Dr. Bige Szabolcs Csaba bejegyzései - Erdélyi magyarok a világban2024-03-28T13:16:44ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsabahttp://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2532415126?profile=RESIZE_48X48&width=48&height=48&crop=1%3A1http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blog/feed?user=37n7ojo8xxfot&xn_auth=noCitromos tea és füzettag:www.erdelyimagyarok.com,2021-02-15:4464973:BlogPost:7573452021-02-15T14:57:14.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8556700666?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8556700666?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p> </p>
<p>Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két, komoly egyetemi hallgató – Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.</p>
<p>- Idd meg a teádat! – bíztatta a fiú Mariskát. – Kísérjelek el a bentlakásig?</p>
<p>- Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát. – Menj add be az indexedet.</p>
<p>- Rendben van!…</p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8556700666?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8556700666?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></strong></p>
<p> </p>
<p>Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két, komoly egyetemi hallgató – Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.</p>
<p>- Idd meg a teádat! – bíztatta a fiú Mariskát. – Kísérjelek el a bentlakásig?</p>
<p>- Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát. – Menj add be az indexedet.</p>
<p>- Rendben van! Még látlak, például holnap?</p>
<p>- Lehet, nem ígérem…</p>
<p>- Itt leszek, ebben az időben.</p>
<p>Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz. Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.</p>
<p>- Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.</p>
<p>Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.</p>
<p>- Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:</p>
<p> </p>
<p> <em>„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.</em></p>
<p><em>Andi nyitotta rá a szememet erre. Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire. Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.</em></p>
<p><em>Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!</em></p>
<p><em>Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.</em></p>
<p><em>A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott: kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.</em></p>
<p><em>Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust. </em></p>
<p><em>Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmeült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.</em></p>
<p><em>- Hidd el, kevesem, azt egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.</em></p>
<p><em>- El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.</em></p>
<p><em>- Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.</em></p>
<p><em> - Nem vitatom, akár igazad is lehet.</em></p>
<p><em>- Igazam van!</em></p>
<p><em>Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.</em></p>
<p><em>- Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.</em></p>
<p><em>Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett-</em></p>
<p><em>- Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!</em></p>
<p><em>A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany - az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.</em></p>
<p><em>Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!</em></p>
<p><em>- Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.</em></p>
<p><em>- Hogy? Hova?</em></p>
<p><em>- Indiába. Tudod, már rég készült és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.</em></p>
<p><em>Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus …</em></p>
<p><em>- Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.</em></p>
<p><em>Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?” </em></p>
<p><em>- Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.</em></p>
<p><em>Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ideoda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.</em></p>
<p><em>Úgy tűnik sikerrel.”</em></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Benedetta panasza (regényrészlet)tag:www.erdelyimagyarok.com,2021-01-14:4464973:BlogPost:7549292021-01-14T18:53:56.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p> <a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8423417056?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8423417056?profile=RESIZE_710x"></img></a></p>
<p> </p>
<p> - Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta. – Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> mentem iskolába,…</p>
<p> <a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8423417056?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8423417056?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></p>
<p> </p>
<p> - Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta. – Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokan dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.</p>
<p>- Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.</p>
<p>- Mesélj!</p>
<p>- Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéról beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span>[2]</span></a>! Ó, az én bajnokom!</p>
<p>- Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?</p>
<p>- Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.</p>
<p> ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------</p>
<p>snitt</p>
<p> (Egy évvel később)</p>
<p>Szekeres Sanyi most itt áll a <em>repülőtéren, lába mellett az iszákja és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.</em></p>
<p><em>- Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.</em></p>
<p><em>Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az égfelé lökve a karjait, felkiált:</em></p>
<p><span>- Tom tenger</span><a href="#_ftn3" name="_ftnref3"><span>[3]</span></a><span>! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <em>Kizil – Tuva fővárosa</em></p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span><em><strong>[2]</strong></em></span></a> <em>a hétszeres győztes címe a birkózásban</em></p>
<p><a href="#_ftnref3" name="_ftn3"><span>[3]</span></a> <em>tom tenger (mongol) – nagy ég</em></p>Olé, olé … (naplójegyzet 1989 december)tag:www.erdelyimagyarok.com,2020-12-15:4464973:BlogPost:7546132020-12-15T16:35:42.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p></p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8290972256?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-full" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8290972256?profile=RESIZE_710x"></img></a></p>
<p> A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érzettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a…</p>
<p></p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8290972256?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/8290972256?profile=RESIZE_710x" class="align-full"/></a></p>
<p> A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érzettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.</p>
<p>Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek. </p>
<p>„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.</p>
<p>Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:</p>
<p> <em>Tőkés LászlóTemesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.</em></p>
<ol start="1989">
<li><em>december 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.</em></li>
</ol>
<p><em>A tüntetők - magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.</em></p>
<p><em>December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.</em></p>
<p><em>December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.</em></p>
<p><em>December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.</em></p>
<p><em>December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.</em></p>
<p><em>December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.</em></p>
<p><em>December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.</em></p>
<p>A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.</p>
<p>- Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!</p>
<p>- Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.</p>
<p>- Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!</p>
<p>- Mondd már!</p>
<p>- A barátnőmnél voltam, tudjátok kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.</p>
<p>- Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.</p>
<p>- Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.</p>
<p>- Kimentetek?</p>
<p>- Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott többtorokból a kiáltás, „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.</p>
<p>Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Moltov koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és bele lőttek a tömegbe.</p>
<p>- Jóságos Isten!</p>
<p>- Mi történt aztán?</p>
<p>- Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka haza jöttem.</p>
<p>- Most itt folytatod?</p>
<p>- Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!</p>
<p>Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.</p>
<p>Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.</p>
<p>- Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.</p>
<p>- Hova gondolod?</p>
<p>- A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.</p>
<p>Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.</p>
<p>- De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.</p>
<p>- Mi történt?</p>
<p>- Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.</p>
<p>- Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!</p>
<p>- A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.</p>
<p>- Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.</p>
<p>Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.</p>
<p>Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.</p>
<p>- Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak - jegyezte meg Sanyi találóan.</p>
<p>Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> hangulatát idézte:</p>
<p><em> „Ole, ole, <span>Ceușescu nu mai e!”</span><a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span><strong>[2]</strong></span></a></em></p>
<p><span><em>-</em></span> <span>Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.</span></p>
<p><span>- Megszökött Ceușescu, elmenekült!</span> <em> „Ole, ole, <span>Ceușescu nu mai e!”</span></em></p>
<p>A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:</p>
<p>- Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televízót!</p>
<p>A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.</p>
<p><em>Kellemes ünnepeket! –</em> így magyarul …</p>
<p>- Mit szólsz? - lelkendezett. - Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.</p>
<p>- Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.</p>
<p>Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét! Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.</p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span><em><strong>[1]</strong></em></span></a> <em>corrida (spanyol) - bikaviadal</em></p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span>[2]</span></a> <em>Ole, ole, <span>Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!</span></em></p>Licostomo – Farkastoroktag:www.erdelyimagyarok.com,2020-10-02:4464973:BlogPost:7484522020-10-02T17:26:24.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p style="text-align: center;"><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993656260?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993656260?profile=RESIZE_710x"></img></a> </p>
<p>Mozgalmas időt töltöttek Costas és társai Loránd vajda bajomi birtokán. Mátyus Salamon, a várkapitány lett állandó kísérőjük. Costas is jó barátságba került vele. Lelkesen tanulta tőle az erdélyi, székely harcmodort. De még lelkesebben forgolódott a kapitány fekete szemű hajadon leánya, Margita körül. Kedvéért megtanult…</p>
<p style="text-align: center;"><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993656260?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993656260?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a> </p>
<p>Mozgalmas időt töltöttek Costas és társai Loránd vajda bajomi birtokán. Mátyus Salamon, a várkapitány lett állandó kísérőjük. Costas is jó barátságba került vele. Lelkesen tanulta tőle az erdélyi, székely harcmodort. De még lelkesebben forgolódott a kapitány fekete szemű hajadon leánya, Margita körül. Kedvéért megtanult magyarul. Nem volt hiábavaló az erőfeszítés, mert következő farsangon lakodalmat ültek. Úgy tűnt, letelepedik, és apósa, Salamon kapitány mellett a vár hadnagyaként éli tovább életét.</p>
<p>Simon lovag nem kért ebből a vári életből, nem vállalt semmi tisztséget, és hű szolgájával készült tovább állni, hogy meg se álljon a Szentföldig. Costasnak nagy gondot okozott ezzel – nem tudta mit tegyen, menjen vele tovább újabb kalandok felé, vagy állapodjon meg újonnan szerzett rokonai körében.</p>
<p>- Gondold meg jól, Costas! Jöhetsz velem társul, de gondold meg! Hamarosan megszületik a fiad, az ifjabb Konstantin Costas, a jövő reménye. Apósod, Salamon kapitány mellett biztos élet vár rátok.</p>
<p>- Nem tudom, mit tegyek, Simon lovag!</p>
<p>Váratlan fordulat segített dönteni.</p>
<p>Kereskedők érkeztek a vajda udvarába. Vajda uram befogadta őket arra az időre, amíg megpihennek további útjuk előtt. Engedélyt kértek a vajda földjén való áthaladásra. Kaptak is – jó pénzért.</p>
<p>- A hegyeken keresztül sűrű erdőn és magas hágón át vezet az út – fordult Salamon kapitányhoz a kalmárok vezetője. – Zsiványokról is beszélnek. Igaz a szóbeszéd?</p>
<p>- Igaz, igaz! Miért ne lenne igaz! Fegyveres kísérlet nélkül Istenkisértés megpróbálni az átkelést. Fogadjatok fegyveres kísérőket magatok mellé! Erős kíséretet!</p>
<p>- Hogy és honnan szerezzek erős, megbízható kíséretet?</p>
<p>- Fogadjatok zsoldosokat.</p>
<p>- Arra minden hasznunk, minden pénzünk rámegy!</p>
<p>- Akkor, kerüljétek ki a hegyeket!</p>
<p>- Miről beszélsz? Csúfolódsz velem?</p>
<p>- Szó sincs róla. Van más út is eljutni a tengerhez, ahova igyekeztek, csak hosszabb.</p>
<p>- Mondd, ez merre esik?</p>
<p>Salamon kapitány eleget tett a kérésnek, és elmagyarázta, hogy merre tartsanak.</p>
<p>- Délnek vegyétek az irány, ne napkelet felé, ahogy eddig gondoltátok. Elkerülhetitek a hegyen való átkelést, csak tartsatok, az Olt folyó mentén mindig délnek. Jól járható a folyóvölgy. A szoros is használható! Őrtornyok, s katonák vigyázzák az úton levők biztonságát.</p>
<p>A kapitány elmagyarázta az utat egészen a Dunáig. Ott bérelhetnek hajót a tengerig, a parti kereskedővárosig, úti céljukig. Az út hosszú, tapasztalt vezetőre van szükség, aki kiismeri magát a különféle népek között, aki ismeri az utat. Maga Salamon kapitány ajánlkozott kísérőnek, mondván, ő jól ismeri a vidéket és az arra lakó népeket.</p>
<p>- Én is csatlakozom! – jelentette ki Simon lovag.</p>
<p>A vége az lett, hogy Costas is felcsapott kísérőnek, és még ifjú arája is!</p>
<p>Nem volt véletlen ez a gyors csatlakozás a kereskedőkhöz. Ugyanis nyugtalan idők jártak, amit még tetézett a vajda kapzsisága és erőszakossága. Addig fajult az ellentét a szomszédos birtokokkal, hogy a király haddal ment rá Loránd vajdára.</p>
<p>A vesztes csata után Salamon kapitány családjával, néhány hű emberével és a lovagokkal elhagyta Erdélyt. A kereskedők megszokott útját követték, és csatlakoztak a kereskedő karavánhoz, felajánlva fegyvereiket a védelmükre. El is fogadták, mert bár a Barcaságban megtelepedett Teuton lovagok ellátták a szorosok védelmét, mégis veszélyes volt a hegyeken való utazás - gyakran lecsaptak az utazókra mindenféle hegyi martalócok. Ezért is kerültek déli irányba egészen a Dunáig, Nikopol városáig.</p>
<p>Nikopol a Duna jobb partján terült el, de a bal parton is, az Olt beömlésénél, a szögletben egy falunyi terület, s egy kikötő a városhoz tartozott, bolgár fennhatóság alatt. Itt szedték be a vámot az áthaladó hajóktól.</p>
<p>Innen hajón tették meg a további utat, miután lovaikat jó áron eladták. Egy hónap alatt megérkeztek Licostomo genovai kereskedőtelepre, mely akkor már kiérdemelte a város nevet<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a>.</p>
<p style="text-align: center;"><em><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993715490?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7993715490?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></em><em>Licostomo - Farkastorok</em></p>
<p><em>A tenger felől közeledő hajós úgy érzi, mintha egy óriási farkas torka akarná elnyelni.</em></p>
<p><em>Lassan hömpölyög a töméntelen víz a sűrűn benőtt partok között. A nád olyan sűrű, hogy ember nem mehet közzé, még a halászok ladikja sem fér be a rengeteg nádszál tömegébe. Ha valaki mégis befurakodik a sűrűbe, nem talál ott mást, mint rikoltozó, szárnyaikkal verdeső madarakat. Ha pedig a víz alatti világot nézegetné, ott nagy halakat láthatott, amint a nád tövén az algát legelik. A halászok hálóval vagy szigonnyal fogják ki a nagy kövér potykákat.</em></p>
<p><em>A nád suhogása minden hangot elnyom a víz felett, a hajósok is elcsendesedve figyelnek jobbra-balra. A látóhatárt sűrű, fekete felleg zárja, a napsugár is alig hatol át rajta, csupán a széleit hinti be ezüst permettel. A hajós baljós remegéssel lesi a távolt, s figyel jobbra-balra. A nagy folyam kanyarodik délnek, s a kanyaron túl feltűnik a város az utazók ámuló szemei előtt.</em></p>
<p><em>Nem nagy a város, de élénk hajósnép és kereskedők nyüzsögnek az utcáin. A kikötőben ezerféle vízi jármű, a parton terebélyes raktárépületek, kissé távolabb a folyótól emeletes, erkélyes házak sorakoztak, mint akármelyik olasz városban. Pedig Itália messze esik innen.</em></p>
<p><em>A város vezetését az arkhónra<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span><strong>[2]</strong></span></a> bízták, akit egy írnok-jegyző segített. A csellengő hordák ellen a szárazföld felé vízzel telt árok és földsánc védte valamennyire a várost, a kikötőt pedig néhány hadigálya. Igaz, a szárazföld felől nem fenyegetett semmiféle veszély, hiszen nem is igazán szárazföld a város mögötti terület, hanem végtelen ingovány. Nomád lovasok számára járhatatlan. nem is élnek ott mások, mint pákászok-halászok. Tőlük nem volt mit tartaniuk. A tenger felől ellenben felhatolhattak kalózhajók. Különösen a szeldzsuk<a href="#_ftn3" name="_ftnref3"><span><strong>[3]</strong></span></a> gályák veszélyeztették a partmenti telepeket, kisebb városokat.</em></p>
<p>-.-</p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <em>Möngke Temür engedélyezte a genovaiaknak, hogy korábbi kis kereskedőállomásukat nagymértékben kibővítsék, uralva ezzel az Európába menő rabszolga-, kaviár-, gabona- és halkereskedelmet. </em> </p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span><em><strong>[2]</strong></em></span></a> <em>arkhón</em> - <span><em>a legfőbb állami tisztviselő neve az ókori városállamban</em></span></p>
<p><a href="#_ftnref3" name="_ftn3"><span>[3]</span></a> <em>A szeldzsukok leszármazottjai a mai nyugati törökök (<a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6korsz%C3%A1g">Törökország</a>, <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/Azerbajdzs%C3%A1n">Azerbajdzsán</a>, <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCrkmeniszt%C3%A1n">Türkmenisztán</a>).</em></p>A Duna mentén valaholtag:www.erdelyimagyarok.com,2020-09-19:4464973:BlogPost:7438392020-09-19T20:24:44.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7946099094?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7946099094?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p><strong> </strong>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p> </p>
<p>László halálának híre kerülő…</p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7946099094?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7946099094?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></strong></p>
<p><strong> </strong>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p> </p>
<p>László halálának híre kerülő utakon jutott el hozzájuk. Eliabel ezt megtudva elment a Domonkos atyákhoz és misét mondatott a király lelki üdvéért. A misén Eliabel mellett térdepelt egyik oldalon Juliette a lányával, Costas a másik oldalon. Hosszú misét celebrált a pap, de áhítatos szívvel hallgatták végig. A mise után a két asszony még sokáig imádkozott lehajtott fejjel.</p>
<p>- Mi okból hoztál el minket erre a misére? Mi közünk van ehhez a távoli, vad országnak a királyához?</p>
<p>- Az apátok volt!</p>
<p>Megdöbbenve meredtek egymásra.</p>
<p>- Akkor mi igazából testvérek vagyunk?</p>
<p>- Igen! Apáról.</p>
<p>- Juliette, örülök, hogy a nővérem vagy!</p>
<p>- Én is örülök, hogy fivérem vagy!</p>
<p>A két asszony meghatottan nézte őket.</p>
<p>- Most gyertek, menjünk oda az Szilveszter atyához. Ott imádkozik az oltár előtt.</p>
<p>Megálltak mögötte, s türelmesen megvárták, amig befejezi az imát.</p>
<p>- Monsignore Szilveszter, kérlek, add áldásodat ránk, akik az elhunyt révén egy család vagyunk!</p>
<p>- Isten útjai kiszámíthatatlanok! Lám, László király zaklatott, kétségekkel, szenvedésekkel teli élete végül hozzátok vezetett, akik jó keresztények, anyaszentegyházunk hűséges gyermekei vagytok. Kisérjen áldás útjaitokon, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében! - Ámen.</p>
<p> A tény, hogy királyi vérből származik mélyen felkavarta Costast. Indulatok szabadultak el a lelkében. Nagy tettekre vágyott, dicsőségre, meghódítani népeket, harcra kelni gonosz erőkkel. Nappal a gyakorlótéren engedte szabadjára indulatait – dühödten gyakorolta a lovagi torna fogásait, a vívást, a lándzsavetést, lovaglást. Szétkaszabolt három szalmabábot és két gyékény céltáblát, kimerülésig hajszolta a lovát, s este ájultan zuhant a fekhelyére, mégse tudott aludni.</p>
<p>- Amit mondtam, fiam, az hétpecsétes titok! – figyelmeztette Eliabel a fiát. – Ha kipattan a titok, halál vár rád! Veszélyes ellenségeink vannak Velencétől a pápáig, s a császártól Nápolyig. Engem is megfenyegettek, amikor megfogantál, azért kellett elmenekülnöm az országból.</p>
<p>Senkivel nem állt szóba megfogadva anyja tanácsát, az egy Simon lovagot, William Marshal fegyvertársát kivéve. Vele szívesen beszélgetett, szívesen hallgatta eddigi kalandjait és terveit, de származása titkát előtte sem fedte fel.</p>
<p>Simon lovag nagy célt tűzött maga elé: a Szentföldre akart elmenni és harcolni a pogányok ellen. Le is tette a fogadalmat, felvarrta köpenyére a keresztet, és tarsolyában a pátenssel<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> készülődött a nagy útra. Itt, a márki udvarában azért időzött már jó ideje, hogy kellőképpen fölkészüljön. Elég tehetősnek érezte magát, hogy ne szoruljon senki segítségére, kegyelmére. Nem akart csatlakozni egyetlen sereghez sem, hanem egyedül nekivágni az útnak.</p>
<p>Costas melléje szegődött, mint csatlós. Kalandvágy hajtotta őket, mikor elindultak, s ez végig kísérte útjukat. Simon lovag csak egy fegyverhordozó szolgát vitt magával, egy provence-i paraszt legényt, Lazare nevűt. Az állatokhoz, lovakhoz már otthonról jól értett, s a többi teendőt útközben szépen megtanulta. A táborverést, fegyverek rendben tartását, élelmiszer és más szükséges dolgok beszerzését. Costas külön örült a vidám társnak, s vándorlásuk közben eltanulta tőle annak anyanyelvét, azt a provanszál dialektust, melyet Lazare falujában beszéltek. Újabb nyelvvel gyarapodott tehát Costas tudománya. Még egy vezeték lóval egészítettek ki a kis csapatot, s így vándoroltak vártól várig, kastélytól kastélyig.</p>
<p>Lassan, de kitartóan haladtak, s egyszerre a Dunához érkeztek. Nézték a nagy vizet, a partnak csapódó hullámokat, a fel-felugró halakat.</p>
<p>- Tudd meg, lovag, hogy én innen származom, a Duna mellől – szólott, mikor megpillantották a nagy vizet. – Mégsem láttam még sohasem ezt a földet!</p>
<p>- Hogy van ez? Nem Murat kastélyában születtél?</p>
<p>- De apám, a szülőapám itt élt, ameddig élt.</p>
<p>- Eddig nem beszéltél erről!</p>
<p>- Nem volt miért. Most mégis hirtelen fontos lett, amint megláttam a folyót, s a tájat mellette. Mintha ismerős lenne, s mégsem az!</p>
<p>- Különös, amit mondasz. Mondd tovább! Mesélj még erről.</p>
<p>- Többet magam sem tudok, de inkább nézzünk szállás után! – terelte el a szót Costas, nem akarván elárulni származása titkát. - Ott vannak valami házak a part mellett, menj csak oda, Lazare és nézd meg mifélék!</p>
<p>- Barátságos népeknek látszanak – jött vissza a terepszemléről a legény. – Egy nagy lapos ház, előtte széles házelő, körötte több kisebb lakóépület, állatszállás.</p>
<p> Az udvarház gazdája szívélyesen fogadta a Szentföldre igyekvő lovagokat. A szívélyes invitálás a szállásra éppen úgy vonatkozott, mint a traktára. A házigazda összehívta a vendégek tiszteletére a rokonokat és a közelebbi szomszéd módosabb gazdáit.</p>
<p>- Menj csak, fiam – szólott a gazda az udvaron tébláboló szolgagyereknek -, szóljál Márton uraságnak, hogy elvárom ebédre-vacsorára. Ugyan ezt mondd el a plébános úrnak is és a tekintetes bíró uramnak is.</p>
<p>A szolgagyerek morgolódva, hogy ez a gazda mindig kitalál valamit, elcammogott a szomszédos udvarházba. Átadta az üzenetet, de tovább menni már nem volt kedve, s ezért azt mondta Márton uraságnak, hogy a gazda kéri, szóljon Bonifác tisztelendő úrnak és a tekintetes bíró úrnak jönnének ők is az udvarházba külországi lovagot látni.</p>
<p>Délutánra összegyűlt úgy 15 ember. A férfiak hozták a feleségüket is, csak a plébános úr, Bonifác tisztelendő jött magára, gazdasszonyát mégsem illett volna hoznia. Gazdagon terített asztal várta az érkezőket. A szakácsnő, név szerint Zsuzsa-néni, kitett magáért. Került az asztalra mindenféle jófalat – citromos őzgerinc, nyúlpástétom, nyárson sült galambfiak, fűszeres-boros mártások. Sürgőforgó szolgák igyekeztek hasznossá tenni magukat, locsolgatták forró zsírral a nyárson piruló húsokat, kavargatták a serpenyők tartalmát, sózták, fűszerezték, amit kell. Zsuzsa-néni árgus szemekkel ügyelt, figyelt mindenre. A hibát vétőket nagyhangon korholta, az ügyeseket ellenben csak szótlanul nézte, nem dicsérte, de megjegyezte és később aszerint osztotta rájuk a munkát, ahogy dolgukat végezték. Mindannyian tudták, hogy jól dolgozni kötelesség és haszna mindig megtérül.</p>
<p>A vendégsereg türelmetlenül várta az ízletes falatokat. Addig a kupák ürítgetésével mulatták az időt. Végre megjelentek tele tálakkal a felszolgálók, s úgy vonultak be, mint egy győztes hadsereg élükön Zsuzsa-nénivel.</p>
<p>- Vivát! – kiáltották a meghívottak lelkesen.</p>
<p>Nem csak a kuktákra, szolgákra figyelmezett a termetes szakácsnő. Gondja volt a vendégseregre is - hogy jól érezzék magukat! Evés-iváson kívül a test más örömeihez is hozza segítette a szerelemre éhes vendégeket. A keze alatt dolgozó leányok nem csak a lábosok körül forgolódtak. A legtüzesebbet küldte a nemes vendégeket szórakoztatni.</p>
<p>- Menj, Fruzsina, ezt a tál nádmézben főtt körtövélyt kínáld a fiatalabb lovagnak, és súgd meg neki, merre van kamrácskád.</p>
<p>Kacagva jött vissza a konyhába Fruzsina.</p>
<p>- Mondd, mi történt!</p>
<p>- Az a másik, elkapta a derekamat, s mind megette a körtövélyt. Beszélni nem lehetett vele, nem értette a szót, csak falt, a kisebbnek nem is jutott.</p>
<p>- De csak mondott valamit, ha már elkapott?</p>
<p>- No, te! Ezt mondogatta, biztos tetszettem neki.</p>
<p>- Te leány, a notte a taljánok nyelvén éjszakát jelent. A trakta után leskelődjél a folyosón, s ha látod, hogy keres, vidd a kamrádba.</p>
<p>Másnap reggel, a mámoros éjszaka után Simon lovag nehezen ébredt.</p>
<p>- Tatárokkal hadakoztál, Simon mester? – kérdezte Costas a társát.</p>
<p>- Annál rosszabb! Boszorkákkal.</p>
<p>- Akkor jobb lesz, ha tovább állunk, mert még elveszejtenek!</p>
<p>- Menjünk, menjünk! Ha még egy éjszakát itt maradunk, itt rekedek!</p>
<p>- Indulhatunk is, Gál báró már vár reánk.</p>
<p>A lakoma és a külországi lovagok híre messze terjedt.</p>
<p>Utána a többi birtokos, főúr mind tetszéssel látta körükben őket. Az ország hatalmasságai bár egymás között hadakoztak, csatároztak, a két lovagot egytől egyig vendégszeretetben részesítették. Szállást adtak nekik, ellátták étellel, itallal – szinte egymás kezéből kapkodták el őket. Azt gondolhatták, hogy a pogányok ellen harcolni induló keresztes lovag és társai ellátása, támogatása szent céljaik sikerében, enyhíteni fogja a földön elkövetett bűneik súlyát.</p>
<p>Gáll báró is meghívta magához a ritka vendégeket, Costas és Simon lovagokat. Vadászatot rendezett tiszteletükre. Egy ilyen vadászat jó alkalomnak kínálkozott a nemes főurak találkozására. Jó alkalom a mulatozásra, a kisebb-nagyobb ügyek megbeszélésére, elsimítására, Ámor-ügyek elsuttogására és a külhoni lovagok újabb meghívására.</p>
<p>- Lovag uraim! – szólott a vadászat utáni lakomán Gáll báró. – A nádor szólott, mondjam meg, ülnének mellé az asztalnál és meséljenek az útjukról idáig. Mondják el, honnan jönnek, hová tartanak, ezidáig mit tettek, s ezután mit fognak.</p>
<p>- Semmi akadálya! Így teszünk!</p>
<p>A nádor a térdét csapkodta, úgy kacagott a két lovag kalandjain.</p>
<p>- Ezt a királynak is el kell mesélnetek!</p>
<p>Hírük így a királyhoz is eljutott. Magához hívatta, és hosszú hetekig az udvarában tartotta őket. Maga is szándékozott lovagokat, fegyvereseket küldeni a Szentföldre. Hosszasan tárgyalt Simon lovaggal, kifaggatva a várható lehetőségekről, nehézségekről; kikérdezte, hogy milyen fegyvereket, felszerelést kell annak magával vinnie, aki oda készül. Végül, úgy két hónap múlva elbocsátotta, de rábízta őket kedves hívére, Loránd erdélyi vajdára.</p>
<p>Régi família sarja volt a vajda, felmenői még Árpáddal jöttek ki Szkítáiból. Büszkék is voltak rá! Mulatni, vadászni éppen úgy szerettek, mint hadakozni. Hatalmukat szívesen fitogtatták, és sokszor a királlyal is szembe szegültek.</p>
<p>Loránd vajda mégis bírta András király bizalmát. </p>
<p> </p>
<p> <a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span><em><strong>[1]</strong></em></span></a> <em><span>uralkodói rendelet, parancs</span></em></p>Én is híres lovag leszektag:www.erdelyimagyarok.com,2020-09-06:4464973:BlogPost:7438762020-09-06T15:00:00.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><br></br><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7848486653?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7848486653?profile=RESIZE_710x"></img></a></p>
<p>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p> </p>
<p>Mikor eljött annak az ideje, Juliette baroness Murat kastélyában…</p>
<p><br/><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7848486653?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7848486653?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></p>
<p>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p> </p>
<p>Mikor eljött annak az ideje, Juliette baroness Murat kastélyában megszülte leányát, aki szintén a Juliette nevet kapta a szent kereszténységben.</p>
<p>Rövid időn belül Eliabel egy fiúgyermeknek adott életet. Anyja családnevét bár megkapta, de rangot, címet, birtokot nem. Charles Costas-Konstantin de Marestin néven írták be az anyakönyvbe. Az anyja dajkaságra és nevelésre Juliettere bízta a gyermeket, ő pedig felment az apja, Marestin de Santon márki udvarába, ahol megismerkedett egy angol nemesemberrel, név szerint sir William Marshal báróval, és hamarosan feleségül ment hozzá. Sir William Marshal lovagi erényei révén vívta ki kortársai tiszteletét és irigységét, de lévén másodszülött fiú nem örökölt birtokot, csak üres bárói címet. Igaz, felmenői közt sok nevezetes ember volt, akikre méltán büszke lehetett, apai nagybátyja még a régenség is eljutott III. Henrik angol király kiskorúsága idején.</p>
<p>Costas sem örökölt ugyan a nevén kívül semmit, mégis nagyapja márkirangjának megfelelő nevelést kapott. Ameddig Murat kastélyában élt a plébános terelgette nyiladozó elméjét a krisztusi szeretet irányába, valamint az anyaszentegyház és annak főpásztora iránti engedelmességre. Később a betűvetésre-olvasásra is megtanította az élénk szellemmel megáldott gyermeket.</p>
<p>Elérve a 6-7 éves kort nagyapja felhívta az udvarába, hogy ott folytassa felkészülését a lovagi életre. Itt a márki udvarában és a környéken élő nemesek gyermekei két káplántól tanulták a kor megkövetelte ismereteket – a latin nyelvet, a matematikát, a matézist és a hit tételeit.</p>
<p>Costas édesanyja, Eliabel házban élve, sokféle emberrel ismerkedett, találkozott. Ilyen volt mindjárt Eliabel férje, mondhatni mostoha apja, bár nem igényelte ezt a titulust, William lovag, aki a harc mesterségére oktatta a fiúkat. A márki körében több nemes úr élt, valamint szolgák, személyzet sokasága, Volt ott egy olasz vívómester is, hiszen a vívás tudománya a legfontosabb tudni való a lovagi világban. Ezen módon alkalma nyílt a francia nyelven, anyanyelvén kívül megtanulni angolul, olaszul és természetesen latinul. A hadi tudományok ismeretének megszerzésében is jeleskedett. Nevelése szigorú, kemény, katonás volt, imigyen megszerezve mind azt az ismeretet, tudást és gyakorlatot, ami szükséges ahhoz, hogy ő is derék lovaggá váljon.</p>
<p>Costas ifjú lelkére nagy hatással voltak William lovag harci erényei, megjelenése, büszke tartása, hogy minden helyzetben feltalálta magát. Ilyen lovag szeretett volna lenni ő is! William Marshal volt a példaképe.</p>
<p>A többi fiúnak is megvolt a maga példaképe. Legtöbbnek valamelyik híresebb lovag, de olyan is akadt közöttük, akit a papi hivatás vonzott és a püspököt vagy egy szentéletű barátot választott példaképül. Elmenni a Szentföldre, harcolni a pogányok ellen, legyőzni a Gonoszt, teríteni a hitetlenek között, terjeszteni Krisztus igéit, kiszabadítani nőket a pogányok fogságából! - ilyen hőstettekre vágytak.</p>
<p>- Tudod, Juliette, én olyan híres lovag leszek, mint William – kérkedett Costas gyerekfejjel.</p>
<p>- És mit fogsz majd csinálni?</p>
<p>- Kiszabadítalak téged a mór fogságából, ha az elrabol! Kiszabadítalak, és te hálából megcsókolsz!</p>
<p>- Soha! Inkább visszamegyek a szerecsenhez!</p>
<p>A fiú megbántódott, elfordult és a könyöklőre támaszkodva nézte az erdő fölött szálló madarakat. „Ha madár lennék, én is elrepülnék, aztán nézhetne utánam ez az undok béka” – gondolta magában.</p>
<p>Juliette álldogált kicsit, aztán oda könyökölt Costás mellé.</p>
<p>- Nem is tudnálak a sok páncéltól megcsókolni.</p>
<p>- Beviszlek a váramba és ott levetem a vértet magamról.</p>
<p>- Akkor majd igen!</p>
<p>Erre mégsem került sor.</p>
<p> </p>Igyunk a szépségretag:www.erdelyimagyarok.com,2020-08-26:4464973:BlogPost:7434702020-08-26T12:54:52.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7620305067?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7620305067?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p><strong>Igyunk a szépségre</strong></p>
<p>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p>László alighogy…</p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7620305067?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/7620305067?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></strong></p>
<p><strong>Igyunk a szépségre</strong></p>
<p>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a> <span>)</span></p>
<p>László alighogy kialudta a mámorát az Erdő Népe közt töltött kaland után, felkereste Eliabel lakosztályát. Szívesen fogadta a lány, hellyel kínálta.</p>
<p>- Tölts bort! – szólt rá László a komornára. Eliabel pillantásával jelezte, hogy teljesítse a parancsot.</p>
<p>Juliette, a komorna serényen teljesítette is. A hűvös sarokból hozta a kancsót és tele töltötte a kupákat, közben vágyakozó pillantást vetett a királyra, majd ijedten lesütötte a szemét. Mégsem való, hogy egy közönséges komorna, legyen bár nemes ember lánya és akármilyen csinos is, a királyra vesse a szemét. László inkább érezte, mint meglátta a pillantást, de nem vette rossznéven. Sőt, elraktározta magában, hátha alakul később valami.</p>
<p>- Igyunk a szépségre! – emelte köszöntésre László a kupáját.</p>
<p>Csendült a kupa, folyt a beszélgetés, az ismerkedés. Eliabel gyermekkoráról mesélt, a hazai táj szépségéről, László pedig a hadi sikereiről. Gyorsan telt az idő, de a király hirtelen felállt, hogy menjen. Az anyakirálynő várta a trónteremben. Uralkodói teendők vártak rá. Juliette látva, hogy menni készül a király, kitárta az ajtót, és térdet hajtva félre állt. Kifele menet László visszaszólt, hogy este, éjfélkor visszajön.</p>
<p>- Várni fogjuk! – suttogta a komorna.</p>
<p>Éjszaka, alig kiáltotta el a strázsa a vár fokán az éjfélt, László már ott volt. Juliette engedte be, de Eliabel olyan mélyen aludt, hogy meg sem mozdult, mikor bementek a szobába.</p>
<p>- Ne keltsük fel, hadd aludjék! – szólott és kilépett a ruhájából.</p>
<p>A következő este ugyan így történt minden, s a rákövetkezőn is. A harmadik este aztán a lány kijelentette, hogy másnap már ébren lesz Eliabel.</p>
<p>- Honnan tudod? Boszorkány vagy?</p>
<p>- Nem vagyok boszorkány, de tudom! Elégedj meg ennyivel, Jóuram!</p>
<p>- Te, Juliette hol leszel?</p>
<p>- Én is itt leszek.</p>
<p>Ettől kezdve hármasban töltötték az éjszakákat - nagy egyetértésben. Juliette mint Afrodité felkent papnője bevezette Eliabelt a szerelem misztériumába. A király, a sietve, kapkodva elöltött pásztorórák után, életre szóló élményben részesült ezeken az éjszakákon.</p>
<p>Tartott ez a helyzet egy darab ideig, de sokáig nem maradhatott titokban. Botrány készülődött, különösen azután, hogy a király nemességet adományozott mindkét kedveltjének. Báróságot és hozzá szép birtokot.</p>
<p>Izabella királynő nagyon dühös lett, hogy éppen az udvarhölgyei közül választott újabb szeretőt magának a király és még bőkezűen meg is ajándékozta az ő rovására. Dühösen utasította az udvarmestert, sürgősen takarítsa el Eliabelt az udvarból. De még az országból vagy akár az életből is!</p>
<p>Mikor azonban reggel Konrád udvarmester gőgösen bevonult a lány lakosztályába, hogy elkergesse, azt üresen találta. Denis, a francia kukta ugyanis elárulta Juliettenek, hogy az udvarhoz gyanús, idegen, olasz szakács érkezett. Velence küldte…</p>
<p>- Kihallgattam, mit beszélnek. Nem tudták, hogy értek olaszul, pedig jól értek, nagyapám révén. Arról beszéltek, hogy mindkettőtöket meg fognak mérgezni, mert Szent Márk városának nincs szüksége egy balkézről való trónkövetelőre se itt az országban, se máshol.</p>
<p>Juliette azonnal felfoga, miről van szó, és hogy nincs veszteni való idő.</p>
<p>- Szerezz férfiruhát! És most siess, meg ne lássanak!</p>
<p>Kora hajnalban vadászok közzé keveredve hagyták el a várat. Öltözetük nem tűnt ki a többiekétől – könnyű vadászöltönyt viseltek, vadásztőrt és vékonypengéjű, egyenes kardot fegyverkén. A nyeregtáskába rejtve hozták magukkal, ami ékszerük, aranyuk, pénzük volt. Minden más holmit visszahagytak. A vadászokat kint az erdő fái közt elkerülték, és sebes ügetéssel estére már messze jártak. Így haladtak napokon, heteken keresztül. Út közben egyszerű házaknál álltak meg pihenni, enni, aludni. Rézgarassal fizettek a szolgálatokért, ne hagyjanak maguk után feltűnő nyomot, és ha kérdezték útjuk célját, az egyetemet említettek, ahova atyjuk óhajára igyekeztek.</p>
<p>Eliabel apja, Marestin márki birtokán találtak menedékre, dombok között, egy erdőtől védett kastélyban.</p>
<p> </p>A tusa elmaradtag:www.erdelyimagyarok.com,2020-07-15:4464973:BlogPost:7429712020-07-15T09:43:14.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/6896646471?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/6896646471?profile=RESIZE_710x"></img></a> (részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a></p>
<p> </p>
<p>A budai vár udvarán két dalia csattogtatta a kardját. Csak úgy szikrázott az acél!</p>
<p>-…</p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/6896646471?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/6896646471?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a>(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a></p>
<p> </p>
<p>A budai vár udvarán két dalia csattogtatta a kardját. Csak úgy szikrázott az acél!</p>
<p>- Támad! Támad! – kiabálta a harmadik, a vívómester – Véd! Jól van!</p>
<p>Folyt a tusa tovább. Hirtelen azonban egy nőkből álló csoport vonta magára a mester figyelmét, amint a sarok felől közeledtek. A királynő jött udvarhölgyeitől körülvéve.</p>
<p>- Látogatók jönnek. Lelkesebben folytassátok a vívást!</p>
<p>Nagy csattogást csaptak a kardokkal.</p>
<p>- Állj! Tiszteletadás!</p>
<p>A küzdőfelek abbahagyták a fegyvercsörgetést és lekapták a sisakjukat. A nők csapata közelebb ért, és a királynő felismerte a fiát.</p>
<p>- Felség! – bókolt feléje, s a kísérői utánozták a mozdulatot.</p>
<p>- Királynőm! – válaszolt László fejet hajtva. – Látom, új leány van hölgyeid között.</p>
<p>A királynő odafordult az említett szőke lányhoz, aki kecsesen bókolt a király felé.</p>
<p>- Felség! - dadogta és bájosan elpirult.</p>
<p>László megtudta, hogy franciaföldről került ide, Eliabel a neve, Marestin de Santon márki leánya, és távoli rokona - Capet ágon - magának a királynőnek, Anjou Izabellának.</p>
<p>A tusa folytatódott, de László figyelme elkalandozott, egyik hibát a másik után vétette, csak Eliabel szőke fürtjei, s tengerkék szeme járt a gondolataiban. Ellenfele ki is használta a lehetőségeket, és csak úgy csattantak a bevitt ütések László vértjén, sisakján.</p>
<p>- Elég! – kiáltotta vívómester. – Mára elég!</p>
<p>A küzdőfelek visszavonultak, és levetve a páncélzatot ki-ki ment a szállására.</p>
<p>- Albi fiam, jól vívsz, de jegyezd meg, hogy a király testét nem illetheted se fegyverrel, se mással! – dicsérte, s dorgálta tanítványát Pietro, a vívómester.</p>
<p>- Bocsánat, uram! Kegyelem szegény fejemnek!</p>
<p>- Ne siránkozz! A büntetést úgyis megkapod. Sisakban és nehéz vértben kiállsz velem a falakon kívül!</p>
<p>A legény elsápadt. Tudta, hogy ez szinte egyenlő egy kivégzéssel. Nem volt sem Budán, sem a környéken olyan vitéz, aki összemerné mérni fegyverit Pierto mesterrel.</p>
<p>Ezalatt László szobája ablakánál állva a most megismert lányra gondolt. Hiába terült el szeme előtt a Duna partja, a szemközti oldal mozgalmas lankája, csak a lányt látta. „Mint az érett kalász a haja, s mint a tengerszem szeme tükre” – motyogta magában. Megrázta magát, hogy szabaduljon a varázslattól – mert ez csak varázslat lehet!</p>
<p>- Hívjad ide Albit. Most! - kiáltott a szolga után - Akármit csinál, hagyja és jöjjön!</p>
<p>A szolga gyerek elrohant.</p>
<p>- Pietro mester! Hol van Albi? László herceg, vagy no, a király hívatja! Most, most! Jöjjön gyorsan Albi! Duhaj kedvében van a király!</p>
<p>- Megyek, küldöm! – indult a szállásra a mester. – A büntető tusa elmarad – dünnyögte halkan.</p>
