sp</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><span> </span></p>Máhálátag:www.erdelyimagyarok.com,2018-08-13:4464973:BlogPost:7132072018-08-13T07:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Minden médium a csendőrök erőszakos beavatkozásáról számolt be: több száz bukaresti tüntető sebesült meg a tegnap esti rendszerváltó nagygyűlésen. Közel százezer külföldről hazaérkezett vagy itthon szabadságoló polgár fejezte ki elégedetlenségét amiatt, hogy országunkban nem jó irányba mennek a dolgok... Ez már a kilencvenes évek új nemzedéke, akik szabad életet, jólétet remélnek, s ebben a reményben indultak külföldre is, hogy majd visszajöjjenek, ha lesz változás. Megmondóemberek,…</p>
<p>Minden médium a csendőrök erőszakos beavatkozásáról számolt be: több száz bukaresti tüntető sebesült meg a tegnap esti rendszerváltó nagygyűlésen. Közel százezer külföldről hazaérkezett vagy itthon szabadságoló polgár fejezte ki elégedetlenségét amiatt, hogy országunkban nem jó irányba mennek a dolgok... Ez már a kilencvenes évek új nemzedéke, akik szabad életet, jólétet remélnek, s ebben a reményben indultak külföldre is, hogy majd visszajöjjenek, ha lesz változás. Megmondóemberek, publicisták, politikusok elemzik, mire volt jó ez a tüntetés, kell-e erőszak, és mennyi, kik provokáltak, mi a csendőrség szerepe, hová jut így a demokrácia, mit keres a vízágyú és a könnygáz egy békés megmozduláson.</p>
<p>Mindenki a másikat hibáztatja, mindenki máshol keresi a bűnbakot. Azonban még a média jól értesült része is hajlamos csúsztatni, egyoldalú következtetéseket levonni, s ami még több: hamar felejteni. Mert arról a bukaresti incidens kapcsán már kevesen beszélnek, hogy e tüntetés gondolata egy – gyerekkori jókívánságként emlegetett „nyajjálboxot” stílusú – peszedéellenes rendszámtábla fitogtatásával szökkent szárba. Ugyanis nemsokra rá, hogy a Svédországban dolgozó férfi itthon bolondot csinált a rendőrségből és a szociáldemokrata pártból, egy szintén volt peszedés aktivista kezdte „szervezni” a diaszpórabeli románokat a fészbukon: jöjjenek haza s csináljanak rendet. Mint egykor a bányászok. Van ebben persze elégedetlenség, civil kurázsi, feszültséglevezetés.</p>
<p>Egy kis puccs, újabb rendszerváltás, forradalmacska, egy kis odamondás, megmutatva milyen sokan vagyunk, milyen erőt képvisel a hazafias összefogás ebben a jubileumi évben. Nem késlekedett a válasz sem, mert egy markáns véleményeket osztogató hazai szociológus<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> egyenesen azt állította a diaszpóráról (így testületileg...), hogy: ők nem egyéb holmi külvárosi, lepukkant proliknál, alja népség, lumpenréteg, <strong><em>mahala</em></strong> – afféle cigány-, vagy töröknegyed valahol Bukarest és Isztambul perifériáján. Meg is volt ennek az eredménye. Mert ez csak olaj volt a tűzre. Vérig sértett több millió külföldön dolgozó románt. Mentek is az embertömegek a kormánypalota elé, hogy eltakarítsák a hatalmat. Békésen, szervezetlenül, de határozottan, testvérként, emberi méltóságukat felmutatva. Csak az nem volt a pakliban, hogy néhány vérszomjas bajkeverő mindig belerondít a jószándékú pacifisták terveibe. A rendőrség meg csak pont erre várt. Hogy provokálják őket. S milyen jól hangzik, hogy a tüntetőket kellett megvédjék a csőcseléktől...</p>
<p>Közben meg csodálkozunk, hogy a Max Weber államelmélete szerinti legitim erőszak hogyan egyeztethető össze jogaink megvédésével, a tüntetés szabadságával.</p>
<p>Hát így. Mert a nem legitim erőszak (is) (törvényes) erőszakot szül. Egyébként is mi a garancia, hogy, ha egyik kormányt puccsal megdöntik, azonnal Kánaán lesz az országban? És a választások mire valók? Vagy éppen így fizetik meg a nem-részvétel árát?... Ha nem akartatok ti minket – s elmentetek külföldre –, ha hazajösztök, nesztek, kaptok demokráciát, két lejre!... Ha ti nem akartok, mi akkor is akarjuk a hatalmat. Vagyunk annyira dörzsöltek. Nehogy már leváltsatok egy egyszerű tüntetéssel. Egy népi mondás szerint a fenékbe rúgás is egy lépés előre... Adunk nektek annyi vizet s könnygázt, hogy elmegy a kedvetek a népuralomtól... Elvégre mi vagyunk az elit, aki a nap terhét s hevét viseli, nem azok, akik elhúzták a csíkot, s augusztus táján hazaérkeznek egy eladnivaló mercivel, aztán a hónap végén állnak sorba útlveélért, hogy mehessenek vissza. Hogy aztán külföldről mondják meg nekünk a tutit... A liberális demokrácia, mit külföldön láttok, amúgy sem a népuralomról szól. Hanem a néphülyítésről, a fogyasztásról, a korrupcióról, a hatalomról. Csak odakint jobb a a csomagolás. A hatalmat pedig nem lehet erőszak nélkül gyakorolni. Úgyhogy, jobb ha letesztek az ábrándokról. Annyira lehettek szabadok, amennyire mi hagyjuk. Több szabadsághoz nagyobb áldozat kell.</p>
<p>Azt itthon sem adják ingyen.</p>
<p><strong> </strong></p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <strong><a href="https://adevarul.ro/news/eveniment/alina-mungiu-pippidi-mahala-nu-reprezinta-diaspora-1_5b6337ccdf52022f75ecf554/index.html">https://adevarul.ro/news/eveniment/alina-mungiu-pippidi-mahala-nu-reprezinta-diaspora-1_5b6337ccdf52022f75ecf554/index.html</a></strong></p>
<p> </p>Melyikünk a Messiás?...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-07-26:4464973:BlogPost:7128282018-07-26T14:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Se szeri se száma a magyar nyelven is hozzáférhető tanítómeséknek, történeteknek, melyekből kedvünk és lelkiállapotunk szerint mazsolázhatunk, akár napi felütésként is. Jorge Bucay, Bruno Ferrero, Anthony de Mello, a sivatagi atyák, a bölcs rabbik vagy szufik évezredes bölcsességtárából mindenki meríthet tetszés szerint.</p>
<div class="hir-deta"><p>A napokban egy angol domonkos,<span> </span><em>Timothy…</em></p>
</div>
<p>Se szeri se száma a magyar nyelven is hozzáférhető tanítómeséknek, történeteknek, melyekből kedvünk és lelkiállapotunk szerint mazsolázhatunk, akár napi felütésként is. Jorge Bucay, Bruno Ferrero, Anthony de Mello, a sivatagi atyák, a bölcs rabbik vagy szufik évezredes bölcsességtárából mindenki meríthet tetszés szerint.</p>
<div class="hir-deta"><p>A napokban egy angol domonkos,<span> </span><em>Timothy Radcliffe</em><span> </span>könyvét<strong><sup>[1]</sup></strong><span> </span>olvasgatva bukkantam egy szokatlan, meghökkentő „poénnal” záródó, számomra mindenképp elgondolkodtató történetre, amelynek úgy vélem több rétegű, több szinten értelmezhető olvasata és tanulsága is van. Érdemes ízlelgetni. A nyári szabadságok, mezei, élményfürdős, part menti vagy hegyi túrás pihenések alatt bizonyára kellően kizökkent majd a hétköznapok taposómalmából, és elvezethet belső felismerésekhez, de akár újfajta életszemléletre is sarkallhat.</p>
<p>A történet szerint egy monostor kihalófélben volt. Nem voltak hivatások. A lelkesedés csak pislákolt, a jövő reménytelennek látszott. Bárki, aki eljött megismerkedni a hellyel, elmenekült. Elkeseredésében az apát meglátogatta bölcs barátját, a rabbit, hogy tanácsot kérjen. A rabbi együttérzően meghallgatta és elmondta, hogy a rabbiiskolában is kevés tanuló van. Amikor az apát távozni készült, halkan odasúgta neki:<span> </span><em>„Monostorotokban egyikőtök a Messiás.”</em></p>
<p>Az apát visszatért a monostorba, és beszámolt a szerzeteseknek a talányos kijelentésről, amit nem tudtak mire vélni. Egyikük sem látszott hihető jelöltnek. Az öreg Benjamin kedves ember, de borzasztó lusta; ő biztos nem az. Antal jó ember, de nagyon szereti az italt, ezért ő sem jöhet szóba. Eduárd engedelmesen megtartja a szabályokat, de nagyon mélabús, így valószínüleg ő sem lehet a Messiás. Valamelyiküknek azonban mégis annak kell lennie.</p>
<p>Azonban a történet szerint ettől fogva új módon kezdtek egymásra nézni. A szentség és a jóság jeleire kezdtek felfigyelni egymásban, amelyeket eddig nem vettek észre. A monostor lassanként barátságosabb és boldogabb hellyé vált. Az emberek, akik meglátogatták őket, ott maradtak, és a közösség újra növekedni kezdett. Az öreg apát ekkor visszament a rabbihoz, és azt mondta:<span> </span><em>„Köszönöm szavaidat, hogy »közületek valaki a Messiás«. Nem jöttünk rá, hogy ki az, de közösségünk most újra virágzik.”</em><span> </span>A rabbi elnevette magát: „De hát én azt mondtam: »Egyikőtök sem a Messiás«.</p>
<p>Vajon csak ugratni akarta a rabbi a barátját? Vagy fel akarta nyitni keserűségtől fátyolos szemét? Vajon mire gondolt? Játék a szavakkal? Az is van benne. Hiszen már az is talányos, ahogy ő értette, és ahogyan az apát. Még Keresztelő János is megbotránkozott, vagy legalábbis bizonytalankodott:<span> </span><em>„Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?”</em><span> </span>(Mt 16, 13-20) – üzente Jézusnak. Eleinte meg szenvedélyesen egyengette útját s erővel mutatott rá: „Közöttetek van, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én, még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1, 26-28) „Ő az Isten Báránya” (Jn 1, 36-37) Ott van álruhában, egy házban laktok, s ti nem ismertétek föl? Valamelyikőtök? Közületek valaki? Vagy arra gondolt a rabbi, hogy a kolostorban ott van köztetek, egyikőtök sem az, de ti hiszitek, hogy eljött, és „ahol ketten vagy hárman összegyülnek az én nevemben, ott vagyok én is... ?” (Mt 18, 19-20) Láthatatlanul, de veletek van? Személyetekben hordozzátok, vagy tőletek függetlenül, „önállóan”, mint a ti Mesteretek, akit követtek, s akibe a keresztség és a szerzetesi meghívás alapján „beöltöztetek”?</p>
<p>Vagy amit a domonkos író is sugall: senkit sem ismerünk igazán, hiszen „életünk Istenben van elrejtve”... (Kol 3, 3-4)</p>
<p>Milyen más lesz egy család, egy egyházközség, egy társaság, egy csapat, egy csoportosulás, egy vállalkozói munkaközösség élete, ha egymásban Krisztust kezdik látni? Ha egymásból a jót próbálják kinézni, kiszeretni, bizalmat szavazva neki. Ugye az egész légkör megváltozik? Milyen más lenne az önismeretünk, ha abból indulnánk ki, hogy minden ember egy nagy titok, hogy nem látunk bele senki lelkébe, az Istennek van fenntartva, s ezért ne is ítélkezzünk könnyelműen, elhamarkodottan... Inkább adjunk esélyt neki – botladozásai ellenére is – a belső növekedésre. Hogy azzá váljon, akivé Isten kinézte magának... Hiszen az Ő élete rejtőzik benne is, amit csak a szeretet és az elfogadás képes kicsalogatni. Milyen könnyen nem kezdünk szeretni valakit, mert azt hisszük, megismertük, kiismertük. Holott nem ismerjük. És annak ellenére kellene szeretnünk...</p>
<p>Bizonyos fokig tehát mi is felelősök vagyunk, hogyan látunk másokat. A zsebtolvajnak az egész világ egy nagy zseb, s akinek a kezében folyton kalapács van, az mindenütt csak szeget lát. Ha tehát változtatni akarunk az életen, magunknak kell változni: az igazsághoz hűen nézni, s megtanulni szeretni. A Messiás köztünk van, velünk van. Bennünk lakik, ha ki nem űzzük. „Amit eggyel, a legkissebbek közül tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 40) – mondja majd az Úr az utolsó ítéleten.</p>
<p>A fenti történettel kapcsolatban röpke közvéleménykutatást tartottam paptestvéreim között. Az „eredményeket” néhány pontban így foglalnám össze:</p>
<p>• Sokszor nem azt halljuk, amit mondanak, de amit hallunk, az előre visz.</p>
<p>• A hálaadás és a köszönetmondás után változik meg, (tisztul ki!) a helyzet.</p>
<p>• Ne játsszuk a Messiást. Nem mi vagyunk a Messiás, de mindannyian Krisztus-hordozók vagyunk.</p>
<p>• Minden jó, ha a vége jó.</p>
<p>• A hivatást Isten adja, nem nekünk kell „megcsinálni” azt.</p>
<p>• A változás és a változtatás érdekében vegyük komolyan, amit komolyan kell venni, és tegyük meg, amit meg kell tenni. Nemcsak a fizikai és szellemi munkát, hanem a lelki munkát is el kell végeznünk.</p>
<p>William Paul Young, A viskó<sup><strong>[2]</strong></sup><span> </span>című könyvben ezeket írja: „<span> </span><em>Valójában a megismerés növekszik, a szeretet pedig egyszerűen csak kitágul, hogy befogadhassa a tudást. A szeretet egész egyszerűen a megismerés védőburka.”</em></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><sup>[1]<span> </span></sup><strong>Timothy Radcliffe:<span> </span><em>Vesd bele magad!</em>, Vigília kiadó, Bp. 2013, 244-245. Ford. Lukács József.</strong></p>
<p><sup>[2]</sup><span> </span><strong>William Paul Young:<span> </span><em>A viskó</em>, Immanuel Alapítvány, Szombathely, 2009, 160.</strong></p>
<p> </p>
<p> </p>
</div>
<p></p>A kukába veled!tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-07-19:4464973:BlogPost:7126562018-07-19T05:41:09.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p></p>
<div class="hir-tit">Eldobni való lélek</div>
<div class="hir-tit"></div>
<div class="hir-deta"><p>Az a jó a hagyományos műanyagban, hogy könnyű, nem törik (annyira), könnyen idomítható, fröccsenthető, tetszés szerinti alakban és formában. Sokat tart. Igenis sokat. Nem eszi a rozsda, nem rágják ki az élősködők, néha még az élelmiszerek is egész jól tartósíthatók benne. Ígyhát nem csoda, ha az iparban évtizedek óta kiváltja a fémet, a fát, az üveget. Meg aztán nélkülözhetetetlen a…</p>
</div>
<p></p>
<div class="hir-tit">Eldobni való lélek</div>
<div class="hir-tit"></div>
<div class="hir-deta"><p>Az a jó a hagyományos műanyagban, hogy könnyű, nem törik (annyira), könnyen idomítható, fröccsenthető, tetszés szerinti alakban és formában. Sokat tart. Igenis sokat. Nem eszi a rozsda, nem rágják ki az élősködők, néha még az élelmiszerek is egész jól tartósíthatók benne. Ígyhát nem csoda, ha az iparban évtizedek óta kiváltja a fémet, a fát, az üveget. Meg aztán nélkülözhetetetlen a csomagolásnál, fontos a külcsín, a tetszetős giccses dizájn miatt.</p>
<p>Az a jó a műanyagban (plexid, polietilén, nejlon stb...), hogy felfújható, cserélhető, pótolható, helyettesíthető, egyszer, de akár többször is használható.</p>
<p>Még inkább azért kell a műanyag, mert olcsó. S ezért nélkülözhetetlen. A szépségiparban, a mezőgazdaságban, a luxuscikkeknél, az élelmiszeriparban, egészen az űrhajózásig. Mindenütt.</p>
<p>Elborít minket a műanyag. Eldobott pillepalackokból, nejlonzacskókból összeállt szeméthegyek csúfítják már nemcsak a szárazföldet szerte a világban, hanem az óceánokat is. Egy tonna halat halászunk, három tonna műanyag hulladékot dobunk a vizekbe. Idén áprilisban egy ámbráscetet fogtak ki a spanyol partoknál, amelynek gyomrában közel 30 kiló műanyaghulladék volt. Valószínűleg abból lakott jól és abba pusztult bele. Évente ötszáz milliárd műanyagzacskót „használunk el”. Talán ezért kongatta meg a vészharangot országunk minisztere is, hogy jövőtől – ahogy az Únióban másutt is – betiltják az egyszer használatos műanyagtasakok árusítását. Ausztráliában már büntetik azt, aki nejlonzacskókat osztogat. A svéd IKEA áruházlánc is 2019-től betilt minden ilyesféle „kiegészítőt”, amit eddig kereskedelmi egységeiben árusított vagy osztogatott: poharakat, tányérokat, evőeszközöket, dobozkákat, tálcákat, szívószálakat.</p>
<p>Pedig az a jó a műanyagban, hogy ha kiürítettük, lehurboltuk, kihasználtuk, él(ősköd)tünk belőle, amíg hasznunkra szolgált, addig jó volt, aztán végképp eldobhatjuk. Majd jó lesz valakinek, vagy mehet a kukába. Tovább kit érdekel? A szemetesek dolga... Nejlonzacskók, flakonok, pillepalackok, egyszer használatos csomagolóanyagok, sörös és üdítős dobozok, arra valók, hogy eldobjuk. Mikor már elnyűttük, oda a frissessége, megkopik a színe, nem tud már semmi újat nyújtani, már nem élvezzük, hisz van újabb, ami mutatósabb, trendibb, egyszerűen eldobjuk. Csakhát kellene neki még 500 év, míg lebomlik a természetben. A Kétfarkú Kutyapárt szerint a közvélemény mentalitásának megváltoztatásához is legalább ennyi kell.</p>
<p>De miért ne kezdhetnénk már el mi? Ahogyan a Tiltott Csíki Sör akciója nyomán begyűjtik az üvegeket, az egyik szemetescéggel karöltve. Ez aztán igazi akció: öt kiló üvegért egy sört! Remek ötlet. Már várom a következőt, példának okáért valamelyik olajvállalattól – hiszen a pillepalack is kőolajszármazék –, mikor lesz olyan kampányuk, amelyben pontok helyett „neadjisten” nejlont gyűjte(t)nek egy tank üzemanyagért cserébe. Annak volna aztán értelme s hatékonysága.</p>
<p>De vissza az eldobhatósághoz. Nem keverném a bort vízzel, de azért nyomul bennem a kérdés. Nincs ebben a média által is felturbózott jelenségben több, mint pusztán divatos környezettudatosság? Nem azért, mert én akarok többet belelátni, hanem amiatt, hogy amit nemrég a Szentatya, Ferenc pápa is megpendített: az eldobhatóság kúltúráját éljük... „<em>Bérelj feleséget, úgy olcsóbban jössz ki”</em>, szól az amerikai reklám. Ha nem tetszik a pasasod vagy a nőd, eldobhatod. Van más, dögivel... Ha nem megy egy kapcsolat, ha nem vagy megelégedve egy munkatárssal, egy alkalmazottal, egy munkahellyel, egy párttal, egy szervezettel, egy vallással, egy testtel, egy nemmel, egy alkattal, semmi gond. Kilépsz belőle, eldobod, lecseréled. A szlengben már nem is használnak igekötőt: dobta a pasiját... </p>
<p>S mégcsak újra sem kell „hasznosítani”... Halálos vétek ezeket összekeverni, úgye?</p>
<p>A miniszter szerint nemcsak azért vezették be ezt a rendeletet, mert az uniós szabályok kötelezik az országot, hanem azért is, hogy a lakosságot és a gyártókat egyaránt szoktassák arra: ha szemetelsz, fizetsz. Ha eldobod, fizess! Vagy, hogy szó szerint idézzük a miniszter urat: „<em>Fizess azért, amit eldobtál</em>!”<strong><sup>[1]</sup></strong></p>
<p>Elgondolkodom, milyen lenne, működne-e egy olyan rendszer, amelyben lelki-erkölcsi tekintetben is ilyen megszorító intézkedéseket hoznánk, és amelyeket önmagunkra nézve is alkalmaznánk? Vajon abban az esetben a pénznek, a büntetési összegnek lenne elrettentő, visszatartó ereje?...</p>
<p>Mert úgy tűnik, miközben élvezni akarjuk a saját magunk által teremtett földi paradicsomot, kezdtek jelentkezni a hátulütői, amelyek hatására, szó szerint szakadni kezdett a part. Most már akkor mégsem tehetünk meg mindent, amit csak akarunk? Pedig a francia forradalom idején még azt hittük. Akkor mégiscsak vissza kellene fognunk magunkat, kapzsiságunkat, kényelmünket? Akkor mégiscsak kellenek szabályok, mégiscsak létezik teremtett világ, amely felelős a tetteiért a Teremtőnek?</p>
<p>Ez a Teremtő nem azért teremtett, hogy eldobjon. Nem teremtett eldobható Földet, ahová majd túristaként járunk néha a Marsról... És nem arra teremtett, hogy eldobjuk a másikat. A műanyagot nem lehet megjavítani. Vagy, ha megpróbálod, az eredmény olyan is. Ellenben a természetes anyagokat lehet alakítani, javítani. S ha jól kezeled, jól bánsz velük, meghálálják. Ápoljuk a kertünket, a kutyánkat, a testünket. Mennyivel inkább kellene ápolni a lelkünket, a kapcsolatainkat (Istennel, emberekkel). Hogy ne váljon eldobhatóvá. Hogy ne legyünk eldobhatóak, hanem inkább szerethetőek.</p>
<p>Mert mindenki egyedi, személyes csoda. Megismételhetetlen. Nem helyettesíthető és pótolhatatlan. Nem bánhatunk úgy senkivel, mint egy nejlonzacskóval vagy kólásdobozzal, mely egy mozdulatra, ha nem kell, a kukában köt ki.</p>
<p>Isten szemében senki sem nejlonlelkű. Ezt tudni, s megélni, legalább annyira fontos, mint a környezetettudatosság.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><sup>[1]</sup><span> </span><a href="http://uh.ro/orszagos/31225-fizess-azert-amit-eldobtal" target="_blank" rel="noopener">http://uh.ro/orszagos/31225-fizess-azert-amit-eldobtal</a></p>
<p></p>
<p>sp</p>
</div>Fociszimulátortag:www.erdelyimagyarok.com,2018-07-04:4464973:BlogPost:7120332018-07-04T06:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Ne szimulálj! </p>
<p>Próbálom élvezni a meccset. Agyam, szívem csak úgy issza a szemet gyönyörködtető passzokat, beíveléseket, a váratlan ellentámadásokat, a szebbnél szebb kombinációkat és labdakezeléseket, bele sem merek gondolni, hogy bizony a 114 km/h-val száguldó pontrúgásokat egyáltalán hogy lehet kivédeni. Megértük azt is, hogy van már Suarez-harapás, negyedik cserejátékos, videóbíró, s azt is, hogy a brazilok annyira katolikusok, hogy egymás érzékenységére való tekintettel már nem…</p>
<p>Ne szimulálj! </p>
<p>Próbálom élvezni a meccset. Agyam, szívem csak úgy issza a szemet gyönyörködtető passzokat, beíveléseket, a váratlan ellentámadásokat, a szebbnél szebb kombinációkat és labdakezeléseket, bele sem merek gondolni, hogy bizony a 114 km/h-val száguldó pontrúgásokat egyáltalán hogy lehet kivédeni. Megértük azt is, hogy van már Suarez-harapás, negyedik cserejátékos, videóbíró, s azt is, hogy a brazilok annyira katolikusok, hogy egymás érzékenységére való tekintettel már nem is szabad keresztet vetniük.</p>
<p>De azért van egy „primadonnájuk” Z-generációs frizurával, tetkókkal, akinek elbűvölő játéka eltörpül a mellett, hogy ő a nebántsvirág, hogy ő mindent megengedhet magának. Rájátszik arra, hogy a nimbusza már az egeket súrolja. Van benne lópor rendesen. Azt hiszi, bolondját járatja az ellenféllel, a bíróval, holott csak saját magát teszi nevetségessé. Úgy tud a pályán szenvelegni, olyan gyönyörűen fetreng percekig, az ember azt hinné, már rég a sürgősségen kellene lennie, hogy életet leheljenek belé. Még messze a döntő, de már ellenszenvessé vált. Bizony, Neymarról van szó, nem másról. Akinek pólóján még nem olyan rég „100 % Jézus”-felirat virított. Ki is akadt rá a mexikói edző, de még a fiatal dán kapus édesapja, Peter Smeichel is rendesen. Egyenesen a FIFÁ-nak üzenték: elég már a bohóckodásból!</p>
<p>Azokért a gyermekekért is húzták meg a vészharangot, akik ott vannak a lelátókon, vagy a tévé előtt izgulnak, mert életük ideálja, példaképük ez a csodaszámba menő labdazsonglőr, mert rádöbbenhetnek, talán túl idejekorán, hogy a király meztelen... Hogy a nagy sztárság és zsenialitás mellett, vagy inkább mögött mennyi pénz, mi több: hátsó szándék, színészi mutatvány rejtőzik. Igaz, hogy a pályán nem kereshetünk erkölcsöt, no de mégis. Meddig lehet elmenni az alakoskodásban? Amikor bolhából elefántot csinálunk, amikor valójában nem az van a való életben, amit a tévén keresztül látsz. Akkor már gyermekeink is egy világméretű átverés áldozatai. Eszembe jut a gyermekkoromban, orosz órán tanult mese a képeskönyvből, melyben egy róka, mikor észrevette, hogy egy halász jön arrafelé, szánjában tele halakkal, döglöttnek tettette magát, a bácsi feldobta a halak közé, aztán a róka szép csendesen kidobálta a halakat és lelépett. Mire a paraszt visszanézett, a szán üres volt: se róka, se hal...</p>
<p>A színlelés, a szimulálás ősi emberi képesség. Talán a vadászattal függ össze, talán a túlésléssel, talán a szabad, rosszra hajló akarattal – talán mindegyikkel –, tény, hogy bennünk van. S ha átveszi a kezdeményezést, személyiségünket annyire szétroncsolja, hogy csak. Igaz, hogy léteznek tudományos kísérletek, ahol valós helyzeteket szimulálva méréseket végeznek, következtetéseket vonnak le, hogy tanuljunk belőlük, megelőzzük a nagyobb bajt, elkerüljük a veszélyt, felkészüljünk a még rosszabra, tapasztalatokat gyűjtsünk a túléléshez, de itt az erkölcsi alapállásról van szó. Egyházi törvénykönyvünkben is ezért szerepel házassági akadályként. Az utóbbi évtizedekben gyártottak már marihuána hatásait szimuláló szemüveget, modelleztek már számítógépes csillagok háborúját, szimuláltak már élethűre sikeredett bankrablást, terrortámadást, repülőszerencsétlenséget, atomrobbantást, meteor-becsapódást, javarészt természettudományos alapon, és hát a kísérletezés újabb és újabb fázisaiból tanulhatunk. De amikor az ember, mint erkölcsi lény, szabad akarattal megteheti és meg is teszi a rosszat, rájátszva a többség általános értékítéletére, kihasználva a bizalmat, akkor azzal nem elősegíti, hanem hátráltatja a közösség javát. Akkor visszaél helyzetével, hisz csak mímel, utánoz, imitál. Nem önmagát adja, hanem egy hazug képet és ezzel megtéveszt másokat is. Úgy tesz mintha eredendően jót tenne, közben mégiscsak csal. Az igazságot hazugsággal leplezi. Vagy fordítva még durvább: a hazugságot igazságnak állítja be... A képmutatóknak pedig sokszor szemébe mondta Jézus: olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, belül tele vagytok rothadással...</p>