<p>László türelmetlenül várta Albi érkezését, akit az erdélyi vajda ajánlott a király szolgálatába. Ő lett a harci tusák, vívások állandó társa, esti ivászatok és más férfias szórakozások szervezője és állandó résztvevője.</p>
<p>Könnyű vadász öltözéket öltöttek magokra, s csak egy vékony kardot csatoltak a derekukra. Így lovagoltak ki a várból a leengedett hídon át. Nem is figyeltek sem a tavaszi zsongás hangjaira, se másra, úgy eltöltötte őket a várható kaland izgalma. Alig trappoltak végig a hídon, egy három fegyveresből álló csapat is elhagyta a várat. A két kalandkereső anélkül, hogy kísérőiket észrevették volna, gyors ügetésre biztatták a paripáikat amint rátértek a mezei útra, s hamarosan beértek az erdőbe. Az ösvényen lassabban haladhattak, figyelmesen kellett lovagolni az útra hajló ágak miatt. Kis idő múlva nagyobb, kitaposott útra értek, ami egy szekértáborhoz vezetett a folyó parton.</p>
<p>- Mi ez? Hová hoztál?</p>
<p>- Felség! Engedelmeddel, jóuram! Voltunk már paraszt menyecskéknél, sváb faluban, kunszálláson, most olyan helyre hoztalak, ahol még nem jártál!</p>
<p>- Mondjad, hogy hova!</p>
<p>- A nomádokhoz, az Erdő Népéhez.</p>
<p>Alig léptek ki a tisztásra jött is elébük egy félmeztelen bozontos fejű ember. Albi a saját nyelvén szólt hozzá, s a férfi intett, hogy jöjjenek közelebb. Egy farönkre mutatott a tűz közelében, üljenek le oda. A tűz körül alakok sürögtek – húst sütöttek nyárson. Nyulat, mókust, madarakat. Vendégeiket is megkínáltak a hússal, borral. Még javában falatoztak, mikor nagy rikoltozás, kacagás közepette egy nyársra húzott vadmalacot hozott néhány vidám fiatal és feltették a tűzre.</p>
<p>Ezután a közjáték után a szekerek közül tarkaruhás lányok csapata jelent meg, és lassú táncba kezdett a dobok tompa ütemére. Iregtek-forogtak a tarka köntösök, röpültek a szoknyák, a kendők, hogy beleszédült az ember. Közben fiatal legénykék szorgalmasan töltögették a vendégek ivókürtjeit. Ahogy elverték éhüket, kedvük támadt beállni a táncoló közzé. Nem sok sikerrel járt a próbálkozás, s a táncosok szépen visszaterelték a mámorosan dülöngélő vendégeket a csutakhoz, üldögéljenek csak ott tovább, és nézzék a forgolódókat.</p>
<p>Egyszerre két lengén öltözött lány perdült elébük. Integetve hívtak őket maguk után, a szekerek felé. A szélárnyékba gondos kezek vastag, nagy birkabőröket terítettek a földre. Készen állott a hely a pásztorórára. A két dalia nem kérette magát!</p>
<p>A lányok ringatózva sétáltak vissza a táncolókhoz.</p>
<p>- Nos? – szólalt meg egyikük.</p>
<p>- Megivott egymásután három ivókűrt bort. Most alszik.</p>
<p>- Az enyém is.</p>
<p>A három lovas kísérő a szekértábor közelében, bokrok takarásában helyezkedett el. Innen jól megfigyelhették a tűz körül történteket. Látták, amint László és társa szorgalmasan ürítgette a kupát, és egyre részegebb lett. Mikor aztán a szekerek takarásában elnyomta őket az álom, a testőrök főembere megfújta a kürtöt, hogy jelezzen a várakozó hintónak, jöjjön a királyért.</p>
<p>A kürt szavára a tisztás kiürült. Eltűntek egy pillanat alatt a táncosok, a sürgő-forgó legénykék. Csend lett hirtelen, csak egy öreg anyóka maradt a tűz mellett, s a hamvadó zsarátban pattant fényesen egy-egy szikra.</p>
<p>Hamarosan megérkezett a hintó, s a két öntudatlan részeget beemelték, betakarták, s indultak, jussanak ki mielőbb az erdőből.</p>
<p>A testőrök jelenléte nem volt hiábavaló, mert előfordult, hogy a lerészegített vendégeiket ezek és hasonló vándorok kirabolták, és mikor mámorukból magukhoz tértek, egy szál pendelyben találták magukat az erdőben - a karavánnak pedig se híre, se hamva. Úgy elpárologtak, hogy sohasem bukkantak a nyomukra. Elvegyültek a környéken kóboroló többi nomáddal…</p>
<p> </p>
<p> </p>Ősszel érik a naspolyatag:www.erdelyimagyarok.com,2020-06-01:4464973:BlogPost:7405642020-06-01T15:06:11.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<h1><em><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/5489075095?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-left" height="461" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/5489075095?profile=RESIZE_710x" width="299"></img></a></em></h1>
<h1> <span style="font-size: 10pt;">Egyik nap - valamikor a hatvanas években - behívattak a párbizottsághoz. Ez akkoriban történt, hogy Ceausescu nemrég került hatalomra, és minden alkalmat megragadott ennek megerősítésére. Kicsitől nagyig mindenkit maga alá gyűrt. A párt élet-halál ura volt. Tőlem most azt akarták megtudakolni, hogy hogyan…</span></h1>
<h1><em><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/5489075095?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/5489075095?profile=RESIZE_710x" class="align-left" width="299" height="461"/></a></em></h1>
<h1> <span style="font-size: 10pt;">Egyik nap - valamikor a hatvanas években - behívattak a párbizottsághoz. Ez akkoriban történt, hogy Ceausescu nemrég került hatalomra, és minden alkalmat megragadott ennek megerősítésére. Kicsitől nagyig mindenkit maga alá gyűrt. A párt élet-halál ura volt. Tőlem most azt akarták megtudakolni, hogy hogyan is volt az, amikor a nagyapám aktív katonatiszt volt az első világháború idején és még utána is.</span></h1>
<p> Kérdeztem, mi a gond vele? Még negyvenháromban meghalt. Nem érte meg a „felszabadulást”, azaz a szovjet bevonulást. <br/> Valamint azt is elmagyaráztam, hogy tizenkilenc után már nyugalomba vonultan felesküdött a román királynak.<br/> Zavartan néztek egymásra az „elvtársak”. Nem tudták eldönteni, jó vagy rossz dolog a királyra hivatkozni. Igaz, román király!<br/> - Menjünk tovább! - javasolta egy kopasz férfiú. – Mi történt utána?<br/> - Visszavonult a birtokára és gazdálkodott – folytattam.<br/> - Szóval birtokos volt?<br/> - Nem sokáig, mert a bank a jelzálog miatt elárverezte a birtokot, csak a lakóház maradt meg.<br/> - Akkor miből élt? – faggattak tovább.<br/> - Beköltözött Nagyváradra és a nyugdíjából élt.<br/> - Honnan volt nyugdíja?<br/> - A román államtól.<br/> Ezen megint megrökönyödtek. Látva zavarukat, még megtoldottam egy adalékkal:<br/> - Miután meghalt, nagymamám utána hadiözvegyi ellátmányt kapott.<br/> - Hadiözvegyi?<br/> - Igen, úgy mondják: IOVR.<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> Kapta, ameddig élt. Ötvenháromig.<br/> - Hát, akkor ez így rendben van – motyogta csalódottan a bizottság elnöke.<br/> Gondoltam, most megúsztam. Jó, hogy nem érdekelte őket a tizenkilenc előtti időszak.</p>
<p> Nem mintha letagadni, vagy takargatni valóm lenne.</p>
<p> Nagyapám Montenegróban harcolt, és román fiút választott magának tisztiszolgának. Vele, Iuonnal történt Békéscsabán az alábbi sokat emlegetett eset. Az ezred Csabán állomásozott már jó ideje. A város is megszokta a katonákat, s ők is a várost. szinte minden bakának volt szép kedvese, sőt még a tisztek közül is egynek-egynek. Ebbe az idilli állóvízbe dobott követ Szarajevóban Gavrilo Principe. Az aggodalom, a bizonytalanság hullámai áradtak szerte az országban, s itt is Békéscsabán. Mozgósításról, háborúról beszéltek a csapszékektől az úri szalonokig. Hamarosan megérkezett az indulási parancs is az ezredhez és egy magasrangú tiszt a vezérkartól lelkesítő szózatot intézett a katonákhoz. Ebben szó esett a hazafiságról, bátorságról, kitartásról, harci szellemről. Este a szálláson kérdezte nagyapám Iuont, mit szól mindezekhez az új fejleményekhez a tábornok úr szavaihoz, a mozgósításhoz.</p>
<p>- Látod, Iuon fiam, mi minden történt egy pillanat alatt? Most minden megváltozik!</p>
<p>- Nem számít, ezredes úr, csak Csabán maradjunk!</p>
<p> A tisztiszolga óhaja azonban nem teljesült! Nem maradtak Csabán. A háború szele messzire sodorta őket. Együtt sodródtak egyik hadszíntérről a másikra, ahogy parancs megkövetelte, összekovácsolódva, egymást segítve, támogatva jóban-rosszban. Hol Iuon segítette ki a bajból az ezredest, hol az ezredes a pucert. Történt, hogy nagyapámat Iuon szabadította ki a romok alól egy tűzérségi támadás után, s olyan is, hogy nagyapám mentette meg a fiút a viperamarás következményeitől. Kiégette a sebet izzásig hevített késheggyel, mialatt az érzéstelenítést erős pálinka biztosította. Mire az alkoholmámort kialudta, a kígyóméreg veszélye is elhárult. Az idő, vagy a pálinka méregtelenítő hatása, s az időben jött segítség életet mentet…</p>
<p> Iuon „az ezredes úr” halála után is még évtizedekig járt hozzánk. Úgy látszik, szerette a tisztjét, hogy még a családjához is így ragaszkodott. Érdekes történetet mesélt egyik alkalommal, mikor már nagyobbacska voltam és megértettem, amit mondani akart. Így mesélt Iuon:</p>
<p><em> „Egy gyors vizű hegyi folyó partján táboroztunk. A másik parton a montenegróiak. Álló háború alakult ki: egyik sem bírt a másikkal, és egyik sem tudott a folyón átkelni, felette hidat verni. Az ezredes úr elküldött felfele a folyón egy kisebb csoporttal, hogy éjszaka úsztassunk le rönköket. Ezeken mentünk át, és leptük meg az ellenséget. Megadták magukat egyetlen puskalövés nélkül. Papír nem volt egyik csapatnál sem, s így egy fehér lepedőre írták a megadás okmányát”.</em></p>
<p> Ma is megvan ennek az úgynevezett „hadilobogónak” a fényképe.<br/> Ezeket a dolgokat ezért mégsem akartam elmondani a pártos „elvtársaknak”.</p>
<p> Ki tudja miért?<br/> Abban az évben, amikor ez a kikérdezés történt, ősszel még Iuon – már nagyon öregen – felkereste édesanyámat és egy kosárka finom, fanyar naspolyát hozott ajándékba.</p>
<p> Többet nem jött – biztosan elment felkeresni ezredes urát az égi garnizonban.</p>
<p><br/> *</p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span><em><strong>[1]</strong></em></span></a> <em>IOVR</em> - <em>Invalizi, văduve şi orfani de război (hadirokkant, hadiözvegy és hadiárva)</em></p>Visszatérő álmoktag:www.erdelyimagyarok.com,2020-05-09:4464973:BlogPost:7403482020-05-09T09:23:44.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4870356877?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-left" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4870356877?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p>Részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a></p>
<p><em> Gyorsan telt az idő az örökös vándorlás, gyakori hadakozás közben.…</em></p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4870356877?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4870356877?profile=RESIZE_710x" class="align-left"/></a></strong></p>
<p>Részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, megrendelhető: <a href="https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/">https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-a-zsarat/</a></p>
<p><em> Gyorsan telt az idő az örökös vándorlás, gyakori hadakozás közben. Minden percemet a herceg mellett töltöttem. Egy jurtában laktam vele, együtt ettem, együtt lovagoltam, s együtt harcoltam vele, ha arra sor került. Egymást védve bocsátkoztunk küzdelembe, pedig nem szorult védelemre, hiszen nálam vállasabb, termetesebb és fegyverforgatásban ügyesebb volt. Ki is vette a részét minden csetepatéból, én meg ott ugráltam körülötte, hogy a váratlan csapásoktól megóvjam, s inkább magam fogjam fel, minthogy neki baja essék.</em></p>
<p><em>A Kárpátokon túl sokszor keveredtünk ilyen-olyan fegyveresekkel harcba, de kivágtuk magunkat veszteségek nélkül. Legkeményebb küzdelmünk a Bodza hágónál adódott. Kucsmás, báránybőrbe öltözött fejszések támadtak ránk. Hosszú nyelű fejszéiket igen veszedelmesen forgatták. Számítottunk a támadásra, mikor az előőrseink jelezték az útra döntött fákat. Dühödten, fenyegetően rontottak ki az erdőből, de a nyilaink megállítottak a rohamot. Utána óvatosabban közeledtek, de gyalogosként hátrányba voltak velünk szemben, előreszegzett lándzsáink áthatoltak a báránybundán, s a harcnak hamar vége lett. Aki még életben maradt közülük, elmenekült. Legyőzhetetlen, félelmetes hírünket keltették, és több támadás nem is ért a hegyek közt.</em></p>
<p><em>A fejszések marcona, vad alakja sokszor kísértett később az álmaimban. Somon-bagsi úgy magyarázta, hogy bátorságomat erősítik a szellemek ezzel az álommal. Hogy máskor is így hadakozzam, ha szükség lesz rá. Sokszor volt később szükség erre a bátorításra!</em></p>
<p><em>Kunországon áthaladva mindig vigyázni kellett, mert hiába jelentette ki a törzsfőnök, hogy közöttük nincs mitől tartanunk, hiszen testvérek vagyunk, mégis az egész úton úgy kerülgettek a fegyveres lovasok, mint nyájat a csikasz. Néha messziről felénk nyilaztak, de kárt nem tettek senkiben, s a mi válaszunk sem maradt el. A mi nyilaink is éppen olyanok, mint az övékké, ezt belátták, s nem jöttek közelebb. Éjszaka már más volt a helyzet. A sötétet kihasználva a közelünkbe lopózkodhattak volna, ha nem vigyázunk éberen. Harcosaink felváltva őrködtek, de jól betanított lovainkra is számíthattunk. Hamar megérezték az idegen közeledtét, s horkantással jeleztek, vagy az első lábukkal kapálták a földet.</em></p>
<p><em>Hason kúszva igyekezett a közelünkbe jutni egyik éjszaka két merész fegyveres. Kesely, a herceg lova egyiket felrúgta, pedig nem is volt rugós fajta. Megrettent a váratlanul, lopva közeledő idegentől. Feljajdult a megrúgott ember, mire az őrök talpra szöktek, a betolakodók azonban a sötétben nyomtalanul eliszkoltak, csak egyikük fejfedője maradt a fű közt. Nem kunféle fejfedő volt. Másnap a fürkészek egy fiatal fiút hoztak Baján elé. Elmondta, egy ideje néhány idegen cselleng közöttük. Felismerte, hogy egyiküké lehet a sapka. Somon-bagsi megajándékozta a fiút a híreiért egy szálra fűzött farkasfoggal, tartsa távol tőle a gonosz erőket. A fiú megörvendett a kapott amulettnek és különös táncba kezdett, kezeit tenyérrel az égfelé fordítva. Somon-bagsi hasonló tánccal válaszolt. Mintha a fiú mozdulatainak tükörképe lenne. Egy hangos kiáltással fejezték be a táncot, s a fiú nagy szökésekkel elfutott.</em></p>
<p><em>- Mi volt ez, Somon-bagsi?</em></p>
<p><em>- Barátság-tánc. Ettől a pillanattól kezdve ez a fiú nekem barátom. Ez a barátság erősebb a testvériségnél is, és életünk végéig tart.</em></p>
<p><em>Este egy kis csoport fegyveres közelített a táborhelyünkhöz. Közülük kivált egy lovas, és bátran belovagolt a táborunkba. Sokal volt, Somon-bagsi új barátja. </em></p>
<p><em>- Az ajándékot viszonozni kell – szólott leszökve lováról. – Ha elfogadjátok, idehozzák a legények.</em></p>
<p><em>- Elfogadjuk!</em></p>
<p><em>Egy halottat hoztak elénk, s letették a földre. Nem volt a fején sapka.</em></p>
<p><em>- Mielőtt elszállt belőle rusnya lelke elmondta, azért küldték, hogy megölje a Turul nemzetség kánját – magyarázta Sokal. - Itt van köztetek a mondott kán?</em></p>
<p><em>- Engem nevezett így! – szólalt meg Tok-temür.</em></p>
<p><em>- Kísérjen a Végtelen Ég utadon!</em></p>
<p><em>- Mit mondott, ki küldte?</em></p>
<p><em>- Úgy mondta, a két lovag. Többet nem szólott.</em></p>
<p><em>- Somon-bagsi, gyere, nézd meg a halottat!</em></p>
<p><em>Nem talált nála se levelet, se más fontos dolgot, csupán a fegyverét és egy kis pénzes tüszőt, benne három nápolyi arany, három ezüst és egy félmarék rézpénz. Az övébe tűzött hegyes gyilok, éppen alkalmas fegyver egy orgyilkos számára.</em></p>
<p><em>- Lovagok és nápolyi aranyak! – kiáltott fel Baján. – Messziről jönnek ellenünk!</em></p>
<p><em>Ezekre a küzdelmekre jól emlékszem, s az útra a pusztán keresztül, de a hétköznapok, amikor csak mentünk napszám, ködbe borultak bennem. Kivel találkoztak Baján és a herceg, kivel egyezkedtek, tárgyaltak, nem tisztult ki a ködből, ami olyankor körül vett, ha próbáltam megfejteni a múltat. Somon a sámán, - aki most Somon-bagsi Baján parancsára - segít elűzni a gomolygó ködöket.</em></p>
<p><em>- Jos-bola, emlékezz most te magad! – hallom a hangját.</em></p>
<p><em>És emlékeztem! Sok mindenre. Egy-egy szóra, mozdulatra, vagy tájra, emberekre. Úgy indult, akár egy csörgedező kis patak, majd ahogy egyik gondolat hozta a másikat, úgy duzzadt rohanó folyammá. Közeli s távoli történések, események emléke borított be. Már nem kellett Somon-bagsit biztatnom, magam is látni kezdtem a múltat.</em></p>
<p><em><br/></em></p>
<p> </p>
<p> </p>Menedék a nádasbantag:www.erdelyimagyarok.com,2020-04-14:4464973:BlogPost:7401212020-04-14T17:59:01.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4422578426?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-full" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4422578426?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p>Kimerült lovas vágtatott be a városba, s egyenesen a fejedelemhez kért, s kapott bebocsájtást. Tatár hordák dúlásáról hozott hírt.</p>
<p>- Ez miattam van! – szólott Hulan nojon. – Büntetés, amiért nem mentem vissza, amikor az új kán üzent. Nekem a Horda nagykánja parancsolta, hogy kísérjelek, s védjelek, most más a kán, nem az,…</p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4422578426?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/4422578426?profile=RESIZE_710x" class="align-full"/></a></strong></p>
<p>Kimerült lovas vágtatott be a városba, s egyenesen a fejedelemhez kért, s kapott bebocsájtást. Tatár hordák dúlásáról hozott hírt.</p>
<p>- Ez miattam van! – szólott Hulan nojon. – Büntetés, amiért nem mentem vissza, amikor az új kán üzent. Nekem a Horda nagykánja parancsolta, hogy kísérjelek, s védjelek, most más a kán, nem az, akihez a hűség köt. Te is kán vagy uram, Tok-temür, és most hozzád köt a hűségem!</p>
<p>- Derék mongol vagy, Hulan nojon!</p>
<p>- Uram, ez most az én harcom. Összeszedem a harcosaimat, és kikergetem országodból Tokta gyülevész hadait. Nem igazi, hóditásra termett sereg ez, ahogy hírnök elmondta. Hódolt népek szedett-vedett csapata. </p>
<p>A katonák már megállapodtak, sokan közülük családot alapítottak, gazdálkodtak a fejedelemtől kapott földeken, birtokokon. Mégis, mikor a nojon hívta őket, megindultak, s a megszokott rend szerint csapatokba rendeződtek rövid időn belül. A beléjük nevelt vasfegyelem vezette minden mozdulatukat. Mindenki tudta a helyét a csapatban, s ezt nem felejtették el egyetlen pillanatra még álmukban sem. Egyetlen nap alatt felkészültek és két nap elég volt, hogy máris szembe kerüljenek az idegen csapatok országba behatolt részével. Azok nem vártak ilyen erős ellentámadást, s hamar megadták magukat.</p>
<p>Hulan nojon csapata tovább vágtatott a Szeret folyóig, és megtisztította a területet. Sok rabszíjra fogott fogollyal tértek vissza. Oroszok, lengyelek, vlachok, kunok alkották a foglyokat, csak épen mongol nem volt közöttük. Az a szokás dívott a kán hadirendjében, hogy a meghódított területekről származó katonákat a segédcsapatba sorolták be és őket küldték előre.</p>
<p>- Uram, kiűztük a martalócokat! – érkezett vissza Hulan nojon. – Nem voltak igazi harcosok. Egyesek még örültek is, hogy foglyul ejtettük őket, mert ilyen módon megszabadulhattak a mongolok kegyetlen szigorától. Mikor megláttak, eldobálták a fegyvereiket, s úgy iszkoltak előlünk, de elfogtuk őket.</p>
<p>A határmenti halászok idejében értesültek a támadásról. A halak vonulását követő három halász hozta a hírt. Ők több napi járóföldre eveztek volt fel a Szeret folyón, és akkor látták meg a lovasokat. Ahogy bírtak igyekeztek vissza, értesíteni a többieket. A halásztanya közelébe érve hangosan kiabáltak, hogy riasszák a társaikat. Tömös a halászbasa a hálóját javította kunyhója mellett, a kiabálásra leszaladt a vízpartra, s be is gázolt a jövevények elé, hogy lássa, mi történt.</p>
<p>- Mi a baj?</p>
<p>- Lovasok keltek át a két fűzfánál a folyón. Minden féle gyülevész fegyveresek. Ötször tízet számoltunk össze. Minket nem láttak, mert a parti bokrok alá bújtunk.</p>
<p>- Mondd tovább!</p>
<p>- Hallottuk a dobogásból, hogy utánuk még jönnek sokan. Nem vártuk meg őket, hanem a part takarásában leereszkedtünk a kanyarig, s ott beálltunk a sodrásba. Eveztünk, ahogy csak karunk bírta. Igyekeztünk haza, hogy hírt hozzunk.</p>
<p>- Derék dolog!</p>
<p>A halászbasa nem sokat teketóriázott, hanem a hajókra parancsolt mindenkit, öreget, gyereket, asszonyt, a holmit, aprójószágot, mindent, ami mozdítható volt.</p>
<p>- Ti hárman – szólott a hírt hozókhoz – menjetek elől, mutassátok az utat be a delta nádasaiba!</p>
<p>Ő maga hátra maradt, lássa, mi történik. Hagyta a csónakját lassan csorogni az árral, közben figyelte az elhagyott tanyát. Már közel járt a Dunához, amikor meghallotta a kiabálást. Rövidesen a füstöt, s a fellángoló tűz vörös fényét is meglátta. A martalócok kiabáltak mérgükben, hogy nem találtak semmit, s felgyújtották a kunyhókat.</p>
<p>Tömös megszaporázta az evezést, és hamarosan be is érte a többieket.</p>
<p>- Elvégeztetett! – mondta a közelében levőknek.</p>
<p>Jól ismerték a nádast, s hamarosan a rengeteg mélyén rátaláltak egy megfelelő tisztásra, ahol elég szilárd volt a talaj. Itt leltek menedékre, míg a vész elvonul, de sokan végleg ott maradtak a nádrengeteg védelmében. Itt folytatták életüket – halásztak, vadásztak, tartották állataikat, gazdálkodtak, őrizték őseik hitét, de ritkán merészkedtek a delta nádtengerén kívülre.</p>
<p> </p>Az Arany Horda úrnőjetag:www.erdelyimagyarok.com,2020-02-13:4464973:BlogPost:7401722020-02-13T15:18:03.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3860837447?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3860837447?profile=RESIZE_710x"></img></a></p>
<p><em>(részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, - megrendelhető:</em> <a href="http://undergroundbolt.hu"><em>undergroundbolt.hu</em></a><span><em>)</em></span></p>
<p> </p>
<p>Utolsó mozdulatokkal is végeztek, megigazították a nyergeket, Zárc, a szolga ellenőrizte a málhát, magukhoz vették a fegyvereiket, s éppen felültek…</p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3860837447?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3860837447?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></p>
<p><em>(részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, - megrendelhető:</em> <a href="http://undergroundbolt.hu"><em>undergroundbolt.hu</em></a><span><em>)</em></span></p>
<p> </p>
<p>Utolsó mozdulatokkal is végeztek, megigazították a nyergeket, Zárc, a szolga ellenőrizte a málhát, magukhoz vették a fegyvereiket, s éppen felültek volna a lovakra, mikor a hajnali páraködből egy lovas alakja bontakozott ki. Meglepődve hagyták abba, amit éppen csináltak. A most érkezett leszökve lováról megszólalt.</p>
<p>- Dénes deák vagyok. A vajda parancsára jöttem.</p>
<p>- S vajon miért?</p>
<p>- Hogy veletek tartsak az úton.</p>
<p>- A parancs, az parancs. Induljunk!</p>
<p>Némán lovagoltak, elől Somon-bagsi, mellette Jos-bola, mögöttük a deák, s leghátul az öszvéren Zárc. A deák nem sokáig bírta a némaságot, beszélgetni próbált, de csak egyszavas válaszokat kapott a kérdéseire. Azt is alig tudta meg, hogy ki az, aki mögöttük az öszvéren kocog. Igaz, őt sem kérdezte meg senki, miért is tart velük az egész hosszú út alatt. Ez kiderült kérdezés nélkül az első esti táborozásnál.</p>
<p> Amint lehaladt a nap, tábort ütöttek. Zárc igazi hozzáértéssel végzett el minden tennivalót. Sátrat nem állítottak, csak a szabad ég alatt pihentek a tűz mellett. A sátorral túlságosan megterhelték volna a málhás állatokat.</p>
<p>A naplemente fényét kihasználva, míg be nem állt az esti sötétség Dénes deák előszedte az írószereit, s sebesen nekifogott lejegyezni a nap kisebb-nagyobb eseményeit.</p>
<p>- A vajda parancsára jegyzem le, hogy mi történik napközben – mondta, látva a többiek kérdő tekintetét.</p>
<p>- A te dolgod!</p>
<p>- Ha visszajövünk, számot kell adnom mindenről a vajdának, vagyis egész pontosan Bajánnak.</p>
<p>Elhallgatták, amit mond, s tudomásul vették. A szolga rikoltása szakította félbe az egyoldalú beszélgetést. Jelezte, hogy kész az étel, ami a magukkal hozott szárított húsból és kölesből készült mongol szokás szerint.</p>
<p>Tudták, hogy hosszú út áll előttük, úgy is készültek. Vezetőt nem fogadtak, Somon-bagsi ismerte a vidéket, hiszen nemrég már megtette. Hiába ismerte azonban az utat, végül két év lett belőle, amire induláskor nem számítottak. Tokta kán soha nem ott volt, ahol gondolták. Mire a jelzett helyre értek, már tovább ment. Állandóan járta a birodalom határait, a csatatereket. Hol Moszkvát, Szuzdalt<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> dúlta, hol a Kaukázusban hadakozott. Egy kisebb udvart (ordát<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span>[2]</span></a>) vitt magával, testőröket, szolgákat, három-négy ágyast. A fővárosban ritkán időzött. Ott Maria khatún uralkodott a népes, saját orda felett nagy hozzáértéssel, rátermettséggel. II. Andronikosz császár leányától ezt el is lehetett várni, hogy az udvari világban feltalálja magát.</p>
<p>Ő maga IX Mikhael baszileusz féltestvére volt. Máriát a császár első ágyasa szülte, nem sok idővel Mikhael világra jötte után. Mikhael édesanyja Anna hercegnő volt, Lászlónak, a magyarok királyának nőtestvére.</p>
<p>Persze ez nem sokat jelentett Maria khatún számára, de azért vendégül látta a küldötteket. Kaptak egy jurtát az orda szélén, közel az őrök szállásához. A biztonságuk, vagy irántuk való bizalmatlanság lehetett ennek az elhelyezésnek az oka. </p>
<p>- A khatún nem kedvel minket, de nem is igen törődik a sorsunkkal – jegyezte meg igen találóan a deák.</p>
<p>- Törődj a magad dolgával! – hörrent rá Somon-bagsi. – Te csak jegyezgesd, mit eszünk, mit iszunk, hol hálunk. A többi nem a te dolgod!</p>
<p>Nem tudott a bagsi megbarátkozni a száz féle színű deákkal. Hol talján, hol magyar, máskor kun, vagy lengyel. Annyi féle, ahány emberrel szóba áll. Hogy is tudott Baján megbízni benne? Biztos tudja, mit csinál, kiben bízik meg és kit mivel bíz meg. Ő a törzsfő, még ha most helytartó is a neve. Ezeken mélázott Somon-bagsi, de nem szólt egy szót sem, reggel pedig megjelent a khatún jurtája előtt, kérte, fogadná egy rövid időre.</p>
<p>- Mária khatún, az Arany Horda úrnője vár rád! – kiáltotta egy szolga a földön ülve várakozó bagsinak. – Igyekezz, ne várakoztasd!</p>
<p>A kán első felesége szolgáló lányaitól körülvéve ült a bejárattal szemközt egy kereveten. Egy kis ideig csendben várakozott, majd a szemeit a földre szegző, előtte állót felszólította, hogy beszéljen.</p>
<p>- Köszönetet mondok a vendégszeretetedért, nagyasszonyom! Az egész telet itt töltöttük, elláttál mindennel, ami kell. Nem szeretnék visszaélni jóságoddal, engedj utamra, keressem fel a kánt valamelyik táborában.</p>
<p>- Más kérésed nincs? Hangodból hallom, hogy van! Beszélj!</p>
<p>- Szeretnék Mikhael baszileusz elé járulni.</p>
<p>- A testvéremhez akarsz menni Konstantinápolyba?</p>
<p>- Ha segítesz, nagyasszony!</p>
<p> Palotabéli ember jelent meg a konstantinápolyi vendégfogadóban, és sokáig pusmogott a gazdával. Vacsorára is ott maradt. Bőséges és ízletes vacsorával szolgált a gazda váratlan vendégének. Búzalepényre rakott levendulás-narancsos szarvashús képezte a fő fogást. Mind emellé a szakács foghagymás kásával és fenyőmaggal töltött szirti galambot, valamint borban főtt mézes császárgombát is tett az asztalra. Az egészet jó szamoszi bor koronázta meg. A gazda személyesen hozta fel a pincéből. Meg kell becsülni a palotabéli embereket. A fáradtság busásan megtérül a kedvezmények és kiváltságok révén.</p>
<p>- Az előkelő vendégedet, a barbár herceget keresem – közölte, miután elverte az éhét, a fogadóssal az idegen.</p>
<p>- Ott vannak! Látod?</p>
<p>Bókolva, hajlongva lépett oda Jos-bola kis csapatához az idegen. Idegenkedve fogadták.</p>
<p>Itt a császár városában hercegnek tartották Jos-bolát, bár ő maga ezt távolról sem így gondolta. Testőr, hadapród, bizalmas társ igen, és most a fejdelem személyes képviselője.</p>
<p>A khatún levelét akarta az idegen. Előbb nem akarták odaadni neki, hiába mondta, hogy ő beviszi a palotába, és átadja a baszileusz bizalmas emberének. Nem adták. Ígért érte aranyat, majd fenyegetőzött, hogy a katonákkal elfogatja őket, mint kémeket.</p>
<p>- Nem véd meg a leveletek, mert Maria <span>Palaiologina visszaadta a lelkét a teremtőjének. Gyermekszülésbe halt bele. </span></p>
<p><span>- Ha ez igaz, miért kínáltál a levélért aranyat?</span></p>
<p><span>Hosszas vita után mégis megkapta lovag a levelet.</span></p>
<p><span>- Ennek az óntányérnak a hátuljára írd rá a késed hegyével, hogy megkaptad. Írjad: „Maria hercegnő levele nálam, Leopoldus lovagnál van”.</span></p>
<p><span>- Úgy, és most fizesd ki a fogadósnak a tányér árát!</span></p>
<p><span>A hamis levél és rajta a pecsét természetesen a deák munkája volt.</span></p>
<p><span>Reggel, alig virradt szedelőzködtek, s amint kinyitották a városkaput, elhagyták a várost.</span></p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <em>Orosz fejedelemség a 13. században</em></p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span>[2]</span></a> - <em>orda – a kán állandó udvara</em></p>
<p> </p>Állj az én szolgálatomba!tag:www.erdelyimagyarok.com,2020-02-01:4464973:BlogPost:7400762020-02-01T14:22:50.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3843038347?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3843038347?profile=RESIZE_710x"></img></a></strong></p>
<p>(részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, mely megrendelhető: <a href="http://undergroundbolt.hu">undergroundbolt.hu</a><span>)</span></p>
<p> </p>
<p>Magányos vándor cammogott, fáradtan húzta a lábait a házak közti szűk sikátorban. Bár a házak csak nemrég épültek, hisz’ a negyed maga is egészen új volt,…</p>
<p><strong><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3843038347?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3843038347?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a></strong></p>
<p>(részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, mely megrendelhető: <a href="http://undergroundbolt.hu">undergroundbolt.hu</a><span>)</span></p>
<p> </p>
<p>Magányos vándor cammogott, fáradtan húzta a lábait a házak közti szűk sikátorban. Bár a házak csak nemrég épültek, hisz’ a negyed maga is egészen új volt, mégis már magán viselték a város minden kellemetlenségét: bűzlő csatorna az út közepén, a porban hentergő macskák, kutyák, melyek nem átallottak a lábadhoz kapni, ha közelmentél hozzuk. Dologtalan ingyenélők támasztották a falat szemökre húzott fejfedővel, üvöltve hancúrozó gyerekek rohangáltak, hogy szinte leverték a lábáról az idegent. A vándor nem törődött velük, a csúfolódásaikkal sem, ahogy utánozták sántálva fáradt lépteit. Különben nem volt feltűnő errefelé a magányosan bandukoló vándorember.</p>
<p>Mesterségének ismert jelképeit magán viselte – tarisznyájából jól láthatóan kikandikáltak a holló- és lúdtollak, övére akasztva pedig ott fityegett a kalamáris.</p>
<p>Régi ismerős volt őkelme: Dénes deák. Messzire került Sándor gazda tanyájától. Akármennyire is figyelmen kívül hagyta a csintalan gyereksereget, amint a sikátor végére ért, váratlanul elkapta egyikük grabancát.</p>
<p>- Merre lakik Pietro Todi a kőfaragó? – kérdezte a meglepődött gyermeket, s közben jól megrázta, hogy vegye komolyan a kérdést. </p>
<p>- Jaj, a karom! Jaj, a nyakam! Engedjen el!</p>
<p>- Kérdeztem valamit!</p>
<p>- Jaj, mondom, mondom, csak engedjen el!</p>
<p>- Menj előttem, s mutasd az utat – parancsolta aztán, de a grabancát nem engedte el.</p>
<p>Sokáig mentek a tekergő utcákon, míg kiértek a kőfaragók negyedébe. Egy kapu előtt megállott, s bekiabált magas kamaszhangján.</p>
<p>- Domnu Pjetru!</p>
<p>- Kit keresel? – nyitotta ki a kaput egy köpcös bőrkötényes férfi.</p>
<p>- Dénes vagyok, és messer’ Alessandrotól hoztam üzenetet – fordította olaszra a szót.</p>
<p>Pietro Todi nagy ovációval fogadta a kijelentést és heves temperamentumát igazolva megölelte a deákot, hogy ropogtak a csontjai. A gyermek csak bámulta, hogy milyen nyelven hadarnak ketten, hadonászva, nagyokat kacagva.</p>
<p>- Mit állsz itt? – szólt rá Dénes deák. – Itt van a szolgálatodért egy rézgaras, és most menj dolgodra!</p>
<p>- Okos ember vagy uram és erős! Végig cipeltél a városon, minden emberrel megérted magad. Velem a csavargóval, a boltossal, a katonával, még ezzel a taljánnal is. Szeretnék a szolgád lenni!</p>
<p>- Minek nekem szolga? Mit tudnál értem tenni?</p>
<p>- Ismerem jól a várost, ami neked idegen. Ismerek mindenkit: fiúkat, lányokat, kereskedőket, katonákat, urakat, szolgákat, még a városon kívül tanyázó kunok közül is sokat. És vinném a szerszámaidat, tarisznyádat.</p>
<p>- Jól van!</p>
<p>Pietro, a kőfaragó odaadott nekik egy kamrácskát a műhely mögött. Dénes deák a holmijával éppen elfért, s Malaj, az új szolgagyerek a műhely sarkában kapott egy vackot.</p>
<p> </p>
<p>Kőfaragó Pietro Todi bejáratos volt a fejedelmi udvarba, ismert szinte mindenkit, és Dénes deáknak megígérte, hogy bemutatja az udvari írnoknak, az ujgurnak.</p>
<p>- A kán udvarából hozta a vajda. Hasznos munkát végez. A fejedelem levelezését.</p>
<p>Az ujgur szívesen fogadta a deákot, kérte a fejedelmet, engedje, hogy mellette dolgozzon, segítsen a munkájában. Különösen, mivel Dénes deák tudott latinul, s még vagy 5-6 nyelven - az országban és a szomszédban élő népek nyelvén. Az írnok ellenben a mongol és török nyelven kívül csak most tanulta az ország, a palota beszédét. Mikor ezt meghallotta Baján, magához hívatta.</p>
<p>- A nagykán, a mongolok nyelvét ismered? – kérdezte mongolul.</p>
<p>- Jól ismerem és beszélem – válaszolta ugyan azon a nyelven.</p>
<p>- Jól tudom. hogy dózse Pietro de Gradenigo embere vagy?</p>
<p>- Mindent tudsz, asszonyom!</p>
<p>- Állhatsz az én szolgálatomra is.</p>
<p>- Állhatok…</p>
<p>- Önként!</p>
<p>A deák hallgatott, várta a folytatást. Baján is hallgatott, várta a választ.</p>
<p>- Fizetést ne várj, de a hálám lehet többet ér majd bármennyi aranynál.</p>
<p>- Rendelkezz velem, úrnőm!</p>
<p>Baján összehúzott szemmel nézett rá. Vajon őszintén mondta, vagy csak be akarta fejezni a beszélgetést. Vagy valami hamisság van a szavai mögött? Aztán elhatározásra jutott.</p>
<p>- Készülj útra! Hosszú útra.</p>
<p> </p>Keresztelő a szállásontag:www.erdelyimagyarok.com,2020-01-05:4464973:BlogPost:7396862020-01-05T11:36:45.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<h1><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3802427913?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-full" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3802427913?profile=RESIZE_710x"></img></a></h1>
<p>(részlet a <strong>Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát</strong> című regényből – megrendelhető: <a href="http://undergroundbolt.hu">undergroundbolt.hu</a>)</p>
<p> </p>
<p>Megérkezett a király a szállásra. Csak testőrei kisérték és a nádor. A testőrök csapata szép száll, válogatott daliákból állott, Bese…</p>
<h1><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3802427913?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3802427913?profile=RESIZE_710x" class="align-full"/></a></h1>
<p>(részlet a <strong>Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát</strong> című regényből – megrendelhető: <a href="http://undergroundbolt.hu">undergroundbolt.hu</a>)</p>
<p> </p>
<p>Megérkezett a király a szállásra. Csak testőrei kisérték és a nádor. A testőrök csapata szép száll, válogatott daliákból állott, Bese<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> nemzetségéből. Örömest táncoltatták remek paripáikat, és fitoktatták lovagló tudományukat. Viseletük vállukat fedő kacagány, rangjuk szerinti nemes prémből, és bőrveretes mellényből készült; varkocsba fonott hajuk hátul kilógott a bivalybőr sisak alól. Karjuk szabadon maradt, hogy fegyverfogásukat ne akadályozza. Fegyvereik csupán íjat, vashegyű pikát és görbe kardot tettek ki. Erejük, gyorsaságuk, vadságuk helyettesített minden más fegyvert, hadi eszközt. Királyukért tűzbe mentek volna!</p>
<p>A délceg, fiatal király kitűnt közülük.</p>
<p>- Keresztelőre jöttünk! – kiáltotta László, a kunok ura, aki negyedik ezen a néven, a magyar trónon. – Papot is hoztunk. Meg akarom a fiamat kereszteltetni Krisztus nevében! - kiáltotta nagy hangon.</p>
<p>A lováról le sem szállva intézkedett.</p>
<p>A kisdedet anyja karján elébe hozták. Ekkor szökött le csak a nyeregből, és széles mosollyal az arcán átvette gyermekét.</p>
<p>Hozták a papot is. Barna darócköpenye, csuhája alig különbözött a puszta barna homokjától. Ügyesen beleolvadt környezetébe, nem tűnt ki, nem tündökölt, nem kérkedett, csak ott volt, ahol lennie kellett. A páter az egyszerű nép fiai közül került ki, igénytelen egyszerűséget megtartotta, sohasem feledve el, honnan jött és hova tartozik. A nép nyelvén beszélve hirdette Isten igéit a félpogány kunok és más ide-oda vándorlók között.</p>
<p>A kun nyelvet elsajátítva könnyen beszélgethetett a gyermekekkel, szolgákkal, asszonyokkal és megtanította nekik anyanyelvükön a Miatyánkot - <em>Bezen attamaz<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span><strong>[2]</strong></span></a></em>…</p>
<p> Először László gyermekét keresztelték meg, belemerítve a folyó vizébe, ezzel emlékezve a Jordánban történt keresztelőre, mely ezerháromszáz éve esett meg.</p>
<p>- László fia Tihamér, keresztellek én téged… - mondta fennhangon a pap a megszabott minta szerinti szavakat.</p>
<p>- Ámen! – mondta rá László.</p>
<p>Utána a nádor következett. Kicsit szabódott, de aztán mégis bement a vízbe. A csuhás háromszor nyomta a víz alá a fejét, mialatt az Írás szavait idézte: „és megkeresztelkedének az Úr Jézus nevében”. A nádor kijött a folyóból és fennhangon kiáltotta, hogy a körülállók jól hallhassák:</p>
<p>- Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében!</p>
<p>Utána sorra mentek a kunok, harcosok, pásztorok, asszonyok, gyerekek közöttük Jos-bola is, és kijőve a vízből, hangosan ismételték a nádor szavait, hogy zengett a határ.</p>
<p>- Kiengeszteltük a kőházak híveit! – jegyezte meg László, mikor a szertartás után visszahúzódott feleségévek és kicsi fiával a sátrába. Csak ők hárman – akár az a szegény, űzött, üldözött család az istállóban. A kevély, büszke nagyúr most éppen olyan űzött, üldözött volt. Az ország hatalmasságai, a bárók, főpapok gyűlölték és félték, elveszejtésén munkáltak. Országa, népe sorsának súlyát hordozta hátán. Gyermeke jövője is aggasztotta, aki király fiaként hercegnek született, aki nagy lehetőségek és nagy bukások várományosa.</p>
<p>- Az Örök Kék Ég vigyázzon rá! – fohászkodott ősei módján Baján, megérezve László súlyos gondolatait.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <em>jelentése: karvaly, kánya</em></p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span>[2]</span></a> <em>A Kun-Miatyánk kezdő szavai</em></p>Megjelenttag:www.erdelyimagyarok.com,2019-12-09:4464973:BlogPost:7399852019-12-09T10:36:40.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p>Megjelent könyvem címe: „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát”.</p>
<p>A történet a 13 - 14. században zajlik. A könyv gondolata abból született, hogy a Képes Krónika leírva Emese álmát, így ír: „álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében”. Ehhez a mondához fűződik az Árpád-ház férfiágon való kihalásának említése imigyen: „Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt” – mondá Ákos nembéli István, mikor…</p>
<p>Megjelent könyvem címe: „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát”.</p>
<p>A történet a 13 - 14. században zajlik. A könyv gondolata abból született, hogy a Képes Krónika leírva Emese álmát, így ír: „álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében”. Ehhez a mondához fűződik az Árpád-ház férfiágon való kihalásának említése imigyen: „Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt” – mondá Ákos nembéli István, mikor András királyt búcsúztatta 1301 januárjának 14. napján.</p>
<p>Én ezt vitatom! Átböngésztem sokszáz oldalt, régi és újabb írásokat és meggyőződésemé vált, hogy nem csak voltak „atyai ágon” leszármazottai Árpád nemzetségének, hanem uralkodtak is a maguk teremtette fejedelemségben.</p>
<p>Nos, erről szól a regény.</p>
<p> </p>
<p>Kiadó: Underground Kiadó - Papír alapú és e-book formában is megjelent.</p>
<p>Megrendelhető: <a href="http://undergroundbolt.hu">undergroundbolt.hu</a><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3761977507?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3761977507?profile=RESIZE_710x" class="align-full"/></a></p>(krónikát írunk, emlékezünk)tag:www.erdelyimagyarok.com,2019-11-27:4464973:BlogPost:7398732019-11-27T12:53:29.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p></p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3738139861?profile=original" rel="noopener" target="_blank"><img class="align-center" src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3738139861?profile=RESIZE_710x"></img></a> Ha krónika, akkor történések emlékezetének fűzére.</p>
<p> Vérzivataros száz év<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> emlékei törnek fel tudatom mélyéből! – kezdett mesélni kedvesem a múltról, amit a családi emlékezet ma is őriz. - Elsorolni is hosszas, mi minden történt ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a…</p>
<p></p>
<p><a href="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3738139861?profile=original" target="_blank" rel="noopener"><img src="https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/3738139861?profile=RESIZE_710x" class="align-center"/></a>Ha krónika, akkor történések emlékezetének fűzére.</p>
<p> Vérzivataros száz év<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span>[1]</span></a> emlékei törnek fel tudatom mélyéből! – kezdett mesélni kedvesem a múltról, amit a családi emlékezet ma is őriz. - Elsorolni is hosszas, mi minden történt ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a történészek. Én csak emlékeket gyűjtögetek. Mindennapi emlékeket, apró történeteket, mely velünk, a családdal, s a köröttünk élőkkel esett meg. Történeteket, melyeket felmenőimtől hallottam, vagy magam éltem meg.</p>
<p> Székelyföldön élő szüleim, nagyszülei és a többi közeli-, távoli rokonaim keményen megszenvedték szülőföldjük elcsatolását. Nagyapám végig harcolta a Világháborút, ott volt Isonzónál, a piavei csatákban. Megsebesült, kitüntették és mikor hazajött, nem volt hazája! Elvették… A város minden sarkán a román trikolor lengedezett a szélben, a hivatalokban románul szóltak a belépőhöz, a sarki rendőr nem értette a magyarszót, ha valamiért hozzá fordultál…</p>
<p> A régi munkahelyén, a vasútállomáson forgalomirányitó volt a háború előtt. Amint számba vette a családját, s otthonát, jelentkezett az állomásfőnöknél, hogy venné fel a munkát. Alig akartak szóba állni vele, mondván, amig nincs meg a nyelvvizsgája és nem esküdött fel a román királyra, addig pedig nincs mit keresnie a vasútnál!</p>
<p> Nehezen ment a román nyelv tanulása, hiszen az se volt, aki tanítsa. Goldstein, a fűszeres segítségével sikerült valamilyen alapszintű tudást szereznie. Zárás után, esténként a bolt hátsó szobájában egy asztali lámpa gyenge fényénél tanulta naponta egy órán át a nyelvet. Tankönyv, vagy más ilyesmi nem volt, s ezért az újságból kerestek egyszerűbb mondatokat, amit nagyapa megtanult kívülről.</p>