<p>Ha elharapódzik a sunyiság, ha mindig csak megúszni akartunk, ha a dolgoknak folyton csak a könnyebbik oldalát keressük, és kibújunk a felelősség alól, ha csak az a fontos, hogy sajnáltassuk magunkat, vagy előnyt kovácsoljunk abból, hogy a másik jóhiszeműségét kihasználtuk, sőt azzal visszaéltünk, akkor hol van a lelkiismeret? El lehet ugyan altatni, ki lehet magyarázni, de benn, mélyen tudom, hogy ez hazugság volt. Istent azonban nem lehet átverni sem önsajnálattal, sem látszólagos jócselekedetekkel. Ő átlát rajtunk. S azt szeretné, ha mi is áttetszőek lennénk. Hogy a gondolat-szó-tett passzoljon egymáshoz. Akkor sírjak, ha valóban indokolt, akkor örüljek, amikor tényleg okom van rá. Ne trükközzek, csak azért, hogy a látszatot fenntartsam, hiszen a tükör úgysem hazudik. Istennek akarjak tetszeni, ne az embereknek...</p>
<p>A brazil focista esete pont azt példázza, hogy a bizalommal, az egyértelmű szeretettel, a segítségnyjtással, a jóhiszeműséggel való visszaélés társadalmi méretű sebeket ejthet. Emiatt inog meg a tekintélytisztelet. Emiatt válik mindenki gyanakvóvá, emiatt nem tudunk nyugodt szívvel örülni sem a magunk, sem mások sikerének. Mert ha felkorbácsoljuk a bennünk lappangó rosszindulatot, hátsó szándékot, becsvágyat, akkor nemcsak a ’fair play’, a tiszta játék értelme kérdőjeleződik meg, hanem egymással való kommunikációnk is hazug, becstelen lesz. Csoda-e, hogy politikai, gazdasági téren mily gyakran keressük a mögöttes összeesküvés-elméleteket?</p>
<p>A sátán a hazugság atyja. Állandóan bővíti a hazugság, az álszenteskedés, a mímelés, a megjátszás repertoárját. Ránk terelődik a figyelem, még a videóbíró is elhiszi, hogy tényleg megrúgtak, tényleg nagyon fáj. Aztán röhög a markába, hogya másik így kapott egy sárgát... Az ilyen áron szerzett dicsőség hamar megkeseredik. És az utókor nem a szép játékra fog emlékezni, hanem arra, micsoda színészi teljesítményt nyújtott ez a sportember, majdnem kigurult a pályáról.</p>
<p>Neymar és a hozzá hasonló focisták művi vonaglásai erkölcsi érzékünket is tesztelik. Hiszen az ilyen látszat szenvelgések legalább annyit ártanak a szép játéknak, a sport tisztaságának, mint a durvaság, vagy a pénz.</p>
<p>Egyfajta társadalmi lakmuszpapír ez: alázat nélkül szánalmas, nevetséges bohóccá válik még az is, aki úgy érzi, ennyi pénzért már több mindent megengedhet magának.</p>
<p>Pedig kár lenne érte, s a fociért is.</p>
<p></p>
<p>sp</p>Cicerótag:www.erdelyimagyarok.com,2018-06-29:4464973:BlogPost:7119542018-06-29T19:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Kárásztelki Miklós egy szilágysági faluból származott ugyan, de a tanítóképzőt elvégezvén a Székelyföld peremére kapott kihelyezést. Nem félt az ismeretlentől. Arra gondolt, ami másnak kárára lett volna, ő abból kovácsol előnyt. Itt megvalósíthatja álmait, talán nem üldözi annyira a sok hitvány törvény, ide nem ér el a hatalom keze. Tanítja majd a gyerkőcöket minden szépre, jóra. Idővel talán a falu is befogadja. És itt a lelkiismerete is megnyugszik.</p>
<p>Az új tanító valamikor papnak…</p>
<p>Kárásztelki Miklós egy szilágysági faluból származott ugyan, de a tanítóképzőt elvégezvén a Székelyföld peremére kapott kihelyezést. Nem félt az ismeretlentől. Arra gondolt, ami másnak kárára lett volna, ő abból kovácsol előnyt. Itt megvalósíthatja álmait, talán nem üldözi annyira a sok hitvány törvény, ide nem ér el a hatalom keze. Tanítja majd a gyerkőcöket minden szépre, jóra. Idővel talán a falu is befogadja. És itt a lelkiismerete is megnyugszik.</p>
<p>Az új tanító valamikor papnak készült. Jól haladt a tanulmányokkal, de egyszer aztán a cérna elszakadt. Nem bírta asszony nélkül. Egy nyári vakációban otthon beleszeretett a falu legszebb lányába, és harmadév után rászánta magát a pályaváltásra. Emlékezetébe néha belenyillalt valamikori paptanára egyik esti prédikációja, aki azt találta mondani: „Tudják, Urak, sok nős pap boldogtalan életének voltam a tanúja, sok pap hölgyét láttam már az életem folyamán. Legfeljebb egyért-kettőért lett volna érdemes szegre akasztani a reverendát. Mert az embernek nem az fáj <em>amit</em> elvesznek tőle. Azt előbb-utóbb visszaszerzi. Hanem az fáj, hogy egy lehetőségtől megfosztották, megfosztotta saját magát. Mert <em>az</em> a lehetőség soha nem jön vissza...”</p>
<p>Azóta a lehetőséget hajkurászta. A <em>másik</em> lehetőséget. Be akarta bizonyítani önmaga előtt, hogy így is értékes életet él. Ez a kényszer űzte a tanítói pályára, hogy majd kibontakozhat benne, általa, a munkájáért megbecsülik, szép, nagy családja lesz, alkotni tud, és csak úgy fog pezsegni az élet körülötte.</p>
<p>Alsószentpál elzárt településnek számított. Vereslázat elhagyva az aszfaltút ott egyszer csak elfogy, a tágas völgy összeszűkül, a hegyek egyre nagyobbra nőnek, s a szántóföldek, a nadrágszíjparcellák, a legelők, a gyümölcsösök lassan átadják helyüket a fenyveserdőnek. Mire feltűnik az út menti falujelző tábla, a maroktelefon is végleg elnémul a zsebben.</p>
<p>Alsószentpálon nincs térerő. Azért mégsincs egészen a világ végén, de innen már látszik az is! Az ember azt hinné, Toszkánáig vagy Provence-ig kell menni ahhoz, hogy varázslatos helyre bukkanjon, miközben a csoda itt az orra előtt.</p>
<p>Ebben az Isten háta mögötti székelyföldi zsákfaluban nincs vasút, templom, nincs rendőrörs, de még orvosi rendelő sincs. Villany is alig. Ám a poros utcákat takaros kis házak szegélyezik, muskátlis, leánderes ablakok kandikálnak elő a zsalugáterek mögül, pipék legelésznek a sáncok martján. A falu csendjét néha-néha – felváltva a reggeli kakasszót és madárdalt – felveri a legelésző marhacsorda kolompja. A peremvidék bájos idilljébe azonban időnként belesikolt az elmaradottság és a leszakadás fájdalmas valósága is…</p>
<p>A fiatal tanító családját romos ház fogadta.</p>
<p>Amikor kiszállt a lottón nyert öreg járgányából, első dolga az volt, hogy benézzen az új életre, mely mostantól szolgálati lakásaként fog szolgálni.</p>
<p>Derékig ért a burján, mindenütt mocsok, a lepusztultság, a gazdátlanság ijesztő vadsága fogadta. De a megroggyant épületből szép fehér galambok röpködtek kifelé, a levegőben fecskék cikkantak elő, az ereszalji fészkekből fiókák csiviteltek, és körben, mindenhol a nyárelő üde virágai tarkállottak.</p>
<p>Amint bennebb lépdelt az udvarra, meg-megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, és elégedetten motyogta – csak úgy magának, biztatólag, hogy: – Ilyen helyre vágytam! Ne se búsuljatok gyerekek! Jó helyen vagyunk, itt vagyunk az Isten tenyerén…</p>
<p>Érezte a lágy szellő kellemes fuvallatát. Úgy vélte, hogy itt képes észrevétlenül feloldódni a tájban, amely körülveszi. Ez a pillanat elég volt ahhoz is, hogy eldöntse: ez <em>az</em> a hely, ez <em>illik</em> hozzá. Ha évtizedekig kell küszködnie, ha beleőszül, ha belevénül is, mindenképp marad, és életet lehel ebbe a romhalmazba, hiszen társsal érkezett, aki vele együtt húzza majd az igát. Aztán a gyermekek is megszokját a falut, itt növögetnek majd, s ezt a helyet tartják majd sajátuknak, talán otthonnak is.</p>
<p>Úgy gondolta, szerencsés ez a nyári érkezés, hiszen őszig van még pár hónap, lesz ideje megismerkedni a helyiekkel, a leendő tanítványokkal, és rajtuk keresztül a falut is feltérképezheti. Közben becserkészi őket, kipuhatolja, hogy mi lakozik bennük, mit éreznek, milyen vágyaik vannak, hányadán állnak a világgal, s egyáltalán szóba állnak-e majd ilyen ilyen jöttmenttel? Nem akarta felborítani életrendjüket, nem akart tolakodni, de azért nagy tervekkel érkezett, ha nem is világmegváltó, de helyben működtethető célok mozgatták.</p>
<p>***</p>
<p>Ilyen helyeken sem adják a bizalmat ingyen. Ezt tudta. És azt is, hogy nem véle kezdődik az út, az élet, a <em>dolgok folyama</em>, ő is csak egy becsatlakozó, egy útitárs lehet.</p>
<p>Ezért csak apróságokkal kezdte: rendbeszedte a házat s az udvart, napos-csirkéket vásárolt az egyik szomszédtól, tejet a másiktól, aztán vett egy kecskét, hogy azzal legeltesse az udvart. Kedvet kapott az állomány gyarapítására, úgyhogy beszerzett még három másikat. Eleinte kaszált is nekik, de aztán – mivel fenni nem tudott – egy szomszéd gyermek apját hívta át, aki megmutogatta, hogy miként kell ráfenni a vízben megmártott fénkővel – óvatosan húzni, oda-vissza járatva azt az acélpengén –, s a kaszaverés tudományából is elárult ezt-azt az ember, de az már egy komolyabb fonglaltosság, nem tudta egyetlen alkalommal elsajátítani. A paraszti iskolát nem gyorstalpalón végzik, hosszabb időbe telik, mint mindenféle gimnázium vagy egyetem, sok vesződséggel, izzadással jár, teljes ember kell hozzá és nem is akármilyen.</p>
<p>Lassan-lassan, ahogy teltek a szép nyári napok, a gyerekei is kezdték élvezni a falusi életet. Eljátszadoztak az udvaron, segítették összeterelni a négy kecskét. Közben arra is rájöttek, hogy mennyire ravasz egy figura, rafinált, és mindenevő ez az állat. Szakkönyveket vett elő, hogy tanulmányozza eme háziállatok lelkivilágát, hogy eligazodjon a tartásuk körüli feladatokban. Hatalmas a kecskékről szóló szakirodalom, és sok a hivatkozás rájuk a mitológiákban is. Az ókori görögök a kecskéktől tanulták el a szőlőmetszést. A kecskék mohósága nem ismer határokat. A kecskéknek egyéniségük van. A kecskéknek nem lehet parancsolni. A kecskék miatt törvénykezési változtatásokat kellett az évezredek során bevezetni, s gazdáikat kellőképpen büntetni, hogy állataikat távol tartsák – például – a csemetekertektől. A kecske felzabálja a zöldhulladékot, a fakérget, a bokrokat, és a sövényeket megkopasztja. Gyakorlatilag bármit felfal. Összeszámolták, hogy a kecskének legalább háromszáz növényfaj van az étrendjében. A citromhéj az egyetlen, amihez nem nyúl. A kecske nagyon hamar elkanászosodik, öntörvényűvé válik, nem lehet bírni vele. A kecske makacs állatt. A Kecsketej és a -sajt viszont kitűnő!</p>
<p>***</p>
<p>Miklós tanító úr is tanult a saját bőrén, aztán gondolt egy merészet, s továbblépett az önellátásban. Fájó szívvel, de túladott a kecskéin. Vásárolt egy szamarat, szekérbe fogta, s azzal járt családostól erdőre-mezőre. Hol gallyakat gyűjtött, hol szénát, lisztet pakolt utána. Egyre gyakrabban jelent meg a falu több pontján, néha a kalákamunkában is részt vállalt. Hamar híre ment, hogy ez az új tanító vagy nem normális, vagy bolondnak nézi a helyieket. Valami urizáló pancser lehet. Nem igazi gazda. Egy rendes gazdaembernek legalább marhája van, vagy lova. A szamár, az csúfság! Nem tudták, csodálkozzanak vagy botránkozzanak. Ilyen különc embert még nem láttak. Figyelték minden lépését, puhatolóztak a szomszédoktól, hogy miként él, s miket csinál. Még a nyugdíjas tanítót is megszólították, aggódva érdeklődtek tőle, hogy vajon rábízhatják-e a gyermekeket, vajon szigorú-e, vajon milyen vallású, s hogy vajon <em>egy ilyen</em> hogy fog tanítani...</p>
<p>***</p>
<p>A kocsmában mindig rátapint az ember a falu ütőerére. Nem csak azért, mert a részeg mondja meg az igazat. Inni járnak oda a népek, de azért szinte soha nem ittasak. Egy jó faluban. Azért gyülekeznek a pult körül, hogy találkozzanak. A hírek is mindig innen jönnek. Első kézből való minden információ, hogy hol, kivel, s mi történt, hogy ki kivel, s kivel nem, hogy kinek mi a baja, vagy mitől olyan boldog, esetleg boldogtalan a másik, a harmadik. Már az első pohár után fel-felvillan az igazság, a való világosság, mint ahogyan a napfény csillan meg a az ajtó kilincsén. Csak le kell ülni egy italra, s rögtön látni, hogy itt mi a törvény, ki a főnök, mire kell vigyázni, s azt is, amit tenni nem tanácsos. A kocsma egyszerre enciklopédia, könyvtár, amolyan információt, kellemet, szellemet, illemet elosztó központ. Onnan már el lehet indulni, ott már szagot fog az ember, akár a kutya, ha vadat szimatol.</p>
<p>Három tagbaszakadt férfi simogatta söröskorsóját a csaposnál. Künn meleg volt, így a kocsma hűvösében múlatták a napot. Egyikük, Veres Mózsi épp arról beszélt, hogy a múlt héten levágta a druzsba a lábujját, s alig jutott el az orvoshoz, hogy a vérzést elállítsák.</p>
<p>– Hát ugyanbiza, hogy csináltad, tee? – kérdezte a jobb felől ülő, akit Becze Máténak hívtak – Ejsze megcsúsztál?</p>
<p>– Annem, felelte Mózsi, hanem a fa csúszott meg, s vékony volt a gumicsizmám es. Igaz, felfogadtam, essőbe nem menyek többet erdőlni.</p>
<p>– Pedig mehetnél ezután es, kontrázott erre a harmadik, Sölönke Albét, ha kabint szerelsz a druzsbára, me akkor többet nem ess bé.</p>
<p>Ezt a korcsmáros sem bírta ki kacagás nélkül. S vele a többiek, a bennülők mind a hasukat fogták a nevetéstől.</p>
<p>– S aztot hallottátoke, hogy az új taníttónak, aki most szállt ide, mijen úri állatja van? – vette át a szót újra Mózsi.</p>
<p>– Mi a csuda? – kérdték a többiek kíváncsian.</p>
<p>– Valami Csicseró, vagy Kikeró, valami filozófus. – vitte tovább a fonalat Mózsi. – Métt nem kapott egy becsületes szamárnevet, mondjuk Pászkál, vagy Berta?</p>
<p>– Ha jól tudom, az anyósodot hítták Bertának, Mózsi! – szívatta Albét az ivócimboráját. – Igaz-e, hogy rég nem látta az unokáit, s osztán meg es magyarázta, hogy mekkorát nőttek? Hogy es vót?</p>
<p>– Hát úgy, hogy Isten nyugtassa, Berta nént, meglátogattuk a gyermekekvel, s másnap, amikor kérdezték tőle nőttek-e, azt mondta: de még mekkorát! A nagyobbik a mejjemig ér, s ha leveszem a mejjtartót, a küssebbik es...</p>
<p>Erre már az egész italos napköziotthon kacagásba fulladt. Remegtek a falak, az üvegek, a poharak a harsány nevetéstől. Mintha még az a fedetlen keblű szőke, mostani Bertuka is elmosolyodott volna a légypiszkos poszteren, a falon… Ekkor lépett a helyiségbe az új tanító. A kocsma elcsendesedett, a mosoly ráfagyott az arcokra, s feszült figyelemmel követték minden mozdulatát. Szemüket nem vették le egy percre sem róla, hadd lám, mit csinál, mit mond…</p>
<p>Miklós tanító úr illedelmesen köszönt, aztán egy korsó sört rendelt, és helyet kért a három ivócimbora mellett: – Szabad a hely, leülhetek ide? – kérdezte csendesen.</p>
<p>– Tessék csak bátran! – felelte Mózsi, a szóvivő.</p>
<p>– Jóemberek, egy nagy szívességet kérnék maguktól! – fordult mindjárt a megszeppent társasághoz.</p>
<p>– Miről lenne szó, tanító úr?</p>
<p>– Hát arról, hogy, ha idejük engedi, s ha az iskolás gyermekek szüleivel is beszélnének, jó lenne egy nagytakarítást szervezni az iskolaudvaron, meg a környékén. Mindjárt itt az iskolakezdés, s véleményem szerint szégyen lenne nekünk, ha ilyen körülmények fogadnánk a gyermekeket az iskolában. Egy kicsit megtakarítanánk az udvart, a játszóteret, kipucolnánk a szemetet, kimeszelnénk az osztálytermet. Mit szólnak hozzá? Hajlandók segíteni? Én is jövök a családommal, s a kicsi igásszamaramat is igénybe vehetjük. Dolgos kis jószág…</p>
<p>– S osztán rúg-e erőst? – oldódott fel egy kissé Albét.</p>
<p>– Ha nagyon bosszantják, akkor egyszerre mind a két lábával! – felelte a tanító. – De bírja a szidást is. Néha ugyan megmakacsolja magát, és olyankor az ostor sem használ. Azt szoktam ilyenkor mondani a gyermekeimnek, hogy látjátok fiaim, az okosabb enged… Ha kell, még egy gyengébbecske lovat is megszégyenít. Azért adtam neki a Ciceró nevet, mert ez azt jelenti, hogy az állat is tud logikusan gondolkodni. Csak arra reagál, aminek számára értelme van. Azért, amiért szamár, egyáltalán nem buta. Érző, ragaszkodó, szeretetre méltó jószág. Nagy filozófusoknak, sőt az ószövetségi Bálám prófétának is szamara volt. Van benne odaadás, szerénység, de nem buta. Van magához való esze. Nagyon szívós, sok terhet, málhát képes elcipelni. Néha, amikor ideges, ordítja, hogy: Iááá, iááá! – de ezek inkább amolyan kétségbeesett segélykiáltások. Olyankor odamegyek, megsimogatom, és mindjárt lenyugszik.</p>
<p>A kocsma népe ámulva hallgatta, milyen szeretettel, beleéléssel beszél a tanító a szamárról.</p>
<p> </p>
<p>Nem telt el sok idő, a következő hét végén a falu apraja-nagyja ott volt a nagytakarításon. Estére tisztába tették nemcsak magát az épületet, hanem az egész udvar, a kert, a játszótér is megújult. Cicerót nagy becsben tartották. A gyerekek körültáncolták, egymás kezéből vették ki a gyeplőt, a kantárszárat, hogy vezetgethessék. Hiába csúfolkodtak vele, hogy: iááá, iááá, tekintete szelíd maradt, kissé lehajtotta fejét, és rövid lábait szedegetve, lelkiismeretesen húzta a kis szekerecskét napestig.</p>
<p>***</p>
<p>Az iskolaépület egyik szobáját már a kicsi magyar világban kápolnának alakították ki. Mivel kevés hívő élt a faluban, a szomszéd egyházközség papja csak havonta járt ki Alsószentpálra misézni.</p>
<p>Szeptember első vasárnapján is időben érkezett a plébános, és ámulva láta, hogy milyen szépen megújhodott, felfrissült az egész iskola és az udvar. Mise után meglepetten észlelte, hogy egy vele közel egykorú fiatal férfi és családja várja őt a folyosón. Csak amikor közelebb lépett, akkor ismerte fel volt évfolyamtársát az új péterfelfalvi tanító személyében.</p>
<p>– Isten hozott, Miki! – üdvözölte szivélyesen</p>
<p>– Hát ugyan bizony, tisztelendő atyám!? Te, Marci, nem is tudtam, hogy itt szolgálsz!</p>
<p>– Gyertek be a gondnok úrhoz, egy kávéra! – folytatta a pap a legtermészetesebb hangon, majd ő indult előre, jelezve, hogy kövessék.</p>
<p>A gondnoknál pohár került elő, s pálinka, majd a tanító néhány szóban elmondta, hogy honnan érkezett és milyen tervekkel. Egy kis nosztalgia is belefért, hiszen rég nem látták egymást Márton plébánossal.</p>
<p>– Emlékszel, amikor az első sorban ültél, s a filozófiatanárunk volt a fegyelmi prefektus?</p>
<p>– Hogy’ is volt? – kérdezte vissza a tanító.</p>
<p>– Hát úgy, hogy te éppen az akkor frissen megjelent Rubik-kockát forgattad tanulás alatt, s a tanár úr megkérdezte, hogy az mi?</p>
<p>– Jajigeen – mondta a tanító –, mire én azt válaszoltam, hogy, ez egy új logikai játék! És erre a tanár úr visszakérdezett: – Mióta, úrfi? – erre azt mondtam neki: – A tavaly óta, tanár úr. – Akkor ön azért bukott meg logikából a tavalyelőtt! – vágott vissza a professzor. Meg is szégyelltem magam rendesen.</p>
<p>– Te emlékszel-e arra, amikor a vizsgán azt kérdezte a tanár kánonjogból, hogy mi a teendő akkor, ha a feleség azt panaszolja, hogy a házastársa őt elhanyagolja? S erre te annyit mondtál: – Tanár úr, úgy tudom a földműves életből, hogy az a tehén, amelyiket nem fejik, az elmeddül...</p>
<p>– De nem firtatta tovább! Át is engedett, látod! – mosolyogta el a pap – Ilyent nemigen hallottak azok a frissen végzett római professzorok. De milyen is a Gondviselés, az ember csak álmélkodik! – Aztán kezét barátja vállára tette, s ennyit mondott: – A Jóisten tudja a legjobban, miért alakítja így az életünket! Látod, a tiédet éppen úgy, hogy most ide kerülj, s egy kicsit felemeld ezt a falut. Isten hozott!</p>
<p>***</p>
<p>Elkezdődött a tanítás. A fiatal tanító sok mindent hozott magával, de sok minden egyébbel szembesült Alsószentpálon is. Nem akart turista lenni, úgy szeretett volna gyökeret ereszteni, hogy elsősorban a nemzet napszámosaként szolgál. Annak minden örömével, kínjával, felelősségével. Saját családjáért élve, tudta, hogy a falu is egy nagy család, hogy figyelnie kell arra, ami körülötte történik, s arra is, ami benne zajlik. A gyermekekkel való foglalatoskodás mindennap tükröt tartott eléje, hogy ismeri-e őket, hogy látja-e, tudja-e, mi lakik a szívükben? Milyen tarisznyálással érkeztek, s mit kellene a lelkükbe, a fejükbe apránként belecsöpögtetni a tudáson kívül?</p>
<p>Az egész falu egy problémahalmaz volt. Iszákosság, durvaság, nyers erőszak, tapintatlanság, konok primitívség, elmaradottság, rossz szokások, beidegződések, harag s áskálódás keresztül-kasul. De főleg a „jól van ez így" típusú, únott, kiégett, fejlődésben megrekedt, a holtpontról elmozdulni képtelen közöny volt az uralkodó hangulat. Hetekig-hónapokig rágódott a megoldáson, olyasmin, ami kimozdíthatja a gyermekek családjait a tunyaságból. Gondolatot gondolatra, szándékot szándékra, értéket értékre, vágyképet vágyképre rakott, míg aztán valami áttörte a tűnődés páncélját. Tudta, érezte, felelőssége annál is nagyobb, mert pap nem lakik helyben, meg hát benne is szüntelenül a volt <em>papi én</em> mocorgott, tört fel újra és újra, hívta, taszította előre, fölfelé: tenni, valami szépet, a közösségért! Nem a hírnév miatt, nem is pusztán azért, hogy bizonyítson. Inkább afféle küldétéstudatként élte meg. Ennek rendelt alá mindent: a tanítást, a családi életet, a közösség szolgálatát. Egyszer aztán izgatni kezdte valami.</p>
<p>Épp az állatokról, a lófélékről, pontosabban a patások rendjéről tanultak. A felsorolás után feldobta a nagy kérdést: – Gyerekek, ki tudja megmondani, mely állatok szerepelnek Jézus jászolánál, a Bibliában?</p>
<p>– Ökör, szamár, bárány...! – válaszolták kórusban.</p>
<p>– Mit szólnátok – fűzte tovább a gondolatot –, készíthetnénk egy élő Betlehemet, ahol ezek az állatok a maguk valóságában ott lennének. Igazi báránykák, valódi ökör, valódi szamár! Nos?</p>
<p>– Nekünk van báránykánk, nem is egy! – jelentkezett Ágica, az első sorból.</p>
<p>– Én elvezetem a miénket, a kicsi borjút! – hangzott a hátsó sarokból. Gergő volt, Albét bá fiacskája.</p>
<p>– Tanító bácsi! – jelentkezett ekkor Misi, a nagyszájú Mózsi bá fia. – Mi lenne, ha Cicerót odakötnénk Jézus jászolához? Mindenki csak őt bámulná! Sokan még nem is láttak élő szamarat!...</p>
<p>– Igazad van fiam – mosolyodott el a tanító –, persze itt a kicsi Jézus a lényeg, de Ciceró biztos szívesen odaállna. Az egész faluban nincs szamár, a környéken sem, de most ő minden szamár nevében odaállna. Mert tudjátok, Jézus, amikor felnőtt lett, s indult Jeruzsálembe, szamárcsikó hátán vonult be, és mindenki kiáltozta: Hozsanna Dávid fiának! Tehát akkor most hazamentek, szépen megbeszélitek a szülőkkel, hogy idén Alsószentpálon, Karácsony éjszakáján egy különleges Betlehem lesz. Ide, az iskola udvarára állítjuk fel. A többiek hoznak szalmát, jászlat, a nagyoknak szóljatok, ők vágnak karácsonyfát és szépen feldíszítik. Megértettük?</p>
<p>– Igeeen! – felelték kórusban. Közben az iskolacsengő az óra végét jelezte. A gyerekek szétrebbentek.</p>
<p>***</p>
<p>Későn hajnalodott. A téli nappalok legrövidebbje ez, amikor a világosság még nagyon megküzd a sötétséggel. Az ég is zavaros volt, zúzmarás köd fojtotta a levegőt, havazni készült. Az alsószentpáli kémények dús fenyőfüstöt eregettek a magasba.</p>
<p>Dél felé az iskolaudvarban szokatlan nyüzsgés már jelezte: valami készül. Szenteste közeledett. A férfiak fenyőket ácsoltak, a kisebbek szalmát terítettek az újdonsült jászol köré. A tanító a szalmával megrakott szánocskán ülve, csettintve biztatta Cicerót. Már kettőt is tért vele. A gyerekek boldogan viháncoltak, dobálták egymást fenyőággal. Valamelyest játéknak fogták fel az egészet. Izgalom és kíváncsiság keveredett bennük, s a nagy várakozás: vajon mit hoz az angyal, s hogyan?</p>
<p>Mert az idén nem a függönyök mögül illan el, hanem itt, mindenki szeme láttára születik a csoda.</p>
<p>Ilyen még nem volt.</p>
<p>Már újszülöttnek is jelentkeztek. Mózsi báék nagyobbik lánya saját csöppségét ajánlta fel, legyen belőle egy estére betlehemi gyermek. Mivel friss házasok, úgy egyeztek: újdonsült édesanyának ő is megfelel. Máriát fogja alakítani. Mózsi bá meg, mint <em>szent szülepár</em>, Józsefként <em>állja meg a helyét</em>, szó szerint, az élő jászol mellett. A pap előrehozta az anyaegyházbeli éjféli misét tízre, hogy Karácsony vigiliájára, éjfélre kiérjen a faluba.</p>
<p>És ekkor a nyüzsgő sokadalomban Miklós tanító úr ijedt arcú asszonykát pillantott meg, aki sietve loholt feléje. A felesége volt. – Gyere hamar, Miklós, a kicsi fiunk, Bercike rosszul van. Szóltam, hogy küldjék ki a mentőt.</p>