<p> Háborús élményei, s hazaérkezése örökös témája volt az esti beszélgetéseknek egész életében. Unokái több-kevesebb érdeklődéssel hallgatták a szavait, de ha feltették a kérdést, hogy „hogy is volt Doberdónál?” – belefogott a mesélésbe.</p>
<p>- Mit tudjátok ti, mi volt ott! Mit tudjátok, mi a géppuskatűz, vagy az aknatűz, mi a gránát sivítása! Úgy vijjog a gránát, mint a sas, és egyre erősebben, ahogy közeledik, s akkor, bumm! Becsapódik, s körülötte csak pusztulás.</p>
<p> Mesélt, mesélt, s a történetei nyomán megelevenedtek a fronton harcoló, de sokszor éhező, fagyoskodó katonák, fejük felett az állandó veszély, a bombák, gránátok, nem beszélve a gyilkos rohamokról. A lövészárkokban töltött nehéz időkről, a társakról, akik mellette küszködtek, s azokról akiket találat ért és ott haltak meg a szemeláttára, de nem segíthetett. Beszélt apró örömeikről, egymásrautaltságukról, a bajtársiasságról. Végül a rettenetes csalódásról, a döbbenetről, hogy mikor véget ért a háború, és bár ők, akik egy végig helyt álltak, nem hátráltak, le kellett a fegyvert tenniük.</p>
<p> Megjegyzés: <em>1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül álltak.<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span><strong>[2]</strong></span></a></em></p>
<p> Azt mondják, a történelem ismételi önmagát. Nálunk a családban minden esetre ez így van. Ugye, nagyapa megjárta a hadak útját, s mikor hazatért odalett a hazája, szülőföldje. Ugyan igy járt a fia is huszonöt évvel később! Végig harcolta hazája védelmében a II. Világháborút, fogságba esett, megszenvedte a hadifogság minden nyomorát – az éhséget, a hideget, a járványokat. S mikor hazajött, mit talált? Elveszett családja, elveszett hazája!</p>
<p> Kicsi gyermek voltam, amikor hazajött, alig emlékszem rá, de szomorú szemei máig előttem vannak.</p>
<p> A száz év átdübörgött hazám felett, romba döntött hiteket, életeket és senki sem fogta meg a kezünket, egyedül hagytak bajunkban. A költő szavai jutnak szembe:</p>
<p>„<strong><em>Kicsi húgunk, te drága! M</em></strong><strong><em>agadra hagytunk Tégedet …</em></strong></p>
<p><strong><em>Keresztútján a művelt világnak </em></strong><em><br/> <strong>Magadra hagytunk Tégedet.”</strong><a href="#_ftn3" name="_ftnref3"><span><strong>[3]</strong></span></a></em></p>
<p style="text-align: center;"> *</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a> <em>1<span>920. június 4-én 16:32-kor írták alá a</span> trianoni</em> <span><em>békediktátumot</em></span></p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span>[2]</span></a> <em><a href="https://honvedelem.hu/hatter/olasz-front-ahol-harom-es-fel-even-keresztul-aratott-a-halal/">https://honvedelem.hu/hatter/olasz-front-ahol-harom-es-fel-even-keresztul-aratott-a-halal/</a></em></p>
<p><a href="#_ftnref3" name="_ftn3"><span><em><strong>[3]</strong></em></span></a> <em>Ramón Cue S.J. (1914- 2001) mexikói költő verse</em></p>
<p> </p>Tihamér hercegtag:www.erdelyimagyarok.com,2018-11-03:4464973:BlogPost:7231402018-11-03T19:40:50.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><strong><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543957353?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543957353?profile=original" width="95"></img></a></strong></p>
<p><u>Előzmény</u>: a püspökladányi Irodalmi Kávéház szervezésében sor kerül egy vitaestre. Az elhangzandó eladás szövege következik lennebb:</p>
<p><em> (Jacques Le Goff<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span><strong>[1]</strong></span></a> mondotta: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az…</em></p>
<p><strong><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543957353?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543957353?profile=original" class="align-full" width="95"/></a></strong></p>
<p><u>Előzmény</u>: a püspökladányi Irodalmi Kávéház szervezésében sor kerül egy vitaestre. Az elhangzandó eladás szövege következik lennebb:</p>
<p><em> (Jacques Le Goff<a href="#_ftn1" name="_ftnref1"><span><strong>[1]</strong></span></a> mondotta: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket.)</em></p>
<p>Előre bocsátom, és nem mentegetőzésképpen, hanem csak miheztartás végett, hogy teljes mértékben a szakmán kívülálló vagyok, még csak amatőr történész sem, csak olvasó és érdeklődő ember. Olvasgatva a hozzáférhető írásokat, tanulmányokat egyre több kérdés és kétség merült fel. Tényeket, eseményeket, neveket illetően. Lehet, hogy a következők során a sokunk által jól ismert tényeket, eseményeket is felemlegetek, de erre szükség van, hogy a kusza és homályos összefüggések tömegében egy kis világosságot vigyünk be.</p>
<p>Vágjunk bele! Kezdem egy történelmi ténnyel és mindjárt több olyan zavaró dologra akadunk, melyeket érdemes kicsi boncolgatni. 1290-ben, Körösszegen meggyilkolták IV: (Kun) Lászlót Magyarország koronás királyát, a kunok nagyfejedelmét. Azt tartják, hogy kunok voltak a gyilkosai. A nevüket is megnevezik. Árboc, Törtel, Kemencs (v. Kemence). Nekem itt mindjárt bajom van ezekkel a nevekkel. Benyomásom szerint kitalált nevek, és később hozták összefüggésbe a királygyilkossággal. Kiknek volt ez az érdeke? Csak sejtésem van róla. De ezt később…</p>
<p>Előbb szeretném boncolgatni a neveket. Árboc – Mo. abban az időben nem volt ismert ez a műtárgy. Se mint hajóárboc (nem nagyon voltak vitorlások), se zászlótartó nem szerepel a korabeli szövegekben. Ellenben törökül az „árbuz” görögdinnyét jelent, (angolul „watermelon”), románul is „harbuz”. Mi köze egy ilyen névnek az akkori kunokhoz? Minden esetre a dinnye hihetőbb az árbocnál. Törtel a másik. Tört-oyul jelentése öt fiú, vagy ötödik fiú. Egy régi kun település, a Ceglédi Járásban is ezt a nevet viseli. A Kemencs név kicsi íjat jelent. Ezeket akár el is fogadhatom. A korabeli feljegyzések úgy emlegetik őket, mint Árboc és unokái. Valószínűtlen a nagy korkülönbség miatt. Esetleg unokaöcsei lehettek. Levéltári szövegben <em>duos nepotes</em> szó szerepel.</p>
<p>Itt van továbbá Zeyhan neve, vagy más átiratban Zehanus Leváltári adat említi ekképpen: <span><em>Szeján (Zehanus, Zayhanus, Zelianus<strong>).</strong></em> Van olyan adat, mely a gyilkosok között említi ezt a nevet is. Bonyolítja a kérdést, hogy Kun Erzsébet édesapjának egy Seyhan nevű törzsfőt tartanak. Abban az időben, ezt ne feledjük több személynek is ez lehetett a neve. (Pl. Zayhan comes fiai mint pozsegamegyei birtokosok voltak említve egy 1321-es okiratban).</span></p>
<p><span>De miért is zavarnak engem a nevek? Nagyon mesterkéltnek látom őket. A három nevet a Budai Krónikában találjuk, de a krónikairó vajon honnan nyerte az értesülését? Valószínűleg Ladomér esztergomi érsek jelentéseiből, melyet a pápának küldött.</span></p>
<p><span>Elgondolkoztató, hogy a Tarih-i Üngürüsz (Magyarország története) – oszmán-török krónika a XVI-ik századból – szerint a mongolokkal vívott csatában vesztette életét a király. Hasonlót említ a kassai Magyar Krónika. Akár igaz is lehet ez a változat.</span></p>
<p><span>Külön foglalkoztat Mizse nádor szerepe. Kegyetlen bosszút áll a gyilkosokon egyfelől , kiirtva az egész családot – hogy írmagjuk se maradjon! Másfelől pedig kijelenti, a csecsemők ártatlanok! (l.</span> <em>Mizse nádor esküje</em> <span>- történelmi színmű). Későbbi szerepe sem egyértelmű – előbb III. András híve, majd ellene fordul. Erőszakoskodásre kapható, elmarasztaló kép bontakozik ki róla a korabeli iratokból. (l. Wertner Mór) Akár az is lehetséges, hogy az Árboc családja elleni fellépését valamilyen saját, személyes sérelem vezette.</span></p>
<p><span>Másik zavaró kérdés, hol voltak a király testőrei, a mongol foglyokból verbuvált testőrszázad. Nyögéreknek is nevezték őket (egy község őrzi nevüket Vas megyében). Tűzbe mentek volna Lászlóért.</span></p>
<p><span>Idekívánkozik egy csöppkis magyarázat. A pusztai népeknél, s a mongoloknál is, ha foglyul ejtettek egy harcost – ami ritkán esett meg -, azt a törzs halottnak tekintette. Nem mehetett vissza az övéihez. Nem maradt számára más lehetőség, mint beállni valakinek a szolgálatába, vagy a zsiványokhoz csatlakozni. A fegyelemhez és engedelmességhez szokott emberek hűséges és megbízható testőrséget jelentettek. Mégis hogyhogy nem védték meg a fejedelmüket?</span></p>
<p><span>Lépjünk tovább. IV. László befeketítése tudatosan történt. A hatalmaskodó főurakon túl Ladomér esztergomi érsek és csatlósai a pápának írott jelentéseikben félrevezető, hamis tényeket, magyarán szólva hazugságokat közöltek. A későbbi korokban ezekből az iratokból alkottak képet a királyról.</span></p>
<p><span>Vagy semmi sem úgy történt, ahogy gondoltuk, tudtuk? A kérdésre a választ csak elfogulatlan érdekekhez nem kötött források alapján adhatunk. Az egyházi iratokra, mint fentebb jeleztem, ez nm állítható, a más jellegű iratok pedig nagyon ritkák, és csak közvetve értékelhetők. Ilyenek az adománylevelek, melyekben fellelhető a hivatalos, kötelező fordulatoktól eltérő híradás. Ezekből az iratokból egy másfajta fejedelem alakja sejlik elő.</span> Ezekből egy népét szerető, megbecsülő, igazságos uralkodó képe alakul ki. A külföldi híradások megerősítik ezt – például a Halicsi Krónika hálával emlegeti Vladiszláv szent magyar cárt, aki legyőzte a mongol kánt.</p>
<p>Ez a kép, nyilván nem tetszik a pápa által irányított egyházi vezetőknek. Sikeresen rajzoltak negatív képet a királyról, s ez évszázadokon át megmaradt. Felrótták neki, hogy szabados életet élt, akár a többi korabeli főúr és főpapi méltóság, részegeskedett, dorbézolt és kun lányokkal mulatozott. Nevüket is feljegyezték: Édua, Köpcsecs, Mandula. Közülük Édua emelendő ki, akit feleségül is vett – nem a latin szertartás szerint – valószínűleg a morvamezei csata után.</p>
<p>„Hites” felesége Anjou Izabella, akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek volt. A házasságot érvénytelennek nevezhetjük, amennyiben nem konszumálódott, nem hálták el. Ilyen módon László sem érezhette magára nézve kötelezőnek. Egyes források Éduát mongol hercegnőként említik<a href="#_ftn2" name="_ftnref2"><span>[2]</span></a>, ami lehetséges, ha tekintetbe vesszük a titkos, de fennálló kapcsolatokat a mongol birodalommal.</p>
<p>A klérusnak ez természetesen nem tetszett. Jött is a pápai legátus, Fülöp nevezetű fermói püspök. Úgynevezett jobbitó szándékával tönkre tette, amit eddig László elért. Már éppen kezdődött a konszolidáció.</p>
<p>Mint az elefánt a porcelánboltban, gyűlölettő vezérelt elfogultsággal mindent összetört, ami még jó volt, amiben a rendeződés csirája már megvolt. Miután a pápai küldött minden követelésének a király eleget tett, őkelme előjött a pogány, a kun kártyával. Hogy az országba befogadott kunok nem jó keresztének! Az eredmény zűrzavar és belháborúk lettek.</p>
<p>Ha már szóba kerültek a háborúk, megjegyzem azt is felrótták Lászlónak, hogy egyetlen háborút sem nyert meg. A valóság azonban az, hogy kétszer is megmentette az országot a rátámadó idegen, hóditó seregektől. Egyik Otto cseh király, aki nyugatról támadt, és Magyarország meghódítása volt a célja. Őt a morvamezei csatában győzte le 1278-ban. A másik a Hódtavi csata 1282-ben, mikor is Oldamur (v. Ol-temür<a href="#_ftn3" name="_ftnref3"><span>[3]</span></a>) kun törzsfő ellen vívott sikeres csatát. Erről a király maga imigyen emlékezik meg: „<em>Ugyanis midőn Oldomér a kun nép sokaságával … el akarván űzni minket királyságunkból, és Magyarországot hatalma alá akarván igázni … Hódra jött, … mi Isten segítségével Oldomér fölött dicsőséges diadalt arattunk, … ezt az Oldomért országunkból kiűztük</em>”.</p>
<p>Elgondolkoztató a kérdés, hogy cui prodest? Kinek használ? A hatalmaskodó főurak hadakoztak ugyan ellene, de sok kiváltságot, birtokot és hivatalt is kaptak. Nem hihető, hogy koronás királyukra kezet emeltek volna. A kunok pedig, mint fejedelmüket tisztelték, ha haragudtak is, a szakrális nagyfejedelemre ők sem emeltek volna kezet. Mi több, Oldamur elűzése óta össz-kun nagyfejedelemmé lépett elő. Következőként a papát hozom fel. A római pápák ugyanis minden áskálódás ellenére sem vetemedtek volna arra, hogy nyíltan meggyilkoltassák a királyt, ameddig a római egyház hűségén maradt. Amikor azonban a görög keleti egyház hatása alá került, és fontolgatta az ortodox hitre való áttérést (l. Halicsi Krónika hivatkozása Szabbás<a href="#_ftn4" name="_ftnref4"><span>[4]</span></a> püspökre). Nem is lehet csodálkozni, hogy kiábrándult a katolikus egyházból. És az sem csoda, hogy ezek után rövid úton végeztek vele. Kapóra jött Nogaj mongol hadvezér haragja Oldamür elűzése miatt.</p>
<p>Úgy gondolom, hogy az eddigiek képezték a bevezetőt. A kedvcsinálót.</p>
<p>Arról szeretnék a továbbiakban beszélni, hogy Édua 1279-ben fiat szült Lászlónak. Tok-temür<a href="#_ftn5" name="_ftnref5"><span>[5]</span></a> néven nevezték. Gyermekkoról semmit nem tudunk. Valószínűleg a kun szálláson nevelkedett, s ha meg is keresztelték, az nem a latin rítus szerint történt. Biztosan korán megtanult lovagolni kortársaihoz hasonlóan, nyíllal lőni, használni a többi fegyvert és így tovább.</p>
<p>Mikor Lászlót, az apját megölték 11 éves kiskamasz volt. A tragikus események után menekülnie kényszerült. Édesanyja, aki férje (László) halála után a nemzettség vezetője lett, minegy törzsfőnök vezette a menekülést. Keletfelé mentek.</p>
<p>A korabeli megemlékezések szerint Erdélyben segítettek az ott élők – a szászok, a székelyek, a vlachok (oláhok), még maga az erdélyi vajda, Borsa Lóránt is. Közvetett adatok szólnak amellett, hogy Fogarasföldön kötött ki. Valószínűleg az erdélyi vajda engedélyével, vagy akár donációjával.</p>
<p>Innen Havasalföldre vezetett az útja, ahol hatalma alá vonta az ottani kisebb kenézeket<a href="#_ftn6" name="_ftnref6"><span>[6]</span></a>.</p>
<p>Az úgynevezett Cantacuzino Évkönyv azt írja – román irat -, hogy Fogarasföldről leereszkedett egy nagyherceg, és megalapította Hosszúmező, majd Argyasudvarhely városokat, ahol templomokat és palotákat emelt.</p>
<p>Vele összefüggésben a következő neveket említik: Tihamér, Tihomir, Tugomir, Tocomer, Thocomerius, melyek mind a Tok-temür név változatai.</p>
<p>A későbbiek folyamán a Fekete Vajda, Negru Vod<span>ă nevet kapta.</span></p>
<p><span>Az esemény, amikor ez a bizonyos</span> Negru Vod<span>ă leereszkedett Fogarasból „egész háza népével és számtalan követőjével, akik között voltak románok, szászok, katolikusok (pápisták) és sokan mások” – írja az említett évkönyv. Mindez pedig 6798 évben történt Ádámtól számítva. Azaz 1290-ben.</span></p>
<p><span>Miután megtelepedett, birtokba vette a tartományt a Kárpátoktól délre az Olt folyótól a Dunáig.</span></p>
<p><span>Feleségül vette Litvoi (Litavor) vajda lányát, Annát. Litovoi 1247-1279 között uralkodott, mikor is konfliktusba keveredett a magyar királlyal, akinek alattvalója volt. IV. László hadai legyőzték, a csatában elesett, s öccse B</span>ă<span>rbat került később a helyébe. A birtok, melyen uralkodtak nagyjából megfelel a régi Szerémség keletibb részének.</span></p>
<p><span>Tehát: Tihamér (eredeti nevén Tok-temür, latinul Tochomerius) 1279-ben (kb) született valahol egy Tisza menti kun szálláson IV. László magyar király és Édua mongol hercegnő – nem katolikus rítus szerint kötött – házasságából.</span></p>
<p><span>Apját, mint előbb már tárgyaltam, 1290-ben Nogaj mongol hadúr megölette. Ekkor az ellenséges főurak elől a gyermek Tok-temür édesanyjával és annak fivérével, Miklós bánnal Erdélybe, később Havasalföldre menekült. Erdélyben Borsa Lóránt erdélyi vajda különböző érdekekből támogatta, de támogatták a szebeni és később a hosszúmezei szászok, az aranyos széki székelyek, a fogarasi, hátszegi vlachok is. Ők nevezik el a herceget Fekete Vajdának (Negru</span> Vod<span>ă).</span></p>
<p><span>A Kárpáttok és a Duna között, az egykori Etelköz nyugati részén alapították meg saját fejedelemségét, a Magyar királyság, az Arany Horda és a Bolgár Cárság között egyensúlyozva. Hercegsége a Magyar királyság részeként állott fenn.</span></p>
<p>Ez a terület volt az egyetlen magyar terület, "kiskirályság" melyet I. Károly király nem tudott megszállni.</p>
<p>Tok-temür herceg szoros szövetségben állt Kán László<a href="#_ftn7" name="_ftnref7"><span>[7]</span></a> erdélyi vajdával. Kettőjüknek egy időre a Szent Koronát is sikerült megszerezniük, mellyel talán Tok-temür megkoronázása volt a céljuk. A vlach mondák szerint 24 évig, tehát 1290 és 1314 között regnált Havaselve területén, mint Árpád-házi herceg és havaselvi vajda.</p>
<p><span>Tihamér, usq. Negru</span> Vod<span>ă felesége Anna Basarabina néven vált ismerté. Az ő fiúk volt I. Basarab, aki a következő havasalföldi vajda lett. Tőle eredeztetik a Basarab dinasztiát, melyhez számos jelentős személyiség sorolható. A Basarab-ház uralkodói tova az 1600-as évekig regnáltak Havasalföldön. Bolgár cárok is voltak leszármazottai között, mint Ivan Sracimir bolgár cár. A cár édesanyja Basarab Theodora, Tihamér unokája.</span></p>
<p><span>A fejedelmi leszármazottakon kívül mások is az Árpádházból való leszármazottnak tartják magukat. Ilyenen a Crouy-Chanet grófi család Franciaországban, akik III. Andrástól eredeztetik családjukat. 1908-an a Magyar Királyi Belügyminisztérium a bemutatott iratok, levelek alapján elismerte jogállásukat.</span></p>
<p><span>Genealógiai adatok között felbukkan néhány család neve, akik eredetüket Tok-temür, illetve a Basarab-ház őséig viszik vissza. Egyikük egy bizonyos Karácsony-Ilosvay család, és egyik ősüket, György nevezetűt, mint I. Basarab és Anna Ana fiának tartanak. Oklevelekben 1489-ig lehet sorsukat követni.</span></p>
<p><span>Befejezésül még azt szeretném megjegyezni, hogy ez a László – Tok-temür – Basarab-ház vonal egy csupán a lehetőségek közül.</span></p>
<p><span>Maga a név, Temür a mongol kánok között többször előfordul. Jelentése: vas, s mint ilyen a hatalom, az erő jelképe. A mai magyar szóhasználatba, jelzőben köszön vissza: vasgyúró! Izmos, dundi kisfiúra mondják. Másfelől a mongol tűzkultuszban is fontos szerepe van, hiszen az ősi mondóka (vagy ima) így hangzik:</span></p>
<p><span>„Kovakő az anyja</span></p>
<p><span>Kemény vas az apja”</span></p>
<p><span>Tok- temür jelentése pedig éppen Erős –vas, Kemény-vas, vagy Edzett-Acél. A tűz csiholója…</span></p>
<p><span> </span></p>
<p>Püspökladány 2018. 11. 03.</p>
<p>Bige Szabolcs Csaba</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p></p>
<p><a href="#_ftnref1" name="_ftn1"><span>[1]</span></a><em>Jacques Le Goff</em> - francia középkortörténész</p>
<p><a href="#_ftnref2" name="_ftn2"><span>[2]</span></a> Mönge-Temür mongol kán (1245? . 1280) családjából származhatott.</p>
<p><a href="#_ftnref3" name="_ftn3"><span>[3]</span></a> Ol-temür – talált vas</p>
<p><a href="#_ftnref4" name="_ftn4"><span>[4]</span></a> Szabás - szerb püspök. Kun László sógorán, Dragutin István szerb király révén ismerhette meg.</p>
<p><a href="#_ftnref5" name="_ftn5"><span>[5]</span></a> Toq-tamür – kemény vas, erős vas</p>
<p><a href="#_ftnref6" name="_ftn6"><span>[6]</span></a> Kenéz – szláv nyelvjárás szerint knyáz - közösségi vezető, egy-két patakvölgy felett diszponált.</p>
<p><a href="#_ftnref7" name="_ftn7"><span>[7]</span></a> Kán László - 1297–1315 között Erdély vajdája</p>Matilda és a Plusquamperfectum (villanásnyi részlet…)tag:www.erdelyimagyarok.com,2018-08-11:4464973:BlogPost:7133742018-08-11T10:15:15.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935053?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935053?profile=original" width="190"></img></a></p>
<p> </p>
<p>Matilda számára hamarosan adódott elfoglaltság, ami kitöltötte az űrt, ami elmaradt bandázások után maradt. Az iskola amatőr színjátszó köréhez csatlakozott, és inkább a szavalókőr és énekesek csoportja tetszett. Őket választotta. És jól választott! Itt jó barátokra talált, akik nem a semmittevésben látták a céljukat. Énekeltek, verset szavaltak, többnyire…</p>
<p><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935053?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935053?profile=original" class="align-center" width="190"/></a></p>
<p> </p>
<p>Matilda számára hamarosan adódott elfoglaltság, ami kitöltötte az űrt, ami elmaradt bandázások után maradt. Az iskola amatőr színjátszó köréhez csatlakozott, és inkább a szavalókőr és énekesek csoportja tetszett. Őket választotta. És jól választott! Itt jó barátokra talált, akik nem a semmittevésben látták a céljukat. Énekeltek, verset szavaltak, többnyire saját örömükre, máskor felléptek bizonyos alkalmakkor, rendezvényeken, hogy forradalmi és tömegdalokkal szórakoztassák a közönséget.. Sikert hoztak ezek a fellépések, és kezdték meghívni az intézményen kívüli alkalmakra is. Matildát inkább a népdalok vonzották, s kedves hangján, hegedűkísérettel szívesen adta elő a kisgyermekkorában hallott régi dalokat. Hamarosan belejött a szóló éneklésbe, s már keresni kezdte az újabb dalokat. magyart, románt vegyesen. A népdalgyűjtők munkában bukkant rá azokra a régi, eredeti dalokra, amelyek megdobogtatták a szívét.</p>
<p>- Matilda – szólott a népdalkör vezetője egyik nap -, nagyon szép hangod van, lelkesen, szívből énekelsz, de ez nem elég. Tessék tanárhoz járni, aki csiszolja a képességedet, megtanít technikákra, a mesterség fogásaira, és egy kis zeneelmélettel is felötvöz.</p>
<p>A jó tanácsot megfogadta. Tanult szolfézst, kántót, folklórt és elegendő elméletet, hogy értse is a dalokat a szövegükön túlmenően. Keményen belevetette magát a képzésbe. Ezt is, mint mindent teljes odaadással csinálta. Az eredmény nem is váratott magára.</p>
<p>Az egyetemi évek alatt is folytatta az éneklést. Innentől már nem az egy szál hegedű kísérte. Hanem egy háromtagú kiszenekar. Fellépései szép sikert arattak, s hívták a város, a megye határain túli rendezvényekre.</p>
<p>Aladár feltűnése a lány életében nem befolyásolta az éneklésben, ellenkezőleg még serkentette is a további munkára. Így volt ez a tanulásban is. Mindenben a legjobbak közzé akart kerülni. Úgy érezte, így lesz méltó a szerelméhez. Persze, be nem vallotta volna semmi pénzért, azért törekszik, hogy a fiú ezt értékelje. Minden percét, minden idejét betöltötte ez a szerelem. Vele volt reggel, ahogy kinyitotta a szemét, amikor a tejcsárdában itta a tejeskávét, mikor az előadásokat hallgatta, vagy mikor délután a könyvtárban beletemetkezett a könyvekbe és magolta a rendhagyó igéket.</p>
<p>- Van még hely a buksi fejedben? – ült le az asztal mellé Aladár. – Kicsit elszakíthatlak a kedves Plusquamperfectum társaságától?</p>
<p>- Ott vannak az újságok, olvasgass! – súgta. – Most még nincs rá időm.</p>
<p>Aladár szófogadóan leült az újságos sarokba. Talált egy kényelmes fotelt, és ott zörgette az újságokat, de ez senkit sem zavart, mert a nagy polc, amin a lapok, folyóiratok állottak elválasztotta a terem többi részétől. Belemerült az olvasásba, s még jegyzeteket is készített az olvasottakról. Jól jön ez holnap a szemináriumon – gondolta.</p>
<p>- Gyere ki az előcsarnokba, szorgalmas Aladár!</p>
<p>- Apámnak volta beceneve fiatalkorában.</p>
<p>- Rád is illik. Na, gyerünk, mit akartál mondani?</p>
<p>- Ha végeztél a mai penzummal, menjünk, nézzük meg a moziban az „Elfújta a szél”-t. Jó? Már meg is vettem a jegyeket.</p>
<p>- De jó! – örvendezett Matilda. – Ameddig végzek, itt maradhatsz a sarokban olvasgatva.</p>
<p>Ilyen és hasonló jelenetek, ha nem is naponta, de gyakran előfordultak. Megnéztek szinte minden mozielőadást, nem is annyira a film, hanem inkább az intim együttlét mián. Zsúfolt napjait szorgalmasan görgette, minden napjára, órájára jutott tennivaló bőven. Örömmel, szívesen tette. Tanulás, ének, Aladár. A sorrend fordítva érvényes, hiszen gondolatait reggeltől estik, sőt éjszaka álmait is Aladár körül forogtak, és ez jó érzéssel töltötte el.</p>
<p>A szenvedélyé vált éneklést azután is folytatta, hogy összeesküdtek, és azután is, hogy elkezdett dolgozni, tanítani a líceumban. Amikor azonban megszületett Lehel, a kicsi fia, attól kezdve többet nem lépett a közönség elé. </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Tengerszemtag:www.erdelyimagyarok.com,2018-02-28:4464973:BlogPost:7091162018-02-28T11:30:00.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><span style="font-size: 12pt;"><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935326?profile=original" target="_self"><img class="align-center" height="375" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935326?profile=original" width="500"></img></a></span></p>
<p>Nem csak télen, nyáron is – ha tehettük – jártuk a hegyeket. A havast. Az egyszerű élet, a tiszta levegő, a kakukkfű illata, a fenyők közül elé bújó ködök, a szamóca piros pettyecskéi, az áfonya sötétkékje, a csend suhogása olyan vonzerőt jelentett, hogy fáradságot nem kímélve kapaszkodtunk fel a Hargita, a Görgényi havasok, az…</p>
<p><span style="font-size: 12pt;"><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935326?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543935326?profile=original" width="500" height="375" class="align-center"/></a></span></p>
<p>Nem csak télen, nyáron is – ha tehettük – jártuk a hegyeket. A havast. Az egyszerű élet, a tiszta levegő, a kakukkfű illata, a fenyők közül elé bújó ködök, a szamóca piros pettyecskéi, az áfonya sötétkékje, a csend suhogása olyan vonzerőt jelentett, hogy fáradságot nem kímélve kapaszkodtunk fel a Hargita, a Görgényi havasok, az Egyeskő, az Oltárkő, a Kis Cohárd meredek oldalain. A menedékház esti meghitt hangulata semmivel nem pótolható, nyugalmat, lelki békét adó ajándéka a nap élményeinek betetőzése volt. </p>
<p>Már kicsi gyermekkoromban megismerkedtem a hegyi levegő tiszta, pezsdítő hatásával. Még iskolás sem voltam, amikor Jádremetén nyaraltunk. A főutca mellett volt a feneketlen tó, a „tengerszem”. A nyaralók akasztották rá ezt a nevet. Mesék kaptak szárnyra, minden féle rém mesék. Hogy egy gazda az ökreit a tóból akarta megitatni, de az állatok belecsúsztak, és szekerestől elmerültek. Állítólag ma is látszanak a csontok, s a szekér vas részei. Mondják, hogy amikor valamilyen szerencsétlenség fenyegeti a falut, a tó vize felzavarodik, fortyog, és kiárad. Tizenéves testvérem a fiatalság hányaveti bátorságával átúszta a tavat. Ott izgultunk a parton, nehogy valami baja essék. Jaj, nehogy lehúzza a hínár!</p>
<p>De nem lett semmi baj, csak a hideg vízre panaszkodott, miután kimászott. A nyári melegben is jéghideg volt a víz.</p>
<p>A patak, ami a falu mellett folyt – Jád patak a neve – szintén hideg vizű, de kibírhatónak éreztem. Órákig tudtam benne lubickolni, lesve a cikázó kicsi halakat.</p>
<p>Azt hiszem, akkor jegyeztem el magam a hegyek világával.</p>
<p>Diákéveim alatt volt lehetőségem sokat járni a hegyeket, a havasokat. A Kelemen havasok volt leggyakoribb célja túráinknak. Valahányszor kiérkeztünk a menedékházhoz, kezdhettük a javítást. Egyszer még egy dobkályhát is vittünk ki a hátunkon, mert a régi kályha tönkre ment.</p>
<p>Vagy tönkre tették.</p>
<p>Rengeteg gomba nőtt a fák alatt. Jól kellett ismerni őket, ha gombapaprikásnak akartuk elkészíteni. Volt ott kékhátú galambgomba, tinóru, erdőszéli csiperke, keserű gomba, és a fenyvesek különleges ajándéka a rizike, vagy fenyőalja gomba. A keserű gombát, meg a rizikét érdemes volt parázs felett rostélyon megsütni, a tetejére téve egy kockácska szalonnát, és egy csipet juhtúrót. Meg persze kevés sót. Már az illata étvágygerjesztő.</p>
<p>A ház előtti szabad tűz körül ügyködtem, mikor nagyhangú, kis csoport turista érkezett. Az orruk vezette hozzám őket. A fővárosi emberek magabiztosságával telepedtek le körém egy, egy tönkre.</p>
<p> „Mikor lesz kész?” - kérdezte egyikük, de én csak hümmögtem (Mi köze hozzá?). </p>
<p> „Mennyibe kerül?” - jött a következő kérdés.</p>
<p>Miután elmagyaráztam, hogy nem eladó, magamnak sütöm, és az erdő tele van gombával, szedjenek, mindjárt végzek, s a tüzet átadom – lógó orral elballagtak. Nem mentek be az erdőbe gombát keresni. Eszükbe sem jutott.</p>
<p>Az már csak hab volt a tortán, mikor meglátták az önkiszolgáló kabanát (menedékházat) az egyszerű deszkapriccsekkel a dobkályhával, a jelzéseket megkeresve tovább bandukoltak.</p>
<p>Másnap reggel korán felszedelőzködtünk, és indultunk egész napos túrára, fel a gerincre. Ködös időben indultunk, de hamarosan felszállt a köd, és felragyogott felettünk a nap. Itt fenn kétezer méter körüli magasságban erősebb a napsugár. Biztosan a tisztább, ritkább levegő miatt. Az erdőben azonban félhomály fogad, a levegő is hűvösebb. Visszakerülnek az előbb levetett kabátok.</p>
<p>Hamarosan elhagyjuk a fenyvesek birodalmát. Havasi legelők terülnek el előttünk, megszakítva áthatolhatatlan boróka bozótokkal. Valóban áthatolhatatlan: kusza egymásba fonódó ágak szövevénye. Jobb, ha elkerülöd, vagy megkerülöd.</p>
<p>Dél tájban értük el a Jézer nevű tengerszemet. A zölden fénylő oldalak kisebb lapályt vesznek körül, ennek közepén fénylik, mint óriási drágakő a tó. Felszíne finoman fodrozódik. Hűs vize hívogat a déli melegben.</p>
<p>Kevés biztatás, egymás merészségének élesztése elég, hogy lekerüljön Gyuriról és rólam is a ruha.</p>
<p> „Irány a másik part!” - felkiáltással vetettük bele magunkat a hegyeket tükröző kékségbe.</p>
<p>Jéghideg víz fogadott. Eleinte nem is éreztem olyan vészesnek, de mikor úgy a feléig, harmadáig jutottunk, úgy éreztem, csontomig hatol a hideg. Szétnéztem, s láttam a part ahonnan indultunk talán közelebb van. Gyorsan megfordultam, és verseny tempóban visszaúsztam.</p>
<p>Gyuri átúszta a tavat, s dideregve szalad vissza hozzánk.</p>
<p>Felöltöztünk, és büszke örömmel mentünk tovább: tűrőképességünk határáig teljesítettünk valamit.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Vörös Vili (részlet a „Nagytelekdi család krónikája” című novellából)tag:www.erdelyimagyarok.com,2017-08-20:4464973:BlogPost:7026392017-08-20T10:57:48.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932987?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932987?profile=original" width="280"></img></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p> Valami nagy csend ült a lelkeken, bár a diákok továbbra is tanultak, jártak gyakorlatokra, vizsgáztak, élték a látszólag gondtalan diákéletet. Elemér érezte, hogy számára véget értek ezek a „gondtalan diákévek”, kezdődik a küzdelem a fennmaradásért, emberi értékeinek megőrzéséért. Nagy elhatározásra szánta rá magát. Külsőleg, magatartásában…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932987?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932987?profile=original" width="280" class="align-center"/></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p> Valami nagy csend ült a lelkeken, bár a diákok továbbra is tanultak, jártak gyakorlatokra, vizsgáztak, élték a látszólag gondtalan diákéletet. Elemér érezte, hogy számára véget értek ezek a „gondtalan diákévek”, kezdődik a küzdelem a fennmaradásért, emberi értékeinek megőrzéséért. Nagy elhatározásra szánta rá magát. Külsőleg, magatartásában semmi változás nem látszott, élte a diáktársaihoz hasonló mindennapjait. Érdeklődése azonban a nyugatra kiszökők, disszidálók eredménye, vagy eredménytelen próbálkozásai felé fordult. Nem nyíltan, csak úgy „szőrmentén”. Soha sem kérdezősködött, ellenben jól odafigyelt, ha ilyesmiről meséltek mások. Apránként sok adatot, történetet összegyűjtött. Hallott diákokról és más fiatalokról, akik Magyarországon keresztül akartak nyugatra eljutni, mások déli irányban próbálkoztak, Jugoszlávia felé. Beszéltek nyugatra tartó tehervagonba bezárkózó próbálkozókról, vagy a Dunát átúszni akarókról. Sikeres kísérletekről azonban nem nagyon tettek említést a hallottak.</p>
<p> Ismerősi köréből is került ki olyan, akinek kis híján sikerült a nyugatra szökés.</p>
<p> Vörös Viliről van szó, akinek becsületes magyar neve Kővári Vilmos. Lángolóan vörös haja miatt azonban mindenki csak Vörös Vilinek ismerte. Egy évvel járt Elek felett. Egyik társával, barátjával feltarisznyáltak, kétnapi élelmet, ivóvizet pakoltak, és felügyeskedtek egy tehervagon rakterére, amely Németországba tartott. Bár elég szűk volt a hely a bálák között, de ülve valahogy elfértek. Hogy miképpen sikerült a vagonba észrevétlenül bemászniuk, az már az ő titkuk. Lehet segített nekik valaki az állomás személyzete közül. Bár nem volt valami kényelmes a helyük, de a tét megéri - gondolták. Két napig utaztak, hozták-vitték a vagont, tolatták, lökdösték ide-oda, míg végül a második éjszaka zörrent a zár és kinyitották a vagonajtót. Eléggé különös időpont a vagonnyitásra, és az még különösebb, hogy amikor azok, akik az ajtót kinyitották meglátták, hogy két ember van a vagonban, ész nélkül eliszkoltak, és eltűntek a sötétben.</p>
<p> Vörös Vili és a barátja meglepődve topogtak a sínek között nem értve, mi történt tulajdonképpen, de nem sokáig, mert vasutasok és éjjeliőrök vették őket körül, s a rendőrőrsre kísérték mindkettőjüket.</p>
<p>- Mi az, mi történt? – lépett ki az őrs ajtaján az ügyeletes rendőr.</p>
<p>- Ezt a két embert vagonfeltörésen értük tetten. Itt vannak a tárgyi bizonyítékok is…</p>
<p>- De mi nem…</p>
<p>- Csend! Folytassák!</p>
<p>- Igenis! Egy elemlámpát és ezt a feszítővasat találtuk a helyszínen.</p>
<p> Így történt a lebukásuk. Hiába magyarázták, hogy csak utazni akartak, kiröhögték a védekezési kísérleteiket. A vallatások négy napig tartottak, végül betörési kísérlet vádjával három hónapi közmunkára ítélték mindkettőjüket. Vilit az egyetemről eltávolították, kirúgták (!), s ő elment munkásnak ahhoz a vállalathoz, ahol a közmunka idejét töltötte. Elek többször is felkereste volt kollégáját, aki jó néven vette a közeledését, hiszen miután afférba keveredett a rendfenntartó hatalommal, barátai elfordultak tőle. Nem így Elek, akivel valamiféle barátság szövődött. Vili részéről őszintének tűnt, volt kollégája részéről inkább rejtett, de élénk érdeklődés mutatkozott. Ez a barátság tartósnak bizonyult, s azután is fennmaradt, miután Vili megnősült. Jó kedélyű, vidám asszonyka, Ibolya a közeli óvodában dolgozott, mint szakácsnő, s ez meglátszott Vili kikerekedő arcán is.</p>
<p> Mint „a munkásosztály” szorgos tagja több kedveszményt, előnyt élvezett, mint diák korában. Már nem úgy tekintettek rá kissé gyanakodva, mint „értelmiségire”. Munkahelyén lehetőséget kapott a szakosodásra, s így a segédmunkási állapotból szakmunkássá léphetett elő. Saját házat is építhetett a város szélén, államilag kiutalt telken. Elek itt is gyakorta felkereste, s szíve mélyén irigyelte a nyugodt, önálló életét – takaros feleség, rendezett porta, igaz, hogy csak szoba-konyhára, de ízléssel berendezett, tiszta lakás. Azt persze nem tudta, hogy Vilit „meggyőzték”, jelentsen minden próbálkozást, már ami főleg a disszidálást illeti, az ismerősei, barátai körében. Ez volt az ára látszólag nyugodt életnek.</p>
<p>(Elek pedig?</p>
<p>A felszínen élte a diákok mindennapi életét, de ott belül vulkán fortyogott – minden áron szabadulni akart a „börtönélettől”, a világ legravaszabb rabságából. Belevetette magát a diákszakköri munkába és a sportba.)</p>
<p> </p>Szőcs úr megdicsőülésetag:www.erdelyimagyarok.com,2017-08-09:4464973:BlogPost:7027022017-08-09T06:11:05.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543933153?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543933153?profile=original" width="196"></img></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p><b>Szőcs úr</b> megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap jókor reggel nyitott arra számítva, hogy a munkába igyekvők betérnek hozzá a friss pékárut megvásárolni. Ez az idő, meg a műszak vége jelentett nagyobb forgalmat a péküzletnek. Sok küzdelembe, nyűgbe került, ameddig idáig jutott, ameddig elérte, hogy a maga…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543933153?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543933153?profile=original" width="196" class="align-full"/></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p><b>Szőcs úr</b> megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap jókor reggel nyitott arra számítva, hogy a munkába igyekvők betérnek hozzá a friss pékárut megvásárolni. Ez az idő, meg a műszak vége jelentett nagyobb forgalmat a péküzletnek. Sok küzdelembe, nyűgbe került, ameddig idáig jutott, ameddig elérte, hogy a maga ura legyen.</p>
<p>Szőcs úr nagyvárosi gyerek volt, apja banktisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rabló támadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték. Szőcs úr, akkoriban még Szőcs Pubi alig töltötte be akkor a tizenkettedik évét. Ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Lakásukat eladták, s egy városszéli kisebbe költöztek. Mindent eladtak, amit csak nélkülözni tudtak. Édesanyjával vasárnaponként kijártak az ócskapiacra, s ott árulták apja ruháit, holmiját, meg bármi egyebet, amit hajlandók voltak a vevők potom pénzért megvásárolni. Ebből éltek úgy ahogy. Az iskolának is befellegzett, mert Szőcs Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, haza vitte a megrendelt árut az urak házához. Azelőtt, amíg élt az édesapja hozzájuk hozta így a kifutófiú a különféle dolgokat.</p>
<p>A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.</p>
<p>- Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát. Kérdezte a napokban, nem tudnék-e vevőt, vagy bérlőt rá.</p>
<p>- Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.</p>
<p>- S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám, s édesanyádra. A forgalom szerint kapnátok a bért.</p>
<p>Egy évig így folytatták, bár Pubi szívesebben segédkezett a cipekedésnél, meg az árubeszerzésnél, minthogy méregesse a krumplit, répát, káposztát, meg amit. Legszívesebben azonban a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.</p>
<p>Ez a szenvedély döntötte el aztán a további sorsát.</p>
<p>Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Nem volt ugyan tágas, de elfértek benne a zöldséges és gyümölcsös tárolók, polcok, s még a vásárlóknak is maradt valamennyi hely. Felváltva árultak benne Szilas úr és Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árubeszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy mostanában megnyílt pékségbe.</p>
<p>- Ismerem a várost – válaszolt Szőcs Pubi a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.</p>
<p>- Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Gara Kálmán, a pékmester.</p>
<p>- Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek. Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.</p>
<p>- Értettem és vállalom!</p>
<p>Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Gara Kálmán, a mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.</p>
<p>Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Szőcs Pubiból Szőcs úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania. Innen még hosszú út vezetett addig, ameddig saját pékséget mondhat majd a magáénak.</p>
<p>Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket és hátrányokat, feleségül vette Szőcs Pubi édesanyját. Oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, s lakását a nagyfiára hagyta.</p>
<p>- Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Szőcs Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!</p>
<p>- Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!</p>
<p>- Miről beszél, mester uram?</p>
<p>- Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok.</p>
<p>- Nem kívánkozom én Bolognába menni!</p>
<p>- Nem is lenne ott mit keresned. Van ellenben nekem egy jó ismerősöm, derék pékmester, Steffi Schübler nevezetű. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.</p>
<p>Elindult hát Szőcs Pubi a vándorlegények útján, s hiába volt a műhely alsóbb rétege szerint Szőcs úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét, eddig még nem adódott, hogy elhagyja szülő faluját, legfeljebb vásárkor a szomszéd városig ha eljutott. Most pedig el kell mennie egy távoli városkába, amelyikről még életében nem hallott, s a térképen is alig találta meg.</p>
<p>A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Szőcs Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.</p>
<p>- Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével Schübler mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végig látogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.</p>
<p>- Miről beszél, mesteruram?</p>
<p>- Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.</p>
<p>- Tudom, mesteruram!</p>
<p>- Akkor mit szólasz?</p>
<p>- Én azt, hogy én úgy érzem, mesteruram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.</p>
<p>- Soha sem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mesteruram, nem mesteruram. Egy mukkal sem többet.</p>
<p>- Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.</p>
<p>- Mondjad hát!</p>
<p>- Nem olyan könnyű!</p>
<p>- Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!</p>
<p>- Megkérem, mesteruramat – fohászkodott neki Szőcs Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.</p>
<p>Két év távollét után, mint pékmester ékezett haza Szőcs úr. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát. A lakodalmat a menyasszony édesapja, Holzer tanító úr és a Schübler mester közösen állták, de a mestervizsga utáni lakomát a várományos rendezte a mesterekből álló bizottság tiszteletére, ami minden magtakarított pénzét elvitte, mint a tavaszi áradat az öreg malmot. Igaz, megvolt annak a lakomának jól meghatározott rendje a szokás törvénye szerint. Az ételek összetétele a menü, minden alkalommal ugyanaz volt már több mint száz éve, és minden mesterségnek a saját rendje szerint. Nem volt könnyű dolga a szakácsnak, s meg is kérte a munkája árát. A mesterek arra is vigyáztak, hogy a nagy trakta alatt senki se részegedjen meg. Szigorúan kimérték minden részvevő adagját sörből éppen úgy, mint pálinkából.</p>
<p>- Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre Misu, az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?</p>
<p>- Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.</p>
<p>- Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.</p>
<p>- Nem is hív senki!</p>
<p>- Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott messzi Bánságba?</p>
<p>- Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.</p>
<p>- Mondd el!</p>
<p>- Miért is érdekel?</p>
<p>- Mert én is szakmabeli vagyok. Inas Gara Kálmán mesternél, akinél te is kezdted.</p>
<p>- Nagyszerű! Az öcsikém pékinas!</p>
<p>- Az vagyok, de mondd tovább, amit elkezdtél.</p>
<p>- Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell. De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.</p>
<p>- Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.</p>
<p>- Soroljam?</p>
<p>- Halljam!</p>
<p>- Három féle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.</p>
<p>Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem Gara mesternél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt Szőcs úr. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe. Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült. Négy leányt és egy fiút. A fiú volt a legkisebb, mindenki kedvence. Úgy elkényeztették, hogy kamaszkorában alig tudta Szőcs úr megrekcumozni, legyen belőle becsületes ember.</p>