<p>A tanító rábízta a gondnokra Cicerót, elköszönt, hogy majd igyekszik vissza.</p>
<p>Mire hazaértek, a mentőautó a kapunál állt. Az ápolók óvatosan beemelték az eszméletlen gyermeket a kocsiba, majd vijjogó szirénával száguldottak el a városi kórház felé.</p>
<p>– Te maradj itthon a gyermekekkel, én bemegyek a kórházba! – mondta nyugtatólag a tanító, átölelte, majd megpuszilta feleségét, s az öreg, ám korántsem rozzant autójával maga is a mentő után indult.</p>
<p> </p>
<p>Szenteste a kórházban egyetlen szolgálatos orvos volt. Csodának számított, hogy éppen egy idegsebész látta el az ügyeletet. Nyugodt, középkorú férfi, aki figyelmesen megvizsgálta a gyermeket, majd kérdéseket tett fel az apának, akit azonban pár mondat után arra kért, hogy a folyósón várakozzék, aztán becsukta maga után a hatalmas, kétszárnyú fehér ajtót.</p>
<p>A tanító ujjait tördelve, fel-alá sétálva töprengett, vajon mi történhetett a gyermekkel. Emlékek vetítődtek elő benne, mint valami film, amely a kicsi születésekor játszódott. Az is ilyentájt, advent végén volt. Azt az estét is kórházban töltötte. Élesen emlékezett arra a pillanatra, amikor a szülészorvos kihozta az újszülöttet, s mitha földbe gyökerezett volna a lába akkor is, és csak ámult, csodálkozott: nem hitt a szemének. Mint ama afrikai bennszülöttek a vizesés láttán, akiket Saint Exupéry – miután életét megmentették –, hálából megajándékozott egy Alpok-beli kirándulással. Ők ennyi vizet életükben nem láttak. Azt mondták az író-pilótának: amikor egy csodát átélnek, nem mozdulnak. Addig várnak, amíg az tart... Miklós tanító ilyen csodának érezte legkissebb fia világra jöttét, miután a másik kettő császármetszéssel született. Most pedig, vajon, mint Ábrahámnak, neki is vissza kell adnia gyermekét Istennek..., vagy mégsem!?</p>
<p>Órák teltek így el. Vagy talán egy évtized? Érzékelni is képtelen volt. Arra sem volt már ereje, hogy az órájára nézzen. Mintha kitágult volna az idő. Mintha minden összeszűkült vagy megdermedt volna. Mintha maga is kiesett volna az idő örök áramából…</p>
<p>Gondolatok, érzések cikáztak benne. Furcsa kételyek. Furcsa félelmek. Mi ez? Isteni pedagógia? Megpróbáltatás? Büntetés? Véletlen? Pusztán emberi esendőség? Lázongott. Nyilallott benne a tehetetlenség. Majd megnyugodott, de mindjárt előtört lelke mélyéről a szorongás… Isten a titkok tudója… Az ember dolga, hogy hűséges maradjon a Teremtőhöz… Nem a sprint, nem az indulás a lényeg, hanem a maraton. Az állhatatos kitartás, a megérkezés. A gyermek nemcsak az övé. Elsősorban Istené, mint mi, mindannyian.</p>
<p>Egy ritka kór volt, amely leterítette a kisfiút, abban a kórházban még nem volt ilyen jellegű beavatkozás. Ezt az idegsebész már a beteg felvételekor gyanította, tudta, hogy minden jártasságát, higgadtságát be kell vetnie. Kis hiba is végzetes lett volna. Hét óra hosszat tartott az életmentés, a legmagasabb szintű összpontosítást, odafigyelést igényelt mindvégig.</p>
<p>Aztán egyszer kinyílt a műtő, mint angyalok fehér szárnya tárult a hatalmas ajtó, vissza, kinyílva a világ felé, és kilépett rajta a már-már halálosan fáradtnak látszó sebész, akinek arcán egy halvány, belülről világító mosoly ült.</p>
<p>‒ Tanító úr, a fia meg fog gyógyulni! A műtét sikerült, de egyelőre pihennie kell! – Majd halkan hozzátette: – Boldog karácsonyt!</p>
<p>Talán kezet is fogtak. Talán nem. Kárásztelki Miklós erre már nem emlékezett. Úgy tűnt, hogy a doktor még megérintette a vállát, majd sarkon fordult és eltűnt egy ismeretlen rendeltetésű, addig láthatatlan ajtó mögött.</p>
<p>– Jöjjön be pár percre! – biztatta az intenzív-terápiás kórterem ajtajából egy ápolónő. – Csak halkan, hogy ne fel ne ébressze, mert nagyon megviselte a beavatkozás a kisfiút!</p>
<p>Fehér függönyökkel körülkerített ágyhoz léptek. Az ágy fejénél egy másik nővér vigyázta feszülten a villódzó műszereket és az infúzióscsöveket. Ő is csendre intette az érkezőt. Az édesapa odament a beteg ágyához, s két kézzel gyengéden megfogta a kisfia szabadon hagyott kezét, majd óvatosan leült melléje. Szemét behúnyta, érezte, amint heves szívverése fokozatosan a megszokottra lassul. Ekkor már a könnyeit sem tartotta vissza… Nem telhetett el túl hosszú idő így, de egyszercsak érezte, hogy a kezében tartott kis ujjacskák megmozdulnak. A gyermek pillája is megrezzent utána, és a meggyötört arcon szétterült a viszontlátás karácsonyi öröme. Kárásztelki Miklós ekkor érezte úgy, hogy újjászülettek mind a ketten. A kisfiú alig halhatóan, mintha énekelne, de inkább suttogva szólalt meg:</p>
<p><em>Született kis Jézuska</em></p>
<p><em>Betlehembe, jászolba</em></p>
<p><em>Ökör, szamár párája</em></p>
<p><em>Melegíti ágyába...</em></p>
<p></p>
<p></p>
<p><em>sp</em></p>Pszichopaták?tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-06-15:4464973:BlogPost:7113852018-06-15T06:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Hát nagy az Isten állatkertje, ez kétségtelen. Sokan elférünk a Nap alatt. Olvasom az egyik bulvártermék szenzációként tálalt irományában,<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> hogy egy angol pszichológus-író összeállította azon foglalkozások listáját, amelyek vonzzák a pszichopatákat. Ez az angol úriember nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy vannak olyan foglalkozások-állások-tisztségek-hivatások, ahol jól megbújhat a pszichopata karakter a felelősségteljes beosztás…</p>
<p>Hát nagy az Isten állatkertje, ez kétségtelen. Sokan elférünk a Nap alatt. Olvasom az egyik bulvártermék szenzációként tálalt irományában,<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> hogy egy angol pszichológus-író összeállította azon foglalkozások listáját, amelyek vonzzák a pszichopatákat. Ez az angol úriember nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy vannak olyan foglalkozások-állások-tisztségek-hivatások, ahol jól megbújhat a pszichopata karakter a felelősségteljes beosztás mögött, mi több, abban éli ki antiszociális minőségét. Ezzel mintegy károsan befolyásolja, mit ne mondjak: „hülyíti” a rábízottakat. Implicite káros a társadalomra...</p>
<p>Mert hát tudjuk, a pszichopata, a kötözni való bolond nem rendelkezik szégyenérzettel, hideg, tapintatlan, hatásos manipulátor, nincs bűntudata, nem érez, nem szorong, a kisugárzás, a nagy duma, a magabiztosság csak álarc, nem riad vissza az erőszakos cselekedetektől, fittyet hány a törvényekre és szabályokra, nem képes felismerni tettei következményeit. Az író szerint a pszichopata személyiségek ezekben a foglalkozásokban tudják leginkább kiélni manipulatív hajlamukat/hatalmukat, olyan ráhatást gyakorolva emberek sokaságára, amelyek alól azok képtelenek kivonni magukat.</p>
<p>Hát ezt is megtudtuk. Az egyoldalú általánosításról meg hóhérakasztásról nem is beszélve. Ennyi erővel mindenki gyanús, aki él. Mindenkiben ott lappang a szent és a gazember, az őrült és az angyal egyaránt. Akkor meg mire jó a folytonos skatulyázás, adekvátabban: tipizálás? Így könnyebben rajtakapja a pszichopatát ezekben a „mesterségekben” és lecsaphat rá? Vagy a világunkban divatossá vált, erőltetett, folytonos pszichologizáló kényszer, hogy mindent kiokoskodjunk és megmagyarázzunk génekkel, társadalmi tényezőkkel, nehéz gyermekkorral? Vagy csak annyi, hogy mostanság annyira beteg az emberiség, hogy mindenki mellé pszichológus kell, ha már nem akar gyónni?... Mintha sokan át szeretnék venni a papi szerepet közben kígyót-békát átkiabálnak a kerítésen...</p>
<p>Lássuk akkor ezt a listát, kik szerepelnek a pszichopata foglalkozásoknál: <strong>köztisztviselő, főszakács, pap, rendőr, újságíró, sebész, kereskedő, médiaszemélyiség (szerkesztő-riporter), ügyvéd, vezérigazgató.</strong></p>
<p>Nem mondom, cseppet sem megvetetendő társaság. Nem is szégyellem, inkább büszke vagyok, hogy idetartozom. Legföljebb azon tűnődöm, miként hiányoznak a felsorolásból a tanárok, írók, mérnökök, tudósok, árvaházi nevelők, katonatisztek, börtönpedagógusok? Arra már gondolni sem merek, mi lett volna, ha a pszichológus-író olyan manapság „létfontosságú” szakmákat emelt volna ilyen pszichopata magasságokba, mint: IT-szakember, stylist, benzinkutas, DJ, gyógyszerügynök, on-line eladó/pizzafutár, véleményvezér és lakberendező, PR-os fejvadász, fitneszedző és életmódterapeuta, hekker és modellügynök, kirándulásszervező/idegenvezető, titkosügynök és személyi edző, hogy a politikusokról már ne is beszéljünk.</p>
<p>A tízes listán érdekes módon mind olyanok szerepelnek, akik felelős, főnöki pozícióban vannak. Akiknek egy közösség élén (annak szolgálatában), emberek iránti felelősségből, naponta jó döntéseket kell hozniuk, többnyire céltudatosság, határozottság, magabiztosság, emberismeret jellemzi, egészséges személyiségük teszi őket megbízhatóvá, hitelessé. Csupa olyan karizmatikus vonással kell, hogy rendelkezniük, amely őket ebben a hivatásban megtartja. Hogy miért mindegyikük, vagy legtöbbjük potenciális/vagy valóságos pszichopata, azt legföljebb az író-pszichológusbácsi tudná megmondani. Ezek szerint a legnagyobb személyiségzavar az ő fejében van...</p>
<p>Végtére is hízelgő nekünk, papoknak ez az újabb címke. Ahhoz képest, amit eddig, a történelem folyamán kaptunk, csak cseresznye a tortán.</p>
<p>Inkább az nyugtalanít engem, hogy a szerző, aki bevalottan komoly író és pszichológus, járt-e mostanában (egyáltalán) pszichiáternél?</p>
<p>Vagy ő is csak egy újabb „kortárs művész”, aki a szélhámosok palettáját szélesíti?</p>
<p></p>
<p>sp</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <strong><a href="https://divany.hu/eletem/2018/06/12/a-pszichopatak-kedvenc-munkai/">https://divany.hu/eletem/2018/06/12/a-pszichopatak-kedvenc-munkai/</a></strong></p>
<p> </p>
<p></p>Az adófizetők pénze?...tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-06-07:4464973:BlogPost:7114622018-06-07T17:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Két friss hír: álneves olvasók nehezményezik, miért kell a vásárhelyi tanács döntése szerint pénzt költeni az ortodox templomok freskóinak felújítására; a volt szövetségi elnök „nagyhangon” kijelenti, hogy nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok lesznek. Ezért kell inkább Bukaresthez dörgölőzni, mert mi is adófizetők vagyunk.</p>
<p>A harmadik hír pedig ráadásnak: az európai bíróság kötelezi Romániát, tekintse házasoknak az amerikai-román meleg házaspárt. Ellenkező esetben tetemes bírságot…</p>
<p>Két friss hír: álneves olvasók nehezményezik, miért kell a vásárhelyi tanács döntése szerint pénzt költeni az ortodox templomok freskóinak felújítására; a volt szövetségi elnök „nagyhangon” kijelenti, hogy nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok lesznek. Ezért kell inkább Bukaresthez dörgölőzni, mert mi is adófizetők vagyunk.</p>
<p>A harmadik hír pedig ráadásnak: az európai bíróság kötelezi Romániát, tekintse házasoknak az amerikai-román meleg házaspárt. Ellenkező esetben tetemes bírságot fizethet az ország. Eleshet akár az európai támogatásoktól is. És hát az is az adófizetők pénze. Ugyanúgy az adófizetők pénzén épülnek a kórházak és iskolák, autópályák és intézmények, de a börtönök és az öregotthonok is. Adófizetők pénzén tüntetnek a szabadságjogokért, az istentelen, hazug értékrendért az úgynevezett civilszervezetek, aztán az adófizetők pénzén tartjuk fenn a katonaságot és a rendőrséget is, a kultúrát és a civilizációs vívmányokat. Adófizetők pénzén gyógyítjuk a szenvedélybetegeket és hárítjuk el az emberi rosszaság vagy a természeti katasztrófák miatt keletkezett károkat. Adófizetők pénzén szervezünk pénzben ki nem fejezhető értékű kulturális, művészeti rendezvényeket, ünnepeket, segítjük az elesetteket és a rászorulókat. Ebbe semmi haszon nincs, nem?</p>
<p>Adót fizetni mindig nehezére esett az embernek. Évezredek óta. Mert erősebb volt benne a vágy a megtartásra, a gyűjtésre, a kapzsiságra, mint az odaadásra. Elvárjuk a szolgáltatásokat, a kedvezményeket, a soron kívüli felmentéseket, ugyanakkor ott spórolnánk meg az adót, ahol csak lehetne. De ha az "önrészt" ilyen nehezünkre esik odatenni, mi alapján "járnának" nekünk bármiféle jogok is?...</p>
<p>Kik az adófizetők? Az államot nem az adófizető állampolgárok alkotják? És az egyház tagjai nem adófizetők? És a lelkiismereti szabadságot nem éppen a nagyhangú, elvilágiasodott, szekuláris állampolgárok hangsúlyozzák, akik hitet tesznek az igazságos közteherviselés mellett?</p>
<p>Jézus korában is álságosan tették fel a kérdést, hamis dilemma elé kényszerítve a Megváltót: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Miközben ott lapult a császár felségjelét, képét viselő dénár az övükben…</p>
<p>Ma így mondanánk inkább: kapjon-e állami támogatást az egyház vagy nem? Az ex szövetségi elnök-költő fondorlatos válaszára reagálva pedig hadd kérdezzük meg: a hit nem kúltúra-nép-nyelvmegtartó erő? Mert ha nem, akkor minek kellenek templomok, iskolák, kórházak, ünnepek? Akkor miért államosította a hatalom az intézményeket, most meg nem akar költeni rájuk egy vasat sem?</p>
<p>A szabadelvű világ ezek szerint a pénzt imádja. Jobban (ki) akarja szolgáni, mint az államot vagy egyházat, amelyhez tartozik, mint közösség. Persze a közösségben sem hisz, csak az egyént, az egót isteníti. A divatot majmolja, az ízlés és lájtos-megengedő véleménydiktatúrának meg pisszenés nélkül behódol. Szerencsére a társadalom bölcsebbik fele, a hívő része tudja, hogy a lelkiismeret nem más, mint az Isten szava. Létünkben is a Teremtő képmásai vagyunk. Lelkünk fölött pedig nincs hatalma az államnak. És a pénznek is csak azoknál, akik hagyják eltéríteni magukat, akik önként vagy sodródva a „ménsztrímmel” eladják a lelküket harminc ezüstért.</p>
<p>Mert a pénz is csak szükséges rossz, eszköz. És nem mindegy, kinek-minek a szolgálatába állítjuk. A császár igényt tarthat az adónkra, a szolgáltató is a számlák után, a kereskedő is az üzletben, de mi Istené vagyunk. És Ő örök életet akar adni, amit nem lehet sem megvásárolni, sem pénzzel kifizetni. Viszont tehetünk vele sok jót. Tehetjük a közösbe, fenntarthatjuk a hozzánk tartozók testi-szellemi életszínvonalát. Azzal, hogy nem megtartjuk, hanem továbbadjuk. Ez lenne a valódi befektés, a napnál világosabb üvegzsebprogram. Mert azzal, amit Istennek, hívő közösségünknek adunk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. Megnyugodhatunk: Nála nincs helye adócsalásnak. Adónkkal is az Ő országát építjük, már itt a földön.</p>
<p><em>Túl meg nem lesz rá szükség...</em></p>
<p></p>
<p><em>sp</em></p>Öngyilkos keresztények?tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-05-10:4464973:BlogPost:7106952018-05-10T18:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Tanulságos és elgondolkodtató rádiós beszélgetést csíptem el a minap Schmidt Máriával,<sup>[1]</sup> a Terror Háza igazgatójával Európa öngyilkosságáról. A gondolat nem új, a két világháború között Ortega filozófus is értekezett már róla, még Kertész Imre is, legutóbb meg Fekete Gyula szociográfus írt egy megdöbbentő könyvet 2007-ben (Bp. Trikolór Kiadó).</p>
<div id="content"><div id="tartalom"><div class="hir-deta"><p>Szinte mindegyikben közös gondolat, hogy Európa mintha szégyellné…</p>
</div>
</div>
</div>
<p>Tanulságos és elgondolkodtató rádiós beszélgetést csíptem el a minap Schmidt Máriával,<sup>[1]</sup> a Terror Háza igazgatójával Európa öngyilkosságáról. A gondolat nem új, a két világháború között Ortega filozófus is értekezett már róla, még Kertész Imre is, legutóbb meg Fekete Gyula szociográfus írt egy megdöbbentő könyvet 2007-ben (Bp. Trikolór Kiadó).</p>
<div id="content"><div id="tartalom"><div class="hir-deta"><p>Szinte mindegyikben közös gondolat, hogy Európa mintha szégyellné múltját. És, ha már nem jött össze a világuralom, szétestek a nagy birodalmi vágyak, most áldozati szerepben tetszelegve, nem lát más kiutat, csak a más földrészekről beözönlő embertömegek behívását.</p>
<p> Eddig ő volt a gyarmatosító, most ő lesz a gyarmatok gyarmata.</p>
<p> Az álságos másság címszó alatt saját múltjában, értékeiben is kételkedni kezd, elbizonytalanodik és eldobja azokat, felmagasztalva a sokszínűséget, mint olyat, miközben abból a sokszínűségből pont a saját színe, íze, jellege, gyökere hiányzik. Úgy akar befogadó lenni, hogy megtérdel, lealázkodik, hajbókol, behódol, egyenesen tálcán kínálja fel a szapora és életerős, de erőszakos ideológiák képviselőinek a már-már szűz terepet. Hiszen gyerek, család már nem kell, ugyanakkor meg mindeközben a volt gyarmatok most vér nélkül teszik rá a kezüket az anyaföldjére. S mindez azért, mert a francia forradalom óta, a modern kori állam létrejöttével, a polgárság felemelkedésével, a tőkés társadalom idillikus délibábjának igézetében elszakadt szellemi-lelki gyökerétől. Hitét, amelyért annak idején még összefogott, ideológiákra cserélte fel, olzan talmiakara, amelyek mára életképtelenné váltak. Az igazságot viszonylagossá tette, a haza szeretete bűnné torzult, és figyelmen kívül hagyta az emberi természet realitását: azt hiszi Isten fölösleges, nincs szükség jézusi megváltásra. Ezzel viszont elveszítette önazonosságát.</p>
<p>Beteg, önpusztító, baloldali szabadelvűsége visszafordíthatatlan károkat okozott a lelkekben, olyannyira, hogy Európa nyugati féltekéje mára Kelet-Európa deklarált ellenségévé vált. A kelet-európaiak a brüsszeli központú liberálisok szemében most is alárendelt szerepet játszó, a nyugati Antant érdekeit kiszolgáló zselléreknek tekintendők, de ha szükség, Ázsiából és Afrikából importáljuk a munkaerőt, s ezzel a nyomorúságot is.</p>
<p>Európa úgy akarja kezébe venni a sorsát, hogy közben eldobta a lelki iránytűt, már erkölcsi érzéke is összezavarodott, mi több: elveszni látszik. Annak idején eldobta az egyházat, mert az is az uralkodó osztályhoz tartozott, akik kizsákmányolják a tömegeket. Ezzel a gyermeket is kiöntötte a mosdóvízzel együtt. Mostanra meg odajutott, hogy egy evangélikus templomban a humanizmus bálványimádásának ceremóniáján, Európa vezetője dicsőíti Marxot és a marxizmust, holott tudhatná, hogy több mint százötven millió halálos áldozata van az elmúlt 70 év kommunista-szocialista-embertelen diktatúráknak.</p>
<p>Micsoda tudathasadásos, abszurd állapot. Heideggert meg pár nap alatt lenácizta annak idején ugyanez a demokrata<span> </span><em>„megmondó"<span> </span></em>tábor. Mintha vissza akarná csempészni Nyugat Európa a halálos ateizmust, miközben érzi, hogy végképp kifulladt és megszégyenült a liberális anyagelvűség. Lásd a legutóbbi anyaországi választásokon porrá zúzott ún. baloldali ellenzéket.</p>
<p>Európa keleti felében, ahol mi is élünk, talán egy cseppet józanabbul gondolkodhatnánk. Ha másból nem, legalább a Nyugat hibáiból tanulhatnánk. Most mi lehetnénk azok, akik ötletet, segítséget, támaszt adhatnánk a szárnyaszegett, depis Nyugatnak, hogy vegye észre magát, hogy ő is tanulhatna tőlünk. Nem is keveset. Mi is exportálhatnánk neki életkedvet, túlélési stratégiákat, jövőbe és Istenbe vetett hitet, ne csak mi koldulásszuk folyton a gazdag Nyugat euróját.</p>
<p>Ugyanakkor MI, legalább mi a meglehetősen keserű emlékeket hordozó kommunista-szekus rendszer tapasztalataiból megerősödve hallgathatnánk a józan eszünkre, életösztönünkre, és támaszkodhatnánk Egyházunk kétezer éves kincseire, hogy ne kövessünk el mi is öngyilkosságot. Akarjunk, merjünk, tudjunk, szeressünk élni és bízni a Gondviselő Istenben.</p>
<p> Mert Isten nem akarja, a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen...</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>[1] <span> </span><strong><em>Lásd</em></strong><strong><em>: Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság, 2018 május 6. Szerk. megj.</em></strong></p>
<p> </p>
<p><span><strong> sp</strong></span></p>
</div>
<a class="hir-tovabb"></a><br/>
<div class="spacer"></div>
<div class="spacer"> </div>
<br/> <br/> <br/>
<div class="addthis_toolbox addthis_default_style addthis_16x16_style"><a class="addthis_button_twitter at300b" title="Twitter" href="http://peterpater.com/#"></a><a class="addthis_button_google_plusone_share at300b" target="_blank" title="Google+" href="http://peterpater.com/#" rel="noopener"></a><a class="addthis_button_linkedin at300b" target="_blank" title="LinkedIn" href="http://peterpater.com/#" rel="noopener"></a><a class="addthis_button_blogger at300b" target="_blank" title="Blogger" href="http://peterpater.com/#" rel="noopener"></a><a class="addthis_button_delicious"></a><a class="addthis_button_iwiw"></a><a class="addthis_button_email at300b" target="_blank" title="Email" href="http://peterpater.com/#" rel="noopener"></a><a class="addthis_button_print at300b" title="Printeaza" href="http://peterpater.com/#"></a><a class="addthis_button_pinterest_share at300b" target="_blank" title="Pinterest" href="http://peterpater.com/#" rel="noopener"></a><a class="addthis_button_compact at300m" href="http://peterpater.com/#"></a><a class="addthis_button_expanded" target="_blank" title="Mai multe..." href="http://peterpater.com/#" rel="noopener">1</a><div class="atclear"></div>
</div>
</div>
</div>Légerőtag:www.erdelyimagyarok.com,2018-05-04:4464973:BlogPost:7105052018-05-04T17:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Még három nap, jó tempóban, s végre elérik úticéljukat. Anna asszony hámba fogta a kerekesszéket, így könnyebben haladtak. A hetvenes éveiben járt. Erős, szívós asszony volt, aki nem félt az erőfeszítéstől. Felcsíki felmenőitől szilaj géneket, tartást, szívós munkabírást örökölt. Emellett meg folyton dalolászott. Így sosem volt egyedül. Erre a dologra nemcsak felfigyeltek körülötte, de ez alapján könnyedén be is azonosították, ha hallották a hangját. Ha valami nehéz dolgot kellett…</p>
<p>Még három nap, jó tempóban, s végre elérik úticéljukat. Anna asszony hámba fogta a kerekesszéket, így könnyebben haladtak. A hetvenes éveiben járt. Erős, szívós asszony volt, aki nem félt az erőfeszítéstől. Felcsíki felmenőitől szilaj géneket, tartást, szívós munkabírást örökölt. Emellett meg folyton dalolászott. Így sosem volt egyedül. Erre a dologra nemcsak felfigyeltek körülötte, de ez alapján könnyedén be is azonosították, ha hallották a hangját. Ha valami nehéz dolgot kellett megoldania, csak annyit mondott: Istenem, küldj tízezer angyalkát s akkor hamarabb végzünk!</p>
<p>Annyi év után is ez a dalos lelkű életerő áradt belőle, miközben mindjárt egy hónapja már, hogy útra keltek a Mária úton. Férjével sokszor vágytak gyermekre, de nem lehetett, nem adatott meg. A Szűzanyától is kérték, de úgy látszik, a Gondviselő másképp rendelte. Olyannyira, hogy adott nekik helyette egy gyámunokát. A kerekes székes beteg ugyanis inkább volt unokájuk, mint gyermekük. Ők meg saját gyermekükként szerették, s úgy is bántak vele.</p>
<p>Mindent feltett erre az útra. Gyermekkorában sokat jártak a somlyói Máriához, most is abban reménykedett: az áldozat csak meghozza a csodát. Sokkal többet ért zarándoklata a penitenciánál. Érezte, hogy hite találkozik az égiek tetszésével, s a gyermek végre meggyógyul.</p>
<p>Az erdő alatt egy tisztáshoz értek. Az úttól nem messze egy forrást pillantottak meg, csorgóval. Az asszony kibogozta magát a pántokból, melyek a tolószéket rögzítve tartották, majd felsegítette a fiút, hogy odavigye a forráshoz. Imbolyogva bár, de lassan, mamájára támaszkodva a beteg gyerek elindult. Hűvös szél fújt, de a kellemes májusi napfény jólesően cirógatta, nyugtatta a fáradt arcbőrt. A tiszta forrásvíz csiklandóan friss üdeséggel töltötte el mindkettejüket. Először csak szürcsölgetve, aztán egyre nagyobb kortyokkal nyeltek belőle. A gyalogos zarándoknak egy idő után már étel sem kell, csak árnyék és hűsítő víz.</p>
<p>– Ó Istenem, mikor érem meg, hogy ez a gyerek lábra álljon, s egyedül rendezze magát? – sóhajtott fel Anna.</p>