<p>Mikor Gara Kálmán kiöregedett a szakmából a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Szőcs úrnak. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma. Nem csak a közeli falvakból, de a szomszédos városból is jöttek a vásárlók. Így gyarapodott Szőcs úr vagyona és pocakja. A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.</p>
<p>Kitört a háború.</p>
<p>Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Akinek elegendő pénze volt, bármit beszerezhetett ezen az úton. Megjelentek a különbféle pótszerek és az úgynevezett „műrostos” anyagok, és ha valami jó minőségű, nem műrostos, az új jelzőt kapott: „békebeli”. Az úgynevezett hadiszállítók közben tetemesen meggazdagodtak. Aki a hadsereggel kapcsolatba került, az kaszált. Szőcs úrnak szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott neki, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.</p>
<p>- A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szegődött.</p>
<p>- Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?</p>
<p>- Ne félj ravasz civil. Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.</p>
<p>- Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.</p>
<p>Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, ezzel elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.</p>
<p>A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Szőcs úr. Ma is, mint minden hétköznap jókor reggel nyitott arra számítva, hogy a munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékáruért. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborították az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az elmulasztottakat. Az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.</p>
<p>Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Szőcs úr agyán, de a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá váló várost sem.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Kicsit büszke voltam magamratag:www.erdelyimagyarok.com,2017-04-12:4464973:BlogPost:6967022017-04-12T09:30:30.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543946651?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543946651?profile=original" width="292"></img></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p><b>Úgy szökdösött</b> a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerősé, mint akit már rég az ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.</p>
<p>Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.</p>
<p>Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat-bokrokat,…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543946651?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543946651?profile=original" width="292" class="align-full"/></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p><b>Úgy szökdösött</b> a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerősé, mint akit már rég az ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.</p>
<p>Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.</p>
<p>Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat-bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.</p>
<p>Minden régi ismerősként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.</p>
<p>De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.</p>
<p>Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!</p>
<p>Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!</p>
<p>Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban-rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok mián. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, <i>hágyárszkodunk</i> majd este a kocsma különszobájában.</p>
<p>Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés, és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!</p>
<p>Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan - elszállt felette az idő!</p>
<p>A házak mind apró, kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s a tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.</p>
<p>Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elő, s rám ripakodott:</p>
<p>- Mit akar? Kit keres?</p>
<p>- Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.</p>
<p>- A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!</p>
<p>Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.</p>
<p>- Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.</p>
<p>- Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem, s könny áztatta el a szememet.</p>
<p>Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok borozdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.</p>
<p>Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya hajnali misét. Elvárták. S most szórvány!</p>
<p>Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.</p>
<p>- Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.</p>
<p>- Városi emberek hozatták Csomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és helyben építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!</p>
<p>- Jó ez?</p>
<p>- Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.</p>
<p>- Ezt hogy érti, Kati nén’?</p>
<p>- Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!</p>
<p>- Hát, megismert Kati nén’?</p>
<p>- Meg.</p>
<p>- Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló-házakhoz.</p>
<p>- Az csak úgy, hogy péntek-szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.</p>
<p>- És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?</p>
<p>- Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.</p>
<p>Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…</p>
<p>A tanító úrról meg még nem is szóltam, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!</p>
<p>Így aztán, az én mostani vidáman induló érkezésem is szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről, meg a gazdákról.</p>Selyem Jóskatag:www.erdelyimagyarok.com,2017-01-16:4464973:BlogPost:6931892017-01-16T11:56:03.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938308?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938308?profile=original" width="112"></img></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p>Egy teljes esztendőt töltöttem munkám során ebben a szép Küküllő-menti községben.</p>
<p>Érdekes, különleges falu volt ez annak idején. Vegyes lakosú – fele magyar, fele román, s a hegy alatt cigánysor. Nem ez a különös, hanem az, hogy ahány ember lakott benne, mind valamilyen mesterséget űzött. Szántójuk, termőföldjük nem sok volt, csak annyi,…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938308?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938308?profile=original" width="112" class="align-full"/></a></b></p>
<p><b> </b></p>
<p>Egy teljes esztendőt töltöttem munkám során ebben a szép Küküllő-menti községben.</p>
<p>Érdekes, különleges falu volt ez annak idején. Vegyes lakosú – fele magyar, fele román, s a hegy alatt cigánysor. Nem ez a különös, hanem az, hogy ahány ember lakott benne, mind valamilyen mesterséget űzött. Szántójuk, termőföldjük nem sok volt, csak annyi, amennyi a folyó s a hegy között terült el. A kevéske jövedelmet, amit a föld adott, pótolni kellett, s így aztán mindenki igyekezett kitanulni valamilyen mesterséget. Az égvilágon szinte minden szakmát meg lehetett itt találni – volt ács és asztalos, kőműves és kőfaragó, lakatos és kovács, sofőr és autószerelő, suszter és szíjgyártó, borbély és hölgyfodrász, kádár és kerékgyártó, varrónő és férfiszabó, órás, hentes, kötélverő, juhász, sőt még két nyomdász is, akik a városi nyomdába jártak mesterségüket gyakorolni.</p>
<p>A cigányok sem lógtak ki a sorból, hisz legtöbbnek volt valamilyen mestersége, mint patkoló kovács, bádogos, üstfoltozó, teknővájó, köszörűs, kolompár, téglavető, lókupec, vagy muzsikus.</p>
<p>Csak éppen földműves nem akadt egy sem. Azaz mégis, egy jövevény család. Tudniillik a mócvidékről jött egy ember a háború utáni ínséges években, és a falu közepén megvett egy bennvalót. Aztán haza ment a falujába, lebontotta ottani házát – egy csúcsos tetejű boronaházat -, szekérre rakta, s mindenestől, ahogy mondták „kutyástól-macskástól” megérkezett ide. A házat a bennvaló közepén takarosan újraépítette. Ilyent errefelé még nem láttak – tiszta fából, gerendákból épült az egész! Volt benne három szoba, konyha, meg ami még dukál hozzá: melléképületek, csűr, istálló, ólak. Na, ennek az embernek, ennek a mokány dolgos gazdaembernek nem volt semmi más mestersége a földművességen kívül. Mondogatták is félig büszkén, félig tréfásan a helybeliek, hogy „nekünk is van ám parasztgazdánk!”</p>
<p>A föld azért nem maradt parlagon, mert bár az emberek inkább voltak mesteremberek, mint parasztok, azért megfogták ők a dolog végét, amikor kellett, aztán meg a szomszéd falvakból is fogadtak napszámosokat. Volt a környéken elég „földnélküli János”.</p>
<p>Nem tartozott a csöndes falvak közzé. Mindig nyüzsgés volt az utakon, utcákon, különösen a fogadó, meg a szövetkezet előtt. A községháza körül is mindig lebzselt néhány ügyintézésre várakozó ember, akik összeverődve vitatták a falu, a család gondjait. Az iskola környéke is zsibongott a gyerekhadtól, még délután is, mikor a kis sportpályát lepték el a nebulók. A postáskisasszony sem unatkozott, mert mindig akadt bélyeget, levélpapírt vásárló, vagy telefonálni óhajtó.</p>
<p>A hosszú téli estéken ellenben elcsendesedett a nyüzsgés. Régtől fogva az a szokás honosodott meg, hogy ilyenkor unaloműzőnek átjárogattak a szomszédokhoz, rokonokhoz, barátokhoz beszélgetni, újságot olvasni. Az asszonyok kézimunkát vittek magukkal, a férfiak pedig kártyát, meg némi itókát.</p>
<p>Engem is el-elhívtak ezekre a szomszédolásokra, ne gubbasszak, unatkozzak egyedül a szobámban. Igaz, soha nem unatkoztam, mert vagy tanultam, vagy olvastam, vagy rádiót hallgattam, de ha már hívtak szívesen mentem. Legtöbbször a traktorista Mihály hívogatott, meg Jani a brigádos, néha a tiszteletes úr is, és persze a szomszédok. Eleinte ódzkodtam elmenni, mert attól féltem, nem találnak meg, ha szükség van rám valahol, de megnyugtattak, hogy nincs mitől tartanom, mert a faluban mindig tudják, hogy ki éppen hol tartózkodik.</p>
<p>„Hogy létezik ez?” – értetlenkedtem, de mondták, hogy ott van Barna néni, aki mindenkiről mindent tud. Egész nap és egész este ott ül az ablak előtt, varja a keresztszemes hímzéseket és figyeli az utcát, a jövő-menő embereket.</p>
<p>Ha valakit keresel, mert nem találod otthon, csak Barna nénihez kopogtass be, ő pontosan megmondja, hogy hol található éppen az illető. Én is például mikor kerestem Ács Gabit egyik este, de nem volt világ a házban, megkopogtattam Barna néni ablakát, s ő mindjárt mondta, hogy elmentek a keresztlányukat felköszönteni a születés napján.</p>
<p>Így aztán megnyugodtam, hogy rólam is tud mindent, amit kell, s rám találnak könnyen, ha keresnek, s ha áthívnak a szomszédok, nyugodt szívvel átmehetek.</p>
<p>Legszívesebben Selyem János juhszagú, meleg konyhájában időztem. A juhásznál mindig volt néhány szomszéd is. Felesége, Florica főtt kukoricával kínálta a vendégeit, János pedig ízes szavakkal mindennapi munkájáról beszélt, meg természetesen testvéréről, Selyem Jóskáról, aki megszökött a katonai behívó elől, és katonaszökevénnyé nyilvánították. Ő pedig bevette magát az erdőbe, s csak ha megéhezett nézett be az esztenára, vagy kereste fel a faluszéli házakat, s azok közül is a szegényebbeket. A szegényebbeket, mert azokban több az együttérzés, a segítőkészség, és nem árulják be a szökevényt, a menedéket kérőt. Ezért nem kopogtatott be soha a gazdagabb gazdák ablakán – nem akarta, hogy beárulják.</p>
<p>A rendőrök, meg a katonák keresték, de nem bukkantak a nyomára. Egész nyáron, s ősszel jól elvolt – gombát, bogyókat, málnát, vackort szedett, s hurokkal fogott nyulat, mókust, még néha őzet is.</p>
<p>Milyen különös az emberi természet! Selyem Jóska azért szökött el a katonai behívó elől, mert nem akart a kezébe fegyvert fogni. Most meg ugyan azzal a kézzel hurkot vet, csapdát állít az „ártatlan” állatoknak…</p>
<p>A rendőrség-katonaság ameddig tartott a jó idő, csak ímmel-ámmal keresték – várták a hideg, kellemetlen téli napokat, melyek majd bekényszerítik a szökevényt a faluba. Hiába jött meg azonban a zord idő, nem találták Jóskát. Nem is találhatták, mert a „betyár élet” úgy megváltoztatta, hogy tulajdon testvére se ismertre volna meg – megnőtt a haja, s a szakálla, szokatlan ruhákat vett magára és egy széles karimájú fekete kalapot nyomott a fejébe. Akárki cigánynak hihette, s nem is járt volna messze az igazságtól, mert a ruhákat gyerekkori barátjától a muzsikus Máté Gyuritól kapta, s fedelet is a cigánysoron talált magának. Még a bandába is beállt, s velük járt muzsikálni. Ő lett a brácsás.</p>
<p>Végül ebből lett a baj.</p>
<p>Élt a faluban egy szép leány, Liliána nevű. Jóska szerette ezt a leányt, sokat járta a házukat, ameddig szökésre nem adta a fejét. A téli ünnepek elteltével, hogy senki sem ismerte fel az új zenészben, már egész biztonságban érezte magát a Jóska gyerek. Így aztán elhatározta, mielőtt a farsang letelne, éjjelizenét ad muzsikus barátjával Liliána ablaka alatt. A kislány helyi szokás szerint fogadta a muzsikát – kitett az ablakába egy égő gyertyát.</p>
<p>Azonban a rendőrök is fogadták, sőt a két zenészt el is fogták. Tudták, hogy a szökevényt gyöngéd szállak fűzték a leányhoz, s a többit már ők is kitalálták.</p>
<p>„Ki rendelt éjjelizenét a lánynak?” – szegezték a kérdést a prímásnak.</p>
<p>„Nem tudom, hogy hívják.” – szabadkozott a kérdezett.</p>
<p>„Neeem tudod?” – háborodott fel a rendőr, aki felettesüknek látszott.</p>
<p>„Egy katonatiszt volt, instálom!” - kotyogott közbe a brácsás.</p>
<p>„Egy magas rangú katonatiszt, azt hiszem őrmester!” – egészítette ki a mondókáját.</p>
<p>„Hol van most?” – kérdezte a közeg.</p>
<p>„A kocsmában, instálom!”</p>
<p>A két delikvens kíséretében elindultak a kocsma felé, de útközben a milicisták meggondolták magukat, s elengedték a zenészeket. Gondolták, egy katonatiszttel, még ha csak altiszt is, nem lenne üdvös dolog összekülönbözni. A zenészek alaposabb kivallatását is másnapra halasztották. S meg is tették. Három milicista ment ki Máté Gyuri házához és őkelmét bizony előállították. A brácsást nem találták ugyan, de üzenték, hogy jelentkezzen. „A saját érdekében!” – tette hozzá a parancsnok.</p>
<p>Javában vallatták a prímást, hogy ki adatott éjjelizenét, mikor beállított az őrsre, nem más, mint maga Selyem Jóska. Kimosakodva, megborotválkozva, mint egy tisztességes falusi legényember.</p>
<p>Feladta magát, ne hogy bajba keverje barátját.</p>
<p>Ennyit mondott el a pásztor Selyem János. Vendégei mindig lélegzet visszafojtva hallgatták a történetet, bár mindannyian már többször is végighallgattuk. Testvére további sorsáról soha nem nyilatkozott. Ha rákérdeztünk, csak annyit válaszolt. „Leültették!”</p>
<p>Másoktól, pontosabban Ács Gabitól, a kántortól tudtam meg a folytatást. Más szóval a Selyem Jóska sorsának alakulását.</p>
<p>Négy évet kapott, minek lejárta után a két év katonaságot is megkövetelték tőle. Mint munkaszolgálatos töltötte, hisz fegyvert nem adhattak egy büntetett előéletű ember a kezébe, aminek még örült is. A börtönben kitanulta az autószerelői szakmát, s munkaszolgálatosként is ezt folytatta. Mozgó műhellyel járta az utakat, s mentette a bajbajutott, elakadt, meghibásodott járműveket. Annyira megkedvelte ezt a munkát, hogy az ideje letelte után visszamaradt, mint civil alkalmazott. Szülőfalujába soha sem látogatott el.</p>
<p>A kislány, akit szeretett, férjhez ment, pedig fogadta tőle akkor azt a bizonyos éjjelizenét…</p>
<p> </p>Éveline (részlet)tag:www.erdelyimagyarok.com,2016-12-19:4464973:BlogPost:6914742016-12-19T10:37:27.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932849?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932849?profile=original" width="250"></img></a></b></p>
<p>… Éveline mostanában úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.</p>
<p> Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932849?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543932849?profile=original" width="250" class="align-center"/></a></b></p>
<p>… Éveline mostanában úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.</p>
<p> Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra, és akár ezer idegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.</p>
<p> „Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „<i>mulțumesc”</i> (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a <i>securitate</i> (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”</p>
<p> Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók …</p>
<p> </p>
<p> </p>Titkos ereklyetag:www.erdelyimagyarok.com,2016-10-17:4464973:BlogPost:6890462016-10-17T15:48:36.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938818?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938818?profile=original" width="320"></img></a></b></p>
<p>Belgyógyász szakképesítése mellett körzeti orvosként dolgozott egy pesti egészségügyi körzetben a testvérbátyám. Hagyatékát rendezgetve, táskájából előkerült egy régi karton, melyet ereklyeként őrizgetett. S rajta egy dátum: 1957.okt.23 – az 56-os Szabadságharc egyéves évfordulója.</p>
<p>A történet a következő: </p>
<p>Reggel szól a telefon, s egy hang jelzi,…</p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938818?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543938818?profile=original" width="320" class="align-full"/></a></b></p>
<p>Belgyógyász szakképesítése mellett körzeti orvosként dolgozott egy pesti egészségügyi körzetben a testvérbátyám. Hagyatékát rendezgetve, táskájából előkerült egy régi karton, melyet ereklyeként őrizgetett. S rajta egy dátum: 1957.okt.23 – az 56-os Szabadságharc egyéves évfordulója.</p>
<p>A történet a következő: </p>
<p>Reggel szól a telefon, s egy hang jelzi, hogy a színháztól keresik a doktor urat.</p>
<p>- A művész úr gyengélkedik, s kéri, még a rendelés előtt keresse fel otthon!</p>
<p>A doktor beül a kis R4-esbe, s megy a művész úrhoz, aki a fotelben ülve fogadja.</p>
<p>- Foglaljon helyet, doktorkám!</p>
<p>- Mi a baj? – kérdez emez.</p>
<p>- Elment a hangom! – jön a meglepő válasz.</p>
<p>A doktor a táskájában kezdi a megfelelő eszköz keresgélni.</p>
<p>- Hagyja, hagyja! A helyzet az, hogy ezeknek én ma nem játszom!</p>
<p>- Szóval elment a hangja? Hangdiétát és pihenést javasolok.</p>
<p>Ezt rögzítette is a kartonon.</p>
<p> </p>
<p><i>1957.okt.23 házhoz hívás – indoka: gyengélkedik, - panasz, tünet: elment a hangja,</i></p>
<p><i>- javaslat: hangdiéta, pihenés.</i></p>
<p> </p>
<p>A művész neve: Rátonyi Róbert</p>Azok az ötvenes évek… (részlet a „Cantus vitae propria” című önéletírásból)tag:www.erdelyimagyarok.com,2016-08-03:4464973:BlogPost:6860342016-08-03T07:37:48.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b> </b></p>
<p><b><i>Boldogult diákkoromban.</i></b> <i> </i></p>
<p> <a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936729?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936729?profile=original" width="219"></img></a></p>
<p>Marosvásárhelyen voltam orvostanhallgató az ötvenes évek második felében.</p>
<p>Az egyetemi életünket át meg átszőtte a kor feszültsége, a megkülönböztetés átka, és a…</p>
<p><b> </b></p>
<p><b><i>Boldogult diákkoromban.</i></b> <i> </i></p>
<p> <a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936729?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936729?profile=original" width="219" class="align-center"/></a></p>
<p>Marosvásárhelyen voltam orvostanhallgató az ötvenes évek második felében.</p>
<p>Az egyetemi életünket át meg átszőtte a kor feszültsége, a megkülönböztetés átka, és a bizonyítani akarás, az ifjúság örökös bizakodása, és a politika sötét erőinek állandó fenyegetése.</p>
<p>Tanultunk, hogy megmutassuk a világnak, rátermettek vagyunk, hogy igazoljuk a rólunk kialakult pozitív képet, hogy büszkék lehessünk életünk végéig vásárhelyi éveinkre. Büszkék voltunk rá, hogy vásárhelyi egyetemisták vagyunk. Az a hír járta akkoriban, hogy a vásárhelyen szerzett orvosi diplomát nyugaton is elfogadják… Magas volt a mérce: egy átmenő jegy <b><i>nálunk</i></b> felért egy máshol kapott kitűnővel!</p>
<p> Természetesen nem csak a tanulásból állt az élet. Ott volt a sport (– szertornáztam -), a fényképezés (– a szakszervezeti kultúrház fotó körébe jártunk -), az udvarlás (!!!), az olvasás (- különösen a Kultúrpalota könyvtára és olvasó terme vonzott -), télen a síelés, nyáron a strandolás, kerékpározás, és minden időben a kirándulás.</p>
<p>Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó hely. Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő fehér mezei menedékházba (Poiana alba). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára. Vonattal mentünk Marosvásárhelyről. Innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott platóján mentünk fel a havas lábáig. Ahol katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek furcsa civilek!” - gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor érünk már oda? Az ott fenn már a menedékház? De Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van mit menni. Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban. És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a <b><i>HÁZ</i></b>. Igaz kissé kopott, az ajtaja nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk rendet tenni. „Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják”. Jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt). Perceken belül az ajtót rendbe tette. Ezután mentünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak – turistaszokás szerint - a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő. Így mire lemaradt társaink fáradtan megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára. A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea. Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezei kabanában (menedékházban).</p>
<p> Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el? Magabiztosan vezettem a kis csapatot.</p>
<p>Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk az fogytán volt. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból. Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola.</p>
<p>Sikerült oda átmenni B.B. kollegámmal. Ez bentlakásos iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.</p>
<p>Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön gondot okozott az utólagos igazolás. Hétvégére mentünk csak fel és így hiányzásaink igazolása okozott problémát. Nem tudom a többiek, hogyan csinálták, én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó „sztorinak” tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat.</p>
<p>Igazolást lehetett egy kis csellel Metz István doktor úrtól, az iskolaorvostól is szerezni. Semmire nem adott igazolást, de ha betegként jelentkeztél és a nyilvántartásban nyoma volt a megjelenésednek, utólag arra a napra kaphattál igazolást. Nekem idült gyomor-bélhurutom volt, gyomorsav hiánnyal komplikálva. Reggel jelentkeztem, elmondtam panaszaimat, meghallgattam jó tanácsait, különös tekintettel a libapimpó tea jótékony hatására. Nővérke bejegyezte a „fi<em>ş</em>ámba” (kartonomba) és egy hét múlva kérhettem igazolás az adott napra. Be voltam jegyezve, megkaptam, amit kértem.</p>
<p> Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita. És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt oda felmenni. Megközelíteni elég nehéz volt. Egyik útvonal Csíkrákosról indult. Ez hosszú húsz kilométeres út. Gyalog. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalog túra várt ránk. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató. A másik út Kápolnásfaluból indult. Ez rövidebb, de nehezebb. Közepe táján van egy kemény kaptató a ”döglesztő”.</p>
<p>Kápolnásfaluba autóbusszal lehetett jönni. Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk jött, hogy segítsen, utat mutasson. Egy téli sítúra alkalmával szekeret fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk. Csoma Pista is velünk jött. A szekéren volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el is tűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink hátunkra vettük, hogy könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk. Lihegve értünk a tetőre és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.</p>
<p>Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta szarvas agancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját. A menedékháza a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell. Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet(!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a havas nem szereti az italos embert. Elveszejti.</p>
<p>Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, Csoma Pista addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére. A felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. Szép későnyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan, sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett, Déda állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt értesítette, hogy itthon vagyunk, s így a keresésre nem kellett sort keríteni. Az esti letolást megkaptuk, megérdemeltük és megjegyeztük!</p>
<p> Nem csak öncélú kirándulók voltunk. Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek. Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrző pontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső pontban levők indultak. Következő ellenőrző pontnál levők bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túra vezető utolérte az utolsót. Az egyik versenybírót, a sereghajtót. A jó út meg ott volt 200 méternyire. Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes völgybejáraton, és egy párhuzamos völgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Megteltünk áhítattal és hálával a havas szépsége iránt. A Nagy Hagymás helyett a Felső mező nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen azonosítottuk a mi kis külön túránk útvonalát.</p>
<p> Humoros dolgok gyakran előfordultak velünk. Sokat nevettünk egymás furcsaságain, tévedésein, ügyetlenkedésein. De soha sem rosszindulatból, gonoszságból. Történt, hogy egyesek a kiránduláson horgászni készültek. A hegyi vizekben sok jóízű halat lehetet fogni. Pénzes pér az egyik. Este későn kerültünk ágyba. Éjszaka B. barátunk nagyon megéhezett. Fölkelt, és halkan, senkit fel ne ébresszen, a csomagok között rátalált valami finom sajtra. A szaga után! El is majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste B.I. a horgászatra előkészített kövér kukacait…</p>
<p> </p>
<p>Bige Szabolcs Csaba</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Elek is tapsolt 2tag:www.erdelyimagyarok.com,2016-07-27:4464973:BlogPost:6856152016-07-27T12:37:07.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" width="180"></img></a></b></p>
<p> </p>
<p><em> Csöndes esküvő volt a Rozál és Tibor esküvője. Csak a családtagok, szűken harmincan ültek be az anyakönyvi esemény után a Fényes külön termébe. Ötfogásos ebédet rendelt a meghívottak részére a családfő – Rozál édesapja, Nagytelekdi Tamás. Előétel, húsleves – a hagyományos -, sültek, vargabéles és asztalbontás előtt fagylalt, vagy puding-kehely.…</em></p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" width="180" class="align-center"/></a></b></p>
<p> </p>
<p><em> Csöndes esküvő volt a Rozál és Tibor esküvője. Csak a családtagok, szűken harmincan ültek be az anyakönyvi esemény után a Fényes külön termébe. Ötfogásos ebédet rendelt a meghívottak részére a családfő – Rozál édesapja, Nagytelekdi Tamás. Előétel, húsleves – a hagyományos -, sültek, vargabéles és asztalbontás előtt fagylalt, vagy puding-kehely. Akkoriban jött divatba a</em> <em>maszlina</em> <em>(olajbogyó), a mandzsúriai ikra, az aszpik. Nem kell mindenféle dekadens, nyugati befolyásra gondolni, a Nagytestvér szállította ezeket a különleges ínyencségeket. A</em> <em>maszlina</em> <em>rövidesen közkedvelt lett, mint borkorcsolya, első sorban a fekete változata. Sőt, nem is ismertünk eleinte másfélét. Ezt talán Görögországból importálták, sós vízben, nagy hordókban tárolták hűvös helyen, s onnan adagolták ki kilós, félkilós adagokban. Az asztalra csak 10-15 szemet tettek ki kis tálacskában. A mandzsúriai ikra már nehezebben kapott helyett az előételek sorában. Ezt a rózsaszín-vörös, áttetsző, borsószemnyi gömböcskékből állott, és erősen halszagú, olajos, sós ízű ínyencséget vajas kenyérre téve kínálták. Rejtély, hogy miként került hozzánk, mikor a hazájában is ritka és drága különlegesség. Főként kamcsatkai halakból (lazacból) nyerik. Harmadiknak említettem az aszpikot, amit addig csak kocsonyának ismertünk. Kis üveg tálkába helyeztek enyhén sós zselatinba ágyazott libamájat, körítve főtt tojással, és néhány szál petrezselyemzölddel - ugyan ezt velővel is. Mindez újdonság volt, és egy étkezés rangját emelte, ha ilyen falatokat szolgáltak fel. Tamás apa mindenképpen azt akarta, hogy emlékezetes legyen ez a családi esemény, s nem sajnálta a kiadásokat. A vendégek váltig meresztették a szemüket, mikor az asztalon meglátták ezeket a különleges előételeket.</em></p>
<p><em> Apa szíves szóval köszöntötte a vendégsereget és a vőlegényt. Hol volt már az a tartózkodás, amivel eleinte fogatta Tibort! Napról napra enyhült benne a feszültség, ami nem csoda, hisz udvarias, tisztelettudó ember Tibor.</em></p>
<p><em>- Emlékszel apatárs – koccintotta oda poharát a Déneséhez -, mikor először találkoztunk a fiad biztatásár? Mennyit csodáltam a kis műhelyedet, ahol mindenféle okos masina sorakozott, meg azok a gyönyörű modellek. Autók, hajók, mozdonyok. Most már megmondhatom, hogy a mozdonyok, meg a vagonok csábítottak hozzád.</em></p>
<p><em>- Nagy szenvedélyem a modellezés. Felét sem láttad még, amiket eddig összeraktam.</em></p>
<p><em>- Leakadtam a mozdonyok és vagonok, szerelvények csodálatánál. A Krasnaya Strela (Vörös Nyíl) mozdonya a kedvencem ma is.</em></p>
<p><em>- Nekem mindegyik a szívemhez nőt, rendesen beleszerettem abba, amelyiken éppen dolgoztam.</em></p>
<p><em>- Akkor is az 1931-es modell, elképesztően jó! Gyermekkorom óta szerettem volna végig utazni a távot Moszkva és Szentpétervár között és vissza. Most pedig, ha nem is sikerült felszállnom rá, nálad láthattam, kezembe vehettem, végig húzhattam rajta az ujjamat. Jó érzés volt! –kacagta el magát a végén.</em></p>
<p><em>- Erre koccintsunk!</em></p>
<p><em> Szemben, az asztal másik oldalán a két örömanya beszélgetett, ismerkedett egymással, kitárgyalták az összes közös ismerőst az „emberszólás” jegyében, s miután ezt a témát kimerítettél, rátértek minden asszony örökös gondjára, a sütés-főzésre. Hamarosan el is mélyedtek a zserbó készítés rejtelmeiben, amelyben Marcella, Tibor édesanyja volt a tapasztaltabb. Ez azonban nem okozott közöttük vitát, sőt Margit néni szívesen tanult újabb konyhatechnikákat.</em></p>
<p><em> Az asztalvégén néhány vidám cimbora dalra fakadt, s a vendégsereg nagy része átvette a nótát. Népdalok, műdalok váltogatták egymást, a szemekben csillagok gyúltak. Csak Vass Lajos arcán nem látszott öröm. Első rangú cukrászmester hírében állott, de most nem a sikeres tortakülönlegesség feletti öröm sarkalta szólásra. Inkább düh és elkeseredés tükröződött a szemeiben, ahogy gesztikulálva magyarázott a mellette ülőnek.</em></p>
<p><em>- Én, érted? Én, a megye első cukrászmestere nem süthetem a saját receptjeim, tapasztalatom, tudásom szerink a tésztákat, krémeket, tortákat. Te érted ezt?</em></p>
<p><em> Beszélgetőtársa, Molnár Miklós, akinek foglalkozása is a nevével azonos, csak hümmögött, s bólogatott.</em></p>
<p><em>- Olyanok írják elő nekem, hogy mit tegyek bele, mennyit, mikor, akik életükben habverőt is legfentebb képen láttak! Azt hiszik, mindent jobban tudnak mindenkinél, mert…</em></p>
<p><em>- Hallgass! – szólt rá Molnár Miklós.</em></p>
<p><em>- Hallgassak, azt mondod, de nem tudod, mi folyik ott nálunk hetek óta! Lejönnek onnan fentről az elvtársak, és parancsolnak, utasítanak a párt nevében, s jaj neked, ha semmibe veszed az utasításaikat. Rögtön kikiáltanak osztályellenségnek, nyugat bérencének, s örülj, ha csak megbírálnak, s nem váltanak le. Sőt még le is tartóztathatnak, ha sokat makacskodsz!</em></p>
<p><em>- Jobb, ha most ezt a témát ejted!</em></p>
<p><em> Az asszonyok valamit észrevehettek, mert félbe hagyták a „sütkérezést” és közrefogták Vass Lajost.</em></p>
<p><em>- Lajoskám, tudja azt a nótát, hogy…</em></p>
<p><em>- Hagyjatok békén!</em></p>
<p><em> A zenészek éppen egy lágy tangót kezdtek húzni.</em></p>
<p><em>- Hölgyválasz! – rikkantotta Margit néni, s hiába tiltakoztak, a két férfit kicipelték a táncparkettre.</em></p>
<p><em>- Mi volt az a dolog, amitől úgy felháborodott, kedves Lajos?</em></p>
<p><em>- Munkahelyi bajok.</em></p>
<p><em>- Mégis?</em></p>
<p><em>- Hát, ha tudni akarja, Margitka drága, áttettek a pékségbe, hogy bővítsem a pékáruk választékát, mikor még a kenyérből is állandó hiány van az üzletekben. A helyembe pedig hoztak az ország másik végéből egy megbízható párttagot. Ez a helyzet!</em></p>
<p><em>- Nem csodálkozom, hogy dühöng!</em></p>
<p><em> Vass Lajos, ahogy kimondhatta, ami keserűség benne összegyűlt, kissé megnyugodott. Ahogy vége lett a számnak, visszamentek az asztalhoz, de Margit néni nem hagyta magára, intett Dénes feleségének, hogy üljenek le az ő helyére. Lassan aztán elfogyott étel-ital, s a nóta is, és a násznép szedelőzködött, indult haza. Kint az utcán egy darabig még csoportokba verődve haladtak, csak Molnár Miklós maradozott le észrevétlen a társaságtól. Egy bőrkabátos férfi érte utol a járdán, és a közeli virágüzlete mutatva szólott, hogy ott várja meg.</em></p>
<p><em>- Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló leány.</em></p>
<p><em>- Még válogatok – válaszolta Miklós.</em></p>
<p><em> Komótosan végig vizslatta a cserepes virágokat, aztán a vágottakat, míg végül kiválasztott egy szál piros rózsát. A virágárus ügyesen celofánba csomagolta, s mikor éppen nyújtotta volna a férfi felé, belépett nagy garral a bőrkabátos</em><em>.</em></p>
<p><em>- Éppeg egy ilyen virágot kérek én is! – kiáltotta már az ajtóból – Hogy vagy szépségem? – fordult szembe a virágárus lánnyal.</em></p>
<p><em>- Csókolom, Nélu bácsi! Egy szál rózsa elég lesz?</em></p>
<p><em>- Hármat kérek!</em></p>
<p><em> E beszélgetés alatt Molnár Miklós kilépet az üzletből, s két házzal arrább komótosan megállt kezében tartva a most vásárolt virágot. Kevés idő múlva megjelent a bőrkabátos is, akit Nélu bácsinak titulált a virágárus.</em></p>
<p><em>- A násznép elment már gyere, sétáljunk, s közben mondd el mi történt! – fogta karon Miklóst, aki rendre elsorolta, mi volt a trakta közben, s utána.</em></p>
<p><em> Ráérősen sétáltak a szürkületben, senki figyelmét nem keltette fel két, virágot vivő férfi látványa.</em></p>
<p><em>- Vedd el ezeket a rózsákat! – szólalt meg Nélu, miután végig hallgatta a jelentést – Ajándékozd oda valakinek. Péntek délután találkozunk a Muskátliban, meghívlak egy kávéra, de a cukrászunkról addig se feledkezz meg! – s ezzel sarkon fordult és elsétált az ellenkező irányba.</em></p>
<p><em> Margit néni egész héten azt leste, vajon milyen következménye lesz Vass Lajos kirohanásának, s mind törte a fejét, mondott-e a hatalomra nézve valami elmarasztalót, amiért felelősségre vonhatnák. „Mondott bizony” – dünnyögte magában.</em></p>
<p><em>- Mit motyorogsz? – kérdezte Marcella néni.</em></p>
<p><em>- Azon gondolkodom, hogy Lajos biztos megüti a bokáját a szájalása miatt.</em></p>
<p><em>- Várjuk ki a végét!</em></p>
<p><em>- Valamit kellene tennünk. Figyelmeztessük Lajost, készüljön fel a vádakra, vagy mi.</em></p>
<p><em> Végül nem szóltak neki, csak figyelték, várták, lesz-e következménye a dolognak. Hetek teltek el, talán még egy hónap is, de más hír nem volt, minthogy a cukrászműhely új főnöke sikeresen lerontotta a sütemények és más termékek minőségét. A híres zserbószelet olyan lett, mintha fűrészporból készülne, s ugyan így járt a linzer, az isler, a Rigó Jancsi, a dobostorta, meg az összes többi. A pékség ezzel szemben újabb termékekkel lepte meg a vásárlókat. Három féle lepényt készítettek: túrósat, káposztást és lekvárosat. Sikeres kezdeményezésnek bizonyult, a pékséghez tartozó mind a tizenöt szövetkezeti bolt kért belőle. Úgy tűnt, hogy a „zsörtölődéseknek” nem lett következménye. Úgy látszik, a sikeres munka a pékségben, párhuzamosan a cukrász műhely lezüllésével elnézővé tették a párt korifeusait - látszólag.</em></p>
<p><em> Margit néni a csütörtöki hetipiacon futott össze Vass Lajossal.</em></p>
<p><em>- Rég nem láttam, kedves Lajos! – rohanta le köszönés helyett a meglepődött embert – Nem találkozunk a lakodalom óta. Akkor bizony nagyon maga alatt volt. Megnyugodott már? Hallom, hogy sikerült az új munkahelyén szép eredményeket elérni!</em></p>
<p><em>- Jól vagyok. Igen. Nincs semmi bajom. Nem is volt!</em></p>
<p><em>- Hogy mondja?</em></p>
<p><em>- Valamit félre tetszett érteni!</em></p>
<p><em>- De…</em></p>
<p><em> Nem tudta folytatni, mert Lajos megfordult, s elsietett. Még csak el sem búcsúzott. Margit néni értetlenül rázta a fejét. „Ezzel az emberrel meg mi van?” – morfondírozott magában. „Teljesen ki van magából fordulva. Hmm!” Megfordult, lássa merre ment Vass Lajos, de hiába, már eltűnt az emberek között. „Jól ráijeszthettek!” – ötlött fel benne a viselkedés valószínű magyarázata. „Ez biztos így van!” – bólogatott, s indult hazafelé.</em></p>
<p><em>- Összefutottam Lajossal – kezdett bele a kurta-furcsa találkozás elbeszélésébe otthon.</em></p>
<p><em>Tamás bácsi szó nélkül hallgatta a beszámolót, csak a végén jegyezte meg:</em></p>
<p><em>- Örüljön, hogy nem vitték el!</em></p>
<p align="center"><em>*</em></p>
<p><em> Az egyetemi napok gyorsan teltek. Az első alkalom, hogy néhány napra elszabadulhatott az előadásoktól csak két hónap múlva következett be, de egyetlen divatlapot se vitt haza, amiért Irénkétől komoly megrovást kapott.</em></p>
<p><em>- Mit mondtam magának, mikor elindult?</em></p>
<p><em>- Nem jutott időm prospektusok, divatlapok után járni – védekezett a férfi.</em></p>
<p><em>- Cc! Milyen elfoglalt, szorgos egyetemista lett a főmunkatársból!</em></p>
<p><em>- Csak csúfolódjon! Olyan ez a rám erőltetett egyetemi szemeszter, mint egy gyorstalpaló tanfolyam, csak hosszabb és keményebb.</em></p>
<p><em>- Meséljen, mit is tanul igazából!</em></p>
<p><em>- Előbb megyek és meglátogatom szeretett igazgatónkat.</em></p>
<p><em>- Ne hagyja ki a könyvtárt sem!</em></p>
<p><em>- Megint kezded?</em></p>
<p><em> Nem folytatták, mert kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Döme behívta Eleket. Nem időzött bent sokat, csak éppen röviden elmondta, hogy szorgalmasan halad a tanulással, és a „Párttörténet és művelődésszervezés” mellé felvette még az „Alkotmánytan és jogi ismeretek” nevűt is.</em></p>
<p><em>- Jó választás – jegyezte meg Döme -, segíthet eligazodni a mindennapok jogi útvesztőjében.</em></p>
<p><em> Innen a könyvtárhoz vezette az útja. Az ajtó előtt bizonytalanul téblábolt kicsit, mielőtt benyitott volna.</em></p>
<p><em>- Köszönni jöttem – szólott, miután illően köszöntötte Ibolyát.</em></p>
<p><em>- Jöttél, s már mész is?</em></p>
<p><em>- Mondom, köszönni jöttem, mert a délutáni busszal megyek haza a családomhoz. Megírtam nekik, hogy van pár nap vakációm, és most várnak. Közben had adjam ez oda.</em></p>
<p><em>- Köszönöm, de mi az?</em></p>
<p><em>- Könyv. Van ott fenn, a fővárosban egy nagy könyvesbolt, és az idegen nyelvű részlegen magyar könyvek is találhatók.</em></p>
<p><em>- Jókai! Nagyon szépen köszönöm!</em></p>
<p><em> Otthon örömmel fogadták, nem győzött a kérdésekre válaszolni. Miután nagyjából kielégítette a család kíváncsiságát, elment meglátogatni nővérét, Rozált. Egyedül vele tudott őszintén beszélni, előtte tudott csak megnyílni. Miután férjhez ment elköltözött egy albérleti kis lakásba a piac melletti tömbházak egyikébe. Elek könnyen megtalálta.</em></p>
<p><em>- Mesélj öcsikém, hogy megy sorod, mint öregdiák?</em></p>
<p><em>- Keményen befogtam magam. Két tárgyat vettem fel, s így hetente nyolc előadást is meg kell hallgatnom, s emellett ott vannak a szemináriumok, amikor megbeszéljük az előadáson elhangzottakat.</em></p>
<p><em>- Mi hasznod mindebből?</em></p>
<p><em>- Ha más nem is, de megtanulom a politikai szófordulatokat, a „politzsargont”. És persze a végén lesz egy egyetemi diplomám, posztgraduális. Majd bekeretezem, s kiteszem az irodám falára, már ha lesz irodám.</em></p>
<p><em>- Ilyen karrierista lettél?</em></p>
<p><em>- Lehet. Nem tudom. De három éve a diákgyűlésen megtanultam a leckét. Úszni kell az árral, ha tetszik, ha nem. Már ha nem akarod, hogy az örvény magával rántson, vagy összezúzódj a szirteken!</em></p>
<p><em>- Nagy bölcs lettél! Csak nehogy úgy járj, mint Vass Lajos a cukrász! Tudod, hogy éppen az én lakodalmamon tört ki belőle az elkeseredés, és nem tett féket a nyelvére.</em></p>
<p><em>- Mi lett vele? Nem voltam már itthon amikor átvette a pékséget.</em></p>
<p><em>- Egy ideig békében hagyták, de rettegett, mikor csapnak le rá. Minden utcasarkon besúgókat képzelt. Aztán úgy két hónap eltelte után, behívták ankétra. Egy nap, s egy éjszaka „beszélgettek” vele. Ezalatt megőszült és többet senkivel nem áll szóba, csak a munkájának él. Ha bárki is megszólítja, gyorsan valamit motyog és elsiet. Egy más ember lett!</em></p>
<p><em>- Vigyázok én magamra, nővérkém!</em></p>
<p><em>Legközelebb csak Szilveszterre kapott egy hét szabadságot, illetve vakációt. Örült, hogy így részt vehet a Kultúrotthon szilveszteri rendezvényén.</em></p>
<p><em>- Nézd, miket szedtem össze neked a fővárosban! A Victoria áruház prospektusai. Ezt pedig a zsibvásárban találtam, igaz, hogy három éves, de gondolom így is érdekes.</em></p>
<p><em>- Nahát, Quelle katalógus! – kiáltott örömmel, és egy suta mozdulattal puszit nyomott a meglepődött Elek arcára.</em></p>
<p><em> Meglepődése annál is nagyobb volt, mert bár gondolatai mind Ibolya körül forogtak, de távolságtartó, elutasító magatartása eddig semmilyen közeledést nem bátorított. Irénke szavaira gondolt, aki egyre bíztatta, mondván minden egyes alkalommal, „biztató”, bár eddig semmi előmenetel nem történt közeledésüket illetően.</em></p>
<p><em>- Eljössz velem a szilveszteri bulira? – robbant ki váratlanul Elekből a merészség.</em></p>
<p><em> A meglepődések perce volt, hisz most Ibolya lepődött meg, hogy még a szusz is bele szorult.</em></p>
<p><em>- Várj, várj! Ne ilyen gyorsan! – válaszolt nagy lélegzetet véve.</em></p>
<p><em> Elek is nagyot szusszant a merész lépése után, s most mosollyal a szája sarkában várakozóan nézett Ibolyára. Irénke belépte törte meg a varázst.</em></p>
<p><em>- Itt vannak a jegyek a rendezvényre. Huszonöt lejbe kerül egy. Ez tartalmazza a menüt is. Flekken szalma krumplival és vegyes savanyúsággal, egy üveg bor, éjfélkor két pár virsli és három óra körül töltött káposzta. Aki mást is akar, ott a büfé, végig nyitva tart, vagy hoz magával, amit akar.</em></p>
<p><em>- Remek!</em></p>
<p><em>- Tessék a két jegy! – nyújtotta át Eleknek – Ötven lejt kapok!</em></p>
<p><em> A férfi át is adta a pénzt, s Ibolya rábólintott egyetértés jeléül.</em></p>
<p><em>- A kisteremben lesz a vacsora, és a nagyban a tánc.</em></p>
<p><em> A várakozásnak megfelelően sikerölt a szilveszteri rendezvény. A kultúrigazgató megerőltetve magát rövid üdvözlő beszédet mondott, majd rövid kultúrműsor következett, ügyes iskolás gyerekek énekeltek dalokat a munka hőseiről és a boldog jövőről, a zenészek húzták a talp alá valót, s éjfélkor leoltották a lámpákat.</em></p>
<p><em>- Szabad a csók! – kiáltotta Döme, a kultúrigazgató.</em></p>
<p><em> A zene elhallgatott, s táncoló párok felől susogás, vihogás, sóhajok hallatszottak. Mikor újra felgyúlt a fény Ibolya és Elek zavartan néztek egymásra. A fiatalember készült mondani valamit, de Ibolya leintette.</em></p>
<p><em>- Ne, most ne szólj egy szót sem!</em></p>
<p><em> Elek erre, nem törődve, hogy felgyúlt a villany, hirtelen átölelte és mindenki szeme léttára újra megcsókolta Ibolyát.</em></p>
<p><em>- Te bolond, mindenki minket néz!</em></p>
<p><em>- Had nézzenek!</em></p>
<p><em> Az igazság az, hogy senki sem nézett feléjük, mindenki el volt foglalva saját magával, vagy a társával. A zene is újra rákezdte, s a tánc folytatódott. Néhányan kioldalogtak az oldalsó ajtón keresztül az udvarra kicsit „hűsölni”. </em></p>
<p><em> Valamilyen zűrzavar, kalamajka támadt a bejárati ajtónál, ahol Pista bácsi az éjjeli őr vigyázott. Irénke abban a pillanatban ott termett, igazítsa el a vitát.</em></p>
<p><em>- Mit akarsz Gyurka János? – kérdezte a Pista bácsival szemben álló felhevült fiatalembert.</em></p>
<p><em>- Be … be akarok menni … táncóni!</em></p>
<p><em>- Nem mehetsz be, mert ez zártkörű rendezvény!</em></p>
<p><em>- Ájjál fére!</em></p>
<p><em>- Gyurka János, te részeg vagy, jobb, ha most haza mész!</em></p>
<p><em>- Ájjál fére!</em></p>
<p><em>- Gyurka János! Most szépen haza mész – ismételte csendes, de határozott hangon Irénke -, mert reggel megmondom anyukádnak, hogy mit rendezel itt. Vagy máris felhívom telefonon. Hogy fog örülni!</em></p>
<p><em>- Ne, ne, drága Irénke! Csak azt ne!</em></p>
<p><em>- Akkor most szépen haza mész!</em></p>
<p><em>- Jó, jó… - fordult meg a legény, s még kifelé menet is azt ismételgette, hogy „jó, jó”.</em></p>
<p><em> A közelben téblábolók megtapsolták a sikeres akciót!</em></p>
<p><em>- Ügyes voltál Irénke elvtársnő! –jegyezte meg a kultúrigazgató.</em></p>
<p><em>- Ó, nem gond ez nekem, hisz mindegyiknek ismerem én a gyengéjét – hárította el Irénke a dicséretet.</em></p>
<p><em> Másnap délután a cukrászda ajtajában botlott bele Irénkébe, aki rögtön lerohanta kissé kevésbé diszkrét kérdéseivel, és az után érdeklődött, hogy eredményesen telt-e a mulatság.</em></p>
<p><em>- Úgy láttam a helyzet bíztató!</em></p>
<p><em>- Mi az, hogy bíztató? Mi az, hogy bíztató? Irénke ne kezdje megint!</em></p>
<p><em>- Na, ne tetesse magát!</em></p>
<p><em>- Megsúgom, de ez még titok, gesztenyepürét viszek neki a könyvtárba. Ez a kedvence.</em></p>
<p><em>- Főmunkatárs, ez már több is, mint bíztató! Gratulálok!</em></p>
<p><em> Az együtt eltöltött mulatság, és az ízletes édesség elmélázóvá tette a mindig cinikus mindig harcra kész Ibolyát. Elmondta, mennyire szerette volna, ha Elek vigasztalja, mikor Vili elment, de mindig tüntetően hárította a közeledési próbálkozásokat. Elmondta, milyen dühös lett, amikor váratlanul megjelent, mint felettes munkatárs, aki úgy tűnt, mást sem akar, mint megzavarni a már jól kialakult, megszokott rendet.</em></p>
<p><em>- Gondolod, átléptem volna a barátom házának küszöbét, ha nincs otthon? </em></p>
<p><em>- Ezért is orroltam rád!</em></p>
<p><em>- Már elmúlt?</em></p>
<p><em>- El!</em></p>
<p><em> Az alakuló románcnak nem vetett gátat Elek visszatérte az „iskolapadba”.</em></p>
<p><em>- Nem ígérem, hogy írok – szólott búcsúzáskor a férfi -, de majd gyakran telefonálok. van ingyenes interurbán (távolsági) vonaluk az egyetemen. Ez is egyfajta kedvezmény.</em></p>
<p align="center"><em>*</em></p>
<p> Tanulmányai, szigorlatai és államvizsgája után friss diplomásként jelentkezett munkahelyén.</p>
<p>- Most, hogy már így kikupálódott, gondolom több feladatot fog vállalni! – fogadta Eleket a kultúrigazgató.</p>
<p>- Mi lenne az? Biztosan már kigondoltál valamit.</p>
<p>- Nem én, hanem megkeresett Pápai Veres, tudod, a csíki vajda. Cigánybált akarnak rendezni még mielőtt vége lenne a farsangnak.</p>
<p>- És?</p>
<p>- Szerintem a szilveszteri bálon szereztél bőséges tapasztalatot. Két heted van ezt a mostanit megszervezni.</p>
<p>- Rövid az idő, és máris belevetem magam a szervezésbe. Hol találom meg ezt a Pápai Verest?</p>
<p>- Elutazott, de ott van Jánosi Rudi itteni ismerőse. Ő tudja, miről is van szó, és hogy ők hogyan is képzelik a bált.</p>
<p> Elek nem késlekedet és sürgősen felkereste a falu úgy nevezett tószeg negyedében levő házat. Kívülről igénytelen, de kényelmesen berendezett lakásba jutott. Egy zenész lakásába.</p>
<p>- Éva! – kiáltott a házi asszony a kályha mellől, ahol szorgoskodott – Vendég jött!</p>
<p> Jó nagy konyha volt, ahova Elek belépett, étkező helyiségként is szolgált, a fal mellett levő asztalnál kényelmesen elfért öt ember anélkül, hogy kihúznák középre.</p>
<p>- Jó napot kívánok! – szólt a szobaajtóban megjelenő leány. Ő lehet Éva – gondolta Elek -, s nem is csalódott, mert Jánosi Évaként mutatkozott be, miután a vendéget betessékelte a szobába.</p>
<p>- Nagytelegdi Elek vagyok a kultúr-…</p>
<p>- Tudom, ki maga, és gondolom, apát keresi.</p>
<p> Miután a bemutatkozás furcsára sikerült ceremóniáján túlestek, ámulva nézett szét Elek a nagyszobában. Igazi zeneszobát látott maga körül – az ajtó mellett zongora, egyik sarokban cimbalom, a másikban nagybőgő, az asztalon hegedű, tangóharmonika, a polcon klarinét.</p>
<p>- Muzsikusok vagyunk – szólott Éva, látva a férfi elképedt tekintetét.</p>
<p>- Az egész család?</p>
<p>- Csak anya nem. Ő az igazi családfő, takarít, főz, rendet tart és parancsol! – nevette el magát a lány.</p>
<p>- Éva milyen hangszeren játszik?</p>
<p>- Igazából zongorázni szoktam, de nem vagyok a banda tagja. Csak magamnak muzsikálok.</p>
<p>- Nem értem.</p>
<p>- Nézze, apa a banda vezetője, cimbalmon játszik, Józsi bátyám a prímás, a többiek, testvérek, unokatestvérek a többi hangszer mesterei. Igazán!</p>
<p>- Elhiszem!</p>
<p>- Mind ide járnak gyakorolni, mert messze vannak a szomszédok, nem zavarunk, de ha hallják is, ahogy Gyuri öcsém harmonikázik a ház előtt, még örvendeznek is neki.</p>
<p>- De maga?</p>
<p>- Velem az a helyzet, hogy apám, a cimbalmos, aki a tudását apjától tanulta, mint ahogy az is az apjától, így fel egész nem tudom meddig, szóval, apám korán megismertetett a billentyűkkel és a kottával. Hamarabb olvastam a kottát, mint a betűket. Játsszak valamit?</p>
<p>- Kérem.</p>
<p> Hosszú ujjai végig futottak a billentyűkön, és sohasem hallott, mégis ismerősnek tűnő dallamok árasztották el a szobát. Elek lenyűgöződve hallgatta.</p>
<p>- Mi volt ez? – kérdezte miután Éva váratlanul lecsukta a zongora fedelét.</p>
<p>- Egyveleg a vendég tiszteletére.</p>
<p>- Miért szakította félbe olyan hirtelen?</p>
<p>- Nem akartam, hogy nagyon elragadjon a zene. Egy adott pillanatban úgy éreztem, elrepülök, a hangok magukkal ragadnak, elszállnak velem a semmibe! Megijedtem, s ezért hagytam abba egyszerre, és a zongora fedelét is lezártam, nehogy kiszabaduljanak!</p>
<p>- Csodálatos! – ámuldozott Elek.</p>
<p>- Maga is szokta így érezni?</p>
<p>- Ó, hát már megismerkedtek? – lépett be a szobába Jánosi Rudi, félbe szakítva ezzel a különös beszélgetést.</p>
<p>- Elnézést az alkalmatlankodásért…</p>
<p>- Semmi, semmi! Tudtam, hogy felkeres, Pápai Veres már jelezte.</p>
<p>- Nagyon szépen zongorázik a lánya! – szakította félbe a hivatalos megbeszélést, annyira a hallott zene és vallomás hatása alatt volt még.</p>
<p>- Ő a mi házi zeneszerzőnk és korrepetitorunk. Minden új dalt, amit valamelyikünk megismer, hazahoz, azt ő lekottázza, betanítja, hangszereli. A nyilvánosság elé azonban soha sem lép. Zavarja a közönség, csak itthon muzsikál saját magának, vagy nekünk, esetleg néhány szerencsés vendégnek.</p>
<p>- Ezek szerint én a szerencsések közzé tartozom.</p>
<p>- Szerencsés ember mindenképpen. A bál szervezését illetően is. A zenétől a büféig mindenről gondoskodunk. Nincs miért aggódnia!</p>
<p>- Pedig a rend és biztonság gondot okoz. Nem lenne jó, ha a mulatság verekedésbe torkollana, mint 5 évvel ezelőtt. Ezért is tiltották évekig a cigánybál rendezését.</p>
<p>- Hmm. Ez valóban gond!</p>
<p>- Hallottam hírét néhány erőszakos, garázda fiatalnak. Ha megrészegednek, biztos bajt okoznak.</p>
<p>- Ez gond, de ha összedugjuk a fejünket, csak kisütünk valamit.</p>
<p>- Miért nem őket kéritek fel a rendfenntartásra? – szólalt meg váratlanul Éva, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztek.</p>
<p>- Micsoda ötlet! – kiáltott fel Elek.</p>
<p>- Nekem is tetszik – értett egyet a felvetéssel Rudi.</p>
<p>- Hol találjuk meg őket?</p>
<p>- Estére idehívatom a fiúkat. Legyen itt úgy kilenc körül. Majd kicsit muzsikálunk, s közben megbeszélünk mindent, amit kell.</p>
<p> A megbeszélések egymást követték a következő napokban, mindig akadt valami újabb tisztázni való, de a zene iránti vonzalom is hozzájárult az ismétlődő találkozásokhoz. Nem is volt ezért semmi baj, csak éppen Ibolyának tűnt különösnek ez sok megbeszélés.</p>
<p>- Mit tudtok annyit tárgyalmi?</p>
<p>- Megbeszéljük a díszítést, büfét, meghívottak névsorát, a műsort. Ez utóbbi az igazi gond. Bemutatnak néhány vidám jelenetet, ezeknek minden szavát ellenőrizni kell. Ugyanígy minden zeneszámot is meg kell vizsgálni, nincsen- e bennük valamilyen tiltott, vagy finomabban szólva nem ajánlott dallam. Ezt nagyon szigorúan veszik.</p>
<p>- Ezt mind értem, de nincs ott esetleg egy csínos barna lány is, aki vonzóbbá teszi a ti megbeszéléseiteket?</p>
<p>- Hát, ami azt illeti, van! Jánosi Rudi leánya, Éva a neve.</p>
<p>- Tudtam! Tudtam!</p>
<p>- Mit tudtál?</p>
<p>- Hogy miért jársz olyan lelkesen oda Rudi házához.</p>
<p>- Nem sok köze van ahhoz, ennek a különös lánynak, aki muzsikus is meg nem is. Gyönyörűen zongorázik, de soha fel nem lép közönség előtt. Nem akar, vagy nem engedik, vagy mind a kettő.</p>
<p>- Nem értem…</p>
<p>- Mindannyian kicsit furcsák, de Éva még náluk is különösebb. Otthon van bármilyen zenei témában, ő kottázza le az új dalokat, amit a többiek valahonnan hazahoznak. Nem csak rögzíti a dallamokat, hanem ki is dolgozza a zenekar számára. Minden hangszerre külön-külön. Kottából akármit eljátszik, segít a többieknek betanulni az új dalt.</p>
<p>- De?</p>
<p>- Egyetlen darabot sem képes végig játszani. Bármelyikbe is belefog, rövid idő múlva elkezdi variálni, eltérve teljesen az eredetitől, mégis harmónia hatja át a játékát, de egyre szenvedélyesebben, vadabbul játszik, míg egyszerre hirtelen abbahagyja. A hangoktól valami feltámad benne, felajzódik, hogy aztán túlzásba, a végtelenbe hajszolja. Mondják, hogy egyszer annyira belelovalta magát, hogy elájult. Ettől nagyon megijedt, de megijedt az édesapja is.</p>
<p>- Mit mondott az orvos?</p>
<p>- Nem vitték orvoshoz, mert restellik a dolgot. Ez a család gondja, nem tartozik másra, se doktorra, se senkire – mondják.</p>
<p>- De hát, biztosan valamilyen súlyos betegsége lehet, amit meg kell gyógyítani!</p>
<p>- Szólhatnék az orvosunknak, de milyen jogon avatkozzam bele egy család életébe?</p>
<p>- Ez igaz, mesélj még róla!</p>
<p>- Megnyerő jelenség, de a zenén kívül nincs számára semmi más a világon. A házimunkát elkerüli, nem segít édesanyjának, nem kézimunkázik, sem más ilyen leányszokásnak nem hódol, csak a kottákat nézegeti, dúdolgat, néha odaül a zongorához, de néhány akkord után abbahagyja. A többieket ellenben segíti az új dalok, zeneszámok betanulásánál, figyel minden hangra, ütemre és soha nem téved. „Állj, állj – kiáltja, ha valami hibázik -, nézd csak meg jobban a kottát!” Pedig előtte nincs kotta, mégis kiszúrja hibát, s a megszólított bocsánatfélét motyog, és újra játssza az elrontott részt.</p>
<p>- Honnan tud mindent ennyire?</p>
<p>- Ezt kérdeztem én is, és azt válaszolta, hogy látja. Azt már nem mertem megkérdezni, mit lát, mert így is zúgott már a fejem a sok számomra érthetetlen dologtól. Kívülről tudja az összes valaha megismert dallamot, bármit első látásra hibátlanul lejátszik a kottából, de önállóan nem képes végig játszani egyetlen - legyen bár akármilyen rövid – zenedarabot sem.</p>
<p><i> (Ugorjunk előre az időben: néhány év múlva Éva mégis orvosok kezébe került. Egyre súlyosodó látásromlása miatt vizsgálták és kiderült, hogy agydaganata van…)</i></p>
<p> A bál a vártnál jobban sikerült, köszönhetően a „rablóból lesz a legjobb pandúr” elvnek, illetve az azelőtt duhaj fiatalokból alakított rendfenntartók rátermett működésének. Azelőtt éppen ők voltak a fő duhajkodók, s így most is tartottak tőlük a bálozók, bár most a pálya másik oldalán játszottak. Különös módszerük volt az izgága, hangoskodó részegek leszerelésére. Nagy pohár pálinkát nyomtak a kezébe, s biztatták, hajts csak fel. Utána pedig egy félre eső sarokban lefektették, aludja ki a mámorát, s mire magához tér, már vagy vége a mulatságnak, vagy elfelejti miért is haragadott, s kire azelőtt.</p>
<p align="center">*</p>
<p> A tornatanár az iskolából, Sebők Attila beállított egy délután Elekhez, aki éppen nyakig ült a munkában, s egy hétvégére tervezett lakodalom előkészítésén ügyködött.</p>
<p>- Zavarlak? – bukott ki a kérdés Attilából látva, hogy Elek homlokát ráncolva vizsgálgat egy halom papírt.</p>
<p>- Éppen szünetet akartam tartani. Kérsz egy kávét?</p>
<p> Attila igenlő válaszára Elek kikiáltott, és Irénke perceken belül hozta is a szokásosat.</p>
<p>- Minek köszönhetem a látogatásodat? – fordult a vendégéhez, miután kihörpintette a kávéját.</p>
<p> A bál sikere után Elek helyzete megváltozott az emberek szemében – bizalmat kezdtek érezni iránta. Sokan felkeresték, hogy kisebb-nagyobb rendezvények szervezésében segítsen, és adjon lehetőséget rá a művelődési ház keretein belül. Jöttek egyre-másra a javaslatok, ötletek. Elek nem zárkózott el semmilyen épkézláb ötlet elől. Létrejött, teljesen önkéntes alapon zenekar, fotóklub, irodalmi kör, néptánc csoport, bélyeggyűjtők köre, meg más csoport, ami csak egy alkalomra toborzódott.</p>
<p> Elsőnek a tornatanár, Sebők Attila érkezett azzal az ötlettel, hogy egy színjátszó csoportot kellene összehozni, ő vállalja, és van is már javaslata egy vidám jelenetre.</p>
<p> Váratlan sikere lett a kezdeményezésnek – ajánlkoztak amatőr színésznek tanárok, az állatorvos, technikusok, munkások a helybeli szövetkezetből, ipartelepről, állami gazdaságból, még a városba ingázók közül is néhányan.</p>
<p>- Nézd, Elek – szólott Attila, a tornatanár -, a csapat készen áll, itt van a darab, amit betanulnánk. Nézd végig, tanulmányozd, húzd ki, ami nem ildomos, szombaton kezdhetnénk a próbát.</p>
<p>- Látom, tudod a leckét! De ez nem elég. Ha rám hallgatsz…</p>
<p>- Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit …</p>
<p>- … hagynak!</p>
<p>- Na, jó! Mit tanácsolsz?</p>
<p>- Fogjad, itt van a „Művelődés” melléklete, megtalálhatsz benne néhány színdarabot, tréfás jelenetet, melyek a párt útmutatásai szerint íródtak. Ezekből válassz!</p>
<p>- És mi lesz az általam választott darabbal?</p>
<p>- Találd ki!</p>
<p> Tanakodtak egy darabig, mit is lehetne tenni, aztán megállapodtak, hogy két darab kerül majd bemutatásra: egy a mellékletből és az Attila által választott. Ez utóbbit persze jól megvágták, lerövidítették. Jól is tették, mert így az ellenőrzésen egyből át ment. Lehetett kezdeni a próbákat.</p>
<p> Úgy tűnt, felszakadt forma egy gát, és az emberek vonzónak találták a művelődés valamilyen formáját. Az állatorvos fotóklubot szervezett, és a kiállításra meghívta megyei lap fényképészét, Moldován Viktort, bírálja el a képeket. Nem is maradt el a siker, s ezen felbuzdulva benevezett a megyei fotókiállításra a három legjobb képével. Moldován Viktor biztatta, hogy nyugodtan jelentkezzen. Végül nem is szerepelt rosszul. Azóta is dédelgetett álma, hogy egyszer a fővárosba is eljut a képeivel.</p>
<p> Néhány szülő azzal a kérdéssel jött Elekhez, hogy szeretnék zenére taníttatni a gyermekeiket.</p>
<p> - Nosza, hívjunk egy zenetanárt a városból! – lelkesedett Elek.</p>
<p> A gondolatot tett követte, s a zeneiskola nyugdíjas tanárával, Mózes Laci bácsival szerződést kötöttek, hogy kijön hetente kétszer zenét oktatni a kicsiknek. A haladók közül kettőt átvállalt Jánosi leánya, Éva. Két tehetséges kisiskolást – szövetkezet elnökének Edit nevű kislányát és Gyurikát, akinek traktorista volt az édesapja. Később mindketten zenészek lettek, Edit bekerült a középiskola elvégzése után a megye zenei életbe. Gyurika oktatását pedig átvette druszája, Jánosi Gyuri és évek múlva a mulatságok, lakodalmak kedvelt harmonikása lett. Érdekes módon azonban soha sem muzsikált együtt a Jánosi család tagjaival. Hiába volt tehetséges muzsikus, idegen maradt a család számára, aki nem volt képes úgy feloldódni a hangokban, mint ők, bár mesterien, sőt virtuózan bánt hangszerével.</p>
<p> A pedagógus társaság is elindult, megalakították az irodalomkedvelők körét. Öt és tizenöt között változott a rendszeres résztvevők száma. Csütörtök délutánonként jöttek össze, de késő estig maradtak. Ilyenkor kedvenc verseiket szavalták, vagy olvasták fel saját szórakozásukra, vagy olvasmányaikról és más kulturális élményeikről számoltak be egymásnak. A dolog lényege az, hogy ne az iskolai tananyagról legyen szó, persze minden egyes elhangzó szöveget bemutattak a párt megfelelő felelősének. Elek tisztje volt erről gondoskodni.</p>
<p> Ez a feladata az összes önkéntes kultúrműsorra éppen úgy vonatkozott, mint minden hivatalos programra. Ettől függetlenül ezeken a programokon, összejöveteleken a részlevők egy icipici, pillanatnyi szabadságot éltek meg. Nem volt ez egy kimondott, kimondható érzés, de láthatatlanul ott volt a levegőben. Mivel pedig láthatatlan volt, nem lehetett elcsípni, rajtakapni. Ilyen láthatatlan szálak kötötték össze a helyi lakosokat, a környékbelieket a nem rég feltűnt önkéntes művészekkel, legyenek azok bélyeggyűjtők, fényképészek, amatőr szavalók, zenészek vagy színészek.</p>
<p> Hogyan kerülnek a bélyeggyűjtők a művészek közzé? Egyszerű – ők is rendeznek kiállításokat, amit kulturális élmény végig nézni. A kiállításon tablóra helyezett anyagon mutatták be a kiválasztott témát. Változatos témák kerültek bemutatásra – művésziek, de tudományosak is. A kísérő szöveg mindig igényesen lett összeállítva, sokszor olyan volt, mint egy szakköri dolgozat. Például a gyógynövényekről összeállított, vagy a hazai festőkről. Ki lehetett volna ezeket adni akár könyv formájában is. Moldován Viktor fényképekkel illusztrált riportot készített a bélyegkiállításról a megyei lapban, s ennek köszönhetően a filatelistákat meghívták több városba is, kiállításokra. Eljutottak távolabbi megyékbe is, sőt egyszer a fővárosba is helyezést ért el a gyógynövényes kollekció.</p>
<p> Ezen kívül még ott volt a rádiósítási központ – a „<i>difuzor</i>”. Három munkatárssal dolgozott: riporter, technikus, karbantartó. Fontos kultúrpolitikai szerepe volt ennek a létesítménynek. Az 50-es évek elején alapították azzal a kimondott céllal, hogy minden legkisebb helyre eljusson a szocialista kultúra! Természetesen egyúttal a párt és a kormány irányvonala. Önkénteseink ide is megtalálták az utat. Jött a doktor, hogy gyermekmesébe burkolt orvosi tanácsokat olvasson be. A fizika tanár is felolvasott egy Petőfi verset, és fellelkesülve Eminescutól is egy magyar fordítást. Hírolvasónak szívesen jelentkeztek a diákok, jó alkalom volt kicsit kilépni az iskolai szigorból. Találóan ellenőrzött szabadság néven emlegették. Ellenőrzött, mert a cenzúra nagyon komolyan vette a műsorok ellenőrzését, lehallgattak minden felvételt az adásba kerülés előtt, és az egyenes adások írásos szövegét is alaposan átvizsgálták. Mégis átlengte ezeket a rádiós szerepléseket valami meghatározhatatlan szabadság érzés. Talán csak egy bizonytalan lehetőség hangulata. Ügyes kis stúdiót biztosítottak a helyi műsorok, helyi adások részére. Vezetője Ionel Mureşan ambiciózus , fiatalember nagy lelkesedéssel vette bele magát a munkába. Éppen most hagyta el az iskolapadot, román-magyar irodalomszakot végzett a Pedagógiai Főiskolán. A „nagyokat” utánozva önálló kétnyelvű műsort készített – bejelentkezés, pontos idő, hírek, időjárás jelentés:</p>
<p><i> „Aici Centrul de Radioficare – A Rádiósítási Központ jelentkezik, La al cincilea semnal va fi ora … - a pontos idő …, Știrile urmează – Híreink következnek, Prognoza meteo – Várható időjárás”.</i></p>
<p>Nem is lett volna semmi baj, a pártfelügyelet nem kifogásolta a leadott anyagot, a diákok is lelkesen dolgoztak a stúdióban, ők olvasták be az előkészített szöveget. Alig várták azt a tíz-tizenöt percet. Az iskolában szinte versengés folyt, ki is menjen. Az a pár perc egy kis vakáció, egy kis szabadság volt számukra. Úgy is hívták, hogy „tízperces vakáció”.</p>
<p> Nem is volt ezzel semmi gond addig, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy a „difuzor” pontos ideje kicsit eltér a rádióban bemondottól. Az igazság az, hogy Ionel Mureşan, a stúdió vezetője a saját órája szerint mondta be a pontos időt. Valaki szóvá is tette a pártbizottságnál, s a Sajtóigazgatóság képviselője meglátogatta a stúdiót. Ha már ott voltak, nem mentek el dolguk végezetlenül, és ha kerestek, találtak is hibát. Ionel búcsút mondhatott a rádiós karriernek! Ennél tovább mentek a szigorúsággal, mert a diákok részvételét is eltiltották a rádiósítási központtól. Vége lett a „tízperces vakációnak”.</p>
<p> Azért rejtve, bújva, bújtatva továbbra élt az „ellenőrzött szabadság”. Nem csupán itt helyben, de országszerte is felfedezhető volt.</p>
<p> Leginkább a gyermekirodalomban, versekben, mesékben bukkant fel. Ilyen például Csipike mesék egyik fejezete. Csipike egy ártatlan, kicsit sete-suta törpe, aki jártában keltében mindenféle kalandjai révén megismerteti a gyermekekkel az erdőt, a mezőt, az ott élő állatokat, növényeket. Így folyt a mese patakja, míg egyszerre a kis szelíd törpéből gonosz törpe lett. Aki akarta értette, miről van szó…</p>
<p align="center">*</p>
<p> </p>
<p> Hiába bölcselkedett, mikor a nővérét, Rozált meglátogatta, hogy együtt kell úszni az árral, meg hogy tud ő magára vigyázni, Elek tele volt kétséggel és félelemmel. Minden tettét, minden szavát mérlegelnie kellett, ha nem akart letérni a „párt által kijelölt” útról. És ő nem akart, hiszen tudta, minden más út a szekuritaté celláiba vezet. Minden feladatot teljesített, amivel csak megbízták, s ez újabb aggodalom félelem forrása lett. Mi lesz, ha olyan feladatot kap, amivel másoknak árthat. A kultúrműsorok szervezése, bár sokszor járt vitákkal, végül is ártatlan csatározások voltak, a pártegyetem szemesztere is lejárt, hozadéka annyi lett, hogy kicsivel magasabb fizetésért tetemesen több munka hárult rá.</p>
<p> A nyár a mezőgazdasági munkák jegyében telt, nem sok alkalom adódott műsorokat szervezni. Közmunkák szervezése kötötte le Elek és munkatársai minden idejét. A könyvtár ilyenkor nem működött, Ibolya kivette évi szabadságát, és elutazott egy továbbképző tanfolyamra. Eleinte a fiú nem találta a helyét, próbált valamit dolgozni, olvasni, felkeresni néhány barátját. Aztán kikötött Jánosi Rudi házánál. Délutánonként beült hozzájuk, s hallgatta a tőle olyan távol álló világ hangjait, hallgatta beszédüket, zenélésüket. Ő maga keveset szólott, de az is nagyon kirítt család hangulatából, de ez őket nem zavarta. Tudták, hogy úgysem tudják bevonni a saját világukba. Kívülállónak tekintették, s az is volt. Azért mégis jól elüldögélt közöttük. Legalább nem érezte egyedül magát.</p>
<p>- Tanítsam meg zongorázni? – kérdezte egyik nap Éva.</p>
<p> Elek megrettent. Tudta, hogy a különállását, idegenségét akarta ezzel a felajánlással feloldani a lány, de mást is érzett a tréfásnak szánt megjegyzés mögött.</p>
<p>- Á, nem értek én a hangszerekhez! – válaszolta kissé zavartan.</p>
<p>- De a zenét, a muzsikát szereti, ahogy látom!</p>
<p>- Persze. Nagyon! Különösen ezeket a gyönyörű melódiákat, melyek itt elhangzanak.</p>
<p>- Érzi, ahogy a hangok felragadják a felhők fölé?</p>
<p> A dallam, a zene Elek számára is megnyitott egy másik dimenziót, de erről nem tudott beszélni. A lány kérdésére meglepte, különösen, hogy ezt már hallotta egyszer, mikor legelőször itt járt, s most csak valami összefüggéstelen makogással bírt válaszolni.</p>
<p>- Persze, igen-igen, így is mondhatnám…- és Éva keskeny újait szó nélkül végig futatnak a billentyűkön.</p>
<p>A zongorajáték elvarázsolja a fiút - halk szellőt hall, finoman csobogó patakot, pityegő madarakat, lombzúgást. Az elandalító zene szinte észrevétlen megtelik szenvedéllyel, ritmusa felgyorsul, már nem a csöndesen csobogó csermely hangja hallatszik, hanem szilaj hegyi patak harsogása, a halk szellő vihar előszelévé lesz, s a lombzúgás fájdalmas nyögésekkel telik meg. Mindjárt, mindjárt kitör a vihar!</p>
<p>Ekkor belép a konyhából Éva édesanyja, s a kezét a lány vállára teszi.</p>
<p>- Elég! – mondja határozottan, és Éva megszakítja a játékát, majd zokogva ráborul a zongorára.</p>
<p> Az asszony dühös, vádló tekintetet vetve Elekre kivonul a szobából, vissza saját birodalmába, a konyhába.</p>
<p> Megtört a varázs, a fiú zavartan néz körül az elcsendesült szobában, mintha keresné a szélben hajladozó fákat, vagy a zúgva rohanó, megvadult patakot. Aztán feláll, s köszönés nélkül elmegy. Nem tartóztatják.</p>
<p> Otthon azonnal lefekszik, de nem tud elaludni, csak forgolódik álmatlanul, s mikor végre elalszik, rémálmok gyötrik, s izzadtan, hasogató fejfájással ébred. Marék aszpirin, s egy erős fekete, úgy ahogy helyrehozta. Első útja Döméhez vezetett és szabadnapot kért. A délelőtti autóbusszal beutazott a városba Ibolyához. Tudta, hol tartják a továbbképzőt, s ebédszünetben meglepte a lányt az étkezdében.</p>
<p>- Te itt?</p>
<p>- Meghívlak egy gulyáslevesre!</p>
<p>- De igazán, mit keresel itt?</p>
<p>- Mindent megtudsz idejében, csak kihozom az ebédet – s azzal elsietett az ételpulthoz.</p>
<p> Jött is hamarosan, a tálcán két tányér gulyáslevessel, néhány szelet kenyérrel s egy csípős paprikával. Miután a levest elfogyasztották, Elek nagyon hivatalos képet vágva így szólt:</p>
<p>- Ibolya kedves, én veled szeretném leélni az életemet, legyél a feleségem!</p>
<p>- Nahát, ennél különösebb időpontban, s helyen még nem kértek senkit feleségül!</p>
<p>- ???</p>
<p>- Tudod, mit? Igen! Igen! Igen!</p>
<p align="center">*</p>
<p> A nyár vége felé Eleket és Dömét behívták a pártirodára, ahol egy magas beosztású, fővárosi pártfunkcionárius is jelen volt. Szigorú, komor arcot vágott, és nem mutatkozott be. „Ebből baj lesz!” – gondolta Elek, amint rápillantott az idegenre, s meglátta szemében az ürességet. A párttitkár próbálta oldani a hirtelen kialakuló feszültséget.</p>
<p>- Cotroceanu elvtárs a Központi Bizottság részéről – mondta, de semmi reakciót nem váltott ki az elvtársból, még csak nem is biccentett.</p>
<p>- Foglaljanak már helyet, és térjünk is a tárgyra! – topogott zavartan az íróasztala mögött – Cotroceanu elvtárs, kérem, ismertesse a javaslatot!</p>
<p>- Nem javaslat, utasítás! Már elmondtam egyszer, tudassa az érdekeltekkel!</p>
<p>- Szóval, izé… kedves Covaci Dominic elvtárs, felmentjük a kultúrigazgató feladatai alól.</p>
<p> A csend tapintható vált az irodába, még a kiküldött szuszogása sem hallatszott.</p>
<p>- A feladatot átveszi Nagytelekdi Elek elvtárs!</p>
<p>- És Döme, illetve bocsánat Covaci elvtárs? – lepődött meg Elek.</p>
<p>- Neki más feladatot szán a párt, de ez nem publikus.</p>
<p>- Megmondhatja! – böffentett a „szfinx”.</p>
<p>- Az Editura Tineretului (Ifjúsági Könyvkiadó) nemzetiségi szekciójának az irányítása lesz a feladata.</p>
<p>- Igazgatója! – pontosított a kiküldött elvtárs.</p>
<p> Meglepődve néztek egymásra, Döme felhúzta a vállát jelezve, hogy nem tudott semmiről, Elek csak pislogott.</p>
<p>- Gratulálok mindkettőjüknek! – nyújtott kezet a párttitkár – Covaci elvtárs még maradjon egy kicsit – tette még hozzá, s Eleket engedte távozni.</p>
<p> Első útja, természetesen, Ibolyához vezetett, újságolja el ezt a meglepő fordulatot. Megzavarodott rendesen, mert jó, hogy előléptették, de miért volt ilyen morcos, elutasító az a központi kiküldött? Próbálta Ibolyának elmagyarázni rossz érzését, de más konkrétumot, minthogy udvariatlanul, szinte haragosan viselkedett, nem talált. A titkár is hiába igyekezett udvariaskodni, nem hogy megnyugtatni nem sikerült, de erőltetett viselkedésével csak a zavart fokozta Elekben.</p>
<p>- Ahogy meséled, még beleborzongok! Beszélj Dömével, ha visszajön, hátha ő tudja az okát.</p>
<p> Ibolyának igaza lett, Döme hamarosan érkezett egy iratot lobogtatva.</p>
<p>- Itt van a kinevezésed, kedves barátom! Ettől a pillanattól kezdve te vagy az igazgató. Kezdhetjük máris az átadási ceremóniát. Van azonban egy kis bibi…</p>
<p>- Mégpedig?</p>
<p>- További előmenetelre, pártfunkcióra ne számíts ilyen névvel. Nem én mondom, hanem Cotroceanu Viorel elvtárs. „Hogy lehet ilyen neve valakinek, hogy Naghitele… vagy mi az ördög?” – háborgott. Azt javasolja, változtasd meg, legyen például Telechianu, vagy nősülj meg és vedd fel a feleséged nevét. Ez törvényes, megszokott dolog.</p>
<p>- Abbahagynád?</p>
<p>- Én csak jót akarok neked!</p>
<p>- Ezt a témát nem akarom még vitatni sem!</p>
<p>- Te tudod…</p>
<p> Covaci Dominic elment, foglalja el új munkahelyét a fővárosban, s Elek maradt a kultúrigazgató, de a beszélgetés a lelke mélyéig felkavarta. Felkavarta és sértette. Szóval, ez volt a kiküldött haragos-udvariatlan viselkedésének a magyarázata – nem szerette a magyar nevet viselő Eleket. A neve miatt. Ha tehette volna a kultúrigazgatói kinevezést is elvitatja tőle, de hát egy pártegyetemi diplomával a zsebében mégsem lehet egy egyszerű beosztott. Eleket egy régebbi diákkori barátjának az esetére emlékeztette ez az egész dolog. Szentkirályi Rezső egy évvel felette járt a főiskolán, és tehetséges, mondhatjuk, ragyogó labdarugó volt. A főiskolai csapatot hamar kinőtte, s a megyeiben csillogtatta tudását. Történt, hogy a bajnokság fontos rangadóján a lelátón ott ült az országos válogatott edzője, akinek feltűnt Rezső szereplése. Szerdán volt a meccs. csütörtökön már ment is velük a vonat Bukarestbe. Péntek a pihenésre, adaptációra és edzésre szánt nap volt, és szombaton a mérkőzés. A próbajáték nagyon jól sikerült, már a meccs után odanyomták Rezső orra alá a mindenre kiterjedő, előre megírt szerződést. Rezső olvassa, olvassa, aztán egyetlen mozdulattal kettétépi. </p>
<p>- Mi történt ott fönn? – kérdezi Elek, mikor hétfőn reggel megjelent Rezső a főiskola folyosóján.</p>
<p>- Otthagytam őket!</p>
<p>- Hogyhogy?</p>
<p>- Azt akarták, hogy Szentkirályi helyett Crăciun néven szerepeljek a válogatott keretben, s a mezre is ezt írják. Rezső helyett pedig Rudi legyek. Na, nem! Hazajöttem, velem ne csúfolódjanak!</p>
<p> Elek is úgy érezte, csúfot űznek vele. Azt sem tudta, mit tegyen. Legjobb lenne itt hagyni az egész kultúrbagázst és elmenni a bányavidékre. Ott mindig kell a „munkáskéz”. Csakhogy nem olyan könnyű megszabadulni, kilépni a körből, utána nyúlnak az embernek bárhova megy.</p>
<p>- Szamárságokat beszélsz! – korholta Ibolya – Sohasem megoldás a menekülés.</p>
<p>- Nem látod, hogy megaláztak?</p>
<p>- Ne se törődj! Úgy sem akarsz karriert befutni a pártnál!</p>
<p>- Na, ez igaz! De abból is elegem kezd lenni, hogy még azt is megmondják, mi legyen a nevem!</p>
<p> Ibolya józansága segített Eleknek kordába szorítania háborgásait. Szerencséjére.</p>
<p>- Beszéljünk vidámabb dolgokról.</p>
<p>- Például?</p>
<p>- Kiket hívunk esküvői tanúnak?</p>
<p> Természetesen Irénkére esett a választás és hűséges vőlegényére, Misire. Semmi fölhajtást nem szerveztek. Az anyakönyvi hivatalból négyesben elmentek a „tejcsárdába”, és egy-egy csésze kakaókávé mellett dőzsöltek. A családnak másnap jelentették be a már megtörtént eseményt. Gratuláltak nekik, és úgy tettek, mintha örülnének. A fiatalok nem is óhajtottak ennél többet. A szolgálati lakás megoldotta a lakásgondjukat, ami nagy könnyebbséget jelentett közös életük kezdetén.</p>
<p> Csendesen teltek a napok, hetek. Mintha nem maradt volna visszhangja a Cotroceanu elvtárs látogatásának. Mindenesetre Elek nem észlelte. Egy idő múlva azonban észrevette, hogy a párbizottságnál és a néptanácsnál nem figyeltek a szavaira. Egyik napról a másikra bizalmatlanok lettek vele szemben, és gyakran figyelmeztették, nem lehet a párt által kijelölt útról letérni, mert könnyen a nacionalizmus, az irredentizmus útvesztőjébe kerülünk. Pedig igyekezett minden utasítást végrehajtani, soha sem magyarkodott. Még bizalmas körökben sem. Egyedüli oka a megváltozott légkörnek az lehetett, hogy elutasította nevének megváltoztatását, románosítását. Összeszorított fogakkal és nagy önfegyelemmel tűrte ezt az újabb inzultust. Harag és félelem munkált benne.</p>
<p> Egyik nap aztán váratlan dolog történt. Megbeszélésre, „röpgyűlésre” hívták a néptanácshoz. A nem előre megbeszélt, tervezett gyűléseket nevezték így. A mostani alkalmat az adta, hogy utasítás érkezett a megyétől, hozzanak létre a néptanács mellett egy úgynevezett békéltető bizottságot.</p>
<p>- Képzeld, mennyire meglepődtem – mesélte Elek ifjú nejének -, mikor azt kérdezte a kiküldött, van-e valakinek jogi gyakorlata, vagy végzettsége. Senki nem jelentkezett, de Samu, az iskolaigazgató odasúgta nekem, hogy én Bukarestben ugyebár hallgattam egy szemesztert valami jog dologban is. „Persze” – válaszoltam -, de mi van vele? Nem lettem én attól még ügyvéd.” Samu azonban csak erőltette a diplomámat, hogy már feltűnt az elnökségnek. Kérdezték, min vitatkozunk. Nem volt visszakozz, Elek megmondta, hogy van valami hasonló végzettsége, <em>„Alkotmánytan és jogi ismeretek” nevű oklevele.</em></p>
<p><em>- Ez egyre érdekesebb! – kezdett lelkesedni Ibolya.</em></p>
<p><em>- Bizony, érdekes, figyeld csak meg! A kiküldött a bejelentésem után a néptanácselnökkel, s a párttitkárral kezdett pusmogni, érdeklődött, ki lehetek. Az elnök hangosan válaszolt, hogy „Az elvtárs a kultúrigazgató, Nagytelekdi Elek”. Erre a kiküldött felvillanyozódva hozzám fordult: „Elek elvtárs ön a mi emberünk! Megbízzuk, vállalja el a békéltető bizottság vezetését. Társadalmi munkában!”</em></p>
<p><em>- És elvállaltad?</em></p>
<p><em>- El. Igen!</em></p>
<p><em>- Halljam, hogy mondtad?</em></p>
<p><em>- Szóról szóra?</em></p>
<p><em>- Mondd már!</em></p>
<p><em>- Köszönöm a bizalmat és elfogadom! Így mondtam. Meg vagy elégedve?</em></p>
<p><em> Ibolya elkacagta magát. A továbbiakban Elek elmesélte részletesen, hogy a gyűlés után a néptanácselnök behívta magához, és megbeszélték minden részletében a leendő bizottság munkáját. A létrehozásnak az a célja egyrészt, hogy a csip-csup ügyek alól mentesítsék a bíróságot, másrész, hogy ezek a dolgok ne kerüljenek ki a községből, és követhetők legyenek. Az elnök meglepően barátságos volt még azután is, hogy a megyei kiküldött elment. „Elek elvtárs így, Elek elvtárs úgy”. Szinte mámorosan ismételgettek, örvendve, hogy felfedezték ezt a semleges nevet. Kapva kaptak a megyei kiküldött megszólításán. Elvégre a magyar gyűlölő</em> Cotroceanu Viortel elutazott, vissza a távoli fővárosba, a megye pedig itt van.</p>
<p>- Hogy tudod majd ezt a dolgot is vinni?</p>
<p>- Lesz segítségem. A néptanácstitkár felügyeli és ellenőrzi a munkát. Minden esetet neki kell bemutatnom, és a határozatott ő is aláírja. Csak ezzel érvényes, de akkor már egyúttal kötelező is. Kapok segítségül egy félnormás titkárnőt, napi négy óra munkaidővel, aki rendben tartja az iratokat, előkészíti a megbeszéléseket, jegyzőkönyvet vezet és előjegyzési naplót, heti munkatervet.</p>
<p>- Halmozod a feladatokat! Mire számítasz, hogy mindent elvállalsz?</p>
<p>- Szó szerint ezt súgta nekem az elnök is, amikor eljöttem. Látom, mondta, halmozod a feladatokat. Helyes így haladhatsz előre a siker útján.</p>
<p>- Mit válaszoltál?</p>
<p>- Semmit, csak hümmögtem.</p>
<p>- A Kultúrházzal mi lesz, ha te ügyvédet alakítasz?</p>
<p>- Remélem, nem ütközik majd a két dolog. Azért nem vagyok teljesen nyugodt…</p>
<p> Fenntartásai nem voltak alaptalanok, mint az később kiderült. A lakosság, mikor értesült a bizottság felállásáról, megindult ügyes bajos ügyeivel igazságot keresni, ha már itt helyben és ingyen lehet. Volt közöttük minden elképzelhető vita, félreértés, szándékos ártani akarás, családon belül éppen úgy, mint szomszédok között, sőt komolyabb bűncselekmény is. Ezen utóbbiakat azonban mindig átadták az ügyészségnek. Elek nem nagyon lelkesedett ezért a munkáért, nem érezte magát alkalmasnak, hogy mások vitáiban döntsön. Azon gondolkozott, hogy át kellene valakinek adni ezt az egészet. De kinek?</p>
<p> Mintegy vezényszóra, megjelent Elek gyerekkori barátja, Lázár akinek, annak idején a hagymaszeletelő elvitte az úját. A balesete után beiratkozott a jogi fakultásra, de nem sikerült befejeznie. Az összes szigorlatait bár letett, de az ügyvédi vizsgára már nem kerülhetett sor. Egy megmagyarázhatatlan balesetben édesapja meghalt, így Lázár elveszítette az anyagi támogatást, édesanyja kevéske özvegyi nyugdíja nem volt elég csak a szűkös mindennapokra. Magdus, a kishúga is még tanult. Nem volt más választása, állást kellett válalnia.</p>
<p>- Beszerző vagyok a fogyasztási szövetkezetnél – magyarázta Elek kérdésére, hogy mivel foglalkozik pillanatnyilag.</p>
<p>- Hogyhogy?</p>
<p>- Egyik volt, kedves tanárom ajánlott be, mikor megtudta, hogy milyen rosszul állunk anyagilag.</p>
<p>- És tetszik ez a munka?</p>
<p>- Csöppet sem!</p>
<p>- De legalább megfizetnek?</p>
<p>- Arról jobb, ha nem is beszélünk! Szeretnék valami más helyre átmenni, olyanra, ahol jogi ismereteimet hasznosíthatom. Segítesz ebben?</p>
<p>- Nem is tudom… De várj csak! Megkérdezem az állami gazdaság igazgatóját, hátha szüksége van egy jogi végzettségű alkalmazottra. Nagy, komoly vállalt, ahol mindig akadhat üresedés.</p>
<p> Így került Lázár a „Vörös Október” nevű állami gazdasághoz. Elek pedig megragadta az alkalmat és a békéltetői bizottsági munkát átpasszolta neki. „Lám, ez a probléma is megoldódott” – gondolta elégedetten Elek.</p>
<p> Rosszul gondolta!</p>
<p> Alig telt el két hét, behívták a községi pártirodára. Már a hívás mikéntjéből tudta, hogy ebből csak baj lehet. megérzése helyesnek bizonyult.</p>
<p>- Jöjjön, jöjjön! Beszédem van magával.</p>
<p>Semmi elvtárs, semmi Elek, semmi megszólítás…</p>
<p>- Valami gond van?</p>
<p> A titkár tudtára adta Eleknek, hogy az úgynevezett barátja nem érdemelte meg a bizalmat. Nem azért szakította félbe a tanulmányait, mert nincs pénze a megélhetésre, hanem, mert belekeveredett egy államellenes szervezkedésbe, és eltiltották az államvizsgától és természetesen az ügyvédi gyakorlattól. Az egyetem utolsó szünidejét arra akarták néhányan kihasználni, hogy nagy túrát szerveztek a hegyekben. El is indultak öten a keleti Kárpátokba, hogy végig járják az Ezeréves Határt, a határköveket, határdombokat, vagy legalább ezek sejtett helyét. Szinte egy hónapig tartott a túra, de a végén a felelősségre vonás várta őket. Államellenes és irredenta szervezkedés volt a vád. Hiába magyarázkodtak, védekeztek, ahogy tudtak, elítélték őket. a csoport vezetőjét öt év börtönre, s a többieket másfél év felfüggesztettre. Ezzel együtt járt a további vizsgáktól való eltiltás is.</p>
<p>- Most már érti, mibe keveredett bele?</p>
<p>- De hát én semmiről sem tudtam!</p>
<p>- Ez pedig elég baj! A bűnpártolás, az osztályidegen elemek takargatása, támogatása éppen úgy fenn áll. A Cotroceanu elvtárs bizalmatlansága helyén való volt. </p>
<p>- Miii?</p>
<p>- Ne szökdössön, kérem! Így is elég bajban van, de mi találunk megoldást, a párt segítséget nyújt önnek, ha őszinte önkritikát gyakorol.</p>
<p>- Értettem!</p>
<p>- Most épül kultúrház egy fontos bányavárosban, az Olt forrásvidékénél. Igazgatót keresnek, s mi megtettük a javaslatunkat. Íme, itt van a kinevezése. Egy héten belül elfoglalhatja az új helyét.</p>
<p> Ezennel Elek kezébe adta a papírokat, s „Jó szerencsét” köszönéssel el is bocsátotta.</p>
<p>- Ott legalább nem lesz alkalma pátyolgatni gyanús elemeket – hallott Elek a háta mögött a titkár megjegyzését, de nem fordult hátra, csak ment az ajtón kifele.</p>
<p>- Megyek veled! – kiáltotta Ibolya, ahogy meghallotta Elek beszámolóját.</p>
<p> Három nap kellett, amíg leadták a Kultúrházat a könyvtárral együtt a Néptanács főkönyvelőjének, aki pecsétes papírt adott arról, hogy a teljes leltárt hiánytalanul átvette. Ezek után már nem maradt más hátra, mint búcsút venni a családtagoktól és az ismerősöktől. Elek ellátogatott Jánosi Rudi házába, a zenész barátaitól elbúcsúzni. Éva egy búcsújátékkal ajándékozta meg. Persze azt is csak úgy fejezte be, ahogy máskor is szokta – hirtelen lecsapta a zongora fedelét.</p>
<p>- Tudja Elek, azért sajnálom, hogy elhagy bennünket, mert maga az egyedüli ember az ismerőseim közül, akit megérint a muzsikám, aki megérti, átérzi a zene végtelenségét, aki képes fölszállni a hangok hátán akár az egekig…</p>
<p> (Küzdelmes évek következtek Elek és Ibolya számára, de „töretlenül helyt álltak”, ahogy mondani szokták.)</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>Elek is tapsolt 1tag:www.erdelyimagyarok.com,2016-07-14:4464973:BlogPost:6848502016-07-14T15:30:00.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><b> </b></p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" width="180"></img></a></b></p>
<p>Azon a gyűlésen kezdődött minden, bár nehéz azt eldönteni, hogy valami mikor kezdődik, és mikor végződik. Hiába írunk le egy időpontot, mert előtte is történtek jelentős események, utána is.</p>
<p> Minden esetre a Művelődési Palota nagyterme teljesen megtelt. A tanári kar a földszinten foglalt helyet, az első sorokban a professzorok,…</p>
<p><b> </b></p>
<p><b><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" target="_self"><img src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" width="180" class="align-full"/></a></b></p>
<p>Azon a gyűlésen kezdődött minden, bár nehéz azt eldönteni, hogy valami mikor kezdődik, és mikor végződik. Hiába írunk le egy időpontot, mert előtte is történtek jelentős események, utána is.</p>
<p> Minden esetre a Művelődési Palota nagyterme teljesen megtelt. A tanári kar a földszinten foglalt helyet, az első sorokban a professzorok, mögöttük a tanárok, adjunktusok, s tovább a tanársegédek, gyakornokok, a páholyokat a város vezetői és a pártemberek kapták, a diákság pedig a kakasülőt.</p>