<p>Egész életét arra tette rá, hogy ebből a gyermekből embert faragjon. Konokul hitt benne, hogy képes lesz rá. Maga sem tudja, hogy történhetett, de ami igaz az igaz: kapható, szemrevaló székely lány volt, nem csoda, hogy amikor elkerült a szászokhoz szolgálni, egy szép szál németnek el is adta szívét. Aztán kiköltöztek Németországba, ahol gazdag nőt, igazi úriasszonyt csináltak belőle. Férje jól keresett, nagy vállalkozást indított útjára. Mindenük megvolt, csak gyerekük nem. Örökbefogadtak hát egy árva kislányt, őt próbálták gyermekükként nevelni. Amikor a lány nagykorú lett, egy nagynevű orvoshoz ment feleségül. Abból a frigyből született a gyerek, a kis Edmar.</p>
<p>Történt, hogy az alig néhány hónapos csöppség egyedül maradt otthon, az orvos apukával. Egy óvatlan pillanatban, amikor az apuka épp kiszaladt a konyhába, a csecsemő addig mozgott ide-oda a fotelen, hogy leesett a földre. Idegtépő sikoltozásba kezdett. Az apán, akinek a nagyapja is orvos volt, olyan dühroham vett erőt, hogy beszaladt és úgy megrázta a csöppséget, hogy az idegbajt kapott. Bírósági ügy lett belőle, és az apát eltiltották a láthatástól. Az anyuka meg faképnél hagyta a családot, a gyereket a nagyszülőkre bízta, ahogy őt is annak idején elhagyták. A házasság szétment, a férfinek meg sem szabadott közelíteni a gyermeket. Így aztán az alig féléves csecsemőt azóta is a nagyszülők nevelik, akik aztán a gyámjai lettek.</p>
<p>Megpróbáltak mindent, hogy a gyermek idegrendszeri baja megszűnjék. Kórházról kórházra, országból országba hurcolták, de kezeit, lábait alig mozgatta. Mint egy rongybabával, úgy kellett vele bánni. Amikor aztán Svájcban, egy méregdrága sebészeti klinikát találtak, hogy ott megműtsék, hátha az segít, a koponya megnyitásakor a látóideg is megsérült, s a gyermek megvakult. Immár tizenegy éve, hogy így kínlódnak. A gyerek a vakok iskolájába is kezdett járni, valamicskét sikerült tanulnia is.</p>
<p>Azóta az idős család szinte teljes vagyonát rááldozta a gyermekre, hátha talpra tudnák állítani. Legutóbb egy erdélyi klinikát találtak a világhálón, ahol oxigénbevitellel serkentik az idegeket és az ereket, kihozva belőlük a maximumot. Olyan érzés, mint a búvárnak a víz alatt. Nagy a nyomás, tágulnak az erek, óriási koncentrációt, figyelmet igényel.</p>
<p>A többszörös idegkárosodás, az oxigénhiányos születés mind-mind akkora hátrány, amiből nagyon nehéz kimozdulni a javulás felé. A gyerek még nyugalmi állapotban is furcsán viselkedik. A várótermi várakozás óráiban tizenkétszer kapott epilepsziás rohamot. Nyál csorog le a szája szélén, kapálozik és nyüszít, amíg le nem nyugtatják. Van egy szokása, hogy elkapja az anyuka kezét, ide-oda lóbálja, majd magához szorítja, s annyit mond: – maamma... Ilyenkor a pótmama gyengéden mellére öleli, s szeretettel beszél hozzá. Ő, aki már a poklok poklát is megjárta, tudja, érzi, mennyire hatalmas a szeretet ereje. Csak az gyógyít. Beszélni is csak most kezdett a gyerek, tizenévesen.</p>
<p>– Igyál még, Edikém, – biztatta a gyereket, majd segített visszacsavarni a vizespalack kupakját.</p>
<p>Megsimította a fejét, és óvatosan hóna alá nyúlt, hogy segítsen neki a lépésekben. Mikor visszaértek a kerekesszékhez, aprólékos figyelemmel elrendezte a gyermeket, becsatolta, majd a hámot magára akasztva elindultak Somlyó felé. Estére az egyik hegyi panziónál beszélték le a szállást. A búcsúra majd a férje várja autóval őket. Úgy mennek vissza a Maros-menti fogadóba, ahol aztán a következő hetekben nehéz oxigénes kezelés vár a gyerekre.</p>
<p>Egy ilyen zarándokút felér egy lelkigyakorlattal. Kérdések kavarogtak benne: vajon hol rontottam el? Vajon Isten most büntet, amiért nem neveltem jól a lányomat? Ez az ára annak, ha az embernek nem lehet gyereke? De hiszen nekem lehetett volna, csak akkor nem akartam, aztán mikor akartam volna, már nem lehetett... Volt idő, amikor teljesen összezavarodott. Nem találta a helyét. Mintha a világ kifordult volna egyensúlyából. Pedig nagyon sokat imádkozott: konokul, bizalommal, ráhagyatkozva Isten mindenható kegyelmére. Hiszen, ha megengedi, valami jót csak kihoz belőle: a Bethesda-fürdő is akkor gyógyít, amikor felkavarodik. Nem történhet minden a papírforma szerint, megszokott módon. A beteg gyerekkel való mindennapos foglalatoskodásban óhatatlanul belebotlott ilyen felismerésekbe. De a kérdések maradtak. Néha már önmagát is fárasztotta velük: miért fordított hátat a lányom? Talán előjöttek belőle az árvaházi szindrómák? Lehet-e valakit nevelni, ha már a szülei elhagyták? Vajon Istennek így is tetszik az élet, miközben mi sajnáljuk a szerencsétlent, s azt mondjuk rá, hogy értéktelen? Vajon minden áron meg kell, hogy gyógyuljon ez a gyerek? És mitől gyógyul meg? A kezeléstől, a gyógyszertől, vagy a szeretettől? Vajon az apja hiányzik-e jobban, vagy az anyja? Vajon egy nagyszülő miért nem tud semmilyen körülmények között jó szülő lenni? Mégcsak nem is pótolhatom őket, pedig az életemet is odaadnám ezért a gyermekért!?</p>
<p>– Anyu, hallod a madáréneket? Milyen szép! – térítette magához az asszonyt a gyerek, ragyogó arccal. A madárénekre amúgy is érzékeny volt, már csecsemőkorától hangosan, gügyögve felkacagott, amikor a rigók trillázni kezdtek.</p>
<p>Úgy tündökölt a szeme, mint a csillagé. Az angyalok szárnya volt a párnája, a napsugár pedig Isten arcának ragyogása. Mennyei, ártatlan érzések töltötték be, ahogy az élet ritmusára haladtak a fenyvesek között. Egy percig sem érezte tehernek a kerekesszéket. Sem a gyerek, sem az asszony. Mintha rájuk nőtt volna. Így még szorosabb összeköttetésben lehettek, akár az anyaméhben.</p>
<p>♣♣♣</p>
<p>A váróterem most is tele volt betegekkel. Zömében idősek, vagy sérült gyermekek. Órákat kellett várni, amíg valaki sorra kerül. Az emberek igyekeztek valami hasznos foglalatosságot találni maguknak. Ki könyvet lapozott, ki a telefonjával játszadozott, a gyerekek babáztak, játékautók, csörgők, kirakósok, macik hevertek az előtérben. Akit lehetett, azt kézen fogva, de volt, hogy el is engedték kezüket, szabadjára hagyva, így is mozgott egy kicsit legalább. Edmart nem lehetett elengedni. Mamája kellő rugalmassággal szorította vagy tartotta, hogy a gyerek ne veszítse el egyensúlyát.</p>
<p>A doktorral csak telefonon beszélt. Nem ismerték egymást személyesen. Annyit megérdeklődött róla, hogy jó szakember. Valahonnan innen származik, egy új terápiai területet fedezett fel külföldön, amely itthon még gyermekcipőben jár. Sokan remélnek csodákat a kezeléstől. Mindenesetre kíváncsivá tette őt is az a sok jó, amit erről a klinikáról és az orvosról hallott. Titkon reménykedett, hátha nincs még minden veszve, hátha talpra állítják a gyereket. Kerül, amibe kerül, ők a pénzt nem sajnálják. Sőt hosszú távon, mivel már férjével igencsak megöregedtek, családi birtokukat is felajánlanák egy ilyen alapítvány részére, hogy az Edihez hasonló gyerekek életre kaphassanak.</p>
<p>Nemsokára szólította a nővér a következő beteget:</p>
<p>– Hennig Edmar, tessenek bejönni!</p>
<p>Anna asszony igyekezett felsegíteni a gyermeket, majd félig átölelve, maga elé engedte és beléptek a rendelőbe. Magas, zömök, szemüveges, barna, középkorú férfi tekintett rájuk a fehér köpeny alól. Frissen vasalt hófehér ing kék nyakkendővel, enyhén borostás arc, szelíd szempár fürkészte az új beteget és kísérőjét. Lerítt róla a pedáns elegancia, az okos megfontolság. Akár egy született úriemberből, úgy áradt belőle a méltóság, amit a szakmai önbecsülés is erősített. Amikor az asszony szemügyre vette, hirtelen elengedte a gyermek kezét, és a szívéhez kapott:</p>
<p>– Jaj Istenem, hogy tehetted ezt?!...</p>
<p>Az orvos úgy tett, mintha nem neki mondták volna. Egyébként is száz éve nem látta Annát. Odalépett az asszonyhoz, fél kézzel átölelte, majd a gyerekre nézett:</p>
<p>– Olyan ismerős nekem ez a név! Önök is hazajöttek kezelésre?... Szíveskedjenek helyet foglalni!</p>
<p>Az asszony e helyett fogta a széket, és a doktorhoz próbálta hajítani, de az elhajolt, mire a szék az ablakban landolt. Nagy csörömpölés hallatszott, a kint állók meg egy erőteljes asszonyi hangot, egy velőtrázó ordítást hallottak, amit csak egy elkeseredett édesanya engedhet meg magának: </p>
<p>– Te szerencsétlen! Nem szégyelled magad?! Van még pofád magadra venni a fehér köpenyt, amikor minket s a családodat tönkretetted? Milyen szívvel nézel a betegek szemébe? Megaláztál minket, most meg becsaptál, átvertél, miközben a fél világot beutaztuk, hogy jóvátegyük azt, amit évtizedekkel ezelőtt elrontottál! Hogy nem süllyed el a föld alattad?</p>
<p>Az orvos szólt a személyzetnek, vigyék ki és nyugtassák le az asszonyt.</p>
<p>Edmár csak sírt, visszafogottan, hümmögve. Reszketett az ijedtségtől, ámbár a félelemhez valamiféle bizsergető öröm is társult. Pupillái tágra nyíltak, ereibe mintha vér szállt volna, tagjain mintha erő áramlott volna keresztül. Úgy érezte, nem szorít torkában a nyelve, nem került erőfeszítésbe az, hogy megszólaljon. A vele szemközt ülő fehér ruhás férfi egyszerre volt angyal és valóság. Látomásnak tetszett az egész, mennyei fénykoszorú borította a doktort, és jött, hogy karjaiba szaladjon.</p>
<p>Az orvos csak nézte, nézte ezt a kamaszodó fiút, utolsó képe róla a kórházból maradt, ami után eltiltották tőle. Évtizedes távollétében sokszor megkönnyezte, megszenvedte hirtelen felindultságát, azt a goromba gesztust, amelynek köszönhetően fia félszeggé vált. Eleinte gyávaságból futamodott meg, de aztán egyre nagyobb lett benne a dac s egyben a bűntudata, amennyivel mindinkább érezte a család, a véréből lett gyermek, a trónörökös fiú hiányát. Megfogadta: életét azért is annak szenteli, hogy az idegkárosult embereken segítsen. Ezért vállalt el itthon is olyan munkát, olyan úttörő vállakozást, amelyben addig nem is hittek az emberek. Még a szakma sem. Jól tudott románul, magyarul, a német is anyanyelve volt. Most, orvosi karrierje csúcsán, már hazai körökben is elismerés övezte. Lett szép családja, kiegyensúlyozott ember hírében állt.</p>
<p>Felkelt orvosi székéből, közelebb ment a gyerekhez, kinyújtotta kezét, s csak ennyit mondott:</p>
<p>– Gyere ide Edi fiam! Mondjad, hogy édesapám! Szeretlek!</p>
<p>Elhanyagolt, félredobott gyereke csodálkozó szemekkel, örömtől repesve ugrott fel, egyenesen az apja karjaiba vetve magát. Nem is érezte, hogy vége a babarongynak. Saját lábán állt, anélkül, hogy valaki tartotta volna.</p>
<p>Pedig még el sem kezdődött a kezelés.</p>
<p></p>
<p>sp</p>Bibliai nőktag:www.erdelyimagyarok.com,2018-04-29:4464973:BlogPost:7102522018-04-29T05:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Évától Máriáig</p>
<p> </p>
<p>Hús-vér nők lépnek ki a Biblia lapjaiból, elevenednek meg André Wenin-Camille Focant-Sylvie Germain teológus triász könyvében, amelyet nemrég jelentetett meg a budapesti Jel Kiadó és a marosszentgyörgyi Sarutlan Kármelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostora közös kiadásában (2018). Ezek a nők ugyanolyanok, mint akikkel ma is együtt él a „kisebbségi” férfi társadalom. Noha nincs köztük szingli teologissza vagy harcos feminista, nem akarják újrafordítani a…</p>
<p>Évától Máriáig</p>
<p> </p>
<p>Hús-vér nők lépnek ki a Biblia lapjaiból, elevenednek meg André Wenin-Camille Focant-Sylvie Germain teológus triász könyvében, amelyet nemrég jelentetett meg a budapesti Jel Kiadó és a marosszentgyörgyi Sarutlan Kármelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostora közös kiadásában (2018). Ezek a nők ugyanolyanok, mint akikkel ma is együtt él a „kisebbségi” férfi társadalom. Noha nincs köztük szingli teologissza vagy harcos feminista, nem akarják újrafordítani a Bibliát és behelyettesíteni az apát anyával, nem akarnak női papságot sem püspökséget, de azért ők sem tűrik a megaláztatást, az alárendeltséget és a méltóságtól való megfosztást, hanem harcolnak ellene. Nem is akárhogyan: amikor életről, sőt az Életről van szó, bevetnek minden fegyvert. Ármányt és szerelmet, cselszövést és összeesküvést, fortélyt és hazugságot, csábítást és hízelgést, mindenféle női praktikát, ami eredményre vezet. Van, amikor csak nagylelkűek és szeretők, olykor, ha kell, levetik az özvegyi ruhát és ünneplőbe öltöznek, még fegyvert is ragadnak. De leggyakoribb fegyverük, adujuk a gyermek, a termékenység, az anyaság. A bibliai nők között találunk anyát és szeretőt, prostituáltat és királynőt, prófétanőt és szegényasszonyt, Izrael leányait és idegeneket, erőseket és törékenyeket, akik képesek szembeszállni a világgal, a sorssal, a hatalmába-erejébe kapaszkodó férjjel, de olyanokat is, akik együttműködnek a teremtő Istennel. Minden nő ősanyját, Évát így egészíti és engeszteli ki az Isten tenyerébe simuló názáreti leány, Mária, aki képes meghallani az Úr angyalának szájából Isten hangját, képes kiszakadni a megszokottból, és kockáztatni. Így lesz az új ősanya, az Isten akaratának odaadottság mintája, így lesz ő Megváltónk édesanyja, így tudja kiterjeszteni anyaságát az egész emberiségre.</p>
<p>A könyv – nemcsak katolikusoknak – hiánypótló arcképcsarnok. Huszonkét bibliai nőről, elegáns, tömör, könnyed stílusban nyújt egy-egy esszényi morzsát, egy lélegzetvétellel elolvasható, publicisztikai szövegnyi teológiai gondolatfutamot, amely felvillanyozza az olvasót, kíváncsivá teszi a következő szereplő iránt. Hála a csíki székely születésű kármelita apácának, Katalin nővérnek, olvasmányélményünket nagyban növeli a fordító nyelvismerete. Katalin nővér a franciát is már-már anyanyelvi szinten ismeri. Ennek köszönhető, hogy „fülbemászó”, könnyen emészthető, friss, közérthető, gördülékeny, magyaros szöveget kaptunk, amit jólesik olvasni.</p>
<p>Ezeket a női portrékat szemlézve, jobban észrevesszük a férfi-nő különbségét, de egymárautaltságát is. Bátorságot, kedvet, erőt kapunk ahhoz, hogy jobban szeressük egymást. Hiszen ez a Teremtő akarata. Ezt tükrözi a Teremtés könyvében leírt oldalborda-jelenet, a hiány megtapasztalása, a közös sors, a szégyen, a kiűzetés és a munka fárdadsága, a termékenység és az imádság egyaránt.</p>
<p>Nagyon találó az elemzés az ember teremtéséről, már a könyv elején: „Csak a hiány, a veszteség tud megnyitni egy lényt a másságra. Hiteles kapcsolat csak akkor lehetséges, ha az én elfogadja, hogy megsebesült, hogy más. Ám Isten nem elégszik meg azzal, hogy elvesz. Ellenkezőleg. Ha elvesz valamit, azért teszi, hogy még inkább adjon. Tulajdonképpen a kettős hiány, amit az embertől kér – tudatvesztés és egyik oldalának megsebzése –, tesz lehetővé egy csodálatos ajándékot: a másik ajándékát, a találkozás esélyét, a kapcsolatét...”</p>
<p>Éva, Sára, Támár, Rút, Abigél, Putifárné, Debora, Rácháb, Betsabé, a szír-föníciai asszony, Mária és Márta, Mária Magdolna, Mária és a többi bibliai nőalak valahol a mindenkori nő tükröződései: eszményképek és sorstársak, nővéreink és barátnőink, akikkel lehet ellenkezni, magatartásukat csodálni vagy kritizálni, de lehet bennük Isten újját is látni, amint életünkben folyamatosan írja az üdvösség történetét.</p>
<p>sp </p>Erő az erőtlenségbentag:www.erdelyimagyarok.com,2018-04-14:4464973:BlogPost:7102702018-04-14T19:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p><span style="font-size: 12pt;"><strong><u>Mottó:</u></strong></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">„<strong><em>mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős</em></strong><strong>”... (2Kor 12, 10 b.)</strong></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"> </span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Lehet-e az igazságot bunkósbottal használni? Erő-e az erőszak? Miben rejlik az erő: tudásban, hatalomban, fizikai ráhatásban, egyéni kiállásban, közösségi összefogásban? Kell-e erőt…</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><strong><u>Mottó:</u></strong></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">„<strong><em>mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős</em></strong><strong>”... (2Kor 12, 10 b.)</strong></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"> </span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Lehet-e az igazságot bunkósbottal használni? Erő-e az erőszak? Miben rejlik az erő: tudásban, hatalomban, fizikai ráhatásban, egyéni kiállásban, közösségi összefogásban? Kell-e erőt felmutatni a közösségi célokért, vagy elég a közös ima? A testi erő jelent-e lelkierőt? Az egyén szabadságát kell-e a törvények erejével szabályozni, és mennyire? Pozitív dolog az erő, vagy nem? Erő, erőszak, megfélemlítés, vagy inkább a szellem, a lélek, a szeretet ereje győz? Jézus „úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy mint az írástudók és a farizeusok”. A vérfolyásos asszony, amikor megérintette, meggyógyult. Jézus érezte, hogy „erő ment ki belőe.”</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><em>„Szelíd erőd van. Ma nem az izmaidban, az agressziódban, vagy a hangerődben van az igazi erőd, hanem a türelmedben, a mozdulatlanságodban, a nyugalmadban és a csendedben. A békés csend mindig sokkal erősebb, mint az agresszív hangzavar.”</em> – hangzik el egy horoszkópban.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">’Erős János’, ’erős pista’, ’az erő legyen veled’..., ’ne add fel a csüggedést’, ’többet ésszel, mint erővel’,- a néplélek, népmeséink, mondásaink, a köztudatban élő „közfelfogás” is ezt erősíti meg...</span></p>
<ol>
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Mi az erő?</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">A fizika képlete szerint: az erő olyan hatás, ami egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra késztet. Megváltoztatja a test mozgásállapotát, irányát. Hatására formálódik az anyag. Az erő vektormennyiség. Jele az F(forte). Mértékegysége a N(Newton).</span></p>
<ol start="2">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Sokféle erőt megkülönböztetünk</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">A teljesség igénye nélkül sorolok fel néhányat, amelyekről nem fog szólni ez az előadás: centrifugális erő, gravitációs erő, centripetális erő, reaktív erő, gyorsuló erő, lóerő, mágneses erő, elektromos erő, statikus erő, dimamikus erő, súrlódási erő, közegellenállási erő, nyomóerő, tartóerő, rugalmas erő, súlyerő, térerő.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Amiről szó lesz most az a lélek, és a Lélek ereje, a szeretet ereje, az erkölcsi erő, az emberség és a hit ereje, a nyers, állati, fizikai, vad, vagy gonosz erővel-erőszakkal szemben.</span></p>
<ol start="3">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>A természet ereje</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">Természeti katasztrófák lépten-nyomon szembesítik az embert, mire képes az elemek harca, a természeti erők hatalma. Egy árvíz, egy tűzvész, egy földrengés, egy meteorbecsapódás, egy vulkánkitörés, egy hegyomlás, egy hólavina, egy <em>cunami</em>, egy egyszerű vihar vagy havazás, egy forgószél, egy rosszkor érkezett időjárási front nemcsak idegeinket zaklatja fel, nemcsak terveinket kuszálja össze, de alkotásainkat is szétrombolja, egzisztenciánkat is veszélyeztetheti. Az ember nem tudott ura lenni máig sem a természet kiszámíthatatlan, vak erőinek, amelyek mégiscsak a maguk törvényszerűségei syerint történnek. Nem véletlenül, nem ok és cél nélkül. Az embernek legfeljebb alkalmazkodnia kell. Megtanulni, hogyan védje meg magát, hogyan fogja be szolgálatába ezeket az erőket, s hogyan csökkentse az általuk keletkezett kárt. Ma a természetvédelem világában különösen is nagy hangsúlyt kap a természet erőinek tisztelete, a rájuk figyelés, az ártó jelenségek valamiféle kiszámítása és előrejelzése.</span></p>
<ol start="4">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Az állatok ereje</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">Az ember tapasztalata szerint az állatok ereje méretükben, végtagjaik izomerejében, tömegükben, súlyukban, karmaik, fogaik nagyságában, csípésük, mérgük koncentráltságában, ijesztő, megfélemlítő alakjukban rejlik. Ezt általában védekezésre, vagy zsákmányszerzésre használják. Ebben nem ismernek pardont. Kegyetlenül végeznek áldozatukkal, ha ösztönük azt súgja. Az erejük számukra a túlélés, a fennmaradás záloga. Gyorsaságuk, alkalmazkodóképességük, nyers erejük mindig bevetésre kész, ha meg szeretnék kaparintani a kipécézett célpontot. Akár egymást is megölik, felfalják, elpusztítják, ha az valamiért kilóg a sorból. De képesek fajtájukat, falkájukat, csoportjukat megvédeni is a túlerővel, az erőszakos betolakodókkal szemben. Van amikor csak erőfitogtatásra használják erejüket, olykor a legjobb hím küzdelme is élet-halál kérdéssé válik, de a nőstények is készek minden erejüket latba vetni kicsinyeikért, még saját életük árán is, akár saját párjukkal szemben is.</span></p>