<p> A halk mormogás hirtelen félbeszakadt, ahogy az elnökség bevonult. Kilenc szigorú arcú öltönyös férfiember, és két kosztümös középkorú nő. Jóindulatot egyikről sem lehetett feltételezni, arckifejezésük és egyáltalán a magatartásuk alapján. Nem is voltak cseppet sem jóindulatúak – talán még önmagukkal szemben sem. Besorjáztak a vörös vászonnal borított asztal mögé, az asszonyokat ügyesen balról is és jobbról is a harmadik helyre terelték. Így képezve olyan szimmetriát, hogy középtől éppen úgy a harmadik hely lett az övéké, mint szélről. Mi volt ebben a ráció nem tudta senki megérteni. Középen a gyűlést vezető „fejes” trónolt, és dühös szemekkel pásztázta a diákság sorait.</p>
<p> A diákok között ült Elek is, egy oszlop védelmébe húzódva. Rossz érzés kerítette hatalmába, már az első perctől fogva, hogy felszólították a részvételre. Na, nem aranybetűkkel nyomtatott meghívót kézbesítettek számára. Szó sincs róla! Az egyetemi előadást megszakítva – éppen szocialista etika volt – két vörös karszalagos férfi ellenmondást nem tűrő hangon felszólította a hallgatókat, hogy másnap reggel kilenc órára jelenjenek meg megjelölt a teremben. Megjelenés kötelező és ez az előadóra is vonatkozik. „Ellenőrizzük a megjelenést!” – fenyegetőzött a fiatalabbik. A tanár alig tudott visszatalálni a mondanivalójához, és csak annyit fűzött a „szíves invitáláshoz”, hogy „ott leszünk.”</p>
<p> Szomszédja kérdő arccal fordult Elekhez, s ő biccentett alig észrevehetően, és szorgalmasan jegyzetelt tovább, de a hideg futkározott a hátán. Minden erejét elő kellett vennie, hogy az előadásra figyelhessen.</p>
<p> Most pedig itt ül az oszlop mellett, és figyeli a körülötte szorongó társait. Mindenki szorong, aggodalmas, sőt ijedt arcot vág, kivéve azt a nyakkendős fiatalembert a sor végén. Nem tűnik ismerősnek - vajon melyik évfolyamra való? És mitől olyan nyugodt, olyan blazírt? Talán csak nem… ? Az nem lehet, olyan csak a regényekben, meg a filmekben van. Mégis nagyon kirí a magatartása, megjelenése a többi diák közül. „Ez az alak, bizony, megfigyelő, titkosrendőr, szekus, vagy amit akartok” – döntötte el magában. „Legalább tudom, hányadán állunk, még ha nem is kellemes ez a tudat.”</p>
<p> Mikor a sikeres felvételi vizsga után, hazafelé vitte a vonat, a mocskos, rozoga harmadosztályú vagon, nem gondolta, hogy görcsbe fog rándulni a gyomra egy idegen ember láttán. Vidáman nézelődött az ablakon át, csodálta a tájat, a tovafutó villanypóznákat, a töltés menti füzeket, a távolabb feltűnő tanyaházakat, a tágas mezőkön fel-felbukkanó vadakat, a megállókon és állomásokon tülekedő utasokat. Már kicsi gyermek kora óta kedvelte a vonaton utazást. Megejtette az elsuhanó táj, a változások. Elhatározta, ha majd felnőtt és gazdag ember lesz, végig filmezi a sínek menti tájat szülővárosától a fővárosig. Nem lett belőle semmi, de később már értelme sem lett volna, hiszen a gépkocsik vették át az uralmat az utazás felett. A vonatozás nem volt már többé mindent elsöprő élmény. A felvételi vizsga évében, s sokáig azután is Elek számára még megmaradt annak, ami mindig is volt – izgalmas, megunhatatlan kalandnak.</p>
<p> Itt a teremben is lehetett nézegetni, tanulmányozni a környezetében levőket, s magát a hatalmas termet, a nagy csillárokat, a fali lámpákat, a lesötétített ablakokat – biztosan azért sötétítették le azokat, hogy teljesen kizárják a külvilágot. Ez a nézelődés azonban nem hozott kellemes izgalmat, csupán szorongást, amit még növelt is a széksor végén ülő alak. Egy idegen. Pedig Elek nem volt gyáva. Külvárosban nőtt fel, s megtanulta feltalálni magát minden helyzetben, megtanulta megúszni a bajokat. A városi és különösen a külvárosi lét bátorságot és ravaszságot követelt. Másképp börtön, vagy hajléktalan szálló következik. Kevesen vannak, aki képesek megszökni, vagy felmászni a gödör oldalán! Elek ezek közé tartozott, s szerencséjére a családja is eredményesen küzdött a perifériás lecsúszás ellen. Édesapja a vasútnál dolgozott. Jól keresett, el tudta tartani családját, felesége otthon maradhatott, nevelje öt gyermeküket. Nem sokan engedhették ezt meg magoknak azon a vidéken.</p>
<p> Testvéri közül a legnagyobb, az Eleknél négy évvel idősebb Rozál, ahogy befejezte a nyolc osztályt beállt dolgozni a gyümölcsfeldolgozóba, hozzájárulva a család költségvetéséhez, ami az apa jó fizetése mellett is elég szűkös volt az öt gyerek mellett. Először csak a nyári szünidőben szegődött el a feldolgozóba, de a következő szezonban már ott ragadt. Véglegesítették. Elek mindig könyörgött neki, vigye be őt is a „gyárba”, de Rozál nem állt kötélnek. „Nem neked való!” – mondta határozottan.</p>
<p> A gyermeket nagyon izgatta az a hely. Egy elhagyott téglagyárat alakítottak át zöldség és gyümölcs feldolgozóvá. Amíg az idő megengedte a nagy nyitott csarnokokban folyt a munka. Idényben akár százan is szorgoskodtak a telepen. Mikor pedig beálltak az őszi, téli zimankós napok beszorultak a hatalmas kemencék falai közé. Vastag téglafalú, boltíves nagy termek képezték az egykori kemencéket. A falak nem engedték be a hideget, ahogyan annak idején, amikor még működtek, nem engedték ki a meleget. Itt lehetett most tárolni, válogatni, csomagolni a zöldségeket, a téli körtét, almát. A törzsgárda húsz-huszonöt embere egész évben talált munkát magának. A férfiak a karbantartással, a kádak, szerszámok előkészítésével foglalkoztak ilyenkor, az asszonyok, lányok pedig végezték a tulajdonképpeni feldolgozást folyamatosan. Elek nem annyira a munkára volt kíváncsi, hanem az óriási kemence és a gépek érdekelték. Ha Rozál nem is akarta elvinni, azért mesélt neki az ott folyó mindennapokról, a szeles csarnokokról, a félelmetes szeletelő gépekről, a szárítókról, meg a társairól.</p>
<p>- Nehogy azt gondold, hogy csupa szórakozás ott az élet. Dolgozni kell, ám! – mondogatta -S a gépek bizony sokszor veszélyesek. Fellázadnak az ember ellen.</p>
<p>- Az nem is lehet! – tiltakozott a képtelenség ellen a fiú.</p>
<p>- De bizony! A múltkor is a barátnőm, Magdus bátyjának leharapta a mutató úját – zárt volna le a vitát Rozál, de az öccse nem hagyta.</p>
<p>- Mondd el, mondd el, hogy történt!</p>
<p> Kénytelen keletlen, engedve a gyermek uzsukálásának, elmondta, az esetet. A Magdus testvére, Lázár, aki itt lakik a szomszédjukban, kiment, hogy napszámosként álljon be dolgozni egy hónapra. Fel is vették, hiszen a szezon közepén jól jön minden munkáskéz. Érdeklődő, vizsla ember Lázár, szeret mindenhez hozzá matatni. Egy darabig mind nézte a hagymaszeletelőt, hogy az milyen ügyesen bánik azzal csípős szagú zöldséggel. Hogy annak bezzeg nem csípi a szemét, csak szépen a fogó közé kapja a megtisztított hagymát, és pillanat alatt milliméter széles szeletekre vágja, s visz is tovább a szárító tálcákra. Addig csodálta, bámulta, míg egyszer csak – ki tudja mi juthatott az eszébe – egy nagyobb hagymát meglökött, hogy könnyebben elkaphassa a gép, de az nem csak a hagymát, hanem az úját is elkapta. Alig tudták a rendelőben összevarrni. nem is ment vissza többet a telepre!</p>
<p> A gyűlés úgy folyt, ahogy máskor is, ügyvezetőelnök, jegyzőkönyvvezető választás, napirendi pontok megszavaztatása, jelentés. Aztán a Központi Bizottság tagja kezdett beszélni. Gyűlölettől fröcsögő hangon kelt ki a fiatalság, a diákság helytelen magatartása miatt, hogy egyes vezetők, még egyetemi káderek is rossz hatást gyakorolnak a fiatalokra, félrevezetik őket hamis demagógiával, nem a párt irányvonalát követik, nacionalista, irredenta kijelentéseket tesznek, klerikális megnyilvánulásról tesznek tanúbizonyságot.</p>
<p>- Elvtársak! Az osztályellenség befurakodott a sorainkba. Hamis elméletekkel mérgezi a dolgozó és tanuló ifjúságot! De mi résen állunk és kivetjük sorainkból őket! – ordította habzó szájjal.</p>
<p> Rossz volt hallgatni, pedig még ezután jött a fekete leves. A név szerint kipécézett embereket felszólították, hogy szünet után jelentkezzenek szólásra. Elek nevét is említették valamilyen diákcsínnyel kapcsolatban, de volt annyi sütni valója, hogy nem jelentkezett szólásra, igaz jeges rémület lett úrrá rajta, mikor szünet után kezdték szólítani a bírálatban részesülőket. Remegve várta, őt is mikor szólítják, mint az előtte ülő lányt.</p>
<p>- Nem is jelentkeztem! – mondta ijedten, mikor szünetben érte jött a diákszövetségi titkár.</p>
<p> Az volt a „bűne”, hogy nem ment el a román diákok báljára két évvel ezelőtt, pedig számítottak rá, mert jól táncolt, tagja is az egyetemi tánckarnak, de hát nem akart ismerkedni román fiúkkal. Eleknek ennél kisebb csintalanságát rótták fel, meglátták, hogy keresztet vet a templom előtt, mégis félt, hogy kiszólítják. Pedig nem volt az a nyúlszívű gyerek. Nem egyszer bebizonyította, hogy helyén van a szíve. Tíz éves sem volt még, mikor a megáradt folyóból kimentette barátját, a szomszédban lakó Lázárt. Ezzel a gyerekkel mindig történt valami baleset gyermekkorában éppen úgy, mint felnőtt korában is. Neki vágta le szinte a szeletelő gép az ujját, s a mostani eset is rá jellemző módon történt. A megáradt folyó magával sodort sok mindent, elszabadult gerendákat, egész kerítéseket, ólakat, ketreceket, egyik-másikban még a jószág is benne rekedt. Lázár, barátja segítségével, egy hosszú farúddal a partra irányítgatta, amit csak tudott, de az a tyúkketrec, amiben még benne voltak a tyúkok elakadt, és sehogy sem sikerült kihúzni a partra. A gyerek lerúgva a cipőit be akart menni, szabadítaná ki a megrekedt ketrecet, de megcsúszott, és az ár elkapta. A nem véletlenül jelen levő Elek gondolkodás nélkül a habok közé vetett magát, s kihúzta a barátját a vízből. Közben a folyó visszavette, amit el akartak tőle a fiúk orozni, azaz amit kihuzigáltak a partra, tovább sodorta. Otthon persze a hősi tett nem okozott osztatlan sikert, s miután a vizes ruhát lehúzta róla édesanyja, szárazba öltöztette, és természetesen aznapra szobafogságra ítélte. Merészsége, semmitől meg nem hátráló természete már korán kiütközött a barátok, s utcagyerekek között. Nem tűrte a bántást, sértést és dühösen, mint egy kis hörcsög, a nála nagyobbaknak is nekiment. Ezért is lett a csúfneve Hörcsög. Egyszer a szomszéd negyedből való gyerekek belopóztak a házukba, hogy lopjanak. Elek nekik rontott egy konyhakést villogtatva. Egyikük felismerte, s figyelmeztette a többieket – „Fussunk, ez a Hörcsög!” El is inaltak egy pillanat alatt. Ilyen híre volt! Később szelídült, de mindig keményen küzdött az igazáért, és soha sem hátrált meg.</p>
<p> Itt a teremben, a bizottsággal szemben, a sok aggodalmas arcú fiatal között ő is egyike volt a megfélemlítetteknek.</p>
<p> Nem ismert magára. Csak hallgatta a gyűlés paranoiás elnökének a szavait. Mindenkibe belekötött, aki szólásra jelentkezett, nem hagyta, hogy egy mondatot végigmondjanak. Így járt az a lány is, akit az előtte levő sorból hívtak ki. El akarta mondani, hogy neki nem tetszett egyik fiú sem abból a társaságból, hogy más udvarolgat neki, de úgy kiforgatták a szavait, hogy sírva jött vissza a helyére, és még örülhetett, hogy nem tartóztatták le, és nem rúgták ki az egyetemről. Volt, akit kivezettek a teremből, és a folyosón letartóztatták.</p>
<p> Olyanok ezek az aljas támadások a kipécézett diákok, tanárok ellen, mintha egy földön fekvő legyőzött ellenfelet tovább ütlegelnék, rugdosnák, csúfolnák.</p>
<p align="center">*</p>
<p> Elek előtt felrémlett egy régi, kisgyermekkori emlék. Második elemisták lehettek, amikor három, négy utcakölyök fellökte Tibikét, aki két mankóval járt, és a béna bal lábát acél szerkezet tartotta, ahogy tudjon valahogy járni. Elgáncsolták, felrúgták és körbeállva röhögték, hogy kínlódva próbál felkecmeregni, s mikor már majdnem sikerült neki, újra kirúgták alóla a lábát, a mankóit elrángatták, nem adták vissza. Elek azonnal a gyerek segítségére kelt, felkapta az egyik mankót, és szétcsapott a röhögő, csúfolódó utcagyerekek között. Egyiknek az orra törött be, másiknak az ujja ficamodott ki – bőgve elrohantak. Na, nem múlt el mindez következmények nélkül. A megsebesült gyerekek szülei panasz tettek az iskolaigazgatójánál. Eleket behívatta maga elé az igazgató, s mivel konokul hallgatott, büntetésből levont egy jegyet a magaviseletéből.</p>
<p>- Mit mondtak, s te mit mondtál? – kérdezte Tibike izgatottan a folyosón, miután Elek kijött a vallatásról.</p>
<p>- Semmit! – jött a rövid válasz.</p>
<p>- Nem mondtad meg, hogy engem védtél meg?</p>
<p>- Elég, hogy megvédtelek? Nem?</p>
<p>- De megtámadtak azok a csavargók!</p>
<p>- Az a mi dolgunk. Nem árulkodom!</p>
<p> Ezzel abba is maradt a dolog. Ezek után azonban Tibikét békén hagyták a gyerekek, megértették, hogy Elek a barátja, akitől tartottak, de akit tiszteltek is, mivel a büntetést egyedül vállalta, nem tette szóvá a gyermekbénulásban szenvedő fiúcska elleni támadást.</p>
<p>- Ezt miért teszed? – értetlenkedett Tibike.</p>
<p>- Már mondtam, nem árulkodok! Ez az utca törvénye, s te is ehhez tartsd magad!</p>
<p> Megértette, mert még otthon sem mondta el, mi történt. Igaz, nem szokott panaszkodni, ha az iskolában, vagy az utcán belekötöttek a sántasága, bénasága miatt.</p>
<p> Elek az évek folyamán elszigetelődött a többi gyerektől, s éppen vakmerő védekezései, támadásai, izgága magatartása miatt. Tartottak tőle, meg tisztelték is, de nem barátkoztak vele, egyedül csak Tibike ragaszkodott hozzá. Felnőtt korában is barátja maradt. Kiskamasz koruktól minden gondolatukat megosztottak egymással. Mikor Elek egyetemre ment, Tibike kitanulta a műszerész szakmát, és beállt dolgozni a Finommechanikai Művekhez. Természetük különbözősége úgy kiegészítette egymást, mint a kirakó-játék darabjai, mert semmiben nem egyezett a véleményük, kivéve azt, hogy mindketten tisztelték a másik véleményét, és elfogadták egymást úgy, amilyenek. Elek erőszakos, izgága, könnyen dühbeguruló természete mellé túltengő igazságérzet párosult. Tibike inkább megalkuvó, a helyzeteket elfogadó, csendes, és érzelmeit véka alá rejtő típus volt. Elek a barátját óvó, védő társ, és Tibike a védelmet elfogadó, sőt igénylő gyermek volt és maradt.</p>
<p> Itt meg most ő az, aki védelemre szorulna, de hiába néz végig a körülötte levőkön, mindenki tekintetén ugyan az a rettenet, bizonytalanság látható, mint amit maga is érez. A gyűlés szervezői egy diáklányt szólítottak a pulpitushoz. Jól felkészíthették, mert minden bizonytalankodás nélkül mondja, mondja, amit a szájába rágtak – egyik köztiszteletnek örvendő professzorukat illeti durva bíráló szavakkal.</p>
<p> Az elnöklő kiküldött felszólította az idős professzort a válaszadásra, s a hallgatóság visszafojtott lélegzettel várta a szavait. Döbbenten nézett szét a megszólított, majd halk hangon önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy az ifjúság bírálata jogos, hogy minden erejével a hibák kiküszöbölésére törekszik, és nem tér le a párt által kijelölt útról. Rossz volt hallgatni. Ezt követően egy másik egyetemi oktatót pellengéreztek ki a szervezett, felkészített felszólalók. Ezek még az előbbinél is durvábban hangzottak. Osztályellenség, kispolgári csökevény, irredenta nacionalizmus és más hasonló jelzők röpködtek a szólásra jelentkezők beszédében. Válaszadásában a tanársegéd kikérte magának a hangnemet, a vádakat.</p>
<p>- Semmilyen hibát nem követtem el! Az Alkotmány betűi szerint jártam el mindig! Az ifjúság nevelése volt a célom! A helyes nevelése!</p>
<p>- Maga szerint az irredenta, nacionalista elvek a helyesek? – dörrent rá az elnök.</p>
<p> Megfagyott a levegő a teremben, de a fölszólalót nem lehetett leállítani.</p>
<p>- Mit tudnak maguk a nevelésről? A fiatalokról?</p>
<p>- Nem hallgathatjuk tovább az osztályellenség szavait! Azonnal hagyja el a termet!</p>
<p> Kivezették…</p>
<p> Elek a széksor végén ülő öltönyöst figyelte, de annak az arca, s tartása nem árult el semmit. Mint egy szobor, ült a helyén. Azok a fickók is, akik a tanársegédet egy hang nélkül kivezették éppen ilyen kifejezéstelen képet vágtak, éppen ilyen tartással mozogtak, mintha klónok lettek volna. Klónok, zombik, vagy robotok! Nincsenek érzelmeik, saját gondolataik – csak az utasításokat követik. Ők azok, akik majd belelőnek a védtelen tömegbe, akik pajzs mögül ütlegelik az embereket, aki vasalt csizmával rugdossák a földön fekvő elbukottakat. Elek lehunyt szemei előtt öltönyös élőhalottak meneteltek egy végtelen kaszárnya udvarán. A lépteik dobbanásán kívül más hang nem hallatszott. Még vezényszó sem. Így meneteltek a háború utáni években a várost megszállva tartó katonák is, emlékezett Elek.</p>
<p> Nem szerette ezeket a naponta ismétlődő masírozásokat. Ha éppen az utcán tartózkodott, a falhoz lapulva várta ameddig elvonulnak. Hetente egyszer, szerda délután rezes banda kísérte őket. Ezekért együtt lelkesedett a többi korabelivel. Ilyenkor nem töltötte el irtózattal a katonák látványa. Talán a trombiták, kürtök hangja elnyomta a bakancsok dobogását, s ezért felejtkezett meg a rettegésről, ami máskor elfogta. A gyerekek a járdán tolongtak ugrándozva, s rohantak a térre, ahol a katonazenekar rendszeresen elhelyezkedett, s a lakosság és saját szórakoztatására előadta repertoárját. A hitvány kölykök kitalálták, hogy ha a fúvósok előtt citromot nyalnak, nem tudják fújni a trombitát. Lett is belőle háborúság, a katonák elkergették a térről a gyerekeket. Alig tudtak elmenekülni, Tibike is csak Elek támogatásával volt képes elbicegni.</p>
<p>- Ide se jövök többet! – pihegte, ahogy egy mellékutcában megálltak pihenni.</p>
<p>- Ne búsulj, én majd beszámolok neked róla pontosan, hétről-hétre, mit történik majd! – biztatta Elek a barátját, s be is tartotta az ígéretét.</p>
<p> Első héten a gyerekek nem mertek a térre kimenni, ott köröztek a felügyelettel megbízott katonák, de a mellékutcákból azért kíváncsian kilestek, hogy történik-e valami érdekes, és hamar elfelejtkeztek a veszélyről, két hét elteltével újra a katonazenekar körül tolongtak, hiába kergették el őket, visszafutottak. A hatalom azonban megmutatta a méregfogait. Az egyik házból kirontott öt-hat bőrkabátos férfi, és a csintalankodó gyermekek közül kiemelt néhányat. Ezeket bevitték egy udvarra, és ott tartották őket fogva órákig. A többiek persze nagyon megijedtek, és pillanatokon belül elinaltak. Elek szerencséjére nem volt az elfogottak között, de amilyen szemfüles gyerek, megleste, hová vitték a társait, s lóhalálában elszaladt a szülőknek szólni. Elmondta kevés szóval, hogy mi történt. Az aggódó apák-anyák először a rendőrségre szaladtak, jelenteni, hogy valakik összefogdosták a gyermekeiket. Rövidesen aztán kiderült, hogy a rendőrség, kevesek által ismert épületéről van szó, ahol fogva tartották a lurkókat.</p>
<p> Ekkor találkozott Elek először a hatalom szigorával.</p>
<p> Arra eszmélt mélázásából, hogy a központi bizottság kiküldötte dörgő hangon közhíre teszi, miszerint az egyetem beolvad a fővárosiba, itt csak egy kihelyezett részleg működik ezután.</p>
<p>- Meg akarjuk védeni minden áron szocialista értékeinket, intézményeinket az irredenta, nacionalista befolyástól! És meg is fogjuk!</p>
<p> Bénult csend fogadta a bejelentést.</p>
<p>- Az ülést berekesztem! – tette még hozzá lélegzetvételnyi idő után és felállott. Az elnökség többi tagja is szedelőzködött, elrakosgatva irataikat indult kifele a hátsó, nekik kinyitott ajtón.</p>
<p> A hallgatóság csendben, lehajtott fejjel oldalgott kifele a nagyteremből, mint a megvert kutyák. Senki sem mert a másikra nézni. Elek végig pásztázta a tömeget, az öltönyös megfigyelőket kereste. Ott álltak a kijáratok mellett, hallgatózva, vajon ki tesz valamilyen megjegyzést. De senki nem tett…</p>
<p align="center">*</p>
<p> A diákok továbbra is tanultak, jártak gyakorlatokra, vizsgáztak, de valami nagy csend ült a lelkeken. Elek érezte, hogy számára is véget értek a „gondtalan” diákévek, kezdődik a küzdelem a fennmaradásért, emberi értékeinek megőrzéséért. Nagy elhatározásra szánta rá magát. Külsőleg, magatartásában semmi változás nem látszott, élte a diákok mindennapjait. Érdeklődése azonban a nyugatra kiszökök eredménye, vagy eredménytelen próbálkozásai felé fordult. Nem nyíltan, csak úgy „szőrmentén”. Soha sem kérdezősködött, ellenben jól odafigyelt, ha ilyesmiről meséltek mások. Apránként sok adatot, történetet összegyűjtött. Hallott diákokról és más fiatalokról, akik Magyarországon keresztül akartak nyugatra eljutni, mások déli irányban próbálkoztak, Jugoszlávia felé. Beszéltek nyugatra tartó tehervagonba bezárkózó próbálkozókról, vagy a Dunát átúszni akarókról. Sikeres kísérletekről azonban nem nagyon tettek említést. Ismerősi köréből is került ki olyan, akinek kis híján sikerült a nyugatra szökés.</p>
<p> Vörös Viliről van szó, akinek becsületes magyar neve Kővári Vilmos. Lángolóan vörös haja miatt azonban mindenki csak Vörös Vilinek ismeri. Egy évvel járt Elek felett. Egy társával feltarisznyáltak, kétnapi élelmet, ivóvizet pakoltak és felügyeskedtek egy tehervagon rakterére, amely Németországba tartott. Bár elég szűk volt a hely a bálák között, de ülve valahogy elfértek. Hogy miképpen sikerült a vagonba észrevétlenül bemászniuk, az az ő titkuk. Lehet segített nekik valaki az állomás személyzete közül. Bár nem volt valami kényelmes a helyük, de a tét megért, gondolták. Két napig utaztak, hozták-vitték a vagont, tolatták, lökdösték ide-oda, míg végül a második éjszaka kinyitották a vagonajtót. Eléggé különös időpont, és az még különösebb, hogy amikor azok, akik az ajtót kinyitók meglátták, hogy két ember van a vagonban, ész nélkül eliszkoltak, és eltűntek a sötétben. Vörös Vili és a barátja meglepődve topogtak a sínek között nem értve, mi történt tulajdonképpen, de nem sokáig, mert vasutasok és éjjeliőrök vették őket körül, s a rendőrőrsre kísérték mindkettőjüket.</p>
<p>- Mi az, mi történt? – lépett ki az őrs ajtaján az ügyeletes rendőr.</p>
<p>- Ezt a két embert vagonfeltörésen értük tetten. Itt vannak a tárgyi bizonyítékok is…</p>
<p>- De mi nem…</p>
<p>- Csend! Folytassák!</p>
<p>- Igenis! Egy elemlámpát és ezt a feszítővasat találtuk a helyszínen.</p>
<p> Így történt a lebukásuk. Hiába magyarázták, hogy csak utazni akartak, kiröhögték a védekezési kísérleteiket. A vallatások négy napig tartotta, végül betörési kísérlet vádjával három hónapi közmunkára ítélték mindkettőjüket. Vilit az egyetemről eltávolították, s ő elment munkásnak ahhoz a vállalathoz, ahol a közmunka idejét töltötte. Elek többször is felkereste volt kollégáját, aki jó néven vette a közeledését, hiszen miután afférba keveredett a rendfenntartó hatalommal, barátai elfordultak tőle. Nem így Elek, kivel valamiféle barátság szövődött. Vili részéről őszintének tűnt, volt kollégája részéről inkább rejtett, de élénk érdeklődés mutatkozott. Ez a barátság, azután is fennmaradt, miután Vili megnősült. Mint „a munkásosztály” szorgos tagja több kedveszményt, előnyt élvezett, mint diák korában. Már nem úgy tekintettek rá kissé gyanakodva, mint „értelmiségire”. Munkahelyén lehetőséget kapott szakosodni, s így a segédmunkási állapotból szakmunkássá lépett elő. Saját házat is építhetett a város szélén kiutalt telken. Elek itt is gyakorta felkereste, s szíve mélyén irigyelte a nyugodt, önálló életét – takaros feleség, rendezett porta, igaz, hogy csak szoba-konyhára, de ízléssel berendezett, tiszta lakás. Azt persze nem tudta, hogy Vilit „meggyőzték”, jelentsen minden próbálkozást, már ami főleg a disszidálást illeti, az ismerősei, barátai körében. Ez volt az ára látszólag nyugodt életnek.</p>
<p> Elek pedig? A felszínen élte a diákok mindennapi életét, de ott belül vulkán fortyogott – minden áron szabadulni akart a „börtönélettől”, a világ legravaszabb rabságából. Belevetette magát a diákszakköri munkába és sportba.</p>
<p align="center">*</p>
<p> Szakköri munkáját nagy odaadással végezte. Egy lelkes fiatal tanársegéd társaságában járták a vidéket, falvakat, tanyákat, és a helyi táplálkozási szokásokat kutatták addig, amíg a tömegellátás ki nem szorítja teljesen a helyben termelt élelmiszereket. A megkérdezettek mindig készségesen válaszoltak, szívesen közölték a kérdezőkkel mindazt, amit csak tudtak az adott kérdésről. Szerettek beszélni mindennapjaik és ünnepeik étkezési szokásaikról, lehetőségeikről. Veszélytelen témának látszott, s így megnyíltak, ami nagy élmény volt úgy Elek, mint tanárja számára. Vizsgálódásuk eredményeit nem csak a diákfórumokon közölték, hanem szaklapokban is. Figyelemre méltó sikere volt a dolgozatnak és meghívást kaptak egy magyarországi tudományos konferenciára.</p>
<p> Várakozásteljesen készült az útra. Egy, ha csak földrajzilag is, de mégis nyugatabbra levő országba utazni izgalmas dolognak tűnt előtte. Mi minden megtörténhet! Az útlevelet kevés utánjárással megkapta, már kijárt útja volt a rendőrségen az ilyen hivatalos kiutazásoknak. Mindent összekészített, amit gondolt, hogy vinnie kell, s a jó ismerősöktől, rokonoktól megérdeklődte, mit vigyen ajándékba, ugyanis meg akarta látogatni kint élő anyai nagybáját is. Édesanyja azt tanácsolta, hogy vigyen neki pipadohányt, nagyon jó minőség kapható itt a városban.</p>
<p>- Nagy dohányos, pipás az én Gyurka bátyám – főzte hozzá.</p>
<p>- Mást ne vigyek neki? – kérdezte Elek.</p>
<p>- Babkávét. Igen, egy kiló babkávét, azt náluk nehezen lehet beszerezni.</p>
<p> Így kellően felszerelkezve felszállt mentorával együtt a nemzetközi vonatra. Bár gyors vonat volt, sőt úgynevezett expressz, Elek mégis csigalassúságúnak érezte. Kolozsváron felszálltak a vámosok és a határőrök. Mindenkit, aki a határon túlra igyekezett, igazoltattak, útleveleiket elvették és a csomagjaikat akkurátusan átvizsgálták. A püspöki határállomásra érve az iratait mindenkinek visszaadták, csak Eleknek kellett leszállnia csomagostól a vonatról, két határőr a vámirodába kísérte, ahol közölték vele, hogy nem engedik kilépni az országból.</p>
<p> A miért kérdésre azt válaszolták, hogy ne kérdezősködjön, és menjen, amíg teheti.</p>
<p>- Két óra múlva jön Budapest felől az ellenvonat – mondta a vámtiszt, és átnyújtott neki egy szabadjegyet a visszaútra.</p>
<p> Nem volt mit tenni, Elek haza utazott nagy szomorúan és dühösen. Fortyogott magában, de nem jött rá, hogy miért is zsuppolták haza. Otthon nagy szemeket meresztettek, mikor meglátták belépni a kapun. Édesapja csak a fejét csóválta, de nem szólt semmit, édesanyja azonban a fiút hibáztatta.</p>
<p>- Biztos valamit elkövettél, azért küldtek vissza! Valami rosszat csináltál!</p>
<p>- De édesanyám, én nem követtem el semmilyen törvénytelenséget, vagy stiklit, amiért lekapcsolhattak!</p>
<p>- Valami csak van! Mit mondtak?</p>
<p>- Mondtam már, hogy nem mondtak semmit, csak hazakergettek. Menjen! Mondták. Fogalmam sincs, miért!</p>
<p>- Akkor bevádoltak, feljelentettek!</p>
<p>- Nem volt miért!</p>
<p>- Lehet egy rosszindulatú hamis vád is! Jut szembe, kinek beszéltél arról, hogy fel szeretnéd keresni Gyurka bátyámat?</p>
<p>- Csak Vilinek említettem, tudod, aki kint lakik a városon kívül, abban a takaros kis házban.</p>
<p>- Azaz! – szólalt meg apa is.</p>
<p>- Hogyhogy azaz?</p>
<p>- Gondolkozz fiam! Az állomáson rajtakapják, kap egy enyhe büntetést, és bár az egyetem nem kér belőle, adnak neki egy rendes állást szakosítással a munkahelyen, olcsó házhely, építkezési támogatás. Ő mit adhat cserébe?</p>
<p>- Azt akarja mondani, hogy…</p>
<p>- Azt!</p>
<p> Nagy gondban volt Elek. Egyrészt igazat adott az édesapja gyanújának, másrészről időközben megkedvelte Vörös Vilit, és nehezen tudta elhinni, hogy ő jelenthette az államvédelmi szerveknek titkos, ki nem mondott vágyait. Gondolt ugyan ő a Gyurka bácsi esetleges segítségére, ami a disszidálást illeti, de erről nem beszélt. Egyenesen nem, s mégis elejtett szavaiból, hallgatásaiból ki lehetett következtetni, mi a titkos elképzelése. Senki mással nem beszélt bizalmasan, senkinek nem árulta el gondolatait, és mégis. Annyit mondott csupán Vilinek, hogy édesanyja testvérbátyja Budapesten él, mozdonyvezető, és tervbe vette a meglátogatását. Ebből következtette, a kellő fantáziával megáldott Vili, hogy a látogatás igazi célja mi lehet. Annál is inkább, mert ő maga is megpróbálkozott a nyugatra szökéssel, és neki is titkos vágya lehet egy újabb próbálkozás. Egy kicsit bővíteni az információt, s a következtetéseket mibe sem kerül, a „főnökök” meg majd örülnek neki.</p>
<p align="center">*</p>
<p> Elek szülei úgy nevelték öt gyermeküket, hogy minden körülmények között állják meg a helyüket, szükséget nem szenvedtek, de nem is kényeztették el őket. Ezt nem „prédikációval”, hanem példamutatással érték el. Az édesapa, Nagytelekdi Tamás vasúti dolgozó volt, forgalomirányító. Nagy felelősséggel járó, odafigyelést, fegyelmet igénylő munka. Dicséretesen megállta a helyét, amit felettesei néha-néha jutalomüdüléssel háláltak meg. Így jutottak el családostól, a Balatonra kétszer, s a Mátrába egyszer. Természetesen mind a három alkalommal az utószezonban. Az édesanya tanítónő volt nagy pedagógiai érzékkel megáldva, s ezt a gyermeknevelésben is kamatoztatta. Harmadik gyereke szülése után nem ment vissza többet dolgozni, hanem gyermekeire és háztarására fordította minden energiáját.</p>
<p>- Gyere csak ki egy kicsit velem! – szólott este Elekhez – Menjünk ki az udvarra, a tornácra, valamit akarok neked mondani.</p>
<p> Kimentek, s Elek oda könyökölt édesanyja mellé a tornác fájára. Csend volt, csak az utca távoli zörejei szűrődtek idáig. Hallgattak, egyikük sem törte meg a csendet sokáig, nézték az udvar árnyait, a holdat az égen, s a csillagokat. Eltelt jó tíz perc is, mire anya megszólalt:</p>
<p>- Nézd a holdat! Olyan mintha mosolyogna. Ránk mosolyog.</p>
<p><i>„téli estéken</i></p>
<p><i>süt a hold szépen,</i></p>
<p><i>nem szól semmit csak nevet,</i></p>
<p><i>aztán tovább siet” –</i> énekelte halkan, Elek pedig vele dúdolta.</p>
<p>- Te honnan ismered ezt a dalocskát? – csodálkozott anya.</p>
<p>- Nagymamától hallottam. Sokszor énekelgette, ha olyan kedve volt.</p>
<p>- Kisanyám szerette az égboltot nézegetni, különösen a télesti eget, a csillagokat, a holdat. Azt mondta, hogy ha valami gondja van, valami bántja, nyugtalanítja, vagy döntenie kell, felnéz az égre, a csillagokra és azok megsúgják neki a választ. Mi is merüljünk el most a csendben, és figyeljük, mit súgnak a csillagok. Apád nem igen hisz ebben, de azért, ha súlyos kérdések foglalkoztatják, megkérdezi, nekem mit súgnak a csillagok. Ilyenkor elmondom neki a véleményemet, amit vagy számba vesz, vagy nem. Nem is ez azonban a lényeg, hanem, hogy egy jót beszélgetünk egymással és őszintén.</p>
<p>- Anya, én azt gondolom – szólalt meg Elek egy idő után -, hogy hagyjuk most békén ezt a Vili-dolgot. Bízzuk az időre és…</p>
<p>- Ne szólj ennél többet! Ne rontsd el, amit szavaiddal létrehoztál!</p>
<p> Érdemes volt az időre bízni a dolgot, nem veszett kárba a kutuzovi taktika, ugyanis alig fél év múlva az események után, egy koraesti órában megjelent Vili felesége. Haja kócos, szeme kisírva, egy idegroncs az egész asszony.</p>
<p>- Gyere be. Anya! Itt van Ibolya, Vili felesége. Úgy látom, bajban van.</p>
<p>- Mi a baj lányom? – lépett be a szobába anya.</p>
<p>- Jaj, Margit néni! Vili …</p>
<p>- Mi van Vilivel?</p>
<p>- Ehehelment – zokogta.</p>
<p>- Hogy? Mi? – értetlenkedett Margit néni, Elek édesanyja és átkarolta a síró asszonykát.</p>
<p> Nagy hüppögések közepette aztán sorra elmondta, mi is történt valójában. Két héttel előbb Vili bejelentette, hogy hivatalos kiküldetésre kapott megbízatást, és el kell utaznia. Ibolya készítsen neki váltó fehérneműt, és kétnapi élelmet, mert nem biztos, hogy az első napon kapnak enni. Egy hét után már kezdett az asszonyka nyugtalankodni, és ma reggel a postás egy képeslapot kézbesített.</p>
<p>- Tessék nézni! – nyújtotta reszkető kézzel.</p>
<p> A könnytől maszatos írást alig lehetett olvasni, de így is kiderült, hogy Vili Ausztriában van, Steyr-ben, a menekülttáborban. „Most ért végett a karantén, és holnap indulunk Svédországba” – böngészték ki a lényeget.</p>
<p>- Mi az a karan micsoda? – kérdezte ijedt hangon Ibolya.</p>
<p>- Karantén – szólt bele a beszélgetésbe Elek édesapja -. Az illegális bevándorlókat egy időre elkülönítik, hogy ha esetleg valamilyen fertőző betegségben szenvednek, ne terjeszthessék. Egyúttal megfigyelik őket, nem készülnek-e törvénytelenséget elkövetni.</p>
<p>- Vili nem bűnöző! – kiáltotta Ibolya.</p>
<p>- Senki sem mondta, hogy bűnöző, de minden idegen gyanús – tudálékoskodott apa tovább - Ne felejtsd, ott egészen más világ van, és aki innen érkezik az nem kívánatos személy.</p>
<p>- Ez szörnyű! – sírta el magát újra Vili felesége – Elment...nyugatra szökött … itt hagyott … Mit csinálok nélküle, egyedül?</p>
<p> Margit néni egy pohár pálinkát nyújtott neki „ezt tessék most gyorsan meginni!” - felszólítással. Ibolya fulladozott, krákogott, de hősiesen lenyelte, s egy pohár vízzel leöblítette a torkát égető folyadékot.</p>
<p>- Jaj, mi volt ez? Valami méreg?</p>
<p>- Akármi, de most jót tesz! Egyéként kisüsti törköly.</p>
<p> Használt a „gyógyszer”, mert az asszonyka kissé lecsillapodott, megnyugodott formán, Elek elkísérte a villamosmegállóig, s fel is segítette a lépcsőn.</p>
<p> A következő napokban, hetekben Ibolya rendszeresen látogatta Elek családját. Nem szeretett otthon ülni, nyomasztotta az üres lakás, a férje hiánya, nagyon magányosnak érezte magát, s Margit néni nyugtató szavai, a nagycsalád meleg légköre előzték a szomorúságát.</p>
<p>- A sors fintora – jegyezte meg egy este Elek édesapja -, hogy éppen idejön a Vili felesége megértést találni!</p>
<p>- Hogy érti, édesapám?</p>
<p>- Melyik nap már mondtam, gondolkozz! Ki buktatott le, hogy úgy mondjam, és ki az akinek sikerült nyugatra szökni minden szigorú ellenőrzés dacára?</p>
<p>- Nem tudom elhinni!</p>
<p>- Figyeld csak meg, milyen gyorsan megy majd a beilleszkedés!</p>
<p> Ibolya közben egyre gyakrabban ült le beszélgetni, „lelkizni” Margit nénivel, s ha későig maradt, Elek elkísérte a megállóig, sőt néha a kapuig. Be a házba azonban soha sem lépett be. Egyszer-kétszer ugyan Ibolya hívta, de a fiatalember mindig határozottan elutasította. Mondta is otthon a nővérének, hogy idegesíti, zavarja Ibolya.</p>
<p>- Ma este már másodszor hívott be a házba, de én visszautasítottam a meghívást minden magyarázkodás nélkül.</p>
<p>- Nem vagy te egy kicsit udvariatlan? – kérdezte Rozál.</p>
<p>- Lehet, ellenben ne felejtsd kedves nővérkém, hogy Vörös Vili nekem barátom. Barátom annak ellenére, hogy nem értek egyet a viselkedésével, annak ellenére, hogy nekem talán kellemetlenséget okozott, hogy elárult. Én az ő házának küszöbét át nem lépem senki szavára, ha Vili nincs itthon!</p>
<p>- Világos beszéd.</p>
<p>- Ibolya nem fogja fel. Rozál drága, kicsi nővérkém te próbálj szót érteni vele. Ügyesen, finoman tudtára adhatod anélkül, hogy megbántanád.</p>
<p>- Jó!</p>
<p> Nem került végül is sor a beszélgetésre. Újabb értesítést kapott Ibolya a férjétől és nagyon felkavarta, visszazuhant előző kétségbeesésébe. Most nem nyílt levelező lapot, hanem rendes borítékos levelet küldött Vili. Megírta, hogy megérkezett Svédországba, és lassan bár, de haladnak az ügyei, sok hivatalt kell járnia, címe még nincs, egy ideiglenes száláson lakik. Egyáltalán nem volt bizakodó hangulatú a levél.</p>
<p>- Elment, itt hagyott, nem is törődik velem! – ismételgette sírva.</p>
<p> Margit néni és Rozál felváltva vigasztalták. Úgy ahogy megnyugodott, de utána napokig hírét sem hallották.</p>
<p>- Csak nem érte valami baj? – aggodalmaskodott Margit néni.</p>
<p> Rozál rögtön menni akart, nézné meg, mi van vele.</p>
<p>- Gyere Elek, kísérj el! Hátha segítségre van szüksége!</p>
<p> A háznál egy ezer idegen asszony fogadta őket.</p>
<p>- Kővárinét keresik? Elutazott, hazament a szüleihez.A lakást átadta nekünk, mi béreljük. nagyon szép lakás, és szépek a bútorok is. Az a kedves asszony itt hagyta nekünk, a használati díjat hozzá csapjuk a házbérhez, de megéri, mert így nem kell nekünk másikat venni…</p>
<p> Folyt a szó belőle, alig jutott lélegzethez, Rozál közbe vágott:</p>
<p>- A címet tudja, hogy hova ment?</p>
<p>- Jaj, nem tudom, valamilyen falu nevet emlegetett, de nem jegyeztem meg, annyi bajom van, annyi gond van a vállamon. Szegénykémnek neki is van min törnie a fejét. Tudják, elbocsátották az állásából, az óvodából. Azonnali hatállyal. Micsoda emberek!</p>
<p> Így megszakadt a kapcsolat Vörös Vilivel és a feleségével. Elek bár sokszor zavarta az asszony viselkedése, jelenléte, most szinte hiányzik neki. Még a gyakori parttalan panasz áradata is, ami néha nem volt ok nélkül való. Nem értette saját magát – más nőkkel, lányokkal szívesen barátkozott, egyik-másiknak udvarolt is, de kapcsolatuk megszakadása után soha sem volt hiányérzete. Most meg mintha várná Ibolya váratlan felbukkanását. Korholta magát, mikor délutánonként önkéntelenül is az ajtóra pillantott valahányszor utcai zaj ütötte meg a fülét.</p>
<p align="center">*</p>
<p> Hamarosan a közelgő vizsgák, szigorlatok kitörölték Ibolyát a gondolataiból. A tanulás, készülés minden idejét igénybe vette. Nem volt se éjjele, se nappala. Szó szerint, mert még álmában is a tanultak foglalkoztatták, s ahogy kipattant reggel a szeme, máris nyúlt a könyvei után. Ha szünetet tartott tanulás közben, azon törte a fejét, vajon hova veti a vak véletlen az ország melyik távoli zugába végzés, államvizsga után. A szülőföld közelében maradni vajmi csekély az esély, a hatalomnak érdeke minél jobban szétszórni a tanult embereket. A szülőföld közelsége könnyen a „nacionalizmus mocsarába” sodorhatja, s ezt minden áron meg kell akadályozni. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha a friss diplomások zömét a határ menti vidékekre helyezik, és lehetőleg az ország keleti végére.</p>
<p> Egyik este Rozál bemutatott a családnak egy vékonypénzű, szemüveges fiatalembert, mondván, hogy ő Tibor, a barátja, mondhatni vőlegénye. Anya gyorsan meghívta vacsorára, miután nagyfiát, Eleket elszalasztotta a szomszédba, kérje el a nagy tepsit, mert annak a mérete fele meg ahhoz a gyors piskótához, amit a vendég tiszteletére meg akar sütni. Mikor Elek visszajött, már nagy beszélgetésben találta a családot. A vendég vitte a szót, s éppen a munkáját magyarázta, dicsérte. Most nevezték ki a lakatos műhelybe csoportvezetőnek, kicsit nagyobb fizetéssel, mint a műhely többi dolgozója. A bizalmat édesapja miatt kapta, aki harminc évig volt a gyár alkalmazottja. Tavaly lépett ki, illetve ment nyugdíjba, mert a marógép levitte három ujját, s bár a sebek begyógyultak, a szerszámok már nem álltak többé biztonságosan a kezében. Leszázalékolták. Nagy elégtétel volt számára, hogy fia mellette tanulhatta ki a szakmát. Igényes, szigorú, jó mestere volt saját tanítványának! Mondták, hogy ismeretsége segítette a fiát gyorsabban haladni a szakmában. „Az üsmerősök” – mondogatták a háta mögött. Pedig nem így volt. Az ”öreg” soha sem vette igénybe esetleges befolyását, egyszerűen jó szakemberré nevelte a fiát. Oktatgatását, irányítását nyugdíjasan is folytatta. Tibor büszke volt édesapjára, de kicsit tartott is tőle, minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásainak.</p>
<p>- Amíg élek nem fogom tudni meghálálni neki a szigorúságát! – fejezte be beszámolóját Tibor.</p>
<p> Anya a beszélgetés alatt nem tétlenkedett, készítette az asztalra valót. Még a gyors piskóta is elkészült. Apa ellenben szokásos hallgatagságával tüntetett, egész este két szót, ha szólott.</p>
<p>- Valami nem tetszik? – kérdezte Rozál, miután kikísérte vendégét.</p>
<p>- Semmi baj, drágám. Csak óvatosan fogadok minden újdonságot, és nem tudom mennyi az igaz abban, amit hallottunk.</p>
<p>- De apa!</p>
<p>- Semmi „de apa”! Ha jobban megismerem, akkor mondok véleményt. Most még hallgatok…</p>
<p>- … és bántasz engem! – vonult ki a szobából sértődötten.</p>
<p> Sokáig nem dőlt el a meccs kettejük között, pedig Tibor gyakori vendég volt náluk, és magatartása alig változott, talán kissé oldottabb lett, de továbbra is fő témája a munkája, és édesapja csodálata maradt.</p>
<p>Egyik este feldúltan érkezett. Leült a felkínált székre, és magába temetkezve hallgatott. Kérdően néztek Rozálra, de ő csak a vállát vonogatta értetlensége jeleként. Rövid ideig tartó csend után Tibor megszólalt nem várva felszólításra, noszogatásra. Elmondta, hogy édesapját letartóztatták. Amióta nyugdíjazták, az „öreg” vissza-visszajárt a régi munkahelyére, meglátogatni a volt munkatársait, elbeszélgetni velük munkáról, családról, meg a sportról, ami éppen jött. Havonta egyszer, kétszer került sor ezekre a látogatásokra. Most is odakészült, gondolta az ebédszünet alatt majd szót válthatnak. Nem így történt. Tudniillik egy új, idegen portás volt a kapunál, és nem engedte be. Hiába mondogatta, hogy ő kicsoda, és hogy telefonáljon fel az igazgatóságra, ha nem hisz neki.</p>
<p>- Nincs belépő kárte, nem belép! – mondogatta törve a magyar nyelvet.</p>
<p>- Telefonáljon, kérem!</p>
<p>- Nincs telefon!</p>
<p>- Akkor telefonálok én! – és a kagylóért nyúlt.</p>
<p> Nos, ekkor kezdődött a dulakodás, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék leesett a földre, a fedele lepattant, és kigurult belőle egy fél dióforma alkatrész. A kapus utána kapott, letette az asztalra, és megdöbbenve nézett a „betolakodóra”. Perceken belül megérkezett a biztonsági szolgálat három embere, pedig senki sem hívta őket. A vezetőjük rögtön lecsapott az asztalon levő alkatrészre, zsebre vágta, és fenyegetően odaszólt a portásnak „ezért még számolunk!” Az ember elsápadt, s csak pislogott.</p>
<p>- Velünk jön! – intett Dénesnek, Tibor édesapjának, s ezzel el is vitték a rendőrségre.</p>
<p> Ennyit mondott el a fiú, s hogy mostanig ott tartották, de reggelre visszarendelték újabb kihallgatásra. Persze a személyi igazolványát visszatartották, nehogy megfeledkezzen a „szíves invitálásról”.</p>
<p> Ezen a másnapi kihallgatáson órákig azt firtatták, hogy ki küldte, kikkel áll kapcsolatban, milyen megbízatást kapott. Hiába magyarázta, hogy ő csak a régi munkatársait akarta felkeresni, mert szerette a munkahelyét, ahol 30 évig dolgozott, hogy ez volt az élete, s nehezen tud elszakadni. A vallatóit ez nem érdekelte, csak mind azt erőltették, mondja meg, kik a társai, mondjon neveket. Nem tudta, miként szabaduljon ebből az ördögi körből, míg egyszerre eszébe ötlött, mit mondott neki Aurél, az ügyvéd barátja. Azt magyarázta, hogy a tárgyaló teremben, ha az ellenérdekelt kollégája előnyhöz jut, akkor valamilyen logikátlan, a tárgyat alig érintő nagy badarságot mond, ami meglepi és megzavarja az ellenfelét. Azt aztán ki lehet használni.</p>
<p>- Fuszulykaleves… - bökte ki Dénes váratlanul.</p>
<p> A három nyomozó értetlenül nézett hol rá, hol egymásra.</p>
<p>- Mi ez? Valami titkos jelszó?</p>
<p> Dénes elmagyarázta, hogy az üzemi étkezdében minden pénteken paszulyleves van, s utána marmeládés fánk, és hogy ezt ő nagyon szereti, s amikor ebédszünetben a volt munkatársait meglátogatja, azok mindig megkínálják.</p>
<p>- Nagy tányér fuszulykaleves, ecetes hagymával, s utána egy fánk kevés hígított marmeládéval! – fejezte be csillogó szemmel.</p>