<ol start="5">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Az ember ereje</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">A teremtéskor Isten az ember „<em>orrába lehelli az élet lehelletét</em>” (1Móz2,7), – írja a Biblia, hogy uralkodjék a teremtett világon, hogy uralma alá hajtsa a földet, de mindezt azért, hogy a Teremtőt szolgálja. Ezért kapott értelmet és szabad akaratot, ebben hasonlít a leginkább Teremtőjére. Azonban ezt az Isten-szolgálatot az áteredő bűn megfertőzte. Az ember a maga javára is kihasználhatja ezen erőfölényét a teremtményekkel szemben, a teremtett világban egyedülálló módon önmaga és Teremtője ellen fordíthatja erejét. Ez nyilvánul meg agresszivitásában, a rossz, a gonoszság tomboló erejében, ami a jót, az igazat, a szépet, a szentet elfojthatja, háttérbe szoríthatja, kiiktathatja. Ezt látjuk minden téren: az emberi kapcsolatokból kiindulva, a háborúkon át egészen a természet bűnös leigázásáig, amikor már öngyilkos, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, ezzel veszélyeztetve a bolygó életképességét is.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Az ember fizikailag törékeny. Bár izomereje is csodákra képes, – látjuk ezt a sportban, alkotásaiban is –, „erejének ereje” mégis az intellektusban, értelmi, szellemi kapacitásában, erkölcsi tudatában rejlik. Szabad akaratunkból következik, hogy ellenőrzésünk alá vonhatjuk a természetet, civilizációt, kultúrát teremtünk, életminőségünk egyre javul, jólétünk, életszínvonalunk emelkedik, túlélési ösztönünk, szellemi képességeinknek hála, az állatokénál is erősebb, biztosabb megoldásokat, módozatokat eredményezett.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">De erkölcsi értelemben mindmáig érvényes a dilemma: az erő hatalmával, a hatalom erejével képesek vagyunk megváltoztatni magunkat? Képesek vagyunk legyőzni a rosszat? Pusztán az ész, a számszerű fölény, a politikai vagy gazdasági hatalom képes a magasztosabb célt, a közjót, az emberhez méltó, Istentől elvárt életet szolgálni?</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">A tapasztalat azt mutatja, hogy bármily ilyennemű próbálkozás kudarcba fullad. Vagy elnyomó, a másikat leigázó, elpusztító törekvéssé válik. Ezt bizonyítják a háborúk, forradalmak, véres vagy politikai rendszerváltások egész sora emberi történelmünkben. Többet ésszel, mint erővel – visszhangzik a róka meséjéből a tanulság. De maga az ész, a belátás elegendő-e ehhez? Bizonyos helyzetekben úgy tűnik, többet érünk el a megegyezéssel, a párbeszéddedel, a másik meghallgatásával, mintha nyers erőlködéssel törnénk utat magunknak, igazunknak, virtuskodnánk, keménykednénk, mint elefánt a porcelánboltban. Incidensek, konfliktusos helyzetek legtöbbször azzal végződnek: ki az erősebb, kinek van több pénze, ki tud a másik fölé kerekedni, ki a rámenősebb, hajthatatlan és agresszív, és ha nem megy szép szóval, akkor durva eszközökkel (fegyverrel, megfélemlítéssel, erőszakos cselekményekkel, testi bántalmazással) szerez érvényt vélt vagy valós céljának. Igaz, nem elég a szalmaláng-lelkesedés. Be kell vonnunk akaraterőnket is, hogy az útunkba kerülő akadályokat elhárítsuk. Sok esetben a kevés információ, a helyzet nem ismerete, vagy a primitív bunkóság, butaság az oka annak, hogy valaki csak erőszakosan tud megnyilvánulni.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Az erő másfajta értelmezése, mibenléte feltételez egyfajta lelki intelligenciát. Amikor tudunk bánni dühkitöréseinkkel, indulatainkkal, negatív érzelmeinkkel, amikor kézben tartjuk fizikai erőnket, vad ösztöneinket, kiélésért követelőző vágyainkat. Ez már az a képesség, amikor a lélek-szív-ész uralni tudja a helyzetet, kézben tartja a vad erők nyers, pusztító feszültségét, és a megfelelő mederbe tudja terelni. Ahogy valaki frapánsan fogalmazott: az igazi erő nem az önbecsülés kiharcolásában, hanem az önuralomban testesül meg. Gyökössy Endre szavaival, a szelídség az erős embert jellemzi, <em>„aki parancsolhatna, de kér, üthetne, de simogat...</em>” A betört ló nem dobja le lovasát, a megszelídített oroszlán nem támad az állatidomárra.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Talán ebből eredeztetik néhányan azt a téves felfogást, hogy ez gyávaság, meghunyászkodás, sunyi behódolás. Ami apátiában, csendes ’stand-by’, takaréklángon égésben nyilvánul meg, hiszen, ha az érzékek, az ösztönök megkapták élvezeteiket, a nép megkapta a `cirkuszt és a kenyeret`, ha a pénz, a különféle impulzusok kiosztották a kötelező boldogság adagot (étel, ital, kábítószer, zene, szórakozás...), akkor már a magasabb, fontosabb, isteni értékekért már nem is kell küzdeni, mert a fogyasztói ingereket <em>„demokratikus”</em> módon kielégítették, és ez elég.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">A másik oldalon ott vannak a különféle régi és új jogok kiharcolásának újabb és újabb területei: feminizmus, gender ideológia, újabb fajta szabadságjogok, amelyekhez elég a civil szervezetek, tüntetések és a média ereje, könnyedén térdre kényszeríthetők parlamentek és kormányok egyaránt. Ezek az eszmék a szabadság rószaszín álarcába bújtatva csomagolják a szabályok, erkölcsi törvények felrúgását, mondván így nagyobb teret kap a spontaneitás, az újszerű kezdeményezés, a kreativitás, az innováció. Közben csupán a korszellem, a divat erejét testesítik meg. Csak elfelejtik, hogy a csapongó vágyak, ösztönök, nyakló nélküli kielégítéséből megzabolázó korlátok, törvényszintű mederben tartások nélkül inkább anarchia, káosz lesz, mintsem a rend, harmónia, közjó, vagy az örök emberi értékek győzelme. A közösségi lét törvényei (rendőrség, büntetésvégrehajtás, törvényalkotás, pénzbeli szankciók) is arra valók, hogy azok elrettentő, bűntől elriasztó erejével az elszabadult szabadságnak gátat szabjunk. Erővel lép fel a csendőrség is, ha a tüntető tömeg agresszívvé válik. Ilyenkor az erő(szak) alkalmazása nemcsak a provokáció miatt, hanem az arctalan banditává váló egyén részéről indul. Vagy amikor a kommandósok elfognak egy bűnözőt, szintén erő(szak) alkalmazásával ártalmatlanítják... Egy osztályban is fegyelmet kell tartani, egy családban is. Az atyai pofonért ma már büntetést kiáltanak a gyerekek, és feljelentik a szülőt. Az udvarlásnál a túl finomlelkű fiút elkerülik a lányok, mert ők azt szeretnék, ha a rámenős csávó meghódítaná őket. Talán ők sem tudják, hogy mit akarnak...</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Az ember tudja szabályozni erejét. Képes visszafogni, vagy éppen összpontosítani bizonyos célra. Ez az akaraterő csodája. Még a fizikai szabadságától vagy erejétől, egészségétől megfosztott ember is csodákra képes, ha összeszedi akaraterejét és leküzdi a nehézségeket. Az élet sok olyan erőpróba elé állít, ahol nem lehet lerohanni a látsztólagos „túlerőt”, hanem csak a lélek erejével lehet felülkerekedni rajta. Ilyen lehet egy betegség, egy drámai csapás, egy vesztes helyzet, egy vereségérzet, ahonnan csak nagy lelkierővel vagyunk képesek feltápászkodni. Lelkiereje annak van, aki bírja a gyűrődést, aki megedzette akaraterejét saját magán, aki képes parancsolni magának. Lelkierő kell felépülni egy betegségből, egy káros szenvedélyből, kibékülni egy haragossal, továbblépni egy megbántásből és lelki sebzettségből, amikor magadra maradtál, amikor nem várt csapások megtépázták önbecsülésedet, az igazságba és a szeretetbe vetett hitedet. Nevezhetjük erkölcsi erőnek is, amikor a helytálláshoz, a kitartáshoz az a belső szilárdság segít, amit a hitünk, a személyes Istenbe vetett bizalmunk biztosít (börtönben, Gulágon, Securitátén: <strong><em>Godó páter, P. Oloffson Placid, Márton Áron</em></strong>), vagy a szelíd ellenállás ereje (Gandhi esetében)... Ilyenkor át kell csoportosítani erőinket, újratöltekezni abból, ami nekünk erőt ad. Legyen az egy barátság, csendes elvonulás, imádság... – mindaz, ami erővel tölt fel. Ugyanez közösségi szinten is érvényes, amikor egy fontos célért a közösség „rákattan” a közös imádság lelkierőművére...</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Vannak dolgok, miket nem kell erőltetni – tartja a mondás, de nem szabad engendünk, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés, és főleg nem szabad sajnáltatnunk magunkat. Jézus sokszor mondja: Ne féljetek! Mintha azt mondaná: legyen gatyátok szembeszállni a nálatok erősebbel! Lehet, hogy Dávid és Góliát harcának tűnik, de a ti erőtök, fölényetek abban rejtőzik, amire az ellenfél nem is számít... <em>Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk magunktól, hogyan kell helyesen imádkoznunk</em> – biztat Szent Pál. (Róm 8, 26-27)</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">De ugyanígy elmerenghetünk azon is: elég-e egy parlamenti demokráciában, hogy a kisebbségnek is választott képviselői vannak? Milyen eszközökkel tud erőt felmutatni egy közösség a politikai hatalommal szemben, amely őt nem hagyja élni, kibontakozni? Vannak helyzetek, amikor bölcs higgadság szükséges (pl. egy tárgyaláson, ahol egyenrangú partnerként tanácsos jelen lenni...), de alkalmasint az erősebbnek kell döntenie. Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmaz: <em>„amelyik akarat erősebb és érvényesül, annak van igaza. Sikere által legitimizálta magát...”</em></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Fontos a párbeszéd, fontosak az érvek, a higgadt, ésszerű megoldások, ötletek a társadalmi fórumokon, de vannak helyzetek, amikor a közösség erőt kellene felmutasson, akár az utcán, akár egy passzív ellenállás formájában. Ide meg erős lelkű, erős idegzetű, erős öntudatú egyének, személyek kellenének. Pl. valamilyen közösségi jog kiharcolása esetén nagyon fontos a következetes kiállás, vagyis, hogy igazságunkat erővel nyomatékosítsuk, így kényszerítve ki kéréseink meghallgatását. Ilyen esetben a demonstráció nem erőfitogtatás, hiszen a számszerűsített gyengébb kisebbségnek (kevesebbségnek) pont kiszolgáltatottságában nyilvánul meg az ereje...</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Manapság mintha gyámoltalanok lennénk. A sok inger, a sok választási lehetőség kiölte belőlünk az önerő értékét, a kezdeményezés, a bátor öntudat külső megnyilvánulási formáit. Nem merünk dönteni, félünk a visszautasítástól, mások véleményétől, a kudarcoktól, a vezetőre testáljuk a felelősséget elvárások formájában, anélkül, hogy lenne egy belső mozgató erőnk. A kisebb ellenállás hajt külföldre is... Nem kérünk, nem keresünk támogatást a „vertikális erőforrásnál”: Istennél. Emiatt egymástól is elszigetelődtünk, megszünőben a csapatszellem, a közösségi érzés, az összetartás, az összezárás ösztönös képessége.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"> </span></p>
<ol start="6">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Erő és erőszak</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">Erő és erőszak hétkaznapi értelemben sokszor egybemosódik. Negatív jelentést, konnotációt kapott. Köznapi értelemben, helyzetekben nem mindig egyértelmű, nem releváns a pozitív vonzata. Talán azért, mert csak hatalmi összefüggésben szoktuk használni, és sötét oldala megijeszt, mert a félelem, a harag, a gyűlölet, az erőszak fogalmait társítjuk hozzá. Azt gondoljuk: az erő ára az erőszak, az erőszakért pedig még nagyobb árat fizetett az emberiség. Lásd atombomba feltalálása, háborúk... Holott szóbeli erőszak is létezik, gondoljunk a megalázásokra, szexuális visszaélésekre, zsarolásra stb. Ezért aztán elutasítjuk. Hagyjuk az igazságszolgáltatásra, a rendőrségre, mindazokra, akiknek van hatalmuk, felhatalmazásuk, joghatóságuk a törvény életbe léptetésére. Pedig ez így nincs jól. Jobb lenne szétválasztani a kettőt, hiszen nagy különbség van köztük. Szét is lehet, ha kitapintjuk a határt. A keresztény ember a lelkek megkülönböztetésének, „Szentlekes” adományának birtokában képes megkülönböztetni az erőt az erőszaktól. Képes megtanulni, begyakorolni: hol kell erősnek lennie, meddig mehet el erőszak nélkül a jó győzelméért. Mert az erő alapvetően a jóra, a szeretetre irányul. Nem támad, nem rombol, nem pusztít, hanem épít, megnyilvánul, egyértelművé tesz, nyomatékosít. Az erőszak csak lehengerel, mindenáron győzni akar, nem ismeri az elszenvedés kudarcát, s nem mellékesen ártatlan áldozatokon ejt sebet „a cél szentesíti az eszközt” alapon. Az erő vesztes helyzetben is megmarad. Aki az erőt birtokolja, annak nem törik meg a gerince, nem bicsaklik meg identitása, azt a kudarcok is megedzik. Nem akar mindenáron győzni: a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, nem a bűnöst ítéli el vagy regulázza meg, hanem a bűn ellen, az igazságtalanság ellen, az igazság napfényre kerüléséért veszi fel a harcot. Az erő nyílt sisakkal áll szembe az erőszak mindenféle álságos fortélyával. Szinte eszköztelenül. Csak az igazság, a szilárd meggyőződés, a makacs kitartás, a halált megvető bátorság van „birtokában”... De vajon hol van az erő határa? A puhányság elegánsabb, mint a rámenősség?... Honnantól kezdődik az erőszak? (tüntetés, sztrájk, greenpeace – odaláncolták magukat a sínekhez –, paradicsom- vagy tojásdobálás stb...) Milyen fokozatok lehetnek? (hergelés, uszítás, rajzok, hangoskodás, provokáció, stb.) Honnan kezdve hívja ki maga ellen az erő az erőszakot? És elég-e, hogy a jó cél érdekében történik: kell-e számolni a következményekkel? Mert, ha a másik fél elfogadja az erőt, beleegyezik, – onnantól kezdve akkor nem lehet erőszakról, hatalmi visszaélésről beszélni? Vagy igen? Mert ha elszabadul a pokol, ha következményeit nem mértük fel, ha túlfeszítettük a húrt, az erőszak porrá zúzhat mindent...</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Abban már nincs áldás.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Az erő nem negatívum. Inkább az igazság velejárója. Az erőszak-agresszió kétségtelenül elítélendő. Ne éljünk vele, mert akkor visszaélünk a szeretettel. Azonban a szeretet himnuszában sincs arról szó, hogy gyáván megfutamodjunk, hogy ne vállaljuk tetteink következményeit, hogy ne harcoljunk-küzdjünk békés eszközökkel Isten országáért. Ilyen értelemben az erő elvi kérdés, mert ez segít megtámasztani, hitben elkötelezett személyiségünket. Erélyes fellépéssel könnyebb elhallgattatni a rosszat, a hátsó szándékú kritikát, a mindig furfanggal és görbe utakon járó gonoszság csalafintaságát. Nevén nevezni az igazságot, határozottan képviselni meggyőződésünket, keresztény álláspontunkat, – ez nem erőszak, mégha néha rámenősnek is tűnik. Az igazság ereje önmagában van, aki maga Jézus Krisztus. Ezért minden helyzetben, ami kiállásra szólít fel és erőt igényel, Belőle „induljunk ki”. Ő mit tett, mit tenne, mit súg most Lelke nekem (nekünk)?!</span></p>
<ol start="7">
<li><span style="font-size: 12pt;"><strong>Isten ereje – a szeretet ereje</strong></span></li>
</ol>
<p><span style="font-size: 12pt;">Jézus élete arról tanúskodik, hogy egész személyisége egyben volt. Teljes emberként is, Istenfiaként is. Nem hajladozott, mint a nádszál. Szavának ereje volt. Kimondott valamit s akár csoda is történt. Jézus erejének szemléltetésére, szavának erejére jó példák a gyógyításai (kelj fel és járj, vedd ágyadat és járj, stb. – milyen erővel mondhatta ki ezeket a szavakat!), ördögűzések, vagy a fa kiszárítása, vagy elfogásakor úgy mondja ki az „én vagyok”-ot, hogy ennek erejétől mind hanyatt vágódnak elfogói. Isteni szavainak, szeretetének gyógyító ereje volt. A megbocsájtás, a felemelés megrendítő erejét tapasztalták meg azok, akiket meggyógyított. Isten ereje irgalmában, alázatában rejlik. Ezt látjuk az Úr Jézus viselkedésében. Tanításának hatalma ámulatba ejtette hallgatóit. Úgy tanított, mint akinek hatalma van – írják róla az evangéliumok. Azt hirdette, hogy: csak a keskeny úton lehet az életre eljutni. (Mt 7, 13-14) Noha Ő az erőszakmentesség legnagyobb szimbóluma, mégis azt tanította: hogy a <em>„mennyek országa erőszakot szenved”</em> (Mt 11,12). Vannak, akik nem szeretik ezt hallani, félrefordításnak tartják... Itt nem a fizikai agresszióról, nem a vallásháborúkról beszél, hanem arról a kitartásról és elszántságról, amellyel végig kell mennünk az Isten által kijelölt úton, nem kacsintgatva jobbra és balra, nem futamodva meg a kockázat elől, nem térve le róla, nem gondolva meg magunkat, ha húzóssá válik a helyzet. Hűségesnek és álhatatosnak maradni az imában, a szenvedések, a lelki sötétség közepette is. Ezt látjuk Jézusnál is, ahogyan a határozott szeretet egyértelmű ereje még Pilátust is meghátrálásra készteti. Tekintete erős, mint a szikla. Péter sem tud ellenállni neki, de Júdás sem. Az Erősség Lelkét azért küldi hozzánk Pünkösdkor, hogy semmilyen olcsóbb, könnyebb megoldással kecsegtető módszert, személyt, helyzetet ne cseréljünk fel vele, bármilyen praktikusnak, modernnek, fogyaszthatónak is tűnik.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Szerintem itt az erősség titka. Ebben rejlik a lelkileg erős ember ereje olyankor is, amikor a többség pánikol, hisztizik, amikor meghunyászkodva inkább félreáll. Legföljebb imádkozik, de azért menti az irháját, és nem áll ki, nem vállal felelősséget a közösség sorsáért. Hát akkor hogyan vállal felelősséget a saját életéért, hogy hoz jó és hosszú távú döntéseket?... A fizikai erő, az értelem és tudás erején keresztül eljutni lassan a szeretet erejéig, ez a keresztény mentalitás. Amikor erőmet nem visszaélésre, magamutogatásra, nem erőszakra használom, hanem az a szeretetemen keresztül nyilvánul meg.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">A középkorban a filozófusok azon vitatkoztak: ha Isten mindenható, tud-e akkora követ teremteni, amit nem bír felemelni?... Túl a logikai bukfencen, Isten mindenhatóságához nem így kell közelítenünk. Ebben saját gondolkodásunk gyengesége köszönne vissza. Isten mindenhatósága, végtelen ereje inkább „gyengeségében” érhető tetten. Márk evangélista megjegyzi az akkori közhangulatot Jézus tanításával kapcsolatban: <em>„Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas!”</em> (Mk 1, 21-28) Isten erejét Jézus Krisztusban érjük tetten. Benne értjük meg Isten szeretetét, amely erősebb a halálnál. A szeretet erejét, vagyis aki „erőst szeret”, az szeret jól. Nélküle szeretni nem lehet. Hosszú távon semmiképp sem. Ő oltja be a humánumot örökkévalósággal. Sokan beszélnek a szeretetről, mint pozitív kisugárzásról, de ez Jézus Krisztus nélkül erőtlen próbálkozás, értelmetlen és nem elegendő.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><em>„Isten nem ellenünk, velünk szemben erős, hanem értünk, velünk. A mi érdekünkben. Nem az a megdöbbentő milyen korlátlan lehetőségei vannak, milyen emberi léptéket meghaladó cselekvőképességnek van ő birtokában, hanem az, hogy értünk, bűnösökért emberré lesz, hogy megszabadítson, megmentsen.”<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><strong>[1]</strong></a></em> Mint amikor a felnőtt lehajol a gyermekéhez, hogy szemébe nézzen. Isten ereje nem abban nyilvánul meg, hogy szabadságunk ellenfele lesz, hanem értünk indul útnak, egészen a keresztig. Mindenhatósága az irgalomban, a megbocsátásban nyilvánul meg, miközben szabad szeretetünkre apellál. Noha Nagypénteken a Nap elsötétedik, a templom függönye kettéhasad, <em>„Húsvétkor sem tör-zúz, csak szépen odébb görgeti a többmázsás követ”<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><strong>[2]</strong></a></em>, összehajtja a leplet, mellé helyezi a kendőt. </span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Ezért nagy kincs hitünk ereje <em>(„törékeny cserépedényben őrizzük, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak...”)</em> (2Kor 4, 7-15), mert Istenből forrásozik. Ha Istenbe kapaszkodunk, hitünk hegyeket mozgat majd, és vele legyőzhetjük félelmeinket.</span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;">Czakó Gábor találóan jegyzi meg: <em>„Mert keressük Istent, hogyne keresnénk, de mi tagadás, félünk megtalálni, mert hátha nem olyan, mint a divatos istenboltok árjegyzékei meg mintaképei, kóstolói mutatják. Az Úr édes, de nem cukrászdában lakik. Hatalmas és erős, de sosem verseng izomparádékon. Mindenütt jelenvaló, ám csöppet sem hasonlít a világot elborító, teleharsogó hirdetésekre. Kegyelmes és jó, imáinkban így szólitjuk meg, de jártában-keltében mind maga elé engedi a morcos vénasszonyokat. Mindent tud, de nem viaskodik, hogy okosabb legyen akármelyikünknél. Szebb a gyönyörűnél – éppen ezért sokan közönségesnek találják. Sőt azt is terjesztik róla, hogyha tényleg ilyen akármilyennél is hétköznapibb volna, akkor nem is létezik, vagy legalábbis nem az, akinek mondja magát...</em></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><em>A hitetlenek úgy bánnak vele, mint hóhérai Jeruzsálemben: köpködik, ütik-verik: ha valóban Isten fia vagy... Ő azonban egy mukkot sem válaszol nekik. Ezt a feladatot ránk hagyta mindörökre...”</em></span></p>
<p></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><em>sp</em></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><em>A <span>2018. április 13., pénteken, 18.00 órakor, a Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának gyűléstermében elhangzott előadás szerkesztett változata.</span></em></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"> </span></p>
<p></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><strong>[1]</strong></a> <strong>Török Csaba</strong></span></p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><strong>[2]</strong></a> <strong>Sánta János</strong></span></p>A tavasz zsengéjetag:www.erdelyimagyarok.com,2018-03-31:4464973:BlogPost:7096152018-03-31T11:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Mondják a nagyszombati tudósításban, hogy az európaiak alig több mint fele hisz Istenben, a hívők fele pedig katolikus. Az olaszoknál majdnem 70 százalék a katolikus hívők aránya, a csehek több mint 60 százaléka ateistának, a lengyelek 95 százaléka katolikusnak mondja magát. Templomba járásban még rosszabb az arány: a hívők csupán 30 százaléka jár templomba, s azok is csak a sátoros ünnepeken. Nálunk sem jobb a helyzet.</p>
<p>Ilyenkor, Húsvét táján felelevenednek a hagyományok, jelzik,…</p>
<p>Mondják a nagyszombati tudósításban, hogy az európaiak alig több mint fele hisz Istenben, a hívők fele pedig katolikus. Az olaszoknál majdnem 70 százalék a katolikus hívők aránya, a csehek több mint 60 százaléka ateistának, a lengyelek 95 százaléka katolikusnak mondja magát. Templomba járásban még rosszabb az arány: a hívők csupán 30 százaléka jár templomba, s azok is csak a sátoros ünnepeken. Nálunk sem jobb a helyzet.</p>
<p>Ilyenkor, Húsvét táján felelevenednek a hagyományok, jelzik, hogy van még élet a közösségben, van apropó, amiért lehet pályázni; s a hírekben majd bemondják, hogy tojásfestést, Szent Sír őrzést, vagy más néprendezvényt tartottunk. Mert hát valamit csinálni kell, azért a pénzért. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Naná. Júdás is többet kapott, mint annak idején József testvérei... Hallottam már olyat, hogy húsvét reggelén elaludt a sekrestyés, és vészesen nagy kalamajka, méltatlankodó lázadás volt kibontakozóban a zárt templomajtó előtt: milyen dolog ez? Mi itt halálra fáztunk, s mások alusznak... Bezzeg a katonák fejvesztve menekültek a nagy fényességtől, ijedtükben, de így az asszonyok legalább be tudtak menni, hogy lássák az üres sírt. Ott pedig minden gondosan elrendezve: a kő elhengerítve, a lepel és a kendő gondosan összehajtva. Lám, már tapintatos Megváltónk is gondolt a jövőre...</p>
<p>Ha meg „lebontanánk” a személyesen megélt hit szintjére, szánalmasan szomorúbb lenne a kép: vagy rövidtávú hasznot, sikertörténetet, földi gondtalanságot, mennyországot, vagy csak pillanatnyi jólétet remélnénk Istentől. Mondván, mi hiszünk, de az tabu. Abba ne szóljón bele senki, még az egyház sem. Az az egyház, ami nem én-mi vagyunk, hanem ők, ott velem szemben: a klérus és a megcsontosodott, megöregedett, kihalófélben levő hagyományok.</p>
<p>Ó nem, én modern vagyok, túl az Y-nemzedéken. Én fejlődni akarok egészen addig, amíg majd a robotok engem is leselejteznek. Mert akkorra már sem rám, sem nemzetekre, sem munkaerőre, sem férfire és nőre nem lesz szükség... Isten ott van életünk prioritásai között, de csak mint rejtett tartalék, mint varázseszköz, mint csokoládényuszika, vagy tündibündi kisjézus. Ha a part szakad. Ha már nem tudok telefonhívással, lefizetéssel, virtuálisan és lobbizással elintézni valamit. Ha már a rákra nincs műtét, ha már félholtan ott fekszem az intenzíven. Még a reinkarnáció is jól jönne. A jogaink kivívása is csak arra lenne jó, hogy még inkább saját kezünkbe vegyük sorsunkat. Csak kisajátítanánk Istent, hogy mi ellenőrizzük a fejleményeket, mi legyünk urai a helyzetnek.</p>
<p>De vajon Jézus Krisztus ezért halt meg a kereszten? Ezért lett minnyájunk megváltója? Ezt akarta megmutatni áldozatos halálával és feltámadásával? Ahelyett, hogy belemerülnénk megváltásának misztériumába, lehúznánk őt a földre, a közgondolkodás szintjére.</p>
<p>Jézus Krisztus kinyilatkoztatása nem erről szól. Nem földi paradicsomról, evilági messiáskultuszról, nem katonai dicsőségről. Nem arról, hogy másokat lenézzünk, mert mi vagyunk a kedvezményezettek, a választottak. Mert Jézus Krisztus Istenségét, Istenfiúságát elfogadni, vállalni: oda a hit merészsége, kockázata, teljes odaadás kell. Egy más szintű gondolkodás, ami fájdalmas lemondásokkal, életünk átalakításával, önző égónk fel-, ill. átadásával járna. Nem dédelgetve, pszichologizáló dicsőségbe, szemfényvesztésbe öltöztetve, s mindezt fejlődésnek álcázva leépíteni, kiiktatni életünkből a személyes és közösségi Isten-kapcsolatot. S csak ekkor kezdenénk építeni a Földön Isten országát, amellyel megbízta az apostolokat s minket is. Ez az építkezés nem magunktól, hanem kegyelmének segítségével, az átistenített emberi természettel, odahajló akarattal és alázattal lenne lehetséges. És nem rövidtávú, hangzatos projektekkel, pitiáner érdekek mentén, tetszetős, de súlytalan célokra fecsérelve, hanem az örök élet távlataiban, a szabad akarat jóra való használatának felelősségében, az elkárhozás lehetőségét is szem előtt tartva. Nem júdási számítgatásokkal, hanem péteri bűnbánattal, alázattal és kíváncsisággal, jánosi szeretettel, magdolnás érzelmekkel, tamási rámenősséggel.</p>
<p>Akkor már nem keresnénk az élőt a holtak között, akkor hinnénk az üres sír és a jelenések, a találkozások jelzéseinek. Akkor megértenénk, hogy a búzaszem halála nem megsemmisülés, hanem az új élet garanciája. Akkor megértenénk a szeretet természetét: szenvedek érted, hogy megmentselek. Úgy szeretlek, hogy elmegyek érted a határig, az önfeláldozó halálig is... Mert a szeretetből vállalt szenvedésből, halálból – élet fakad. S akkor, az utolsó napon is az életre támadok fel: testestől, lelkestől, megdicsőülve. Mert Krisztus, a halottak, az új tavasz zsengéje előttem ment, járt: hogy elkészítse nekem az utat. Engem is oda vár, ha majd a jó harcot megharcoltam. Álleluja!</p>