<p>- Várjon itt! – szóltak rá és otthagyták egyedül a szobában. Persze tudta, hogy a foncsorozott ablakokon keresztül figyelik minden mozdulatát, hát veszteg maradt.</p>
<p> Jó tízperc múlva jöttek vissza, miután ellenőrizék az üzemi étkezde pénteki menüjét, és visszaadva az iratait elengedték.</p>
<p>- Azt tanácsolom – szólt utána egyikük, aki a főnöküknek tűnt -, kérjen az igazgatótól egy belépő kártyát, éveset.</p>
<p>- Köszönöm! – nézett vissza Dénes.</p>
<p>- Tudja én is szeretem a fuszulykalevest ecetes hagymával!</p>
<p> A nagy ijedség, végül szerencsés véget ért Dénes részéről. A portás azonban pórul járt, neki nem végződött jól a perpatvar – mint alkalmatlan személyt áthelyezték kisegítő munkásnak a takarítókhoz. Seperhette az udvart egész álló nap.</p>
<p align="center">*</p>
<p> A diploma kézhezvételét követően Elek megkapta a kinevezését. Szerencséje volt, mert egy közeli községbe helyezték, ahol a kultúrotthon népművelés módszertani munkatársa lett. Egy szóval „metodológus”. A kultúrigazgató, Covaci Dominic nagy örömmel fogadta. <em> </em></p>
<p>- Isten hozott! Szervusz! Szólíts Dömének, ne igazgató elvtársazz, ha magunk közt vagyunk. Ez az én kis birodalmam – mutatott körbe az irodában -, a többi, az egész kultúrotthon pedig a tied!</p>
<p> Elek körbe nézett a helyiségben. Megnézte a falra kiakasztott képeket, a központi bizottság tagjainak fényképeit, a könyvespolcon sorakozó piros kötéses könyveket, az íróasztalon halmozódó iratokat, a két telefont – egyik a városi, a másik közvetlen vonal a községi pártbizottsággal és a néptanáccsal. Majd megpillantotta a két ablak között kifüggesztett bekeretezett oklevelet alsó sarkában egy éremmel. Közelebb lépet, s hangosan olvasta: „A kulturális érdemrend arany fokozatát adományozzuk Covaci Dominic elvtársnak, a szocialista művelődés terén végzett tevékenységéért”</p>
<p>- Ez, igen! - kiáltott fel Elek – Gratulálok! – és melegen megrázta a kultúrigazgató kezét.</p>
<p> Döme köszönte a gratulációt, s tárcsázta a pártirodát, jelentse a munkatárs megérkezését. Néhány percig hadarva beszélt románul a telefonba, hogy Elek alig tudta követni.</p>
<p>- Értettem! – fejezte be katonásan a telefonálást az igazgató – Azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek el a titkár elvtárshoz, és mutassalak be neki. Félóra múlva vár!</p>
<p>- Értettem! – vette át a stílust Elek.</p>
<p>- Addig iszunk egy kávét, és mindjárt megismerkedhetsz a legfontosabb beosztottunkkal, Irénke elvtársnővel.</p>
<p>- Jöjjön csak be! – szólt ki az ajtó előtt toporgó lánynak.</p>
<p> Egy dundi, nevetős arcú leány lépett be az irodába.</p>
<p>- Hívatott, igazgató elvtárs?</p>
<p>- Mutassalak be a metodológus munkatársnak.</p>
<p>- Elek vagyok! – nyújtott kezet a fiú.</p>
<p>- Irénke! – mondta mosolyogva a lány és elfogadta a feléje nyújtott kezet – Irénke, csak így egyszerűen és engem tegezni szoktak, el is várom, de én nem tegezek vissza senkit, kivéve Maricikát a takarítónőt, de ö kisebb nálam fél évvel, és egy osztályba is jártunk az elemiben…</p>
<p>- Állj, állj! – vetett gátat a szózuhatagnak Döme – Inkább hozzál nekünk két kávét. Az Irénke félét!</p>
<p>- Két perc és itt vagyok!</p>
<p> Valóban nagyon rövid idő múlva megjelent a kávéval: tálca, rajta két csésze gőzölgő kávéval, kockacukor és két picike pohár konyak.</p>
<p>- Tessék! – tette le az asztalra – Ha még kérnek valamit, szóljanak!</p>
<p>- Szolgáld ki magad, kedves munkatárs. Jut eszembe, előléptettelek főmunkatársnak. Plusz javadalmat nem kapsz, csak a címet. Egészségedre főmunkatárs! – emelte meg konyakos poharát, bele szagolt, majd tartalmát a kávéhoz öntötte.</p>
<p>- Igazgató elvtárs… - kezdte Elek.</p>
<p>- Döme!</p>
<p>- Döme, a szállásra, lakásra kérdeznék rá!</p>
<p>- Megoldjuk! Ha visszajöttünk a pártirodából.</p>
<p>- Irénke elvtársnő! – szólt át a másik szobába – Mi most a főmunkatárs elvtárssal elmegyünk. Dolgunk van! Mire visszajövünk, legyen kitakarítva, rendbe téve a szolgálati lakás!</p>
<p>- Szolgálati? – bámult nagyot Elek.</p>
<p> A kultúrigazgató elmagyarázta, hogy van az épület hátsó traktusában egy szoba-konyhás úgy nevezett szolgálati lakás, melyet az utóbbi időben vendégszobának használtak.</p>
<p> A pártiroda nem volt messzebb tízperces gyalog útnál.</p>
<p>- Ma már elég újdonság szakadt rád, a többi munkatársaddal majd holnap ismerkedsz meg. Vagyunk néhányan: a mindenes Irénkét már ismered, Maricikáról is hallottál, de ott van még a könyvtáros, a mozigépész, a portás, az éjjeli őr, aztán a kocsis, aki a lovunkat gondozza, mert autónk ugyan nincs, de egy almásderes paripánk igen. Szekér, homokfutó, kocsiszán. Beszélgetés közben hamar oda értek a községi pártbizottsághoz. Elek bemutatkozott és végighallgatta a párttitkár bőven ömlő, gyűléseken csiszolódott szónoklatát a szocialista erkölcsről, a kultúra, a haladó hagyományok ápolásának fontosságáról. Utána átmentek a néptanácshoz. Az elnök házon kívül volt, de a többi alkalmazottnak bejelentette Döme, hogy Elek ezután „kultúrotthonunk főmunkatársa”, és hozzá forduljanak minden a művelődést, szórakozást érintő kérdésben.</p>
<p>- Jelentem, a szolgálati lakást rendbe tettük! – fogadta Irénke a visszatérőket.</p>
<p>- Mutasd meg! – kérte Elek.</p>
<p>- Jöjjön! – indult előre – Hol a holmija?</p>
<p>- Itt a hátizsákomban.</p>
<p>- Az nem sok, de sebaj, használhatja a vendégszoba fehérneműjét. Van párna, pokróc, lepedő, törölköző. Ha valamire szüksége van, szóljon. Megoldjuk, ahogy az igazgató elvtárs mondaná. Csak szóljon. Kivéve a szerelmet. Rólam ne álmodozzon, ott van nekem Misi, a vőlegényem. Rendes gyerek, jó fiú, a bútorgyárban dolgozik. Ha álmodozni akar ott van magának a könyvtáros elvtársnő, okos is, szép is. Róla álmodozzon.</p>
<p>- Köszönöm a tanácsot!</p>
<p> Másnap azzal kezdte a napot, hogy végigjárta a kultúrotthon minden szegét-zugát, majd ment jelenteni a főnökének.</p>
<p>- Igazgató elvt…</p>
<p>- Döme!</p>
<p>- Döme, végigjártam, amit csak tudtam, megismertem az alépítményt, és most kérlek, mutasd be nekem a felépítményt! Milyen tevékenység folyik most a kultúrotthonban, mit végeztek eddig, és melyek a tervek az elkövetkező időre?<a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543939259?profile=original" target="_self"><br/></a></p>
<p>- Ebben a <em>doszárban</em> minden benne van – nyújtott át egy vaskos dossziét -, ülj le oda az ablak alá és nézd át. Az asztalon találsz ceruzát, ha jegyezni akarsz.</p>
<p> Elek bele is temetkezett a jegyzőkönyvek, jelentések, tervek kusza halmazába. Sóhajtva vette tudomásul, hogy lesz itt mit rendbe tenni, ha tisztán akar látni. Hangos szóváltásra figyelt fel, de úgy bele merült az akták tanulmányozásába, hogy fel se nézett. Fél füllel hallotta, hogy a látogató azt hangsúlyozza, hogy ne szóljanak bele a munkájába, a kultúrigazgató pedig nyugtatgatja.</p>
<p>- Ide jön ez a kultúros szakkáder és majd megmondja nekem, hogy…</p>
<p>- Nem mond meg senki neked elvtársnő semmit, ami nem törvényes.</p>
<p>- Jelenteni fogom a pártbizottságnál!</p>
<p>- Már meg is tetted! Tagja vagyok és titkár helyettes, ha elkerülte volna a figyelmedet. Különben be akarom neked mutatni az új főmunkatársat.</p>
<p> Erre Elek felállt ültéből.</p>
<p>- Nagytelekdi Elek, népművelődési főmunkatárs – mutatott rá a fiatalemberre – és Gál Ibolya, főkönyvtáros.</p>
<p> Egymásra néztek és megállt az idő egy pillanatra, majd mindketten egyszerre kiáltottak fel: „Ibolya” – „Elek”, s megindultak egymás irányába. Ibolya elfogadta a feléje nyújtott kezet, sőt a másik kezét is rátette a férfiére. Újból egyszerre szólaltak meg: „Te itt?”</p>
<p>- Ismerik egymást? – törte meg Döme a varázst.</p>
<p> Felváltva, egymás szavába vágva elmondták, hogy régóta ismerik egymást, még Elek főiskolás idejéből, és hogy a fiú nővére, Rozál jó barátja Ibolyának. Közben mind a ketten ódzkodtak szóba hozni Vili nevét. Ami érthető is - talán.</p>
<p>- Mi van a barátnőmmel, Rozállal?</p>
<p>- Férjhez ment.</p>
<p>- Ki a boldog férj?</p>
<p>- A kisbarátja, Tibor vette el.</p>
<p>- Ismertem, jó beszédes gyerek! Most is úgy rajong az apjáért?</p>
<p>- Még jobban! – erősítette meg Elek - Édesapám eleinte nem kedvelte a dumáját, meg hogy annyira odavan a munkájáért, de aztán elfogadta, megkedvelte, s meg én is. Így van jól, legyen egyetértés a családban.</p>
<p>- Na, én itt csak csevegek, mikor annyi dolgom van. Már megyek is, csak még megjegyzem, hogy a könyvtári munkába nem engedem, hogy bele szólj!</p>
<p>- Eszembe sincs, még a közelébe sem megyek.</p>
<p> Szinte betartotta az ígéretét, egy hétig meg sem közelítette Ibolya felségterületét. Egyik nap mégis benyitott a könyvtárba.</p>
<p>- A jelentésért jöttél? – esett neki rögtön Ibolya – Készen van, csak le kell tisztáznom. De miért olyan sürgés? A főnök csak szombatra kérte…</p>
<p>- Állj, állj! Nem a jelentésért jöttem. Tudom, hogy a határidő még nem telt le. Könyvet szeretnék kikölcsönözni.</p>
<p>- Bocsánat, hogy így letámadtalak! Ez más tál tészta!</p>
<p>- Semmi baj.</p>
<p>- Kérem a személyidet, vegyelek fel az olvasók közzé. Tudod, aki könyvtári könyvet akar kivenni tőlünk, be kell lépjen az olvasók táborába!</p>
<p>- Jól hangzik!</p>
<p>- Kiállítok egy személyi lapot, és adok egy igazolókártyát. Így ni! Már kész is van.</p>
<p>- Köszönöm! Nem tudtam magammal hozni a könyveimet, és már nagyon kiéheztem egy kis esti olvasásra. Ha megengeded, megyek és keresek magamnak valamit.</p>
<p> Elek csodálkozva vette tudomásul az Ibolya viselkedésében végbe ment változást. Mikor megismerte Vili feleségeként, egy kétségbe esett, kesergő, kiutat nem találó fiatalasszony volt, most pedig egy határozott, rátarti, a maga igazát keményen védő személy. Mostani magatartásának lehet bizonyos fokig a hárítás is a mozgató rugója, nem akarja, hogy a fiú a régi dogokra emlékezzen vele kapcsolatban. Vili már igazán egy lezárt fejezete az életének. Mindez azonban nem gátolta a fiút abban, hogy fel ne keresse heti rendszerességgel a könyvtárt. Ilyenkor nem sokat beszélgettek, mert Ibolya mindig nagyon elfoglalt volt.</p>
<p>- Irénke kedves, szeretnék tanácsot kérni tőled! – kezdett bele egy tervbe, amit a könyvtári látogatások alkalmával fogalmazódott meg benne.</p>
<p>- Tanács az még van! – utalt a régi viccre a megszólított.</p>
<p>- Segíteni akarok valamilyen módon, a könyvtárosunkon…</p>
<p>- Bíztató kezdet!</p>
<p>- Ne szakíts félbe, mert belezavarodok a mondókámba.</p>
<p>- Még biztatóbb!</p>
<p>- Hagyj már beszélni! – kacagta el magát Elek – Néhány ügyes diáklányra gondoltam, akik ott sertepertélhetnek délutánonként, amikor nincs sok tanulni valójuk, és közben helyre rakhatnák a könyveket, amiket visszahoztak, meg azokat is amiket már felleltározott Ibolya, de még nem volt ideje felrakni a polcokra. Na?</p>
<p>- Megoldjuk, ahogy az igazgatónk mondja! – jött a válasz.</p>
<p>- Igazán?</p>
<p>- A jövő is bíztató!</p>
<p> Másnapra már hozott is a délutáni nyitás után két nagyobbacska iskolás leánykát.</p>
<p>- Itt van Marcella és Vilma, két tettre kész KISZ tag – mutatta be őket Irénke.</p>
<p>- Persze, és nagyon szeretnénk tényleg bekerülni kisegítő könyvtárosnak – jelentette ki Vilma.</p>
<p>- Irénke bevisz benneteket, s legyetek ügyesek!</p>
<p>Negyedóra elteltével mosolyogva jött vissza a mindenes Irénke.</p>
<p>- Mondtam, hogy ez KISZ feladat, és legyen hozzájuk türelemmel, hátha majd megszeretik ezt a munkát, meg hogy nekem is feladatom az ifjúság nevelésének jó irányba terelése.</p>
<p>- Rólam nem tettél említést?</p>
<p>- Isten ments! Az nem lenne bíztató!</p>
<p>- Mi ez a sok bíztató?</p>
<p>- Tudom én jól, honnan fúj a szél!</p>
<p>- Mit tudsz?</p>
<p>- Rengeteg közmondást. Minden alkalomra legalább négyet.</p>
<p>- Nagyon cseles vagy!</p>
<p> Az igazgató hívása vetett véget egyelőre a beszélgetésnek. Irodájába hívta, számoljon be a kért jelentésekről, és utasításba adta, hogy ezután minden elhangzó szöveget a pártbizottság ellenőrizni akar elhangzása előtt, lett légyen az vers, ének, színdarab, tanulmány, beszéd.</p>
<p>- Egyetlen szó sem hangozhat el a párt tudta és engedélye nélkül! Értve?</p>
<p>- Értesítem az érdekelteket.</p>
<p>- Hívj össze értekezletet, de előbb lássam a meghívottak névsorát!</p>
<p>- Én hívjam össze?</p>
<p>- Ki más? Neked van főiskolád, ki vagy nevezve főmunkatársnak, ez a te feladatod. Majd segít Irénke elvtársnő.</p>
<p> Mit volt mit tenni, Elek nekigyürkőzött a feladatnak. Legelőször Irénkét kereste meg. Nem kellett sokat keresgélnie, mert ő maga jelentkezett-</p>
<p>- Na, gyűlést szervezünk? – vágott a közepébe.</p>
<p>- Számítok a segítségedre.</p>
<p>- Megoldjuk, ahogy főnökünk mondja!</p>
<p> A kölcsön kivett könyveket már délelőtt visszavitte Elek, s szokásától eltérően leült Ibolyával szemben a látogatók számára odakészített székre. Nézte, ahogy rendezi a könyveket, a kartonokat, s a kisegítő diáklányokra is felfigyelt, akik a polcok között szorgoskodtak.</p>
<p>- Látom, vannak önkénteseid.</p>
<p>- Azért jöttél, hogy ez tudasd velem? Magam is tudatában vagyok a jelenlétüknek, sőt örülök a segítségüknek.</p>
<p>- Ne legyél már ilyen tüskés! Búcsúzni jöttem.</p>
<p>- Nocsak? Hova készülsz?</p>
<p>- Az értekezlet után, ami minden félelmem dacára jól sikerült, minden zavaró incidens nélkül…</p>
<p>- Persze, hisz a főszereplelője szeretett igazgatók volt. Bocsánat, folytasd!</p>
<p>- Így volt megbeszélve, hogy én nyitom meg, majd átadom neki a szót, s a végén zárom is megköszönve értékes jelenlétét.</p>
<p>- A búcsúzást mondd!</p>
<p>- Igen, szóval a gyűlés után tudtomra adta, hogy felsőbb utasítás értelmében pártiskolába küldenek. Fel kell vennem egy szemesztert a pártegyetemen. Párttörténet és művelődésszervezés nevű tantárgyból.</p>
<p>- Szép! És akkor mi leszel, ha elvégezted.</p>
<p>- Azt még nem tudom, de ha megtagadom, mehetek kultúrfelelősnek a bútorgyárba.</p>
<p>- Mit válaszoltál?</p>
<p>- Megyek Bukarestbe. Ezért jöttem búcsúzni hozzád. Egy kézcsókkal!</p>
<p>- Jó utat és jó tanulást!</p>
<p>- Meglesz.</p>
<p> Ahogy kilépett a könyvtárból egyenesen Irénkébe botlott, de alig nyitotta ki a száját a lány megelőzte:</p>
<p>- Elbúcsúzott?</p>
<p> Bólintás volt a válasz.</p>
<p>- Biztató!</p>
<p>- Kezded megint?</p>
<p>- És folytatom is, ameddig le nem esik az öt banis. Mikor kap szabadnapot, hogy hazajöjjön, hozzon valamilyen divatlapot a fővárosból. Kettőt.</p>
<p>- És miért pont kettőt?</p>
<p>- Egyet nekem és egyet a könyvtáros elvtársnőnek! Na, én megyek, sok a dolgom. Jó utat!</p>
<p> </p>Mann & Barcs - Emlékkép a huszadik századból 2. résztag:www.erdelyimagyarok.com,2016-03-13:4464973:BlogPost:6757682016-03-13T14:08:35.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" target="_self"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" width="180"></img></a></p>
<h2> Hullottak a bombák</h2>
<p> </p>
<p> A városban a háború ellenére, vagy talán éppen azért élénk kereskedelmi és társadalmi élet folyt. Az emberek vásároltak, költekeztek, színházba, mulatókba jártak, a kocsmáknak, vendéglőknek, cukrászdáknak mostanig soha nem tapasztalt forgalma volt. Mann György ügyvéd úr is gyakori vendége volt a színházi előadásoknak, s az…</p>
<p><a target="_self" href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original"><img class="align-center" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" width="180"/></a></p>
<h2> Hullottak a bombák</h2>
<p> </p>
<p> A városban a háború ellenére, vagy talán éppen azért élénk kereskedelmi és társadalmi élet folyt. Az emberek vásároltak, költekeztek, színházba, mulatókba jártak, a kocsmáknak, vendéglőknek, cukrászdáknak mostanig soha nem tapasztalt forgalma volt. Mann György ügyvéd úr is gyakori vendége volt a színházi előadásoknak, s az ismert vendéglőknek. Itt ismerkedett össze Aranyos Kálmán nagykereskedővel. Gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttük. A kereskedő csodálta az ügyvéd jogi ismereteit, ő pedig a kereskedő rátermettségét, nagystílű lezserségét, ahogy az üzleti ügyeit intézte, és szívesen igénybe is vette tanácsait. Mit és mikor vegyen, vagy mikor adjon el. Hatalmas raktárai tele voltak áruval, mikor mások hiánnyal küszködtek. Aranyos Kálmán cserében igényt tartott jogi szolgáltatásaira. A hivatalos találkozásokon túlmenően baráti viszony alakult ki közöttük. Így ismerte meg a vidám, minden tréfára kapható, duci Zsuzsikát, a kereskedő leányát.</p>
<p> Nem telt sok idő, és az ügyvéd úr feleségül kérte Zsuzsikát.</p>
<p>- Kislányom, én nem ellenzem a dolgot, de tudd meg, hogy a vőlegényed házának nincs utcai ablaka, mert a kert közepén áll, hogy fogsz tudni az ablakban könyökölve figyelni a jövőmenőkre?</p>
<p>- Majd nézem a röpködő galambokat! – válaszolt a duci Zsuzsika hetykén – Azok is vannak olyan érdekesek, mint az emberek.</p>
<p>- Az állatokkal méred össze az embereket?</p>
<p>- Nézze édesapám, éppen olyan céltalanul röpdösnek ide-oda, mint az emberek az utcán. Kacagni kell őket.</p>
<p>- Ilyen oktalan teremtés ez az én Zsuzsika lányom! – fordult az apa a kérő felé – Gondolja meg, még van ideje, s ha így is kell, vigye!</p>
<p> Így esett a leánykérés, s miután a templomban háromszor kihirdették, jöhetett a lakodalom. Nagy, cifra lakodalmat tartottak, még reggel is húzta a cigány. Úgy mulattak, ettek-ittak, táncoltak, mintha vesztüket érezték volna – vagy érezték is, hogy nagy veszedelem közeledik, nehéz idők jönnek a városra.</p>
<p> A front rohamosan közeledett, már hallani lehetett, mint távoli égzengést az ágyúszót. Ijesztő muzsika! Aki csak tehette elhagyta a várost. Mann Gyuri a feleségét, a duci Zsuzsikát vitte el. Kivitte Kovácsiba, és ott a pap segítségével, aki ismerte Aranyos Kálmánt, elhelyezte egy családnál.</p>
<p>- Gyere gyakran, látogass meg! – búcsúzott Zsuzsika – Ketten várunk!</p>
<p>- Istenem, vigyázz magatokra! – ölelte meg meghatódva a feleségét.</p>
<p> Könnyes szemmel kapaszkodott fel a csézára, hogy induljon vissza a városba. A boldogságát azonban beárnyékolta az aggodalom áldott állapotban levő felesége miatt. És az egész megbolydult világ miatt. Mi lesz velünk, mi lesz velük! Nyugtalanság kínozta, s amikor csak tehette kiment Kovácsiba a feleségéhez – minden vasárnap, és hét közben is sokszor, ilyenkor kint is aludt. Vigyázni akart rájuk. Így is fegyverropogás, harci zaj közepette szülte meg kicsi fiát a duci Zsuzsika, aki már csöppet sem volt ducinak mondható. Bába helyett a papné segítette a baba világra jöttét.</p>
<p> A front napról napra közeledett. A hadvezetés az összes tartalékost behívta, de ez már nem segített megállítani az oroszokat. Mann Gyuri és Barcs Károly, lévén ügyes ügyvédek megúszták a behívást, Aranyos Kálmán pedig, mint hadi szállító mentesült a frontszolgálat alól. Vilmost, Péter Aladár fiát ellenben az iskolapadból vitték frontszolgálatra. Még a nyolcadik gimnáziumi osztályt sem fejezhették be a fiúk, gyorsított eljárással leérettségiztették őket, és indultak. Az érettségi megléte fontos volt a hadseregben betöltött helyzetük miatt. Az iskolázottak úgynevezett karpaszományosok voltak és a rövid kiképzés után rangot kaptak. Vilmos közömbös hangú leveleket írt haza heti rendszerességgel. A kiképzés után már lelkesebbnek tűntek a sorai, de az otthon utáni vágy átsütött rajtuk.</p>
<p>„Tizedes lettem. Karpaszományos tizedes. Ez itt fontos beosztással jár. A tisztek nagyon rendesek velem, majdnem közéjük valónak tekintenek. Anya, apa hiányoztok. Az új állomáshelyről írok majd később.” – írta.</p>
<p> Ebből megértették, hogy Vilmost a frontra vitték. Szülei, barátai aggodalma kísérte útján, és rettegve hallgatták a híreket.</p>
<p> A bombázások egyre gyakoribbak lettek. Mikor felüvöltöttek a szirénák mindenki igyekezett óvóhelyre húzódni, de különben be is terelték az óvóhelyparancsnokok azokat, akik kint maradtak. Még a lakásokba is beszóltak. Amerikai bombázok támadták a vasútállomást, de a polgári házakat találták. Sok ártatlan lelte halálát a romok alatt. Még a közkórházat is találat érte, fele az épületnek összeomlott, látszottak a félbevágott kórtermek, meg egyéb egészségügyi helyiségek bennük a megrongált felszerelésekkel. Hajnalka háza, a kórház mellett is súlyosan megrongálódott. Hátsó fala bedőlt, a tető nagy része is leszakadt. Kora reggel történt a bombatámadás, Malvina néni a házvezetőnő éppen a konyhában tett-vett, rámolta el a reggeli maradékát, a robbanás a földhöz csapda, de mivel a konyha nem szenvedett más kárt, minthogy kitörtek az ablakai, neki sem lett más baja az ijedtségnél. Hajnalka ekkor már a hivatalban volt, s nem is tudta meg, mi történt csak délután, mikor haza ment.</p>
<p>- Azt hittem, meghalok, drágaságom! – fogadta a házvezetőnő, Malvina néni, akit Aladár alkalmazott, amikor Hajnalkának adta a házat.</p>
<p>- A szobák használhatatlanok, a bútorokból alig valami maradt épen - folytatta.</p>
<p>- Túléltük! – summázta Hajnalka – Behúzódunk ide a konyhába, s majd csak megsegít az Isten!</p>
<p>- Erős a hited, kedves!</p>
<p>- Ez tart életben. Másképpen összeomlana a lelkem, akkora a súly rajta. Aggódom apámért-anyámért és aggódom magamért. Hova vezet ez az én életem, ez a vállalásom. Hogy a szerelmet vállalom a családommal szemben.</p>
<p>- Hát…</p>
<p>- Mi lehet velük? Megyek és meglátogatom őket.</p>
<p>- Derék elhatározás!</p>
<p> Kapkodva öltözött és ment is ki az ajtón. Hátra sem nézett, nem akarta látni a beroskadt tetőt, az összedőlt falakat. Szinte futva tette meg az utat a szülei házáig. Az anyja meghallotta, ahogy bejött a kapun, s a lakás ajtajában várta.</p>
<p>- Na, itt vagy? Élsz még? – fogatta fagyosan.</p>
<p>- Anya, jól vagytok? Nem történt bajotok a bombatámadáskor?</p>
<p>- Akkor nem … - úszott el a válasz a feszült csöndben.</p>
<p>- Apa?</p>
<p>- Nem akar látni! Menj el! Ne gyere ide többet, ne hozz ránk újabb szégyent.</p>
<p>- De anya …</p>
<p>- Menj! - fordult el gyorsan, hogy nem lássa a lánya a szemébe toluló könnyeket.</p>
<p> Az amerikaiak szőnyegbombázása nem csak a kórház környékét érintette, hanem szőlődombokra is bőven hullott a gyilkos lövedékekből. Ott nem is nagyon voltak óvóhelyek, csak hevenyészett bunkerekbe, árkokba húzódtak az emberek. Hajnalka csak másnap tudta meg az irodában, hogy mi történt a „hegyen”.</p>
<p>- Tímea még nincs bent? – lepődött meg, ahogy belépett, hiszen mindig ő érkezett elsőnek a takarítónő után – Csak nincs valami baj?</p>
<p> Egy írnok körmölt a sarokasztalnál, s most ijedten felnézett, de nem válaszolt csak megrázta a fejét.</p>
<p>- Mondd már mi történt!</p>
<p>- Találat érte a házukat, s az édesanyja a romok alatt lelte a halálát. Akkor tudta meg, mikor este hazament. Ott találta Péter urat a romok felett zokogva. Barcs ügyvéd úr adott nekik szállást éjszakára.</p>
<p> Déltájt hajtotta be Tímeát az irodába a túlzott kötelességtudat. Hajszolt tekintettel nézett körül, s megpillantva Hajnalkát, oda fordult:</p>
<p>- Most aztán szabad a pálya!</p>
<p>- Jaj, Tímea! Annyira sajnálom!</p>
<p> Napokig nem szólt aztán senkihez az irodában, még az ügyfelek fogadását is a többiekre hagyta, csak ült az asztalánál szótlanul. A munkatársak is alig szólaltak meg, s azt is halkan.</p>
<p>- Összedőlt a házad? – kapta fel a fejét egy elejtett szó hallatán.</p>
<p>- Össze.</p>
<p>- Nem ver az isten bottal!</p>
<p>- Ne mondd ezt! Mindenkinek megvan a magáé! A szüleim nem fogadtak, elkergettek az ajtó elől, Malvina nénivel a konyhában szorongunk.</p>
<p>- De éltek!</p>
<p>Naponta ismétlődtek az ilyen összeszólalkozások.</p>
<h2> Aladár elhatározásra jut</h2>
<p> </p>
<p> Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.</p>
<p>- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.</p>
<p>„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”</p>
<p>- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.</p>
<p>- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.</p>
<p> Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…</p>
<p> A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.</p>
<p> Hősi halott, post mortem vitézségi érem…</p>
<p>- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.</p>
<p> A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.</p>
<p>- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.</p>
<p>- Hallgatlak!</p>
<p>- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.</p>
<p>Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.</p>
<p>- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.</p>
<p> Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.</p>
<p>- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!</p>
<p> Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.</p>
<p> Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.</p>
<p>- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét-</p>
<p>- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.</p>
<p>- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.</p>
<p>- Magától akarom hallani!</p>
<p>- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?</p>
<p> A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”</p>
<p> </p>
<p><strong> Mindenki menekül</strong></p>
<p> </p>
<p> A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.</p>
<p>- Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.</p>
<p>- Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!</p>
<p>- Szerinted én mit tegyek?</p>
<p>- Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!</p>
<p>- Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.</p>
<p>- Bízd rám magad, én elintézem!</p>
<p> A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárult minden akadály a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest – Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.</p>
<p> Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát, s megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.</p>
<p>- Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.</p>
<p> Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot és készültek a nehéz napokra.</p>
<p>- Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.</p>
<p>- Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.</p>
<p> Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.</p>
<h2> Ki temesse el?</h2>
<p> Egy katonatiszt az elhárítástól állított be Aranyos Kálmánhoz.</p>
<p>- Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost, és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.</p>
<p>- Van lehetőségem nemet mondani?</p>
<p>- Nincs!</p>
<p>- Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?</p>
<p>- Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a szinte megoldhatatlan helyzetet.</p>
<p> Megértette, hogy a megszállt területen az ő jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket, messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott. Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét, se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott a boríték: „Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő unokámra, magadra és a lakásra”</p>
<p>- Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta – Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm róla a Barcs nevet.</p>
<p> Ameddig még lehetett utazni, Mann György kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.</p>
<p>- Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a városba.</p>
<p>- Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek, mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a kész boldogság.</p>
<p> Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt, végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák, főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes. Például az órák – karóra, zsebóra. „<i>Davaj csasz!”</i> (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.</p>
<p> Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért, mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki nem tudott a harcok miatt átmenni.</p>
<p>- Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.</p>
<p>- Mi az, mi történt?</p>
<p>- Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!</p>
<p>- De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a falun?</p>
<p>- Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony. Jöjjön, jöjjön!</p>
<p> Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami mozdíthatót kerestek „ellátmányuk kiegészítése” végett, de azok nem törődtek a két ijedten loholó asszonnyal.</p>
<p> A tiszteletes asszony nem okozott csalódást, olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy diplomás szülésznő.</p>
<p>- Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.</p>
<p>- Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.</p>
<p>- Édesanyámtól tanultam.</p>
<p>- Mert ő?</p>
<p>- Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a névtáblája a bejárati kapu mellett.</p>
<p> A harcok elcsitultából tudták meg, hogy a város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette át, most kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket és az új adminisztráció képviselőit.</p>
<p>- Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem a lában.</p>
<p> Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben. Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta, hogy vigyáz a berendezésre.</p>
<p>- Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott é s azt mondta: Grisa.</p>
<p>- Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.</p>
<p>- Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett nevetni.</p>
<p> Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt kialakult az új „lakók” rendje, reggel korán kelt a „puceráj”, kiszellőztette a lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be kellett érni valami dohos régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval. Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját, hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.</p>
<p> Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea ajtaján, senki nem nyitott ajtót. „Biztos még a piacon van” – gondolta az asszony -, majd később visszajövök. Később sem nyílt ki az ajtó. Még délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog lehet, hogy a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve, már halott lehetett hosszú órák óta.</p>
<p> A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.</p>
<p> Az történt, mint részletenként kiderült, hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s folytatta reggeli megszokott tevékenységét.</p>
<p> Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.</p>
<p> Ki temesse el? </p>
<p> A lakatos, a bejárónő férje elment az ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy névjegy méretű kiírást talált az ajtón: „Dr. Gheorghe Man avocat”. Bekopogott, de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.</p>
<p> Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe intézkedett aztán a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból, és követeli, ami a jussa.</p>
<p> </p>
<h2> Kényszerlakhely</h2>
<p> Tavaszra kialakult az új államrend. A katonai vezetés a várost átadta a hivatalba lépő román adminisztrációnak. Az új kormány – a Groza-kormány - igazságügy minisztere <i>Pătrășcanu</i> lett, aki többek között azt a törvényt is kiadta, hogy mindazok, akik a négyéves magyar uralom alatt eladták az ingatlanaikat, visszakérhetik azt.</p>
<p> Mann Gyuri az új rend híveként mutatkozott, és a tömeggel együtt éltette a színház előtt az őszi választások győzelmét. A kommunisták győzelmét. Ott kiabálta ő is a jelszavakat, skandálta Gheorghe Gheorghiu-Dej (ejtsd: Gyorgye Gyorgyiu Dézs) nevét. A kommunista főtitkár nevét.</p>
<p> Ügyvédünk számára az új rend nagy lehetőségeket teremtett. Már azelőtt is foglalkozott, nem is eredménytelenül, ingatlanügyekkel, s ez mostani törvény kapóra jött. Visszaperelt saját magának három házat a városban, több gyümölcsöst és szőlőskertet a város határában. Mire a perek érvényesek lettek, bekövetkezett a pénzbeváltás, és ami pénzt a tulajdonosok kaptak, egyik napról a másikra elveszítette az értékét. Egy bérház értékéért alig lehetett többet venni, mint egy pár bakancs. A pórul járt tulajdonosok leszegényedtek, elveszítették vagyonukat, de Dr. Man Gheorghe tovább gazdagodott.</p>
<p> A duci Zsuzsikát, aki átvészelve a nehéz időszakot újra visszanyerte gömbölyded alakját, aggasztotta ez a hirtelen gyarapodás.</p>
<p>- Ne vidd túlzásba, Gyurikám! Csak ellenségeket szerzel magadnak, a vagyontól nem leszünk boldogabbak.</p>
<p>- Butaságokat beszélsz! Most sincs több eszed, mint lánykorodban! – dühösködött.</p>
<p>- Most sértegetsz?</p>
<p>- Értetek teszem, amit teszek, hogy neked és Déneskének jó élete legyen.</p>
<p>- Akkor sem tetszik nekem, ha meg nem haragszol.</p>
<p>- Eh! Hagyjuk…</p>
<p> Hasznot hoztak az újonnan szerzett ingatlanok, a beszedett házbér, az árendába kiadott kertek. Ment is ez néhány évig, de az erősödő népi demokrácia, a kommunista uralom nem tűrhette a tulajdont, a kizsákmányolás semmilyen formáját, se a gyár, malom, még a két segéddel dolgozó kisiparost sem, nem beszélve a kereskedőkről, háztulajdonosokról, földbirtokosokról. A vagyonokat elkobozták, „államosították”, a családokat, a gazdag polgárokat elüldözték otthonukból, kényszer lakhelyre költöztették.</p>
<p> Gyuriék is költöztek. Vihették magukkal, ami rajtuk volt. Meg személyenként egy bőröndöt. Felkészülésre kaptak egy órát. Addig ott állt a ház előtt a szeku autója.</p>
<p> Erdély keleti felébe vitték a családot. Egy elrekvirált pincelakásba költöztek be. Az volt számukra kiutalva.</p>
<p> A hűséges Máté, az irodaszolga felkereste őket, s ez mentette meg a családot az éhenhalástól. A magukkal hozott készpénz elfogyott, és mivel a bankokat is államosították, a betéteket pedig zárolták, ott álltak a kétségbeesés, és az éhhalál küszöbén. De megjött Máté a sánta irodaszolga, és hozott mindenfélefajta otthonit – szalonnát, kolbászt, zsírt és néhány egyéb dolgot.</p>
<p>- Bodó néni az udvari lakó megmentett néhány dolgot, mikor mindenki hordott a házból, amit ért. Azt mondta az a karszalagos civil, aki irányította a kilakoltatást, hogy ami itt van, mind a nép tulajdona, s lepecsételte az ajtót. Alig ment el azonban az emberek letépték a pecsétet, betörték az ajtót, s reggelre nem maradt más, mint a puszta falak. Bodó néni is bement a többiekkel, s amit hasznosnak, vagy értékesnek talált összeszedte a kosarába.</p>
<p>- Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Zsuzsika – Nincs itt nekünk olyan luxuslakásunk, hogy kitehessük, megenni nem lehet.</p>
<p>- El fogjuk adni, s az árából egy darabig elleszünk, amíg adódik valami – jegyezte meg józanul Man Gyuri.</p>
<p>- Kinek adjuk el? Nem ismerünk senkit.</p>
<p>- Kiviszem az ócskapiacra, a zsibogóra! – találta meg a megoldást Máté.</p>
<p> Valamennyicskét lendített az életükön ez a segítség, de rövidesen újból kenyérgondjaik lettek. Arra a pontja jutottak, hogy bármilyenmunkát elvállalnának, csakhogy keresethez jussanak. Az üveggyárban adódott munkalehetőség Zsuzsika számára, mint kisegítő takarítónő. Gyuri is mindenáron ki akarta venni a részét család pénzügyi gondjainak megoldásából. Egy szóval, szeretett volna valamilyen munkát vállalni. Ügyvédként nem helyezkedhetett el, mert a Kamarából, mint „burzsuj” elemet kizárták. Előbb segédkönyvelői állást szerzett a konzervgyárban, de igazából jogügyi tanácsadó volt, kistisztviselői fizetéssel, majd miután „megbocsátották” a múltját, s a személyi igazolványából törölték a DO jelzést, ami a <i>domiciliu obligatoriu</i> (kényszerlakhely) rövidítése, iratmásoló és fogalmazó irodát nyitott a törvényszék melletti kis utcában.</p>
<p> Takaros kis iroda volt ez az iratmásoló és fogalmazó iroda. Még titkárnőt is alkalmazott, aki szaporán kopogtatott egész nap a Mercedes márkájú írógépén. Bár a bekeretezett ügyvédi oklevelét kiakasztotta a falra, ügyvédi munkát nem végezhetett, a tárgyalóteremnek közelébe sem mehetett, nem képviselhetett ügyfeleket, ellenben lemásolt, megfogalmazott bármilyen aktát, folyamodványt, beadványt, kérvényt. Jó kapcsolatot alakított ki az ügyvédekkel és szívesen ajánlott az ügyfeleknek megfelelő szaktekintélyt.</p>
<p> </p>
<h2> Man Dionisie</h2>
<p> Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közzé küzdötték fel magukat.</p>
<p> Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.</p>
<p>- Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?</p>
<p>- Igen. Én vagyok. Miért?</p>
<p>- Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül ide jön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét és feltételeit magunkra vállaljuk.</p>
<p>- Nem egészen értem.</p>
<p>- Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.</p>
<p>- Gondolkodom rajta!</p>
<p>- Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.</p>
<p> Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot, … és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.</p>
<p> Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.</p>
<p>- Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott a kis barátnője.</p>
<p> Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.</p>
<p>- Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.</p>
<p>- Nem hiszem!</p>
<p>- Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.</p>
<p>- Meséld el!</p>
<p>- Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Teátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.</p>
<p>- A darab miről szólt?</p>
<p>- Nem tudom, mert oroszul beszéltek.</p>
<p>- Akkor nem is tetszett, ugye?</p>
<p>- Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.</p>
<p>- Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!</p>
<p> A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja- bínjára.</p>
<p>- Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!</p>
<p>- Edzőtáborba megyek, édes.</p>
<p>- Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!</p>
<p> Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv <i>szeku</i> néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét éppen a rendszer és élcsapata a <i>securitate</i> okozta vagyona, és egzisztenciája elvesztését. Mindenféle mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.</p>
<p> Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.</p>
<p>- Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.</p>
<p> Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az <i>ONT</i> (<i>Oficiul Național de Turism</i> - Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus nagyon agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederintettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok „kiszagolták” a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.</p>
<p>- Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.</p>
<p>- A fiam, Dénes?</p>
<p>- Igen, igen!</p>
<p>- Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?</p>
<p>- Hát…, izé… talán hallgatnak rá.</p>
<p>- Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.</p>
<p>- Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…</p>
<p>- Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezve rekedten, kivörösödött arccal.</p>
<p>- Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!</p>
<p align="center"> </p>
<h2>Ágynak esett</h2>
<p> Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.</p>
<p> Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><b> </b></p>Mann & Barcs - Emlékkép a huszadik századból 1.résztag:www.erdelyimagyarok.com,2016-03-11:4464973:BlogPost:6752302016-03-11T14:22:02.000ZDr. Bige Szabolcs Csabahttp://www.erdelyimagyarok.com/profile/DrBigeSzabolcsCsaba
<p> </p>
<p> </p>
<p><a href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" target="_self"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" width="180"></img></a></p>
<h2> Kőrös parti műugrók</h2>
<p> </p>
<p> A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán a négy méteres magasságot is elérte. Szükséges volt ez nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak. Jól…</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a target="_self" href="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original"><img class="align-full" src="http://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2543936922?profile=original" width="180"/></a></p>
<h2> Kőrös parti műugrók</h2>
<p> </p>
<p> A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán a négy méteres magasságot is elérte. Szükséges volt ez nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak. Jól lehetett pecázni a beömlésnél, mert az utcai víznyelők is ebbe a csatornába torkoltak, s így mindig sodort magával a víz halaknak kedvelt hulladékot. Csak úgy rajzott a sok sneci a kis öbölben. Hogy mi a sneci? A szélhajtó küsz Körös parti neve. Minden hulladékra rámennek, csak akkor van riadalom közöttük, ha feltűnik egy fejes domolykó, vagy egy balin. Menekülnek a rabló elől a szélrózsa minden irányába.</p>
<p> Hárman ültünk a parton lábunkat a vízbe lógatva. Melegen, sőt forrón sütött a nap, jól esett ily módon hűsölni. Pecázni jöttünk ki. Rajtam, kívül Gyuri és Karcsi lestük a dugót. Karcsi apukája, aki mindenhez értett, szerzett néhány kis, szakállas horgot. Tudtunk mi meggörbített gombostűvel is pecázni, de azért horoggal mégis más!</p>
<p>- Nézd, mekkorát rabolt a balin! – kiáltott fel Karcsi.</p>
<p>- Jó lenne, ha bekapná a csalit! – ábrándozott másik társunk.</p>
<p>- Ilyen kicsi kukacra nem vásik a foga – bölcselkedett Karcsi.</p>
<p> Így bakalódtunk egymással, s elválaszthatatlanok voltunk a nyári szünidő alatt. Az tanítás megkezdése után már ritkán találkoztunk – mindhárman más-más iskolába jártunk.</p>
<p> Gyuri - Mann György a hivatalos polgári neve, de nekünk csak Gyuri, Gyurica, vagy Ghița, ahogy anyukája hívta - a Gojdu líceumba járt, a régi Állami főreálba. Magam a premontrei öreg padjait koptattam, s bosszantottam a tanárokat, pedig híres pedagógusok, paptanárok oktattak. Közülük a legismertebb a magyar irodalom tanára, Ponty Kelemen volt. Sok adoma fűződött a nevéhez. Egyszer felírtuk a táblára a nevét, de mint egy rejtvényt: egy nagy pont, s mellette „Y”-t. Bejött a tanár úr, ránézett a táblára, megcsóválta a fejét.</p>
<p>- Szamarak! Én nem vagyok ponti, csak egy szegény ponty!</p>
<p> Karcsi – Barcs Karcsi - inasiskolába járt, géplakatosnak készült édesapja biztatására, aki gazdálkodó ember lévén nagy jövőt jósolt a gépeknek a mezőgazdaságban. Barcs Aladár a Haller család alkalmazásában állt, mint gazdatiszt, de saját birtokkal is rendelkezett, s mint ilyen szaktekintélynek számított a témában. Karcsi nem is vitatkozott, alkalma sem lett volna rá, hanem beállt tanoncnak Burján mester műhelyébe. Reggel héttől délután ötig tartott a munka a műhelyben déli egyórás szünettel, délután hattól nyolcig iskola a hét minden napján, kivéve péntek és vasárnap. Pénteken hetipiac volt, s akkor a mester délig a bódéjában árult. Az inas persze mellette állott, és segített kiszolgálni. Ebben a piaci bódéban megtalált a vásárló minden féle szerszámot, kisgépet, alkatrészt, amire csak szüksége lehet egy iparosnak, vagy gazdálkodónak. A polcok szinte roskadoztak a csavaroktól, csapágyaktól, szelepektől, tömítésektől, csövektől, fogaskerekektől.</p>