<p></p>
<p>pp</p>Özenet negyvennyolcbóltag:www.erdelyimagyarok.com,2018-03-16:4464973:BlogPost:7095672018-03-16T01:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Szabadon élni vagy szabadságért meghalni</p>
<p></p>
<p>Tisztelt honfitársak, keresztény magyar testvérek!</p>
<p>A legújabb kutatások szerint 1848 március 15-én, amikor a Pilvax kávéházból a forrófejű pesti srácok elindultak a Hatvani utcába Landerer és Heckenast nyomdája elé, az útközben többezres tömeg élén, hogy kinyomtassák a 12 pontot, Landerer Lajos nyomdász cenzori láttamozást kért. Megszeppenve álltak előtte, aki pecsét nélkül nem akarta kinyomtatni a programot. Aztán amikor a nép…</p>
<p>Szabadon élni vagy szabadságért meghalni</p>
<p></p>
<p>Tisztelt honfitársak, keresztény magyar testvérek!</p>
<p>A legújabb kutatások szerint 1848 március 15-én, amikor a Pilvax kávéházból a forrófejű pesti srácok elindultak a Hatvani utcába Landerer és Heckenast nyomdája elé, az útközben többezres tömeg élén, hogy kinyomtassák a 12 pontot, Landerer Lajos nyomdász cenzori láttamozást kért. Megszeppenve álltak előtte, aki pecsét nélkül nem akarta kinyomtatni a programot. Aztán amikor a nép nevében kérték a nyomdát, arra buzdította Petőfiéket, foglaljanak le egy nyomtatót, őt meg zárják be az irodájába. Így vált „törvényessé” a szükséghelyzet. A papírlap tetejére pedig utolsó pillanatban odanyomtatták: „Legyen béke, szabadság, egyetértés.” „Petőfi otthon felejtette a <em>Nemzeti dal </em>szövegét, fejből kellett diktálnia betűről betűre, miközben kinn ötezer ember állt az esőben. Emiatt Jókai ebédszünetet hirdetett a tömegnek, és délután háromra visszahívta őket a Magyar Nemzeti Múzeum elé...” (Nyáry Krisztián nyomán)</p>
<p>De a magyarságnak elege lett a zsarnokságból, szabad akart lenni az osztrák elnyomástól, a jobbágyságtól, a cenzúrától, olyan nemzetként akart élni, amely önállóan határozza meg sorsát, céljait. A szabadságeszmény lelkesítette a márciusi ifjakat, a honvédeket, a székelyeket és magyarokat, bárhol is éljenek a Kárpát-medencében. Akkor még a szabadság nem individualizmust jelentett, nem is a francia forradalom felvilágosult, istentelen szabadságát, hanem szabadulást a zsarnokságtól. Kossuth szabadelvűsége és Petőfi lánglelkű hazaszeretete jól megfért egymással. ’48-ban aki nemzeti érzésű volt, az nem számított szélsőségesnek. Az akkori sajtószabadság alatt nem nemzetietlen, álságosan semleges, de közben liberális, erőszakkal toleráns és felhígított sokszínűséget értettek. Akkor még a magyarság nemzetben gondolkodott, és minden jó szándékú magyar a nemzet javára akart szabad lenni, a nemzet javát akarta. A nemzet összeállt, egységben volt, és – ismerjük a reformkort – egy új világ született.</p>
<p>Mára elkopott ez az érték.</p>
<p>Ma a szabadság csak egyéni szabadságot jelent. Közben elvárnánk másoktól, hogy segítsenek rajtunk, megvédjenek. Vágyunk rá, mi magunk szeretnénk utánajárni az igazságnak, de nekünk tekintélyelvi alapon senki ne mondja meg, mi a jó és a rossz. Aközben mint agymosott fészbuknemzedék, önként, szabadon a fogyasztói élvezethajhász, cenzúrázatlan diktatúrájának jármába hajtjuk fejünket. Mint kíváncsi, meggondolatlan kölykök, minden érdekel, de semmi mellett nem tartunk ki, nem állunk ki, és nincsenek már ideáljaink. Áldozatot hozni, kitartani egy döntés mellett, küzdeni egy ügyért, egy kapcsolatért, egy közösségért, amelyhez tartozom – legfeljebb akkor, ha van rá pályázati pénz. Ma kiveszett belőlünk a bátorság, nem merjük egyéni és közösségi bőrünket vásárra vinni. Féltjük a biztonságunkat,a megélhetésünket. S a pénz utáni hajszában, bizonytalanságban és elbátortalanodásban elszigetelődtünk egymástól. Már nincs tétje egy köztéri ünnepi rendezvénynek, már magyarkodik, aki a székely vagy a magyar zászlót ki meri tenni a háza falára. Erőszakos cselekedetnek tartjuk a forradalmat is, a békére hivatkozva, miközben ingyen, küzdelem nélkül adjuk fel értékeinket, eszméinket a kényelem és az önzés javára... A mai szabadság erkölcsi meghasonlásra késztet, mert elszakadt a szívünkbe írt isteni parancstól. Elfelejtettük, hogy a szabadság elsősorban nem jog, hanem isteni adomány, amely arra való, hogy felismerjük a bennünk lévő jót, s hogy képességeinket, talentumainkat a közös haza, a nemzet közösségének szolgálatába állítsuk. Megalkuvás nélkül.</p>
<p>A nemzeti hovatartozást, az összetartozást, a hazafiságot ma sem adják ingyen. Ma sem könnyebb, mint a negyvennyolcas ifjaknak: küzdeni kell érte. Nemcsak a világhálón, nemcsak tüntetéssel vagy japánsztrájkkal, nemcsak a fogyasztóvédőknél, vagy a hatóságokhoz írt feljelentéssel, beadványokkal, hanem erkölcsi alapállásként. Hűséggel a múltunkhoz, anyanyelvünkhöz, szülőföldünkhöz. Azzal, hogy vállaljuk az itthoni küzdelmet nemcsak a szakmai sikerek érdekében, hanem a közösség, a nemzet közös ügyeiért is. Akkor is, ha külföldön jobban fizetnek, nekünk itthon kell helytállni, mert az itteni életterünkhöz való ragaszkodásunk: létkérdés. Mert jogaink is erre alapozódnak. Nem lennének jogaink, ha őseink ki nem vívták volna.</p>
<p>A szabadság óriási ajándék, de ára is van. Negyvennyolc hőseitől bátorságot kellene tanulnunk. Elszántságot, olyan eszményekért küzdeni, amelyek láthatatlanul és mégis valóságosan beazonosítanak, egyértelművé tesznek. Azok a márciusi huszonéves fiatalok nemcsak szájhősök voltak, nem valami hirtelen ötlettől vezérelt „flashmobot” tartottak Pesten, hanem a pattanásig feszült helyzetben meghozták életük áldozatát. Nemzetük harcos fiaiként cselekedtek. Nem elhúzták a csíkot a helyszínről, hanem elmentek a lókereskedőhöz, kialkudták a ló árát, majd egyenruhát csináltattak, fegyvert kovácsoltattak, és beálltak a Honvédségbe. Petőfi, Vasvári, Vajda János, Gábor Áron, Zeyk Domokos, Berde Mózes és a többiek értelmiségiként, az akkori nemzedék szellemi vezéreiként fegyvert fogtak, és életüket adták a hazáért. A császári hadsereget kiszorították Magyarország területéről. A magyar szabadságharcot csak az orosz birodalom túlereje tudta térdre kényszeríteni.</p>
<p>Mert lobogott bennük a haza szenvedélyes szeretetének tüze. Az igazi magyar lelkület, ami nem ismer megalkuvást, nem szereti az elnyomást. A magyar embert nem demoralizálja az erősebb, a hatalmasabb erőfitogtatása. Nem csügged el a vereségtől: győzni akar, vagy meghalni.</p>
<p>Tisztelt magyar testvérek! Minket Isten a magyar nemzet részeinek, tagjainak teremtett. Ez nemcsak jog, hanem felelősség és feladat. Ma is szabadok vagyunk arra, hogy nemet mondjunk a kísértésnek, hogy ellenálljunk a nyelvi, kultúrális, politikai, beolvasztó kísérleteknek, és megválasszuk saját nemzeti önazonosságunkat. Március 15-e figyelmeztet: a folytonos megfelelni akarásban, a globalizációhoz dörgölődzésben, a többségi államhoz való haszonleső „lojalitásban” nemzettudatunk elveszíti magyar ízét, súlyát. Már egy házasságban is, ha nem tápláljuk és erősítjük.</p>
<p>Ne adjuk fel, ne áruljuk el azokat az értékeket, amelyekért a forradalom és szabadságharc hősei küzdöttek.</p>
<p>Amikor Lisznyai Kálmán költő Görgei Artúr tábornokot féltve odaszólt a csatában: <em>Tábornok úr, ugrassa a lovát jobbra, mert istenuccse leüti a golyó!</em> Görgei visszanézett, s csak ennyit mondott: <em>Ha fél, hazamehet</em>! </p>
<p>Tisztelt ünneplő testvérek! A szeretetben nincs félelem. A negyvennyolcas vértanúk áldozata kötelez. A szabadsággal nekünk is élnünk kell. Segítsen ebben mindnyájunkat az Isten.</p>
<p>Isten áldd meg a magyart!</p>
<p>sp</p>
<p></p>
<p>--- elhangzott a marosvásárhelyi Postaréten, 2018. március 15-én.</p>Hólétag:www.erdelyimagyarok.com,2018-02-25:4464973:BlogPost:7090922018-02-25T07:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Amálka megigazította a félrebillent kontyot, miután többször is úgy tűnt, hogy nincs a helyén. Nem állt oda, ahogyan szerette volna. Arra gondolt, mi lesz, ha a férje belép, s úgy néz rá, mint egy madárijesztőre. Mindjárt érkeznie kell. Alig várja, hogy láthassa. Hajnal óta fenn van, készülődik, süt-főz, rendet rak, takarít.</p>
<p>Már százszor letörölte a port mindenről, folyton kinéz az ablakon, de a kedves csak nem jön. Máskor idejében meg szokott jönni. Hosszú az út az igaz, volt, amikor…</p>
<p>Amálka megigazította a félrebillent kontyot, miután többször is úgy tűnt, hogy nincs a helyén. Nem állt oda, ahogyan szerette volna. Arra gondolt, mi lesz, ha a férje belép, s úgy néz rá, mint egy madárijesztőre. Mindjárt érkeznie kell. Alig várja, hogy láthassa. Hajnal óta fenn van, készülődik, süt-főz, rendet rak, takarít.</p>
<p>Már százszor letörölte a port mindenről, folyton kinéz az ablakon, de a kedves csak nem jön. Máskor idejében meg szokott jönni. Hosszú az út az igaz, volt, amikor hetekig odavolt, de általában pontosan jött. És jelzett is előre. Ilyenkor már kávéztak. István csak egyre mesélt, ő meg bámult rá azokkal a nagy, kikerekedett gesztenye szemeivel. Rajta pihentetve tekintetét valósággal fürdött benne. Valahányszor arcát pásztázta, mindannyiszor a férfi szem tükrében állapodott meg, akár a hajó, ha kikötőbe ér. Belelátott a lélek legkuszább labirintusába, áttetszővé vált számára minden titok, kiismerte magát a férfi bonyolult gondolatai között, megnyugodott mosolyában, mint valami erdei tisztás közepén, amelyen virágok pompáznak, őzgidák ugrálnak a napfényben szárítkozó harmatos fűben, és hajnali szellő legyinti meg az ágra szállt cinkéket. Már a tekintet átölelte, betakarta őt, támaszt nyújtott neki. Érezte a biztonságot. Mint amikor a lazacok elérik az óceánt. Otthon volt benne, révbeért.</p>
<p>A szakadó hóban alig araszolt a kamion. Negyven tonnás rakományát a közeli kisvárosba szállította egy lerakathoz. A hólánccal felszerelt kerekek nem győzték maguk alá gyűrni az egyre szaporodó csapadékot. Megtermett, középkorú, barna sugárember vezette a járművet, vígkedélyű jóbarát, gyakorlott sofőr hírében állt. Munkatársai megbecsülték, a vállalat egyik alapemberének számított. Szerelemből vette el feleségét, s nem is bánta. A Jóisten szép családdal áldotta meg. Igaz, hogy vasárnaponként sokszor úton volt, de ha tehette, a templomot sem kerülte el.</p>
<p>Még egy óra van hazáig – gondolta a sofőr. Valahogy csak átkapaszkodom még ezen a hegyen. Fél szemmel a műszerfal alá becsúsztatott ékszeres dobozkára pislantott. Arany nyaklánc lapult benne, amit felesége szülinapjára hozott. Meglepetésnek szánta. Az asszony szerette a meglepetéseket. Sosem érkezett haza hosszú útról üres kézzel. Mikor a gyermekeknek, mikor a feleségének hozott valami kis ajándékot. Csecsebecséket vagy gondosan becsomagolt értéktárgyakat, a lényeg, hogy mindig sikerült velük örömet szereznie. Most is gondolt rájuk, mialatt átpakolták a rakományt, és pihenőidejében a városban is szétnézett. Nem is indult volna vissza anélkül, hogy ne vásárolt volna nekik valamit. Fűtötte a vágy, hajtotta valami bensőséges, szenvedélyes szeretet, mindig figyelve: kinek mire van szüksége.</p>
<p>Egyre emelkedő kaptatók, kanyargós szerpentinek sokasodtak előtte, de még napvilág volt. Az autó lassan, de egyenletesen kapaszkodott felfelé.</p>
<p>István bekapcsolta a rádiót, régi, vele egyidős, retró slágereket keresett. A kereső meg is akadt egynél, ami teljesen hatása alá kerítette. Bevillant egész gyermekkora, de főleg ifjúsága, amikor kettesben táncoltak erre a számra. Félhomályban, a testek egymáshoz simulva, szemüket behunyva élték át önfeledten az élményt, az érzést: be jó hogy vagy, micsoda boldogság megtalálni az igazit. Aztán sétáltak egyet az éjszakában. Szerelmes telihold vigyázta lépéseiket s vetett árnyékot mögéjük, ők meg tervezték a közös jövőt. Templomi esküvő, három gyerek, s építünk egy szép falusi faházat, nem messze a várostól. Immár harminc éve ennek. A rádióban épp híreket mondtak: a palesztin elnök nem akar találkozni izraeli kollégájával; Brüsszelben nem jutottak nyugvópontra az uniós tárgyalások; egy orosz utasszállító kényszerleszállást hajtott végre Mianmarban; brit tudósok kísérletet végeztek majmokon, az Alzheimerért felelős gének felkutatására; a Real kikapott otthonában, házi vetélytársától, a katalánok kemény öt nullára büntették a hazaiak alvó védelmét. Időjárás: nyugaton felszakadozik a felhőzet, de a márciusi tél még tartogat meglepetéseket a keleti országrészben, helyenként ködszitálás, csúszós utak, vezessenek óvatosan...</p>
<p>Hirtelen éles csattanást hallott, majd egyre erősödő tompa robaj remegtette meg az egész vezetőfülkét. Keze még jobban belekapaszkodott a kormányba, de úgy érezte, a kamion irányíthatatlanná válik. Mintha zuhanna. A teherkocsi ekkor már megpördült az ütközéstől, és fékevesztett tempóban sodródott lefelé a lejtőn. Csak annyit tudott még kipréselni a száján: Én Istenem, segíts meg! Ekkorra már fordult is oldalra az autó, és nekicsapódott egy fenyőnek.</p>
<p>István vakító fényre ébredt. Körülötte sugdolózó fehérköpenyes, maszkos emberek sürgölődtek. Egyikük megjegyezte: — Figyeljen doktor úr, megmozdult a szemhéja...</p>
<p>Aztán újra álomba merült. Játszadozó gyermekekket látott, amint feléje szaladnak:</p>
<p>– Apúú! Megcsináltam a házit!</p>
<p>– Apu, mikor jössz hazaaa?</p>
<p>– Apúú, képzeld, Manci azt írta fel a táblára, hogy szeret...</p>
<p>Amikor magához tért, fehér falakat látott. Feje feltámasztva, nyaka gipszben, lába bepólyálva, mindkét karjából műanyagcsövek, gumivezetékek lógtak ki. A nővér a képernyőt bámulta, mennyire egyenletes a szívverés.</p>
<p>Az asszonyka az esti hírekből tudta meg, hogy a baleset egyik résztvevője, a kamionsofőr, valójában az ő férje. A kisteherautó úgy csúszott meg a kanyarban, a csúszós úton, hogy a kamiont kibillentette egyensúlyából, ami nemcsak felborult, de a hegyoldalon be is csúszott, amíg egy fa meg nem állította. A mentősök órákig próbálkoztak, amíg a ronccsá vált kamionfülkéből a még életjeleket mutató sebesült sofőrt elszállíthatták. Nyak- és csigolyatörés, belső vérzés. A gyors műtéti beavatkozás után hetekig tartották az intenzív osztályon. Utána is hosszú, alapos megfigyelést helyeztek kilátásba, számtalan vizsgálatnak vetették alá, évekig tartó lábadozásra volt szüksége.</p>
<p>Amálka rendületlenül járta a kórházat, beszélt az orvosokkal, intézkedett, amit lehetett, de leginkább azzal törődött, hogy a gyermekek biztonságban legyenek, s hogy férje mindent megkapjon, ami ilyenkor szükséges.</p>
<p>Már tavaszodott. Kertjükben kipattantak a fák rügyei. Itt-ott hófoltok tarkították a báránylábas gyümölcsös alját. A kikerics lilán hajbókolt a szélben, távoli harangzúgás gyűjtötte össze a nagyböjti lelkigyakorlatra készűlő falusiakat.</p>
<p>Virágvasárnap volt. A Lécfalván átrobogó sebes patakra most nem lehetett ráismerni. Megduzzadt, haragos hullámai habot vertek a felszínen, néhol, szűkebb fordulóknál a medréből is kilépve a megáradt patak bőszen nyaldosta a kapualjakat.</p>
<p>Volt ugyan ereje a napnak, de az árnyékos szellő kellemetlenül arcon csapta a kerekesszékben lábadozó Istvánt. Levegőzött az udvaron, így volt ideje szemügyre venni a bokrok alatt kibújó hóvirágot, ibolyát, sőt a kardvirág hagymái is nyújtogatták lándzsájukat a frissen olvadt hó alól. Ahogy bal kezével sirülőre fogta az egyik kereket, arra lett figyelmes, hogy a kapu alatti résnyi helyen többrendbéli hullámzással hömpölyög be a csatakos ár. Barnás taraján bizony sok apró ágat, papírt, hulladékot is bedobva az udvarra. Közelebb hajolt, és nem hitt a szemének.</p>
<p>Egy ékszeres doboz villant ki a vízből. Féloldalt lehajolt utána, fölemelte, a nap felé tartotta, majd kinyitotta.</p>
<p>Az aranymedál, az Amálkáé! – döbbent meg.</p>
<p>Patakzó könnyeit magába szívta a hólé áztatta anyaföld.</p>
<p> </p>
<p>sp</p>Búcsú Dollár papátóltag:www.erdelyimagyarok.com,2018-02-14:4464973:BlogPost:7089652018-02-14T19:00:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p dir="ltr">Így becéztük - Dollárpapának - magunk között, szeredai káplánokul Pénzes Józsefet. Korban, s bölcsességben, tudásban és tapasztalatban előttünk járt. Ő volt a rangidős. Néha főnök-helyettes. Ő volt, aki tartotta „a frontot”, ha kellett, a hátát is, ha a fiatalok néha „kiszabadultak” a plébániaépület falai közül, s ide-oda „elbogároztak”.</p>
<p dir="ltr">Pedáns volt. Adott magára megjelenésben, öltözékben. Papi mivolta megmutatkozott abban, ahogy a papi ruhát viselte. Mindig papi…</p>
<p dir="ltr">Így becéztük - Dollárpapának - magunk között, szeredai káplánokul Pénzes Józsefet. Korban, s bölcsességben, tudásban és tapasztalatban előttünk járt. Ő volt a rangidős. Néha főnök-helyettes. Ő volt, aki tartotta „a frontot”, ha kellett, a hátát is, ha a fiatalok néha „kiszabadultak” a plébániaépület falai közül, s ide-oda „elbogároztak”.</p>
<p dir="ltr">Pedáns volt. Adott magára megjelenésben, öltözékben. Papi mivolta megmutatkozott abban, ahogy a papi ruhát viselte. Mindig papi civilben járt. Otthon is, a városban is. Katonás rend, fegyelmezettség, pontosság jellemezte életmódját, napi programját. Az imádság, az írás, a prédikációra való lelkiismeretes készület közepette, mindennek megvolt a maga ideje, helye, rendje. Kartotékok, dossziék, mappák szerint lehetett tudni: melyik prédikáció, melyik téma, melyik névsor, szilvarérum, melyik füzet, könyv hol van. Napközben mindig friss, tettre kész volt, mindig elfoglalta magát. Nem ült hiába. Szenvedéllyel megélt hivatástudata a többi kollégát is lelkesítette. Íróasztalán mindig patikai tisztaság és rendezettség. Bárki tanácsért, segítségért jött, készséggel fogadta. Volt hozzá egy-két humoros, megértő szava, jótanácsa. Hálás volt annak, aki barátságos, emberi hangot ütött meg nála. Azt értékelte és viszonozta is. Melegszívű ember, megértő jóbarát, irgalmas bíró volt. Nála megoldhatóak voltak a problémásabb ügyek is. Ő mindig talált lelkipásztori megoldást olyan esetekre, amelyek nem szerepelnek a kánonban.</p>
<p dir="ltr">Segítőkészsége párját ritkította. Nem volt olyan helyzet, ügy, amelyben nem talált volna megoldást. Kiterjedt baráti kapcsolatain, ismerősein, jószándékú híveken keresztül minden hivatalos, kényes kérdést, papírt egycsapásra, könnyedén elintézett. Intézkedett, telefonált, két-három hívás, és ügy kipipálva. Mi alig tudtuk követni ezt a menedzser típusú ügyintézést. Csak csodálkoztunk és hálálkodtunk. Hozzá mindig bátran fordulhattunk, amikor a polgári hatóságokkal vagy hivatalokkal volt bajunk.</p>
<p dir="ltr">Nagyon vágott az esze. Kifinomultan tudott disztingválni, megkülönböztetni az árnyalatokat, a jelentéstartalmakat, hangsúlyokat. Színészi tehetségre hajazó képességeit a hívekkel való kapcsolatában is kamatoztattta. Prédikációi mindig tele voltak magvas történetekkel, nagyhatású példákkal. Az érzelmi skála húrjait is könnyen megpengette. Ahogyan Borbély esperes úr hozzánőtt Csíkhoz, Pénzes József három évtizedes szolgálata is örökre beleírta magát Csíkszereda lelkébe.</p>
<p dir="ltr">Rengeteg közös élményünk volt, ami erősítette bennünk a baráti, bajtársi összetartást, és sose „főnök” ellen, hanem a lelkipásztori szolgálat sikerének, hatékonyságának érdekében.</p>
<p dir="ltr">Szorgalmat, kitartást, gerincességet tanultam tőle. Azt, hogy ki kell állnod a társadért, ha szükség; azonnal beugrani helyette, ha valami közbejön; szó nélkül beállni a ringbe, ha rád kerül a sor. Önként, szabadon, hivatástudatból, s nem azt nézve, hogy megéri-e.</p>
<p dir="ltr">Amikor a Kisharang c. plébániai lapot elindította, egyházmegyei szinten ritkaság számba ment, hogy a híveknek van egy friss, információs forrásuk egyházukról, lelki csemegével, friss adatokkal, hírekkel, mély bölcsességekkel, változatos tematikában. Vitték is, mint a cukrot. A Kisharangban értesültek először a csíkiak Jakab kanonoknak Márton Áronnal kapcsolatos emlékeiről, a különféle papi történekről, de ugyaninnen tudták meg, hány keresztelő, hány esküvő, elsőáldozó volt a hat káplános felcsíki egyházközségben, amelyhez közel tízezer katolikus székely család tartozott.</p>
<p dir="ltr">Pénzes papbácsinak szárnyakat adott Borbély esperes úr bizalma. Ez segítette át a káros szenvedélytől terhelt egészségi holtpontján is. Ez adott erőt a templomépítéshez, az új egyházközség megalapításához is, amelynek lelkipásztoraként Isten megadta neki azt is, hogy szolgálatának évtizedes gyümölcseiből kóstolhasson, nem is keveset. A gyögyörű, katedrális-számba menő Szent Ágoston-templom, az ő elgondolása szerint kialakított és gondozott kert, mint valami megszentelt arborétum hirdeti a jövő nemzedéknek is Pénzes József életádozatát Isten dicsőségére, s egyházunk, népünk javára.</p>
<p dir="ltr">Pénzes atya nyugodt lelkiismerettel tér meg Atyjához. Az általa alapított közösségéből, lelki kisugárzásából, szerethető embersége, papi lelkisége eredményeképp új papi és szerzetesi hivatások születtek. Az elvetett jó mag százszoros termést hozott. Ő boldogan hajthatja fejét Mestere kebelére, mert elszámolt már életével. A szenvedés kohójában is megtisztult. Isten a kemény haldokláson is átsegítette. Egyik szerzetes közösségben 8-án fejezték be érte az ima-kilencedet. Kilencedikén elhunyt.</p>
<p dir="ltr">A boldog papok boldogan halnak meg. Ő ilyen volt. Most is az.</p>
<p dir="ltr"></p>
<p dir="ltr">sp</p>Szekér a jégentag:www.erdelyimagyarok.com,2018-02-02:4464973:BlogPost:7084552018-02-02T13:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Ne fuss…!</p>
<p>Olyan szekér után, ami nem vesz fel –, állítólag még Szokrátész bölcsességei között is szerepel ez a mondás. És milyen igaz. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ha lekésted az egyiket, jön a másik. A székely bácsit is kérdezte valaki a regáti vonatállomáson: – Á plekát trenul? (Elment a vonat?) Á! (El) – volt a válasz...</p>
<p>Minek nyomulni olyan célokért, amelyek elérhetetlenek számodra, melyek túl magasak. Idegeled magad, beleölsz csomó energiát, hogy megtaláld, földre…</p>
<p>Ne fuss…!</p>
<p>Olyan szekér után, ami nem vesz fel –, állítólag még Szokrátész bölcsességei között is szerepel ez a mondás. És milyen igaz. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ha lekésted az egyiket, jön a másik. A székely bácsit is kérdezte valaki a regáti vonatállomáson: – Á plekát trenul? (Elment a vonat?) Á! (El) – volt a válasz...</p>
<p>Minek nyomulni olyan célokért, amelyek elérhetetlenek számodra, melyek túl magasak. Idegeled magad, beleölsz csomó energiát, hogy megtaláld, földre kényszerítsd, megszelídítsd az álompasit vagy a királykisasszonyt. S ő fittyet sem hány közeledéseidre. Visszautasít, nevetségessé tesz. De van úgy is, hogy fölösleges illúziókat kergetsz, naívan azt hiszed, egy fecske tavaszt csinál. Ha másnak nem is, de neked sikerül megváltoztatni a világot. Pénzt, időt, áldozatot nem sajnálsz, és töröd magad, mert hajt a vágy, hisz rajtad múlik, hogy álmod valóra válik-e vagy sem.</p>
<p>Másrészt ott van a környezeted, a világ körülötted, ami folyton azt sulykolja: ne add fel! Vannak soha vissza nem térő alkalmak. Ha elesel is, ha néha megtorpansz is, állj fel, rázd meg magad, s menj tovább! Ne hagyd békén, ne hagyd annyiban a dolgot, ne nyugodj bele a vereségbe, ha kell zaklasd, kerülgessed, udvarolj neki, szép szóval, erővel, finoman, határozottan. „Zörgessetek, és ajtót nyitnak”...(Mt 7, 7-8) – mondaná Jézus. Ahogyan egy kommentes találóan fogalmazott: „Lucio Malaver sem hagyta békén Eszmeráldát, inkább meghalt.” Ha nem is ő az igazi – te sem vagy neki az igazi –, a nagy Ő, akkor is küzdj érte. Az is lehet, több igazi van, csak meg kell találni. Azzal, hogy kitartasz mellette, megmutatod: mire vagy képes, érte, akit szeretsz. Tűzbe mész, koplalsz, küzdesz, feszegeted a határaidat, véredet adod, feláldozod, ha kell szabadságodat is. Így fejlődik a személyiséged, kreatívab, ellenállóbb leszel, edződik akaraterőd, szívósabb lesz kitartásod.</p>
<p>Nagy igazság van benne: ne fuss olyan szekér után... Be lehet helyettesíteni a szekeret. Munka, barát, lehetőség, férfi, nő, kisbetűs célok. Alkalom, amit ragadj meg, vagy inkább mondj le róla! Hiába csábít, neked túl nagy falat, nem számodra találták ki.</p>
<p>Arra a szekérre kapaszkodj fel, amelyik megáll, s felvesz. Ha kell is néhány lépést futni utána, még van esélyed. Hátha passzolnak érdekeitek, értékeitek, hátha talál az útirány? Ha nem, azt jelenti, eljött az idő, mondj búcsút a zsákutcáknak. Engedd el, ami nem neked való. Felemelt fővel kerülsz ki az egyenlőtlen játszmából. Valójában azt sejteti ez a mondás, hogy értelmetlen célokhoz nem kell ragaszkodni, megvalósítható célokat tűzz magad elé. De, ha elindultál az úton, menj végig rajta. Tégy meg mindent, ami tőled telik, s bizd a többit a Gondviselésre. Szent Pál is azt írja: „futok a kitűzött cél felé”... (Fil 3,14-15)</p>
<p>Ennek a mondásnak legfrisebb hajtása most télen született: <strong><em>ne fuss a busz után, mert csúszik</em></strong>... Szavamra mondom: telitalálat!</p>
<p>Sokkal többet sejtet, üzen, mint amennyit kimond. Jeges úton csúszik a lábad, elesel. Csúszik a busz gumikereke is, csúszol te is. A találkozásnak, a felszállásnak lőttek. Mégha meg is volt a sofőrben a jószándék, hogy érted fékezzen. Ő megállna, csak a busz nem... Meg hát ki vagy te a buszhoz képest? Más súlycsoportban haladtok. Ő a nagyobb, s még gyorsabb is. Te csak a lábaiddal futsz, ő a kerekeken gurul. Sem a cipődnek, sem a gumiknak nincs tapadása.</p>
<p>Mindkettő csúszik.</p>
<p></p>
<p>sp</p>Erős a Te Jobbod, Uram!tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-01-27:4464973:BlogPost:7083162018-01-27T09:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Rabok legyünk, vagy szabadok?</p>
<p>-gondolatok az ökumenikus imanyolcad alkalmából, 2018. január-</p>
<p> </p>
<p>Mottó: „Jobbod, Uram, dicső az erőtől!” (2Móz 15,6)</p>
<p>6.nap</p>
<p>Fil2, 1-4- senki se a maga hasznát nézze…</p>
<p>Lk. 12, 13-21: őrizkedjetek a kapzsiságtól...</p>
<p> <strong><em>Valaki megszólította a tömegb</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>l: ,,Mester, szólj testvéremnek, ossza meg velem az örökséget!’’ De</em></strong> <strong><em>ő…</em></strong></p>
<p>Rabok legyünk, vagy szabadok?</p>
<p>-gondolatok az ökumenikus imanyolcad alkalmából, 2018. január-</p>
<p> </p>
<p>Mottó: „Jobbod, Uram, dicső az erőtől!” (2Móz 15,6)</p>
<p>6.nap</p>
<p>Fil2, 1-4- senki se a maga hasznát nézze…</p>
<p>Lk. 12, 13-21: őrizkedjetek a kapzsiságtól...</p>
<p> <strong><em>Valaki megszólította a tömegb</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>l: ,,Mester, szólj testvéremnek, ossza meg velem az örökséget!’’ De</em></strong> <strong><em>ő</em></strong> <strong><em>elutasította: ,,Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?’’ Aztán így szólt hozzájuk: ,,Vigyázzatok, és</em></strong> <strong><em>ő</em></strong><strong><em>rizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való b</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>velkedést</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>l függ az ember élete.’’ Példabeszédet is mondott nekik: ,,Egy gazdag embernek a földje b</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>séges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: ,,Mit tegyek? Nincs hová gy</em></strong><strong><em>ű</em></strong><strong><em>jtsem a termést.'' Tudom már, mit teszek: Lebontom cs</em></strong><strong><em>ű</em></strong><strong><em>reimet</em></strong> <strong><em>és nagyobbakat építek, oda gy</em></strong><strong><em>ű</em></strong><strong><em>jtöm a termést és minden vagyonomat. Aztán elégedetten mondom magamnak: Én lelkem! Van sok javad, sok évig elég; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!'' Isten azonban így szólt hozzá: ,,Esztelen! Még az éjjel számon kérik t</em></strong><strong><em>ő</em></strong><strong><em>led lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?'' Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának, ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.’’</em></strong></p>
<p><strong><u>Barátomtól tanultam a bölcsességet: ha soha nem mondasz nemet, gyengülnek az igenjeid</u></strong><u>.</u> Vajon Jézus mire mondott nemet? A gonoszra, nyilván. Utána meg leginkább arra a gazdagságra, amely gúzsba köt ahelyett, hogy az életet szolgálná. Ezért is űzte ki a z üzletelőket a templomból...</p>
<p>Evangéliumunkban Jézus elutasít egy embert, aki a testvérével szembeni követelését szeretné általa érvényesíteni, anyagi ügyleteibe kívánná bevonni. Nem vagyonjogi vitáról van szó, hanem az anyagiak bűvöletének veszélyéről.. Egyik kulcsszó a birtoklás vágya miatti függőség, másik a szabadság, a felszabadítottság.</p>
<p>Jézust nem gyanúsíthatjuk azzal, hogy nem állt ki a gyengék és kisemmizettek mellett. Azt sem lehet mondani, hogy a földi igazságosságot eleve szükségtelennek ítélte volna. Most azonban határozottan ellenáll. <strong>Jézus nem törekszik totális hatalomra. Nem akar minden problémát megoldani, inkább a bajok gyökerével tör</strong><strong>ő</strong><strong>dik.</strong></p>
<p>A zsidók törvényei szerint az idősebbik testvér örökölte a házhelyet, a telket, és az ingóságok kétharmadát. Gyakran történt meg, hogy adott esetben egy köztiszteletben álló törvénytudót kértek fel döntőbírónak. Ilyenről számol be Szent Lukács a mai evangéliumban. Jézus azonban elutasítja a konkrét ügyben kért „jogorvoslatot”, hisz neki nem ez a küldetése. Inkább a kapzsiság veszélyére hívja fel a hallgatóság figyelmét. Egy rögtönzött történettel ejti gondolkodóba a sértettet éppúgy, mint tanítványait. A történet szerint a busás haszonnal kecsegtető nagy termés arra készteti az öntelt gazdagot, hogy még nagyobb csűröket építsen. Esze ágában sincs Istenre vagy a szegényekre gondolni. De Isten még aznap magához hívja, és akkor mindene odavész.</p>
<p>Nemzetközi cégek, sikeres vállalkozások úgy gazdagodnak meg hamar, hogy tőkéjük és nyereségük egy részét fejlesztésbe „forgatják vissza”. Ki- és berakodó raktárházakat, elosztó központokat építenek, leányvállalatokat hoznak létre, és csökkentve az anyag és szállítási árakat, jövedelmük pár év alatt többszörösére duzzad. Vajon Jézus nem akarja, hogy vagyonra tegyünk szert? Ellenzi a kapitalizmust? Csukjunk be minden vállalkozást? Ne dolgozzunk gyermekeink és unokáink boldogulásáért? Ördögtől való akkor tervezni, okosan számítani, álmodozni, időt és pénzt beosztva építke <em>Ember, van elég vagyonod ”</em> – ki mondhatja ezt? Az igazság az, hogy a gazdagok soha nem elégedettek azzal, amijük van, mindig még többre vágynak. <u>A modern kapitalizmus erre a birtoklási vágyra épül</u>. <strong>A növekedés így vált féti</strong>ssé, és a kritikus hangokat ezért hurrogják le. A közgazdászok szerint, hogy semmis az az opció, hogy tudatosan korlátozzuk a növekedést. A zéró növekedés valójában stagnálás , – nem lehetséges, vagy a halálba vezet, – bizonygatják. Hozzájuk képest Jézus példabeszédének elégedett gazdája bölcsnek tűnik. <em>Elég</em> – mondja. A <strong>b</strong><strong>ő</strong><strong>séges termés nem az</strong> <strong>ő</strong> <strong>érdeme.</strong> Semmi garanciája sincs arra, hogy jövőre is jó lesz a termés, és tele a csűr. Szilárd meggyőződése, hogy egyetlen problémája az <strong>elégtelen raktárkapacitás</strong>. Igaz, szeret a harmadik világban rengeteg termés rohad meg raktár híján. Így a raktárépítés okos gondolatnak tűnhet.<br/> <strong>Jézus azonban nem a közgazdászok elméjével érvel.</strong> Olyan dimenzióba teszi át a döntést, mely messze meghaladja a gazda horizontját. A halálra emlékezteti, és arra, hogy nem vihetünk magunkkal semmit odaátra – ahogy azt még az egyiptomiak szentül hitték. Amit felhalmoztak sírjaikban, azt muzeológusok katalogizálják. A régészek persze hálásak az ősöknek. Ők nem korholják a sírkamrák építőit. A mai élők, akik viszont elhamvasztják szeretteiket, és belőlük csak egy csupornyi hamut őriznek meg, <strong>vajon miért halmozzák az anyagi javakat? Miért építenek egyre nagyobb cs</strong><strong>ű</strong><strong>röket? Miért vagyunk esztelenül kapzsik? Miért sóvárgunk örökségre, amikor nincs kinek továbbadnunk? Valamikor számot kell nekünk is adnunk lelkünkr</strong><strong>ő</strong><strong>l.</strong></p>
<p>A birtoklás vágya mindenkiben ott fészkel. Mindannyian szeretnénk bebiztosítani életünket. Pénzt gyűjtünk, házat építünk, banki betétjeinket fialtatjuk, nyugdíj-, élet-, egészségbiztosítást kötünk, és lassacskán elhitetjük magunkkal, hogy életünk urai mi vagyunk. Nem tudjuk, mi az elég, csak gyűjtünk és birtoklunk, vagy éppenséggel irigyeljük azokat, akiknek jól megy az üzlet, akiknek van mit aprítani a tejbe.</p>
<p>Az Újszövetségben a mértéktelen kapzsiság, a vagyon utáni mohóság, a haszonleső szemléletmód egyenlő a bálványimádással. Jézus pontosan erre utal, amikor a kapzsiságot ostorozza. Mert a pénz, az anyagiak a legkárosabb függőséget, kábulatot okozhatják. A mohóság elhiteti, hogy Isten távollétében könnyebb boldogulni, fütyörészve élvezheti életét, mert ellenőrzése alatt tarthat mindent. Hatalma van mások fölött is. Közben pedig szívtelenné, önmagába zárt individualistává és anyagiassá torzul. Az anyagias ember lelkileg nemcsak kiüresedik, hanem esztelen harácsolásában telhetetlenné, felfuvalkodottá válik.</p>
<p>°Az egyik faluban volt egy család, ahol két fiú élt. Szép gyermekkoruk volt, sok örömmel, játékkal, munkával, szülői szeretettel. Mindketten megházasodtak Aztán a két fiútestvérnek meghaltak falun élő szülei. Az egyik fiú városi mérnök lett, a másik falun maradt és gazdálkodott. Pereskedések hosszú sora után végre elosztották az örökséget. Már csak egy itatóvályú maradt. Úgy döntöttek, hogy kettéfűrészelik. Hosszában. A városban lakók úgysem tudtak volna mit kezdeni vele, de legalább a falusiak se tudják használni…</p>
<p>A Kolosszei levél szerint életünk Istenben van elrejtve. A filippieknek pedig azt mondja szent Pál: senki ne csak a maga hasznát keresse... Az anyagiak által kínált hamis biztonság csak felszín, kipukkanó szappanbuborék. Földi javaink elavulnak, elpazaroljuk, vagy éppen egy szerencsétlen pereskedés után elveszítjük azokat. A fogyasztás mókuskerekében nem tudunk megállni, egészségünk a sok gürcöléstől, gyűjtéstől odalesz, és elfelejtettünk emberként élni. Illúziónk szertefoszlik. Isten nélkül nem találtuk meg a boldogságot. Sem itt a földön, sem odaát.</p>
<p>A kapzsiság olyan szenvedély, amely igézetébe vonja az embert, úgyhogy az <u>egyre többet akar</u>. Láz, amely olyan dolgok utáni vágyra ösztönöz, amelyekre semmi szükség nincs!</p>
<p>A kapzsi ember <u>sohasem elégedett</u>. Azt mondja, hogyha egy bizonyos mennyiségű vagyont felhalmozott, akkor abbahagyja, de ha eljut odáig, akkor még többet kíván. Ezt a vágyat már megfertőzte a sátán...</p>
<ul>
<li>Kapzsi az ember, amikor szüntelen bevásárlási körútra menne. Vásárolja és összegyűjti a nem szükséges dolgokat is, mígnem zsúfolásig megtelik kamrája, pincéje.</li>
<li>Kapzsiságról tanúskodik ajándékok halmozása. Amikor szüntelenül gyűjtünk, amikor élhetetlennek tituláljuk azt, akinek a javai gyarapodásában nem tűkröződik az ő munkája. Sőt felelőtlennek tartjuk azt... Fiatalok és öregek aszerint értékelik a karácsonyt, amennyi „zsákmányt" kaptak.</li>
<li>Kapzsiságot látunk az örökségek elosztásánál. Amikor valaki meghal, rokonai és ismerősei látszatkönnyeket ontanak, hogy aztán a keselyű mohóságával vessék magukat az örökségre. Gyakran kisebbfajta családi háború keletkezik belő</li>
<li>Kapzsiság, amikor nem elégszek meg a munkám utáni jövedelemmel,(nem jövök ki belő.., elmegyek külföldre...) hanem még több kell, s ezért törvénytelen, igazságtalan, másokat kihasználó eszközökhöz folyamodok.</li>
<li>Kapzsi vagyok, amikor éhbérért dolgoztatok, csak a nyereségre építem vákllalkozásomat (nem emelem a beosztottak fizetését, hogy nekem több maradjon), mindenben a saját hasznomat nézem s a lelkiekben is üzletet látok.</li>
<li>Kapzsiság lehet közösségi a pályázatok mögött (vagy keresem mások kegyeit, hátha több támogatásrhoz jutok),vagy amikor haszonleső módon szerzek barátokat, ismeretségeket, dörgölőzöm a pártokhoz, csak az én anyagi előmenetelemet nézem (szüntelen építek valamit, akkor nekem is csurran-cseppen), s nem törődök a hitbeli vagy erkölcsi elvekkel, vallási szektákba tömörülök (tizedet adok, hogy még többet kapjak...)stb.</li>
</ul>
<p>A kapzsiság arra indítja az embert, hogy <u>b</u><u>ű</u><u>nös</u> <u>kompromisszumokat</u> kössön, csaljon és vétkezzen, csakhogy megkapjon mindent, amit akar.</p>
<p>A kapzsiság alkalmatlanná teszi a férfit, hogy a gyülekezetben vezető tisztséget viseljen (1Tim 3,3). Ronald Sider kérdi: „Nem lenne biblikusabb, ha olyan embereket, akiket kapzsi szerzési vágyaik »pénzügyi sikerhez« vezettek, gyülekezeti fegyelmezés alá helyeznénk, ahelyett, hogy a gyülekezeti életben szavuk lehetne?"</p>
<p>Ha a kapzsiság hűtlenséghez, harácsoláshoz vagy más nyílt botrányos viselkedéshez vezet, akkor az illetőt ki kell zárni a gyülekezetből (1Kor 5,11).</p>
<p>A kapzsiság <u>azonos a bálványimádással</u> (vö. Ef 5,5; Kol 3,5). A saját akaratot Isten akarata helyébe teszi. Elégedetlenségét fejezi ki azzal szemben, amit Isten adott.</p>
<p><strong>A mindenáron történ</strong><strong>ő</strong> <strong>meggazdagodni akarás, sok embert tett már szerencsétlenné, tragikus sorsúvá. Sok embert aljasított már le, s vetk</strong><strong>ő</strong><strong>ztetett ki emberi mivoltából.</strong></p>
<p> Egy közgazdaságtani konferencián hangzott el, az alábbi összehasonlítás:</p>
<p>"A <strong>kereszténység álláspontja: a b</strong><strong>ű</strong><strong>nt csak az isteni kegyelem és az isteni gondviselés segítsége által lehet elkerülni, nem pedig megfelel</strong><strong>ő</strong> <strong>tettekkel. A szexuális vágyat a cölibátussal, az anyagi javak hajhászását a „szegénység erényével”. A katolicizmusban ez a törekvés a lelke a monasztikus (szerzetesi) mozgalmaknak, a protestantizmusban pedig a piacok egyházi törvények általi korlátozásának eltörléséhez vezetett, hogy az egyéni cselekvési szabadságban megnyilvánuló isteni gondviselés foglalja el a helyét."</strong></p>
<p><strong>Ezzel szemben a judaizmusban: kecske is, káposzta is... A jól men</strong><strong>ő</strong> <strong>üzlet, Isten áldása... A mondás szerint Icig így imádkozik: Uram, ne engedd, hogy olyan gazdag legyek, hogy elfelejtselek, de olyan szegény sem, hogy megtagadjalak...</strong></p>
<p><strong>°Ötszáz évvel azután, hogy Luther Márton kifüggesztette tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára, a közgazdasági dogmákkal elégedetlen kutatók és diákok kiszegezték 33 pontjukat a London School of Economics kapujára.</strong></p>
<p>Ez azért történhetett, mert a közgadaságtanban csődöt mondot a liberális kapitalizmus… – ember központú kellene legyen, plusz társadalmi problémák, kultúrális hagyományok, természetvédelem… – nem a piac dönti el. A piac nem egy entitás, nem automatizmus…,– az embernek kell irányítania a közösség javára.</p>
<p>A <u>kapzsiság hazugság</u> is, mivel azt a benyomást ébreszti az emberben, mintha a boldogság a földi javak birtoklásától függene!</p>
<p>Nem maga a pénz, hanem, a minden áron való megszerzése, megtartása(fukarság), vagy a hozzá való túlzott rgaszkodás az ártalmas, amelyet úgy hívnak: kapzsiság. Beteggé tesz, mert mindent csak a pénz szemszögéből szemlélsz</p>
<p>°Olvastam egy történetet egy emberről, aki mindent megkapott, amit csak kívánt. Kastélyt, szolgákat, mercedest, jachtot. Eleinte mindez nagy örömére volt, de ahogy lassan már nem jutott eszébe több kívánnivaló, elégedetlenné vált. Végül azt mondta: „Szeretnék kikerülni ebből az állapotból. Szeretnék alkotni, szenvedni. Szeretnék inkább a pokolban lenni, mint itt." Mire a szolgája így felelt: „Mit gondol, uram, hol van most?"</p>
<p>A történet folytatása világosabbá teszi a helyzetet. <strong><u>„Vigyázzatok, és</u></strong> <strong><u>ő</u></strong><strong><u>rizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való b</u></strong><strong><u>ő</u></strong><strong><u>velkedést</u></strong><strong><u>ő</u></strong><strong><u>l függ az ember élete!</u></strong><u>”</u> A korabeli pogány irodalom is óvott a kapzsiságtól meg az irigységtől, mert ezek tönkreteszik az emberek kapcsolatait, családi viszályhoz, a barátságok kihűléséhez, belső nyugtalansághoz vezetnek. Az emberi élet igazi lehetősége a kapcsolatok kiteljesedése. A boldogság nem megfogható, valahogy mindig új ajándék, mint maga az örök élet is. <strong>Az ókori ember ajándékként tekintett az életre, amelyet egyszer vissza kell adni igazi tulajdonosának</strong>. A fordításban szereplő „számon kérés” talán túloz is: nem feltétlenül az ítélet, egyszerűen a nagy visszaszolgáltatás igazsága rejlik benne. <strong>Az ókori elképzelés szerint a jó megkönnyíti a lelket, a rossz, az önzés viszont megnehezíti, lehúzza, örvénybe zárja. Mintha a vagyonnak furcsamód saját „tömegvonzása” lenne. Leköti az ember gondolkodását, míg végül egészen elfelejtkezik az egy szükségesr</strong><strong>ő</strong><strong>l</strong> (vö. Lk 10,42).</p>
<p>Emberünk okos, de nem eléggé. Valójában már nem ő irányít, hanem a vagyona, beszűkült kényelme. Nem látja, hogy gyűjtögetése távlat nélküli. <strong>Ha nem akarunk így járni, esztelennek bizonyulni, meg kell ragadnunk a Jézus szavaiban kínált lehet</strong><strong>ő</strong><strong>séget: Istenben kell gazdagodnunk.</strong> Istenben az adakozó ember gazdagodik, aki őt utánozza, vagyis életet ad, a rá bízott anyagi és szellemi javakat <strong>megosztja másokkal</strong>, elengedi, nem tapad a lelke hozzá, és Isten országát igyekszik építeni azzal, amit rábíztak, közben átalakítva ezeket az eszközöket olyan értékekké, amelyeket a tolvaj nem lop el, a rozsda meg nem emészt, s amelyeket átvihet a túlsó partra, de mindig szem előtt tartva magát Istent, aki az ajándékozó. Benne akar gazdagodni...</p>
<p><strong>Az adakozó élet hihet</strong><strong>ő</strong><strong>vé teszi a hitet</strong>. Nem a szegény gazdagok, hanem a <strong>gazdag szegények</strong> táborát kellene növelnünk, akik számíthatnak Istenre és egymásra. Amit sikerül odaadnunk, már biztosan Istené, és ezért a miénk, mindannyiunké</p>
<p>°Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre a kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.</p>
<p>Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.<br/> – Nos, mit gondolsz erről az útról?<br/> – Nagyon jó volt, apa!<br/> – Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?<br/> – Igen.<br/> – És mit láttál meg mindebből?</p>
<p>– Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.</p>
<p>Az apa csak fogta a kormányt, nyelt nagyokat, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:<br/> – Köszönöm apa, hogy megmutattad, mi is milyen gazdagok lehetnénk...</p>
<p>A hívő ember nem hagyhatja ki számításaiból a bármely pillanatban érkező halált és az abszolút jövőt, ami hitünk szerint a halál után következik.</p>
<p>Úgy használja a földi javakat, hogy biztosítsa örök boldogságát. Ennek érdekében le kell győznie a bírvágy túlburjánzását.</p>
<p>Szent Pál azt mondja, hogy Jézus Krisztus, aki gazdag volt, szegénnyé lett, hogy minket gazdaggá tegyen. Ez Isten útja: az alázat, a lehajolás, hogy szolgáljunk. A kapzsiság azonban ellenkező útra terel: te, aki csak egy szegény ember vagy, Istenné teszed magad hiúságból. Jézus kemény, erőteljes szavakat használ a pénzhez való ragaszkodással kapcsolatban: nem lehet két úrnak szolgálni: vagy Istennek vagy a pénznek. Azt mondja, hogy ne aggódjunk, mert az Úr tudja, hogy mire van szükségünk, és arra szólít minket, hogy bizalommal adjuk át önmagunkat az Atyának, aki kivirágoztatja a liliommezőket, és enni ad a madaraknak.</p>
<p>°A<strong>z egyik internetes közösségi oldalon írt valaki, aki nagyon szeret, siklóerny</strong><strong>ő</strong><strong>zni. Éppen egy viharnak a szélén, – ott vannak meleg légáramlatok –, ez a valaki 6000 méternél magasabbra zuhant. Életveszélybe került, mert ezek a meleg légáramlatok 60 km/órás sebességgel zuhantatták, lökték</strong> <strong>ő</strong><strong>t fölfelé. Azt mondja: miközben fölfelé zuhantam, már 6200 méter magasan voltam, majdnem megfagytam odafönn, pedig azért indultam el, hogy eljussak oda fölfelé.</strong></p>
<p>Pál Feri, kat. paptestvérem, mentálhigiénés szakember szerint, <strong>tulajdonképpen mind a kett</strong><strong>ő</strong><strong>ben (az evangéliumi történetek... szerk.megj.) mondhatjuk azt, hogy valami érték, valami értékes dolog jelenik meg: a javak igazságos elosztása, öröklés, és abban is, hogy az ember ha dolgozik, akkor van eredmény...</strong> </p>
<p>„<strong>Egyszerre gondoljuk azt, hogy ami igazán megnehezíti az életünket, az Istennel való kapcsolatunkat, az a b</strong><strong>ű</strong><strong>n. De a b</strong><strong>ű</strong><strong>nt is értéknek tartjuk, ha nem nevezzük b</strong><strong>ű</strong><strong>nnek. Ha jó, kív</strong><strong>ánatos, vonzó, akkor mi a rossz benne? Mint Ádámék, az Édenkertben...</strong> <strong>Szinte el se tudjuk dönteni, hogy az Istennel való kapcsolatunkban melyik az, amelyik a nagyobb nehézséget okozza, a b</strong><strong>ű</strong><strong>n, vagy valami érték.</strong> <strong>Amióta Isten ember lett, a keresztény ember ebben a feszültségben él. Szinte nem tudjuk eldönteni, hogy most a b</strong><strong>ű</strong><strong>nnel kell nagyon vigyáznunk, vagy az értékekkel...”</strong></p>
<p><strong><u>Az ember nem csak a b</u></strong><strong><u>ű</u></strong><strong><u>nben tud elveszni, hanem valami értékben is.</u></strong> <strong>Értékben, valami kincsben, valami szépben, valami jóban minden további nélkül el tudunk veszni</strong>. <u>Ha nagyon a b</u><u>ű</u><u>n fel</u><u>ő</u><u>l nézzük, azt mondjuk, ennek a helyzetnek a <strong>végpontján a vallási fundamentalista</strong></u> <strong>áll.</strong> Mindenhol bűnt kiállt, egyetlen egy út van, az az egyetlen igaz út, és aztán pufff. <u>Rettenetesen el lehet veszni ebben a világban</u>. <strong><u>A másik végpont</u></strong> <u>pedig a <strong>vallási humanista</strong>.</u> A vallási humanista az a valaki, akinek <strong>tulajdonképpen már Istenre sincs szüksége. Tulajdonképpen hinni sem kell.</strong> A mai világ ilyen... Mert hát a vallási humanista azt mondja „Végül is mi <strong>értékek alapján élünk</strong>.” Ennél csak rosszabb, ha azt mondja, hogy értékek mentén. Még csak rátesszük a lábunkat az értékre. „<strong>Mi értékek mentén élünk, és mi rendes emberek akarunk lenni. Tulajdonképpen Isten már nem is kell.” Ez a másik végpont.</strong></p>
<p><strong>Testvérek! Nem csak lefelé lehet zuhanni, hanem fölfelé is.</strong> Megnyílt a világ, senki sem véd meg ettől a veszélytől.</p>
<p>°Odamegy a szegény ember a gazdaghoz, azt mondja „Te, gazdag ember! Te, most hogyha neked lenne öt autód, egyet odaadnál? – Hát ha öt autóm lenne, persze, hogy egyet odaadnék. Nyilván, odaadnék. Hát minek nézel te engem? – Ó, és te gazdag ember, hogyha neked lenne öt motorod, de olyan jó, akkor azért egyet odaadnál a jók közül?” Hát erre a gazdag ember azt mondja „Hát ne viccelj már, ha lenne öt motorom, nyilván egyet odaadnék. Úgyse tudok ötön egyszerre motorozni. – Te, gazdag ember, és hogyha lenne öt inged, egyet odaadnál?” Nekem kellene, most!!!... Erre a gazdag elhallgatott...</p>
<p>Érdekes, amikor a sötét erdőben elveszünk, az föltűnik. Kezdünk félni... Hogyha ránk szakad az éjszaka, elkezd hideg lenni, azt mondjuk „Innen valahogy ki kellene jutni.” És amikor az értékek világában veszünk el, akkor ezt nem érezzük. Inkább valami kábultságot, bódulatot, extázist, adrenalint. Megszűnik a veszélyérzet. <strong>WHO, az Egészségügyi Világszervezet mit mond arról, hogy mi a három ismérve annak, hogy valaki függ</strong><strong>ő</strong><strong>ségben van:</strong></p>
<ul>
<li><strong>Ellenállhatatlan vágyat ér</strong>ez, nem tud nemet mondani.</li>
<li>Állandó késztetést érez, hogy vágyának tárgyát gazdagítsa, emelje az adagot, még több kell belő..</li>
<li>Harmadik-akkor is folytatja, ha káros az egészségére, életére, ha emiatt veszélybe kerül...</li>
</ul>
<p>Így vagyunk ma a jóléttel, s mindazzal, amit jónak tartunk. <strong>A ma embere jólét függ</strong><strong>ő</strong><strong>. Jólét függ</strong><strong>ő</strong><strong>k vagyunk, érték függ</strong><strong>ő</strong><strong>k vagyunk. Tisztázatlan módon elveszünk az értékek világában. Ugye az információ érték.</strong> És <strong>milyen sokan elvesznek benne. De ugyanígy, a növekedés, a gyorsaság, a szabadság, a civilizációs vívmányok, a státusunk, a megszerzett javaink is értékek...? Még, még, ennyi nem elég! – egyre csak emeljük az adagot, a ráfordított id</strong><strong>ő</strong><strong>t, energiát, figyelmet, akkor is, ha elveszünk benne. Azt hisszük, hogy ha mindenünk megvan, amire vágytunk, életünk, vágyaink beteljesedik. Közben meg fuldoklunk, és frusztráltak maradunk. A lényeg pedig nem az, hanem ami a szívünk mélyén van. S azt csak Isten töltheti be...</strong></p>
<p><a name="TOC-Vas-rnapi-besz-d" id="TOC-Vas-rnapi-besz-d"></a>A rabszolgaság formáinak hátterében is ott lapul a kapzsiság: a rabszolgatartás (gyarmatok, erőszak, elnyomás, természeti értékek olcsó kiaknázása, emberi jogok sárba tiprása...), szenvedélyek rabsága (alkohol, kábítószer, szexrabszolgák), függőségek (számítógép, játékszenvedély, telefon-, kapcsolatfüggés, jólét-függés, pénz-függőség), mániák.</p>
<p>A legnagyobb függőség a égónk. Kapzsiságtól terhelt. Vajon Isten megszabadíthat-e magunktól?</p>
<p>Adjunk hálát azért, amink van, és merjünk és szabaddá lenni a szerzés, a mohóság, a torkosság vágyától is... – még akkor is, ha értékre irányul. Az adományt, az ajándékot ne tévesszük össze az ajándékozóval. Ne legyünk bálványimádók..<strong>.</strong> Ne a szerzés legyen a lényeg, hanem az elengedés, a szolgálat, hogy mindenben Isten tekintetét, az üdvösséget keressük, és ne tapadjon szívünk a gyűjtéshez...</p>
<p><strong> </strong></p>
<p>A lánc szimbóluma – a részek egymáshoz kapcsolódva alkotnak egységet, erőt –:</p>
<p>- leláncol, megbéklyóz (rablánc)</p>
<p>-összeköt (szekérben, motorlánc)</p>
<p>-egységet, egymásrautaltságot feltételez erőt, védelmet mutat fel: terméklánc, tápláléklánc, élőlánc, szeretetlánc, tápláléklánc stb</p>
<p>A hitnek, a szeretetnek a láncával kössük meg székely népünk, magyar kereszténységünk szekérderekát, s akkor nem fogunk elveszni, mert maga Isten lesz, aki meg- és felszabadít.</p>
<p>sp</p>
<p> </p>A betűk a helyükön vannaktag:www.erdelyimagyarok.com,2018-01-18:4464973:BlogPost:7083632018-01-18T16:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Hasznunkra vagy üdvünkre?</p>
<p style="font-weight: 400;"></p>
<p>Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az aku?...</p>
<p>Van némi valóságtartalom, részigazság mindegyikben, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori…</p>
<p>Hasznunkra vagy üdvünkre?</p>
<p style="font-weight: 400;"></p>
<p>Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az aku?...</p>
<p>Van némi valóságtartalom, részigazság mindegyikben, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődes. Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a<span> </span><em>tragumúrák</em><span> </span>és<span> </span><em>akasztásos elszólások</em>, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek...</p>
<p>Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házszentelések sora is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnak, többen engedhetnek meg – évente kétszer is – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdesbe, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.</p>
<p>Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.</p>
<p>Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokan elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszi át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron...</p>
<p>Látom, hogyan nyílik a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenekfölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt... Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is jogokkal, újabb jogkövetelésekkel állnak elő és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék.</p>
<p>Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy ha azt ma még nem is, akkor legalább a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21.- század. A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: fogalmazni a Bibliát. Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.</p>
<p>Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot...</p>
<p>De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?</p>
<p>A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában<sup>1</sup><span> </span>megszólaltatták Székelyhidi László matematikust, az idei Leibniz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja.</p>
<p>Az lenne jó, ha minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnénk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem...</p>
<p>Mert a rossz, a bűn, a gonoszság jobboldalról is az, és baloldalról is...</p>
<p>Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő<span> </span><em>„csak”</em><span> </span>szeret.</p>
<p>Van-e Örá érzékünk, még?</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><sup>1</sup><span> 2018 jan. 14., szerk. megj.</span></p>
<p></p>
<p><span>sp</span></p>
<p> </p>Mosolyintások Újévretag:www.erdelyimagyarok.com,2018-01-01:4464973:BlogPost:7081012018-01-01T06:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<div class="ss_cim"><strong>Kabaré helyett</strong></div>
<p>-három felvonásban-</p>
<p dir="ltr"> </p>
<p dir="ltr"></p>
<div class="ssgrp" id="ssgrp53"><p></p>
<p><strong><em><span>I</span><span>. Gondolatmorzsák az elmúlt évtizedek politikai el-, ki- és beszólásaiból</span></em></strong></p>
<ul>
<li> Magyarország sínen van, de mindjárt jön a vonat!</li>
<li> Csuhások, imához!</li>
<li> Leválthatnánk a kormányt, csak nem vagyunk úgy öltözve!</li>
<li> …</li>
</ul>
</div>
<div class="ss_cim"><strong>Kabaré helyett</strong></div>
<p>-három felvonásban-</p>
<p dir="ltr"> </p>
<p dir="ltr"></p>
<div class="ssgrp" id="ssgrp53"><p></p>
<p><strong><em><span>I</span><span>. Gondolatmorzsák az elmúlt évtizedek politikai el-, ki- és beszólásaiból</span></em></strong></p>
<ul>
<li> Magyarország sínen van, de mindjárt jön a vonat!</li>
<li> Csuhások, imához!</li>
<li> Leválthatnánk a kormányt, csak nem vagyunk úgy öltözve!</li>
<li> Hazudtunk reggel, délben, este. Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon...!</li>
<li> Én ne lennék vallásos? Háromszor bérmálkoztam!</li>
<li> A jövő elkezdődött, de a múlt még nem fejeződött be!</li>
<li> Sokan szeretnének uralkodni, csak nehezen jutnak a trónhoz, a nagy tolongásban!</li>
<li> Tetszettek volna forradalmat csinálni!</li>
<li> Pufajkában voltam ötvenhatban? Na és?!</li>
<li> Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla!</li>
<li> Lyukas lufiba nem érdemes levegőt fújni...</li>
<li> Ha minden kötél szakad is, én felkötöm magam...</li>
<li> Büntetni kellene azokat a politikusokat, akik az utóbbi időben elhíztak...</li>
<li> Lárifári...</li>
<li> Győztünk, és papírunk van róla...</li>
<li> Azt üzenjük a kommunistáknak: akiknek nem kell a keresztény Magyarország, fogják a sarlót s a kalapácsot és induljanak az ő paradicsomukba, a Szovjetúnióba.</li>
<li> Az egész magyar jobboldal nem válhat O.V. túszává...</li>
<li> Nagyotmondás ellen legjobb orvosság a nagyothallás...</li>
<li> Sakkozni bokszolókkal, bokszolni sakkozókkal szeretek...</li>
<li> Én vezető akartam lenni. Azt akartam, hogy a világ kicsikét olyan legyen, mint amilyen én vagyok...</li>
<li> Nem hazudtam, csak nem bontottam ki az igazság minden részletét...</li>
<li> Vereséget szenvedtünk, de nem győztek le! Nem eszméik, hanem a pénzük vert meg minket. Bár a pénznek nincs szaga és színe, gazdájának azonban van. A sok pénz legyőzte az igazságot...</li>
<li> Csak egy kicsit kellene jobban szeretni a hazát, mint a hatalmat s minden megoldódna...</li>
<li> Majd az ügyvédeink elintézik. Oszt jó napot!...</li>
<li> Az országot nem a politikusok csinálják, hanem az emberek...</li>
<li> Mi az: kicsi, sötét és kopogtat az ajtón? A jövő!</li>
<li> Akinek öregecskedő felesége van, az fiatalabbat érdemelne...</li>
<li> Aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, az szavazzon az SZDSZ-re...</li>
</ul>
<p> </p>
<p> </p>
<p><span><strong><em>II. Szócsavarok, elmés bölcsességek az idei év sajtó- és kommentterméséből</em></strong></span></p>
<ul>
<li> Ma kezdődik életed hátralévő része.</li>
<li> Engem nem zaklatott senki. Be fogok perelni mindenkit.</li>
<li> Ha kútban vagy, s ki akarsz mászni, ne áss tovább.</li>
<li> Mit veszíthet? Világéletében padlón volt, onnan már nem lehet leesni.</li>
<li> A genderforradalom felfalja gyermekeit.</li>
<li> Az Antikrisztus mennyegzőjén ez az ideális talpalávaló.</li>
<li> Próbáltam a borral főzést, de a harmadik pohár után már azt sem tudtam, miért vagyok a konyhában.</li>
<li> A japánok abban különböznek a Mikulástól, hogy a japánok nindzsák, a Mikuláson meg van zsák.</li>
<li> Székelyek a Sixtus kápolnában csodálkoznak: -Ej komám, hogy meg lehetne ezt gyúrni sarjúval!</li>
<li> Úgy szétszedlek, mint etióp gyermek a segélycsomagot.</li>
<li> Szeretett volna láthatatlanná válni, mint Soros a Fidesz-kongresszuson.</li>
<li> A Weintstein-ügy kódolt antiszemitizmus. De nekünk sikerült feltörni a kódot.</li>
<li> Olyan, mint a rózsaolaj: az az egy csepp is túl sok belőle.</li>
<li> Remeg, mint a kocsonya a gyorsvonaton.</li>
<li> Annyi benne az eredetiség, mint egy fénymásolatban.</li>
<li> Ha most élne, forogna a sírjában.</li>
<li> Jégcsapoktól csillogó, tavaszi ereszeket terhelő, harmatos jó reggelt!</li>
<li> Nem jön esemes/senki se keres/szól a mobilom:/fő a nyugalom.</li>
<li> Hiányzik, mint mókusnak az erdőtűz.</li>
<li> Nincs semmi látnivaló, oszoljanak! – oszlatta szét a vakok tüntetését a rendőr.</li>
<li> Nyúlvadászaton rókát lőni szarvashiba.</li>
<li> Az instagram arra való, hogy megnézzük, mit esznek vacsorára mások reggel.</li>
<li> Nem gyerekrablás, hanem rögtönzött örökbefogadás.</li>
<li> Minden ember okosnak születik, csak azért tűnik hülyének, mert nem tanult meg gondolkodni.</li>
<li> Ha a lexikális tudást csak villogásra használom, az tényleg nokedli.</li>
<li> A világegyetem IQ-ja állandó, a népesség meg nő. Mennyivel több hülyeség jut egy emberre, ha közben fogy is a népesség.</li>
</ul>
<p> </p>
<p> </p>
<p><span><strong><em>III. Vicces idézetek, magvas gondolatok</em></strong></span></p>
<ul>
<li> A férfi (...) megosztja az összes házimunkát a nejével. Az asszony csinálja a kosztot, ő meg a koszt.</li>
<li> A női lélek olyan keresztrejtvény, ahol a jó válaszhoz kevés a rubrika.</li>
<li> Ha egy elbeszélés úgy kezdődik: "egy páciensem..." vagy "egy barátom...", akkor az nemritkán magáról az elbeszélőről fog szólni.</li>
<li> Ki mondja, hogy az aggodalom nem használ? A legtöbb dolog, ami miatt aggódom, sohasem történik meg!</li>
<li> Vannak olyan rokonok, akiket soha nem látunk, csak esküvőkön és temetéseken. Így aztán mindegyikük meg van győződve arról, hogy a többiek mind mániás depresszióban szenvednek.</li>
<li> Felmérések bizonyítják, hogy nem a szerelem tesz boldoggá, nem is a gazdagság vagy a hatalom, hanem az elérhető célokért folytatott harc; és mi a fogyókúra, ha nem ez?</li>
<li> Amikor megkérdezem az embereket arról, hogy miért van szarvasagancs a falukon, mindig azt válaszolják, hogy mert olyan gyönyörű állat. Hát épp erről van szó! Az én édesanyám is vonzó, de én csak fotókat tartok róla.</li>
<li> Rendkívül befogadó és liberális vagyok, mindenki éljen úgy, ahogy akar. Például én is.</li>
<li> Azt terveztem, hogy egy férjem lesz és hét gyerekem, de fordítva sült el a dolog.</li>
<li> Kár, hogy az élet nem olyan, mint a tévében. Milyen jó lenne, ha az életben is a fogunk fehérsége lenne a legfőbb gondunk! Meg ha minden nehézséget meg lehetne oldani egy kis lelkizéssel! Az életben is befolyásos, jól fizető állás kéne mindenkinek, meg vadiúj sportkocsi! És fél óránál többet semmire sem szabadna várni! (...) Mennyivel izgalmasabb és nagyszerűbb lenne az élet! Pláne ha még tapsgép is lenne hozzá! Persze ha tényleg ilyen lenne az élet, akkor mit néznénk a tévében?</li>
<li> A szakmák ma már önnemzéssel szaporodnak, és lassan már a cérna befűzéséhez is három szakember kell: egy, aki a cérnához ért, egy, aki a tűhöz, és egy, aki a lyukhoz.</li>
<li> Az alkohol nem megoldás, de végső soron a víz sem az.</li>
<li> Az intelligencia az a sajátosságunk, amire talán a legbüszkébbek vagyunk - még akkor is, ha mi magunk nem rendelkezünk vele személyesen.</li>
<li> A kiűzetés után Ádám első háziállata a kígyó lett.</li>
<li> Az ateista legrosszabb pillanatai közé tartozik, amikor igazán hálás, de nincs kinek hálát adnia.</li>
<li> Poliateista vagyok - sok isten van, amiben nem hiszek.</li>
<li> Egyesek Einsteint vádolták az atombomba létrehozása miatt, minthogy ő fedezte fel a tömeg és az energia közötti kapcsolatot. Olyan ez, mintha Newtont okolnánk a repülőgépek lezuhanása miatt, hiszen ő fedezte fel a gravitáció törvényét.</li>
<li> Manapság szinte az összes kölyök híres akar lenni, amikor felnő. Ha megkérdezed tőlük, hogy miért, nem tudnak válaszolni. Szerintem Andy Warhol tévedett: a jövőben olyan sokan lesznek híresek, hogy egy napon mindenki 15 percre ismeretlenné válik.</li>
<li> Még ha fel is fedeznek a jövőben valamilyen más elméletet, akkor sem hiszem, hogy az időutazás bármikor is megvalósulhat. Ha megvalósulhatna, akkor mostanra már elözönlöttek volna bennünket a jövőből érkezett turisták.</li>
<li> Gyermekeink életének első tizenkét hónapját azzal töltjük, hogy járni és beszélni tanítjuk őket. A következő tizenkét hónapban pedig azt mondjuk nekik, hogy maradjanak egy helyben és fogják be a szájukat.</li>
<li> Tudja mi a különbség az introvertált és az extrovertált matematikus között? Az, hogy ha az introvertált matematikus beszél veled, akkor a cipőjét nézi, ha az extrovertált matematikussal tárgyalsz, az a te cipődet nézi.</li>
<li> Kiábrándult ember az, aki ha megérzi a virágok illatát, rögtön körülnéz, hol a koporsó.</li>
<li> Én se vagyok jobb a Deákné vásznánál. Minden és mindenki másnál viszont sokkal királyabb vagyok.</li>
<li> Nincs rosszabb egy olyan férfinál, aki azt hiszi magáról, hogy mindig igaza van, – kivéve egy olyan nőt, akinek mindig igaza is van.</li>
</ul>
<p> </p>
<p><span><strong>Forrás:</strong> <strong>világháló+saját kútfő/<a href="http://www.citatum.hu">www.citatum.hu</a></strong></span></p>
<p></p>
<p><span>sp</span></p>
</div>Aranymisetag:www.erdelyimagyarok.com,2017-12-24:4464973:BlogPost:7074352017-12-24T22:30:00.000ZSebestyén Péterhttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/SebestyenPeter
<p>Jóbel</p>
<div class="hir-deta"><p dir="ltr">Aranymisére zúgtak a harangok. A falu első számú épületének kecses tornyában két harang lakott. Úgy tartották a helybéliek, hogy a kisebbik, a „csengettyű” virgoncabb. Egyre csak azt zöngicséli: túróó, zsendicee...! A nagyobb nyugodtabban, méltósággal kongott: sonkaa, szalonnaa! Így szólongatták vasárnaponként a híveket, hívták templomba a falu népét. Törtek meg már villámokat, rezzentek össze árvíz idején, kísértek utolsó útjára harcban…</p>
</div>
<p>Jóbel</p>
<div class="hir-deta"><p dir="ltr">Aranymisére zúgtak a harangok. A falu első számú épületének kecses tornyában két harang lakott. Úgy tartották a helybéliek, hogy a kisebbik, a „csengettyű” virgoncabb. Egyre csak azt zöngicséli: túróó, zsendicee...! A nagyobb nyugodtabban, méltósággal kongott: sonkaa, szalonnaa! Így szólongatták vasárnaponként a híveket, hívták templomba a falu népét. Törtek meg már villámokat, rezzentek össze árvíz idején, kísértek utolsó útjára harcban elesettet. Még a nagy háború előtt kerültek ki egy pesti harangöntőműhelyből, és szerencsére túlélték a világégést. Most, hogy újra megkondultak, félbeszakítva a dologidőt, ünnepélyessé tették a hétköznapot.</p>
<p dir="ltr">Szemközt, a papilak előtt már gyülekeztek a népek. Székelyruhás férfiak, ministráns fiúcskák, szentolvasót szorongató anyukák tűntek fel minden utcából, s rendre ellepték a templomteret. Frissen bérmált suhancok egy csoportja nyírfaágból díszkaput font a bejárat fölé, mire élővirágból írták rá: Isten éltessen! A fúvószenekar már hadrendbe állt és elkezdte a főpróbát. Szorgos asszonyok és játékos kedvű gyermekek virágszőnyeget raktak a templomajtó és a padok közti folyosó földjére.</p>
<p dir="ltr">Izgalom hozta lázba a közösséget. Miközben meglepetésekkel készültek a nagy napra, bennük is valami megfoghatatlan kíváncsiság és várakozás érződött. A megyebíró otthon elkottyantotta: a plébános úr különösen fontos, váratlan bejelentésre készül. Egy fehér ruhás nénike is eregelt, kankósbotjába kapaszkodva lépegetett a plébánia felé. Mindenki Rózsinak ismerte, egyedül élte le az életét. Azt suttogták róla, hogy eleinte válogatott a legények között, aztán hogy, hogy nem, pártában maradt. De a templomot nem hagyta.</p>
<p dir="ltr">Odaérve megkopogtatta a papilak ajtóját, majd rikkantott egyet:</p>
<p dir="ltr">– Igyekezzen tisztelendő atyám, nagy nap a mai! </p>
<p dir="ltr">Az ablakot nem érhette el bottal sem, de egy szál fehér rózsát azért becsúsztatott a lábtörlő s a küszöb közé, annyira, hogy ajtónyitáskor szembetűnjék. A pap benn ezt nem vette észre. Nem tudhatta, mi történik a plébánia előtt, az előkészületekkel volt elfoglalva. Éppen a fürdőszobában szedte rendbe magát.</p>
<p dir="ltr">Márton papot az Isten is ott felejtette Cibrefalván. Fél évszázados papi ténykedéséből negyven év itt telt el. Akiket megkeresztelt fiatalon, már azok unokái is rég túl voltak az esküvőn. Ő meg ismerte valamennyiüket, név szerint. Mindent tudott róluk, amit tudni lehet s érdemes. Ennyi idő alatt jóban-rosszban összecsiszolódtak. Zsák a foltját megtalálta.</p>
<p dir="ltr">Pedig az elején voltak bizony belháborúk. Vagy a gondnok nem engedett, vagy a kántor volt akaratos, de a bejárónőt sem kellett tanítani. Néha olyan puskaporos volt a hangulat a sekrestyében, hogy reverendáját is ledobta volna. Aztán eszébe jutott az első bérmálás, amikor a hívek tojással dobálták meg a főpásztort, s alig tudta lecsitítani a kedélyeket utána. Így hát, engedett. Nézte a jó oldalát, hogy a nyájnak pásztor kell. Isten majd azt is összeboronálja, amit az ember elrontott. Nem feszítette a húrt tovább, csak az eszmét, az eszményt védte, nem a zsákmányt. Csak addig ment el, ameddig lehetett. Egy csepp furfang, józan ész, bölcs hallgatás vagy imádság többet ért, minthogy folyton borogassa az asztalt. Illem ide vagy oda, nem mindig tudta türtőztetni magát. Ami a szívén volt, azt meg is mondta nekik. Talán ezért is nőtt úgy hozzuk.</p>
<p dir="ltr">Keményfából faragott székely lévén, sem a hívek, sem a püspökök nem bírtak vele. Káplánkorában alig egy évet húzott le egy helyen. Mire felkapott szónok lett vóna, a főnöke kérte az áthelyezését. Sorban három principális hullott ki mellőle. Képtelenek voltak tartani vele az iramot, melyet diktált. Céltudatosságát és konokságát némileg hite és hivatástudata szelidítette, de még így sem fért a bőrében. Mint egy csikó, melyre hámot kell rakni, mert az nem elég, ha csak úgy az anyja mellé fogják. És megedzették a kínzások, a börtön is. Szabadulása után, amikor ide helyezték, lelkesen, elszántan vágott neki a papi munkának. Márton papot a börtönévek nem legyengítették, hanem megerősítették. Jóban-rosszban egyre inkább a falu lelkiismerete lett. Amolyan családtag, akiben bizhatnak, akinek szava eligazító fáklya az élet útvesztőiben. Nemzedékek nőttek hozzá s álltak ki mellette, olykor, ha kellett, védelmükbe vették. Jobban szerették, mint a tanítót vagy a párttitkárt. Büszkék voltak rá, és készek is érte bármire.</p>
<p dir="ltr">Az ősszel, névnapjára kapott fehéringet vette a reverenda alá. A fehér szín kedvence volt. Ingben, virágban, abroszban, asztalterítőben, fehérneműben egyaránt. Ünnepélyességet, tisztaságot, fennkölt hangulatot varázsolt. Misézni is leginkább fehérben szeretett. Az angyalok is feszt fehérben vannak, gondolta, s mégsem unják. A fehérben minden szín benne van. A szivárványé is, a napsugáré is. A havat s a gyapjút sem kell festeni. Úgy szép, ahogy Isten teremtette.</p>
<p dir="ltr">Begombolta a legfelsőbb gombot, kitűrte az ingnyakot a reverendára, kettőt igazított megmaradt hajtincsein, majd vette az imádságos könyvet, s indult volna kifelé az ajtón. Hirtelen egy nyilallást érzett mellkastájékon: szúró és nyomó érzést. Elöntötte a verejték, lába megroskadt, félkézzel az ajtófélfának támaszkodott, majd mély levegőt vett. Így állt mozdulatlanul, percekig, aztán lassú, egyenletes sóhajtásokba kezdett. Eszébe jutott a doktornő tanácsa: mély lélegzet, orron be, szájon ki. Inget kigombolni, ablakot kinyitni. Ő is így tett. Visszavánszorgott a konyhába, előszerelte a gyógyszeres dobozt, és bevette az aznapi szívgyógyszer-adagját. Egy jó pohár friss kútvízzel. Úgy tűnt, helyrebillent a vérnyomás, megnyugodott. Szíve sem kalapált már oly hevesen. Bezárta az irodaajtót és indult a templomba. Már ért volna a lépcsőig, amikor valaki hátulról megszólította:</p>
<p dir="ltr">– Márton, emlékszel-e? Én vagyok Rózsi, akit úgy szerettél. Még virágot es adtál nekem az első miséden...</p>
<p dir="ltr">– Hagyj békén, keresztény kötelességem volt..., vetette oda, majd sietve megszaporázta lépéseit. Finoman elmosolyodott, s azon kuncogott, megvan a tettes, aki a rózsaszálat a küszöb elé rejtette.</p>
<p dir="ltr">Az ünnepség valóban méltó volt az alkalomhoz. Felemelő szertartás, amit nem lehet átélni meghatódottság nélkül. A jubiláns pap érezte a mennyei liturgia előízét. Valóságos balzsamként simogatták lelkét a gondosan erre az alkalomra válogatott énekek is. Huncut szemeiben földöntúli öröm vibrált. Nyugalom áradt szét lelkében, tagjaiban tombolt a minden fáradtságot legyőző, örökifjú életerő. Mint mikor az ember egy hosszú út után hazaér. Mint amikor a zarándok eléri célját és megpihen. Elvégre ötven év nagy idő. Egy házasságban is, hát akkor a szolgálatban. Versekkel köszöntötték, ajándékokkal halmozták el, a rokonokra külön aranymisés áldást adott, majd következtek a köszönet és a hála szavai.</p>
<p dir="ltr">Elérzékenyülten állt az oltárnál, a dermedt csend áhitattal telítődött. Megszűnt minden köhögés, a padok recsegése abbamaradt, a gyereksírás elcsitult, mintha az egész templom népe visszafogta volna lélegzetét. Az első padsoroktól a kórusig beszédes csend kúszott végig. Ekkor Márton pap remegő de karcos hangján megszólalt:</p>
<p dir="ltr">– Drága híveim! Isten tartson meg, hogy mostanig kibírtatok! Ha ti nem is, de az unokák biztos megértik, mért rendelt az Isten egymásnak minket negyven évig. De, már nyugdíjba is engedhetnétek. Hadd szusszanjak meg egy cseppet. Betöltöttem a hetvenötöt, és még szeretnék élni. Adja a Jóisten, hogy éljünk száz esztendeig, utána haljon meg, aki akar, s én temessem el... Minek szabnánk határt a Gondviselésnek.</p>
<p dir="ltr">Én sok Miatyánkot mondtam értetek, most csak egyet kérek tőletek.</p>
<p dir="ltr">Rózsinak meg üzenem: szeressen továbbra is, ne hagyja abba.</p>
<p dir="ltr">Ámen!</p>
<p dir="ltr">Mennyei fény szűrődött át a festett üvegablakon. Az átszellemült papi arcra kiült, aztán elidőzött a béke.</p>
<p dir="ltr">Sp-</p>
<p> </p>
</div>