<p>- Jegyezd meg, fiam – mondogatta Burján mester -, hogy az apró, filléres áru csalogatja be a vásárlót a boltba, s ha már ott van mást is megvesz.</p>
<p> Karcsi egy életre megjegyezte, de most még a dugót figyelte a vízen.</p>
<p>- Pedziiii! – kiáltottam rekedten – vágd be, vágd be!</p>
<p>- Hű, ez nagy! – lelkesedett a fiú, miután bevágott, és kezdte kifele húzni a zsinórt.</p>
<p> Aztán megláttuk, s kitört belőlünk a röhögés. Egy nagy kecskebéka rugdalózott a horogra akadva.</p>
<p>- Na, ha már ez a pecázás így sikerült, legalább ússzunk egyet! – jött az ötlettel Gyuri.</p>
<p>- Nézzétek, kik ezek? – kérdeztem hirtelen arra négy-öt nagyfiúra mutatva, akik éppen a hídlábra másztak fel.</p>
<p> Kettő közülük kiúszott a híd alól, hogy a víz mélységét ellenőrizzék a folyóban a folyás irányában. </p>
<p>- Megjöttek a műugrók! – lelkesedtem.</p>
<p> Valóban, egymás után kiálltak a hídláb szélére és pazar fejeseket ugrottak a mélyvízbe. A bátrabbak a híd korlátjáról is bemutatták tudásukat. Ameddig bámultuk a mutatványokat, Karcsi felugrott, egy pillanat alatt ott termet a hídnál, s már kapaszkodott is felfelé a vasakon. A nagyfiúk persze rögtön elkergették, meg is szidták alaposan, hogy mit képzel, kis kölyök létére? Igaz, ami igaz nem kis srácoknak való az ilyen veszélyes „játék”. Akár milyen jól tud úszni a kis Barcs, ha rosszul sikerül az ugrás, úgy megütheti magát, hogy fel sem jön a vízből. Még belegondolni se jó!</p>
<p> És milyen igazuk volt! Alig zajlott le a vita Karcsival, az egyik fiú, Stefán nevezetű, megcsúszott a nedves vastraverzen és hanyatt leesett. Jó négy métert zuhant és háttal esett a vízbe, rögtön elmerült. A többiek bénán nézték a folyót. Várták, hol bukkan fel? Csak buborékok szálltak a felszínre. Ekkor a másik három egyszerre ugrott, és kis idő múlva húzták is Stefánt ki a partra.</p>
<p>- Segííítség! – kiáltottuk, mire föntről néhány felnőtt leszaladt.</p>
<h2> Karcsi a tanonc</h2>
<p> </p>
<p> Erre az ijesztő esetre még évek múlva is emlékeztek, felemlegették, ha összetalálkoztak.</p>
<p>- Hogy megijedtem – jegyezte meg Karcsi -, még jó, hogy nem estem le én is a traverzekről. Szerencséje volt Stefánnak, hogy a segítségre sietők között volt egy orvos is, aki elsősegélyben részesítette.</p>
<p> Karcsi élete kanyargósan haladt. Két éves inaskodás után otthagyta a mesterét apja nagy bánatára, és elment rakodó munkásnak az állomásra. Ezt a váltást egy másik megrázkódtató esemény váltotta ki. Anyai nagybátyját, Ferenc bácsit súlyos börtönre ítélték bűnpártolás címén. A család meg volt győződve, hogy ártatlanul ítélték el. A védő ügyvédnek nem sikerült bebizonyítania Ferenc bácsi ártatlanságát. Karcsit nagyon megrázta az eset, nagyon kedvelte ezt a nagybácsiját. Ekkor határozta el, hogy esti iskolában leérettségizik, és elvégzi a jogot, hogy majd ő szolgáltasson igazságot az ártatlanul meghurcolt Ferenc bácsinak.</p>
<p> Édesapja nagyon meglepődött, mikor ezzel az ötlettel előállt, de rövid gondolkodás után egyetértett a fiával.</p>
<p>- Nehéz dolog, amit elhatároztál, de nem féltelek. Tudom, ha nagyon akarod véghez is viszed. Ne gondold, hogy simán fog menni. Először is az inaskodás mellett nem lesz időd a tanulásra…</p>
<p>- Erre már gondoltam, és beszéltem is László Laci apjával, az állomásfőnökkel, és felvesznek állandó rakodómunkásnak. Legtöbbször éjszaka kell dolgozni és sokszor hétvégén is. Nappal tanulhatok, meg járhatok konzultációra.</p>
<p>- Kemény életed lesz!</p>
<p>- Ezt én is meggondoltam, és nem félek. A cél megéri!</p>
<p> Bár a munkatársai nem, értették, mit keres közöttük a „tanonc”, de megbarátkoztak a jelenlétével. Becenévnek maradt a Tanonc, mindenki így szólította, még a főnök is.</p>
<p>- Ragadd csak meg jól azt a ládát Tanonc, nem kerekeken gördül, emelni s vinni kell!</p>
<p> Karcsi nem vette rossznéven a gúnyolódást, hanem minden rábízott munkát elvégzett. Napról napra, hétről hétre erősebb, ügyesebb lett, és nem hagyta, hogy a többiek segítsenek neki. „Vagyok én is olyan legény, mint ők!” – gondolta büszkén, és makacsul, csakazértis a nehezebb darabokat ragadta meg. A társai ilyennek fogadták el, és kezdték tisztelni a hozzáállását, csak egy hórihorgas, szőke fiú kötött bele folyton.</p>
<p>- Hogy fogod azt a zsákot, Tanonc? Még elejted, s akkor cipelhetem én!</p>
<p> Karcsi összeszorított fogakkal tovább lépett egyetlen szó nélkül. Máskor azt találta ki a szőke, hogy mintegy véletlenül meglökte a fiút, hogy alig tudta megtartani az egyensúlyát.</p>
<p>- Vigyázz már, el ne ess!</p>
<p> A fiú erre sem válaszolt, és akár milyen dühös volt, nem szállt szembe zaklatójával, és erősen elhatározta, hogy alkalomadtán megleckézteti. Mindenesetre beiratkozott egy sport klubba, ahol harcművészetet is oktattak. A sok cipekedéstől lassanként a karjai, vállai megerősödtek, fogása pontosabb, és mozgása az edzésektől rugalmasabb lett, de még hónapok elteltével sem érezte magát ellenfélnek a visszavágáshoz. A szőkével szemben társai gyakran a védelmére keltek.</p>
<p>- Ne szekáld folyton azt a fiút! – intették, de nem volt semmi foganatja.</p>
<p>- Nem bírom azt az ártatlan képét! – válaszolta – Elveszi előlünk a jó munkát. Miért nem maradt meg inasnak? Jó helye volt ott a mestere mellett. Biztos valami disznóságot követett el, azért kellett ide jönnie!</p>
<p>- Mit törődsz te azzal?</p>
<p>- Törődök, na! Látni sem bírom!</p>
<p>- Csillapodj, mert csak bajt hozol a fejünkre, ha sokat szökdösöl!</p>
<p>- Milyen bajról papolsz? Elvégzem a dolgom, teljesítem a normát, hisz’ ezért kapjuk a pénzt. Ez talán csak nem baj?</p>
<p> A sok tennivaló elterelte a figyelmüket a dologról, míg egyik nap váratlan eset történt, mely barátsággá változtatta a gyűlölködést. Egy retesz ügyetlen kinyitása után hatalmas tömeg szén ömlött ki a megnyíló vagonajtón. A közelben állókat leverte a lábáról, de a szőke fiú járt a legrosszabbul, mert szinte teljesen betemette szén. Karcsi ugrott oda elsőnek segíteni. Mire a mentők megjöttek sikerült is kiszabadítani a sérülteket. A szőke gyerek lába nyílt törést szenvedett. Karcsi letépve saját ingét ügyesen elszorította a sérült combját, a seb felett, ahogy azt a mesterétől tanulta, hiszen a lakatos műhelyben nem voltak ritkák a kisebb-nagyobb balesetek, s az inas dolga volt első segélyt nyújtani.</p>
<p> Mikor két hónap múlva visszajött közéjük, első dolga volt kezet nyújtani Karcsinak.</p>
<p>- Rendes gyerek vagy. Ezt én mondom Moldován Péter. legyünk barátok!</p>
<p> Karcsi elfogadta a békejobbot.</p>
<p> </p>
<h2> Mann Gyuri a katonazenekarban</h2>
<p> </p>
<p> Gyuri az érettségi vizsga után röviddel bevonult katonának apja, anyja nagy bánatára, bár élete úgy tűnt simán alakul, különösebb konfliktusok nélkül. Apja, a városszerte ismert törvényszéki írnok kijelölte már zsenge gyermekkorában a fia útját: érettségi vizsga után egy év irodai gyakorlat, mint mindenes kisegítő, majd felvétel a Jogakadémiára, utána betársulás egy menő irodába. Szép egyenes út! Ez a terv, ez a szép terv azonban mégse ment végbe simán. Az emberi természet, s különösen a fiatal természet nem alkalmazkodik szívesen az előírásokhoz, különösen, ha azok a szülőktől származnak. Az érettségi vizsgák után alig helyezkedett el Gyuri a Városházánál, mint kifutó fiú, megkapta a behívót sorozásra. Édesapja emiatt nem aggódott, bízott a kapcsolataiban.</p>
<p>- Ne búsulj, fiam! – szólott – Ott van a bíróm sógora a hadkiegészítőnél, elintézem vele, hogy adjanak halasztást, ameddig elvégzed az egyetemet.</p>
<p>- Szeretném a katonai szolgálatot most teljesíteni! – jött a meglepő válasz.</p>
<p> Viták, sértődések, „mosolyszünet” követték egymást, de a fiú nem engedett, kötötte az ebet a karóhoz. A vége az lett, hogy bevonult gyalogsági kiképzésre és két éves sorkatonai szolgálatra.</p>
<p> Bevonulása után az első időben nagy megkönnyebbülést érzett – végre megszabadult az apai nyomás alól. Nem kell az erejét meghaladó elvárásoknak megfelelni. Nem kell biflázni a kötelezőn túli tananyagot, heti háromszor edzésre járni, másik három napon zongoraórára. A tornaedzésekkel nem lett volna semmi baj, ha nem kellett volna állandóan bizonyítania, hogy ő a legjobb, és a zongorát is szerette módjával, de inkább a fúvós hangszereket kedvelte, ami apja rosszallását váltotta ki. Titokban azért szaxofonos barátját megkérte, tanítsa meg a hangszer használatára. Könnyen elsajátította a hangszer minden fortélyát, s hamarosan szinte virtuóza lett a szaxofonnak, barátja nagy örömére. Végül aztán ez a titokban megismert hangszer hozta meg számára a sikert a hadseregnél.</p>
<p> Egyik reggel az eligazításnál felszólították a frissen besoroltakat, hogy, aki valamilyen hangszeren játszik, jelentkezzen a századirodán.</p>
<p>- Mann György közlegény jelentkezem! – csapta össze a bokáját a százados előtt.</p>
<p>- Pihenj! – mordult rá az asztal mögött álló tiszt – Milyen hangszeren játszik?</p>
<p>- Zongora.</p>
<p>- Mit csináljak én egy zongorával a fúvós zenekarban? Mi?</p>
<p>- Tudok szaxofonon is játszani.</p>
<p>- Miért nem ezzel kezdte?</p>
<p>- Mert zongora a hangszerem, csak ismerem a szaxofont is valamennyire – szerénykedett a közlegény.</p>
<p>- Jelentkezzen Boros őrmesternél ezzel a cédulával – és a kezébe nyomott egy papírt, amire felírta Gyuri nevét és némely adatát -. Megértette, közlegény?</p>
<p>- Igenis, százados úr!</p>
<p>- Lelépni!</p>
<p> Ezzel kezdődött Mann Gyuri zenei karrierje a hadseregben. Nem várt eredményt hozott számára a muzsikálás: felmentették a kiképző gyakorlatok, a katonai szolgálatok – többek között az őrség - alól. Igaz, gyakorolni, próbálni sokat kellett délelőtt, délután, de ez nem jelentett megterhelést, és több szabadidővel is rendelkezett a többi zenésszel egyetemben.</p>
<p>- Szintén zenész? – hallotta Gyuri a terem mélyéből a tréfásnak szánt kérdést, ahogy belépett.</p>
<p> Ez a közös háló egy jókora terem, ahol harmincöt ágy található. Harmincnégy a bakáknak, és egy függönnyel elválasztva az altisztnek. Az altiszt, az őrmester ott aludt velük, hogy álmukban is vigyázzon a fegyelemre.</p>
<p> Gyuri vizsla szemmel nézett végig az emeletes ágyak során, s meg is pillantotta a kérdést hozzá intéző újoncot.</p>
<p>- Te szóltál? – kérdezte vissza a langaléta katonát, aki felső ágyon ülve lelógatta hosszú lábait.</p>
<p>- Kondor Ottó! – ugrott le a földre a másik – Klarinét! – közölte utána röviden.</p>
<p>- Mann György! Zongora.</p>
<p>- Miii?</p>
<p>- Szóval, szaxofonra vettek be, de én igazából zongorista vagyok, csak…</p>
<p>- Ne magyarázkodj! Értem én, hogy nem cipelhet magával a zenekar egy zongorát. De miért éppen szaxofon?</p>
<p>- Akkor mégis magyarázkodom. A barátom tanított meg játszani, és engedte, hogy titokban nála gyakoroljak. Tudod apám nem nézte jó szemmel, ha a zongorán kívül más hangszeren is játszom, mert szerinte az a zongora rovására menne.</p>
<p>- Marhaság!</p>
<p>- Az! De apám az érveit szobafogsággal és pofonokkal tette nyomatékosabbá.</p>
<p>- Jó alak lehet!</p>
<p>- Igaz, de az apám!</p>
<p>- Te miért nem vagy egyetemen? Hallom ám, a beszédeden, hogy nem a kapanyél mellől jöttél!</p>
<p>- Az apám miatt.</p>
<p>- Na, ezt magyarázd el érthetően!</p>
<p>- Az öreg állandóan hajszol, teljesítményt vár, eredményeket. Egy pillanatra sem lazít, rám telepszik teljesen. Ami neki nem sikerült, mármint, hogy nem végezhette el a jogot, velem akarja bepótoltatni. Már kisiskolás, óvodás koromtól mindenhol a maximumot követelte meg. De most már vége!</p>
<p>- Azt akarja, hogy ügyvéd legyél? Nem is rossz!</p>
<p>- Lehet, de én most katonazenész akarok lenni!</p>
<p> Így is történt. Az összeválogatott zenészek könnyen alkalmazkodtak a követelményekhez. Az azonos szenvedély, a muzsikálás közel hozta őket egymáshoz. Barátok lettek, és együtt küzdöttek a lélektelen, parancsra épülő katonaélet ellen. Különösen Ottóval barátkozott össze, aki először szólította meg, mint zenészt. Egy év leteltével azon kezdett mélázni, hogy nem is lenne butaság leszerződni a hadsereghez, mint katonazenész.</p>
<p>- Azt, hogy én miért vállaltam a katonáskodást, és kacérkodom a bezupálással szinte megértem, de te miért forgatsz a fejedben hasonló gondolatokat? – kérdezte Gyuri a barátját, Ottót.</p>
<p>- Honnan tudod, hogy én mit forgatok a fejemben?</p>
<p>- Láttam a szemeden, mikor erről elmélkedtem.</p>
<p>- Hát, igazad van! Ezen spekulálok már egy ideje. Én nem unalmamban szeretnék hivatásos katonazenész lenni, mint te, vagy mert megaprehendáltam apucira!</p>
<p>- Hagyd ezt, inkább mondd, a saját történetedet!</p>
<p>- Amióta legutóbbi eltávozáskor otthon jártam, nincs jó napom!</p>
<p>- Mi történt?</p>
<p>- Apám elveszítette a tőzsdén minden vagyonunkat. Kalapács alá került a bírtok, a városi házunk, még a bútoraink is. Csak egy tanya maradt meg Száldobágy mellett. Alig elég négyüknek. Jani öcsém még kisiskolás, Magdika húgom pedig tanítónőnek tanul. Ha most nem segítek rajtuk, dugába dől a terve, ott kell hagynia az iskolát. Mehet kapálni a többiekkel egy sorban.</p>
<p>- Ezért akarsz bezupálni?</p>
<p>- Inkább civil alkalmazott szeretnék lenni. Úgy szabadabb az ember és talán a pénz is több.</p>
<p>- Mit szólt a család a lecsúszáshoz? Hogy viselik, hogy az ezer holdból hét szilvafa maradt?</p>
<p>- Apám káromkodik, és szidja a bankot, anyám kiabál vele, és szidja a kártyát.</p>
<p>- Te pedig töröd a fejed, hogy miképpen segíts rajtuk. Igaz?</p>
<p>- Nem szeretném, ha a húgom otthagyná az iskolát! Valahogy pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted?</p>
<p>- Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…</p>
<p>- Kedvem lenne hozzá!</p>
<p> Gyurinak akadt a városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar összeállt: Gyuri - zongora, Ottó – klarinét, a városból két fiú – hegedű és brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”. Most már csak a parancsnokot kellett rávenni, hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.</p>
<p>- Elengedlek, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni nem szabad. Megegyeztünk?</p>
<p>- Megértettük! – csapták össze egyszerre a sarkukat.</p>
<p> Mindenki megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, Adina, egy duci, ábrándos szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát. Valóban csodálatos darab – egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség, ha a kocsmai, kopott pianínóra gondolunk.</p>
<p>- Tetszik? – fuvolázta a háziasszony.</p>
<p>- Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen Gyuri.</p>
<p>- Ó, ön biztos zongorista!</p>
<p>- Szabad? – ült le a kerek székre a fiú, s hogy a háziasszony rábólintott, végig futtatta az újait a billentyűkön.</p>
<p> A felcsendülő dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán ujjgyakorlat, nem érdemli a tapsot.</p>
<p>- Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit, ami a kedvence – biztatta az ezredes is.</p>
<p> Gyuri intett Ottónak és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.</p>
<p>- Gershwin: Summertime, saját hangszerelés – jegyezte meg halkan.</p>
<p> Lüktető ritmus csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust, majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok, megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől az ember arcán a kezdeti döbbent csodálkozás mosollyá finomul, sőt a meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a zene elhallgatása után is csendben ült néhány pillanatig, aztán kitört az ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt, szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát sűrű krákogások közepette kijelentette:</p>
<p>- Azt hiszem … khm … azt hiszem, soron kívüli előléptetésre teszek javaslatot, fiuk!</p>
<p> A vendéglőben kevésbé hangos sikert arattak, bár a vendégcsalogatás jól sikerült, ami anyagi hasznot nem csak a tulajdonosnak hozott, hanem nekik is. A muzsikával elégedett vendégek a régi szokás szerint a hegedű húrjai alá húztak be különféle címletű pénzeket. Zárás után aztán a fiúk osztoztak. Ottó is juthatott így egy kis pénzhez, amit havonta mindig hazaküldött. „Magdika kicsi húgom részére!” – írta minden alkalommal. Szóval sínen voltak, a lehetőségek szerint. A többi sorkatonához képest királyi dolguk volt, s ezt ők értékelték is – ingyen muzsikáltak a tisztek meghívására.</p>
<p> A vendéglőst, akivel szegődtek a szombatesti muzsikálásra Dobozinak hívták, mint a híres váradi cukrászt, de nem voltak rokonságban egymással, hiszen a cukrász Bihar megyei nemes família sarja, míg eme, a kocsmáros Dunántúlról került ide. A nagyapja nyitott itt kocsmát, s ez nőtte ki magát az unokája idejére vendéglővé. A termet kissé átrendezték a zenészek, a kvartett kedvéért. A bejárattal szembeni sarokba beállítottak egy pianínót – alkalmi vétel, egy hagyatékból került a tulajdonoshoz. Egy hevenyészett dobogót is építettek ide, a sarokba, s azon helyezték el a hangszert, s ide álltak a muzsikusok. Az új attrakciónak köszönhetően a szombati vendégek száma jelentősen megnőtt és összetételében is megváltozott. Vegyes társaság verődött össze ilyenkor; nem hiányoztak a város tisztviselőitől a mesteremberekig, s az iskolák tanáraitól a gazdálkodókig szinte senki. Ennél demokratikusabb intézmény a világon nem létezett, hiszen egy teremben ült a földbirtokos és az asztalos mester, a fűszeres és a szabadságos huszárkapitány. A muzsika, a zene öröme hozta őket egy tető alá.</p>
<p> Ezt az idilli képet azonban sokszor megzavarta néhány külső, ide nem illő személy. A minap is ez történt. Még nem sokkal múlt tíz óra, mikor az ajtót berúgva bejött három több mint kapatosnak mondható fiatal. Oda masíroztak a bárpulthoz, ahonnan a magas székeken ülő fiatalok gyorsan elillantak, átadva a terepet az újonnan jötteknek.</p>
<p>- Férfias italt adj! – szólt a bárosnak egyikük.</p>
<p>- Vodka, skót whisky, konyak? – sorolta hajlongva a megszólított.</p>
<p>- Külföldi mocsok nem kell! – böffentette utálkozva a szószóló.</p>
<p>- Ó! – gyúlt világosság a báros fejében – Kecskeméti barackot ajánlok és nyomtatónak egy krigli pilseni-t.</p>
<p>- Töltsd!</p>
<p>- Decis pohárba! – parancsolta egy másik.</p>
<p> Egyetlen korttyal leöntötték a torkukon, s utána jót húztak a sörből. A csapos szorgalmas törölgette a pultot, s nem nézett volna semmi pénzért a három vendégre, pedig azok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Botrány lógott a levegőben. Nem csak itt a teremben, hanem a kinti világban is. A vendéglő védettnek hitt világát is könnyen szétzúzhatja a kintről behatoló erőszak. Zenészeink megérezték a légkör veszélyes változását, és óvatosan kiosontak a konyhán keresztül. A házak árnyékába húzódva igyekeztek minél távolabb kerülni a vendéglőtől. Már párszáz méterre lehettek, mikor felhangzott a rendőr kocsi érkezése. Napok múlva tudták meg, mi történt. A három izgága fiatal kirángatta a pult mögül a csapost és ütni-verni kezdték, amiért külföldi italokkal kínálta őket. A vendégek közül siettek páran a csapos segítségére. Dobozi, a tulajdonos kihívta a rendőröket, akik rövid intézkedés keretében előállították a csapost és a három vendéget, akik segítettek ártalmatlanná tenni a duhajkodókat.</p>
<p> Gyuri nagyon elgondolkozott ezen a váratlanul végződő rendőri intézkedésen. Kezdett más szemmel körül nézni világon, a városban, az országban és nyugtalanító dolgokat tapasztalt. A burok, amiben eddig élt hirtelen szétpukkant. Érthetetlen és értelmetlen dolgokkal találta szembe magát. Türelmetlenség, elégedetlenség, erőszak, lázongás és embertelen hatalmi intézkedések vették körül bármerre fordult.</p>
<p>- Ottó, én elhatároztam, nem csinálom ezt tovább! – szólott barátjához egyik reggelen.</p>
<p>- Mit nem csinálsz tovább? És miért?</p>
<p>- Ezt az egész vircsaftot. Hallottad, a tüntetők ellen bevetették a lovas rendőröket, s azok közéjük rúgattak megkardlapozva azt, aki nem menekült el elég gyorsan. Mivel nem bírtak velük, kivezényelték a fiúkat a másik ezredből. Eldördült egy sortűz a levegőbe, de mégis néhány embert halálos találat ért. Sírva jöttek vissza a bajtársak – nem tudták, ki lőtt az emberek közé. Érted már?</p>
<p> A barátja, Ottó értette.</p>
<p> A következő eltávozáskor Gyuri hazament.</p>
<p>- Gyurica! De jó, hogy újra látunk! – lelkendezett az édesanyja.</p>
<p>- Gyere be a könyvtárba! – szólt édesapja az üdvözlések után.</p>
<p>- Valami baj van? – kérdezte, mikor magukra maradtak – Látom a szemeden, a rebbenő pilládon, hogy bajban vagy. Halljam!</p>
<p>- Apám, kérlek, beszélj a bíró úr sógorával, aki a hadkiegészítőnél van.</p>
<p>- Nem kérdezek most semmit, de bízzál bennem!</p>
<p> Két hét alatt leszerelték. Olyan gyors tempóban hagyta el a kaszárnyát, hogy még a zenész társaktól sem búcsúzott el.</p>
<p> Otthon kellő lelkesedéssel fogadták megszabadulását a hadseregtől, s apja kérdésére, hogy most mihez kezd, kedvére valóan válaszolt.</p>
<p>- Beiratkozom a Jogakadémiára, mint felmenőim.</p>
<p>- Már rég megkezdődtek az előadások.</p>
<p>- Keresztféléves leszek. Már beszéltem a rektori hivatallal.</p>
<p>- Hogy is működik ez?</p>
<p>- Egyszerű – a második szemeszterrel kezdem és a következő évben hallgatom majd az elsőt, utána a harmadikat. Világos?</p>
<p>- Az…</p>
<p> </p>
<h2> Diákélet</h2>
<p> </p>
<p> A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az ujjait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.</p>
<p>- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.</p>
<p>- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?</p>
<p>- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barnalány.</p>
<p> Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.</p>
<p>- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.</p>
<p>- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.</p>
<p>- Egy kis szórakozásra azért telik?</p>
<p>- Például, ugye, a ma esti diákbálra?</p>
<p> Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.</p>
<p>- Ti zongoráztatok?</p>
<p>- Én követtem el. Baj?</p>
<p>- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?</p>
<p>- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.</p>
<p>- Igen, a fürdőszobában!</p>
<p>- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.</p>
<p> Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.</p>
<p> Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagy orrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehér mellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.</p>
<p>- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.</p>
<p>- Örvendek! Egy cigarettát?</p>
<p>- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.</p>
<p>- Értem! Vegyen többet!</p>
<p>- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az pár nap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.</p>
<p>- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.</p>
<p>- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?</p>
<p>- Mondja el ismét, kérem!</p>
<p>- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!</p>
<p>- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Mann Gyuri.</p>
<p>- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.</p>
<p>- És megnyerte a fogadást, és megérte?</p>
<p>- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.</p>
<p> Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.</p>
<p>- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van. </p>
<p>- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.</p>
<p>„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.</p>
<p> Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevezhető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:</p>
<p>- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.</p>
<p> Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.</p>
<p>- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.</p>
<p>- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.</p>
<p>- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?</p>
<p>- Így is mondhatnánk!</p>
<p> Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.</p>
<p> Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.</p>
<p> </p>
<h2> A Japporttól az oltárig</h2>
<p> </p>
<p> Barcs Karcsiról sokáig nem hallottam. Legutóbb a Körös parton pecáztunk együtt. Tudtam, hogy végül sikerült leérettségiznie külön tanügyi engedéllyel, és a fővárosba ment jogi tanulmányokat végezni. Ünnepekre, vakációra azonban mindig hazajött. Ilyenkor az „arany ifjúság” vezére lett - korán feküdt, későn kelt. A napot délután kezdték a Japportnál egy feketével. Természetesen a feketéhez jár egy féldeci konyak. Ezután a társaság átvonult vagy a Kispipába, vagy az Astoriába. Nemegyszer éjfél után konflison kikocsikáztak a vasúti restihez, ahol mindig lehetett frissen csapolt sört kapni. A kocsisok már ismerték ezt a szokásukat, és a színház mögötti konflisállomásról a vendéglő elé húzódtak. A tovább mulatni vágyók örömrivalgással fogadták a fekete fedeles kocsikat.</p>
<p>- Szervusz, fidibusz! – köszöntött rám valaki egy nyárvégi délelőttön a Japport teraszáról.</p>
<p> Régi barátom, Karcsi integetett, menjek oda hozzá, s még a széket is kihúzta számomra.</p>
<p>- Tiszteld meg az asztalomat, gyere, ülj le, s beszéld el, mi jót csinálsz mostanában.</p>
<p>- Velem csak a szokásos, de te mit keresel itt ilyenkor?</p>
<p>- Kérlek szépen, ez nem mindennapi dolog. Szóval, az esti baráti beszélgetés hosszan elhúzódott. Tudod, kérlek szépen, hogy van ez! Mikor reggel hétkor kinyitott a Rimanóczy, ott voltam az első vendégek között. A medence meleg vize jól kilazította szeszektől merev izmaimat, utána átmentem a gőzfürdőbe, hogy az éjszaka mámorát izzadjam ki. Közben a boynak odaadtam az öltönyömet, hogy tisztíttassa és vasaltassa ki, hozasson át a varrodából új inget is. A gőz után bementem a borbélyhoz, borotváljon meg, s képzeld, kérlek alássan, az történt, hogy elaludtam a székben borotválás közben, arcomon az átgőzölt kendővel. Figaró hagyott aludni. Kipihenten ébredtem, megjött a ruhám is, és most itt vagyok, igyam egy frissítő feketét.</p>
<p>- Javítsuk fel egy kis konyakkal. Pincér, lesz szíves!</p>
<p>- No, de ne velem foglalkozzunk, meg a lump életemmel, hanem nézz oda, ott ül a teremben, a sarokasztalnál három tündér, és felénk figyelnek. Menjünk oda!</p>
<p>- Kisztihand és kézcsók, kedves Ludmilla! – köszöntötte egyiküket, egy szőke szépséget a barátom.</p>
<p> Ludmilla lófarokba fésült haja nagy feltűnést keltett, hisz’ ez ritkaságszámba ment akkoriban a városban. Nem kevésbé volt különleges alabástromfehér bőre és szeme színe, mely a tenger hajnali kékségét idézte, mélysége pedig veszélybe sodorta azt, aki nem tudott szembe úszni az árral.</p>
<p>- No, lám kedves Karol! Mit is keres errefelé?</p>
<p>- Engedje meg, hogy bemutassam, drága Ludmilla, régi kedves barátomat!</p>
<p> A bemutatkozások ceremóniáján átesvén letelepedtünk a felkínált székekre, és a diszkréten megjelenő pincérnek feladtuk a rendelést. A hölgyeknek gesztenyepürét és diólikőrt, az uraknak…</p>
<p>- Érkezett néhány üveg különleges tengerentúli italunk. Ajánlhatom az uraknak?</p>
<p>- És mi az?</p>
<p>- Tequila a neve, még nem ismert errefelé.</p>
<p>- Jöhet!</p>
<p> Hölgyeink szeme váratlanul a bejáratra villant, Karcsi odafordult, és örömmel felkiáltott.</p>
<p>- Kapitány úr! Isten hozott! Gyere közelebb! – lelkendezett az éppen belépő katonatisztnek.</p>
<p> Az atléta termetű, széles vállú katona kisfiús mosollyal viszonozta a megszólítást.</p>
<p>- Csak főhadnagy, kedves Károly barátom.</p>
<p>- Bemutatom régi barátomat, aki a nehéz napokban társam volt. </p>
<p>- Moldován Péter, szolgálatukra! - csapta össze a bokáját.</p>
<p> Ahogy végigtekintett a hölgykoszorún, a szeme megakadt a harmadik lányon. Azért mondom harmadiknak, mert a középen ülő másodikat nekem osztotta ki a sors. Péter szelíd tekintete mosolyt csalt Tímea arcára, keskeny ajkai mögül kivillantak apró, gyöngyház fogai, s keskeny, mongol vágású szeme is kerekre nyílt. Úgy egymásra csodálkoztak, hogy pillanat alatt elfeledkeztek a világról. A pincér törte meg a varázst, meghozta a rendelést. A kihozott italok mutatták, hogy nem kezdő a pincérünk – a főhadnagynak is szó nélkül hozta az újféle italt…</p>
<p> Térjünk kicsit át a másodiknak nevezett lányhoz. Kerek, nagy szemei, nevető szája, barna-kreol bőre, élénk mimikája vonzóvá tették számomra.</p>
<p>- Delila! – nyújtott kezet bemutatkozásként.</p>
<p>- Sámson! – válaszoltam, mire elkacagta magát, hogy mind a 32 egészséges foga láthatóvá vált.</p>
<p> Rövid párbeszéd után megígérte, hogy máskor is kávézhatok itt vele délelőttönként. Halottam, Károly is hasonló ígéretet kapott a szép Ludmilla részéről is.</p>
<p> Tetszettek ezek a lányok megjelenését jól aláhúzó nevek – Tímea, Delila, Ludmilla -, mindegyik valódi nevét és családját ismertem, ami nyilván nem mutatott párhuzamot itt játszott szerepükkel. Tímea eredeti neve Petrás Viorika, édesapja, Petras Gligor nagyreményű városi tisztviselő, az aljegyzői hivatal várományosa. Ludmilla tulajdonképpen Hajnal Manó fakereskedő Eszter nevű lánya. A keleti szépség pedig nem más, mint Rostás Jusztina vakációzó zenekonzervatóriumi hallgató.</p>
<p> Ettől a naptól fogva a nyár úgy telt, hogy a délelőttöket a Japportban feketekávézva töltöttük. Részemről nem okozott nagyobb változást, de Karcsi barátom eddigi életmódját gyökeresen feldúlta – éjfélre már mindig haza került éjszakai barátai nagy bánatára. Rövid időn belül még komolyabbra fordult a dolog. A záróvizsgára való készülés még jobban elszakította lump társaitól, csupán annyi szabadidőt engedélyezett saját magának, ameddig ebéd előtt megkávézott immár hivatalosan kinyilvánított mennyasszonya társaságában.</p>
<p> Hét országra szóló lakodalommal ünnepelték egybekelésüket, násznagynak Moldován Pétert kérték fel, aki elegánsan, nagy hozzáértéssel végezte feladatát. Szellemes beszéddel kérte ki a mennyasszonyt. Beszélt egy kertről, s egy vándorról, aki meglátott a kertben egy gyönyörű virágot, s addig nézte, bámulta, annyit gondolt rá, hogy már aludni sem tudott. Most pedig arra kéri a kert tulajdonosát, adja neki ezt a szép virágot, ültethesse át a saját kertjébe. Megtapsolták…</p>
<p> A szertartás és az egész lakodalom minden bonyodalom nélkül zajlott, csupán egy kis kalamajka történt a templomi szertartás alatt. A pap a megszokott módon végezte a dolgát, s mikor ahhoz a részhez ért, hogy nyilatkozzon a mennyasszony: „Eszter akarod-e…” – szép kedvesem félhangosan megkérdezte: „Az, ki?” – a hívek hangos tetszésnyilvánítását váltva ki.</p>
<p>- Hát, Ludmilla – súgtam halkan.</p>
<p> A komoly, ünnepi hangulat egy pillanat alatt odalett, de a pap nem zavartatta magát, és befejezte a szertartást.</p>
<p> Péter részvétele nem csak a szertartás levezényelése miatt volt fontos, más előny is származott belőle. Felettesei jóváhagyásával elkísérhette egy díszegyenruhás tized. A szertartás alatt a templom előtt álltak vigyázban, majd a menetet kísérték, ahogy haladt az utcákon.</p>
<p>- Hűha, micsoda parádé! – kiáltott meglepődve Mann Gyuri, ahogy megpillantotta a templom előtt pompázó egyenruhásokat.</p>
<p> Gyuri egyenesen az állomásról jött lóhalálában a gyorssal, nehogy lekésse a barátja esküvőjét. Kolozsváron fejezte be az egyetemet, illetve tette le a vizsgákat, és most ott töltötte gyakorló éveit egy jó hírű ügyvédi irodában.</p>
<p>- Miért van itt egyáltalán ez a díszszázad? – kíváncsiskodott, miután kellően örvendeztünk egymásnak.</p>
<p>- Moldován főhadnagy a násznagy, és az ő kíséretében vannak itt a katonái – magyaráztam a helyzetet.</p>
<p>- Nem ismerem ezt a katonatisztet.</p>
<p>- Karcsi régi barátja, még vasúti rakodó korából. Nem régóta ismerem, most a nyáron futottunk össze, s Karcsi mesélte barátságuk történetét.</p>
<p>- Mitől fél a főhadnagy úr, hogy elhozta a katonáit?</p>
<p>- Megmondom én! Figyelj ide!</p>
<p>- A városszerte jövőmenő, forgolódó izgága csoportok látva a katonákat elkerülik őket, hiszen akármilyen nagylegényeknek is mutatkoznak a békés polgárokkal szemben, tartanak a katonáktól és más fegyveres rendfenntartóktól. Ezekben a mostani, egyre zavarosabbá váló időkben ezek az izgága, felgerjesztett suhancok az utcákon csellengnek, és belekötnek a védtelen polgárokba, megtámadnak utcai kereskedőket, megrongálnak kisebb boltokat, meg minden nekik nem tetsző házat, lakást, közben azért vigyáznak, hogy elkerüljék a rendfenntartókat, katonákat, csendőröket. A zűrzavart, bajt csak fokozta, hogy a városi hivatalos szervek nem lépnek fel ellenük. Bűnös hanyagságból, vagy félelemből nem lehetett tudni. Politikai erők munkálhatnak a háttérben, s aki tehetne valamit, az félti a megélhetését, vagy a hatalmát.</p>
<p>- Régebben, máskor is előfordultak itt zavargások.</p>
<p>- Igen. Május elsején például mindig voltak ilyen-olyan erőszakos megnyilvánulások, volt zavarkeltés, meg ilyesmi. Azon a címen, hogy ez a nap a munkások ünnepe, nagy tömegek vonultak az utcára, végigmasíroztak a városon igyekezve ki a folyóparti ligetbe, ahol felállították a lacikonyhát, sörsátrakat, és a napot énekkel, tánccal töltötték. Útközben aztán összetörték, ami útjukba esett. Házak ablakait, üzletek kirakatait betörték, ha az valamiért nem tetszett a tömegnek. De ez évente csak egyszer esett meg, míg ezek a mostani garázdálkodók szinte naponta randalíroznak.</p>
<p>- Remélem, a mi mostani ünnepünket nem zavarják meg!</p>
<p>- Én is remélem!</p>
<p> Reményeik valóra váltak, mert nem történt semmilyen zavargás, ameddig a szertartás tartott. A két szülő, az apatársak egymással versengtek, ki ad értékesebb móringot a gyermekével. A gazdálkodó Barcs Aladár egy gyümölcsöst adott a fiataloknak a város szélén, a Nagysötétág utca végén. Megvolt az, egy kataszteri holdnyi, fele szőlővel beültetve, másik fele tele válogatott, nemes gyümölcsfákkal. Egy présház is állt rajta nagy csűrrel, konyhával, hálófülkével, alatta pedig csinos borospincével. Derék ajándék!</p>
<p> A fakereskedő fitymálva jegyezte meg, „parasztot akar csinálni a fiából”, és hogy rátromfoljon, a belvárosban egy rendesen berendezett irodát vásárolt nekik, az Apolló palotában.</p>
<p>- Itt az irodád, vizsgáid letéve, rövidesen letelik a gyakorló éved, már csak egy ügyes társat kell magadnak találnod, hogy elindulj a siker útján – monda dölyfösen Hajnal Manó, a fakereskedő.</p>
<p>- Ez óriási! – csillant fel Karcsi szeme – Már meg is van a társam!</p>
<p>- Kivel szövetkeztél ilyen hamar?</p>
<p>- Most beszélgettünk a napokban Mann Gyurival, hogy jó lenne együtt nyitni ügyvédi irodát.</p>
<p>- Ismerem az apját, román ember. Megbízható család. Jó társad lesz - kétnyelvű ügyintézés. Ilyen nem lesz még egy a városban. Ha megengeded, még egy álmomat megosztom veled. Egy németajkú munkatárs lenne az igazi áttörés!</p>
<p> Nem volt buta ember az öreg Hajnal Manó, s az igazat megvallva öreg sem volt. A keménykötésű férfi magabiztos magatartásával úgy a beosztottjai, mint a vásárlói előtt tiszteletet vívott ki magának. Reggelenként alig pirkadt már ott volt a telepen, nem tudtak a munkásai elég korán jönni, hogy ott ne találják. S ha meg kellett a munka végét ragadni, ő volt az első. Ez mind azonban csak külsőség, mert a fakereskedő okosan, ravasz megoldásokkal vezette vállalkozását. Úgy néz ki, egy ügyvédiroda beindításához is hozzá tud szólni. Egy hét sem telt el ezen beszélgetés után, előállt máris egy javaslattal.</p>
<p>- A szomszédom, Bara Sanyi, ugyanolyan ívású ember, mint jómagam – kezdet bele a mondókájába.</p>
<p>- Messziről kezdi, apámuram.</p>
<p>- Messze akarok jutni – azért. </p>
<p>- Hallgatom.</p>
<p>- Mondja, hogy eleget kínlódott életében a földdel, nem akarja a gyermekeit ilyen sorsra juttatni. Van elég pénze, mind a három kitanítására. Pista, a legnagyobb orvosnak készül, Mihály tanárnak, s a kis Erzsike gyors- és gépírást tanul, meg nyelveket.</p>
<p>- Miért meséli ezt nekem?</p>
<p>- Nem is hiszem, hogy ne értenél a szóból!</p>
<p>- Erzsikét gondolná?</p>
<p>- Nem is vagy olyan buta!</p>
<p> Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy elment a Bara családhoz és komoly beszélgetést folytatott a családfővel. Azt akarta megtudni, hogy Erzsike csak azért tanulja, amit tanul, hogy könnyebben találjon férjet, vagy komolyan dolgozni akar? És honnan a német nyelvtudása?</p>
<p>- Furcsa kérdéseim, kedves Sándor szomszéd, nincsenek híján bizonyos hátsó gondolatoknak. Nem kell azonban attól tartanod, hogy hymen ügyben kerestelek fel. Nincsenek nősülendő fiaim.</p>
<p>- Miről van, hát szó?</p>
<p>- Németül jól tudó munkatársat keresek. Nem magamnak és nem is holnapra.</p>
<p>- Talányosan beszélsz, de próbálom az értelmét kisilabizálni. Munkát ajánlanál Erzsike lányomnak, ha bizonyosságot szerzel, hogy perfektül beszél németül. Így van?</p>
<p>- Helyesen mondod, igazságod vagyon.</p>
<p>- Akkor tudd meg hát, hogy a feleségem Szászföldről származik, otthon náluk a családban ma is a német szó járja, s Erzsikém az iskolában csak szépítette azt a tudást, amit a nagyszüleitől kapott.</p>
<p>- Várja meg, ameddig vejem-uram megnyitja az ügyvédi irodát, mert akkor szüksége lesz mindenes titkárnőre, irodavezetőre.</p>
<p> Hajnal Manó, a fakereskedő jól tudta, hogy szükség is volt a három nyelv anyanyelvi szintű tudására, mert a városban mind a három nemzet képviseltette magát. Iskola is volt mind a három nyelven. Állami iskola a román anyanyelvűeknek, lelkes fiatal tanárokkal, akik távoli vidékekről jöttek a Partium meghódítására. Magyar iskola kettő is: egy római katolikus, és egy református felekezeti iskola. Ezen kívül a sváb gyerekek részére külön német iskola működött. Sok szülő szívesen adta gyermekét a német iskolába a magyarok közül is, hogy német szót tanuljanak.</p>
<p> Élénk vallási élet is folyt a városban. Mindhárom nagyobb egyház ünnepeit megtartották – közösen. Az iskolákban is tiszteletben tartották egymás ünnepeit. Román Húsvétkor épp úgy szünnapot tartottak, mint magyar Húsvétkor. Pünkösd is jeles nap volt, mivel ez a németajkúak kiemelt ünnepe. Nem volt a városban egyetlen ember sem, aki ne tartozott volna valamelyik felekezethez. Egyedül a kémiatanárról mondták, hogy ateista, de még ő is fizetett egyházadót a református egyháznak.</p>
<p> </p>
<p><b> </b><b> Megnyitották az irodát</b></p>
<p> </p>
<p> Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az eseményről, s imígyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták, majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.</p>
<p> Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak. Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe.</p>
<p> Jó ötlet volt!</p>
<p> Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított.</p>
<p>Miután visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac. </p>
<p>- Gyuri, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?</p>
<p>- Magam is ezen gondolkodom.</p>
<p>- Te miként gondoltad? Milyen legyen az új?</p>
<p>- Természetesen Barcs & Mann.</p>
<p>- Ezzel egyetértek!</p>
<p>A város lakói figyelemre méltó nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal, aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták őket.</p>
<p>- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még szolgálatban vagyunk.</p>
<p> Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután megjelent az irodában.</p>
<p>- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak pótszerelvényeket. Ghița, - fordult Mann Gyuri felé - te maradsz? Mert, ha jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.</p>
<p>- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.</p>
<p> A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta, kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplők közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája lett a helybéli magyarság országos képviselője.)</p>
<p> A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették, miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében – az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a mulatságok alkalmával.</p>
<p>- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg a kedves, amikor váratlanul betoppant.</p>
<p> Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha az esze mást is mondott.</p>
<p>- Hogy kerültél te ide?</p>
<p>- Szellő szárnyon hozott a szerelem!</p>
<p>- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!</p>
<p>- Akkor figyelmezz ide!</p>
<p> Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie. Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni. Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot, hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt indultak kora hajnalban ki a krumpli földre kapálni. A föld átnyúlt a határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert – leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen, tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme sarkából látta, jön a patrul – két granicser puskával a hátán. Meglátják a tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek. Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.</p>
<p>- Na, kedves! Ez így esett, s most itt vagyok, hogy öleljelek!</p>
<p> Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.</p>
<p>- Az ott már a falu. El sem tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.</p>
<p> A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként megtette Ottó ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát, s tartsák meg lakodalmat.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<h2> Mindenkinek van gyenge pontja</h2>
<p> </p>
<p> Hétfő reggel a szokásos időben kezdte a hetet az ügyvédi iroda. Bara Erzsike, illetve Betty, a titkárnő felhúzta a redőnyöket, és helyet foglalt az asztalánál. Kerek arcú, zömök lány lépett be az ajtón, s közölte, hogy Barcs ügyvéd úrral kíván beszélni. A titkárnő éppen közölni akarta, hogy nincs még bent, mikor Karcsi megérkezett.</p>
<p>- Nahát, magácska, Tímea mit keres itt nálunk? – kiáltott fel meglepetten Barcs ügyvéd úr, és a titkárnő rosszalló tekintete ellenére betessékelte a jövevényt a saját irodájába.</p>
<p>- Évek óta nem találkoztunk, csak legfeljebb egy-egy futó köszönés erejéig, gondoltam itt az ideje, hogy felújítsuk a régi ismeretséget.</p>
<p>- Ezzel csak egyet érteni tudok. De meséljen Tímea, mi újság az önök világában? Látom néha az édesapját, s innen tudom, hogy maradtak.</p>
<p>- Maradtunk.</p>
<p>- A fess katonatisztje nem vitte el magával?</p>
<p>- Az én fess katonám…</p>
<p> Tímea komoran nézett maga elé, s néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.</p>
<p>- Eljött hozzánk az utolsó este, hogy van részünkre fenntartva egy vagon, de édesapám nemet mondott. Haraggal ment el Petre. Nem hibáztatom. Apa azt mondta, kötelezettségei vannak. Bizalmas vállalásai. Meg különben is ez a szülővárosa, ide köti minden ezer szállal. Hogy tudná itt hagyni? Nem értettem a vállalásait, kötelezettségeit, de kötődését a városhoz jól igen!</p>
<p>- Most édesapja mivel foglalkozik?</p>
<p>- Azt én nem is tudom. Reggelenként elmegy otthonról, ebédre haza jön, kicsit pihen, s aztán újra elmegy. Mintha hivatalba járna. De nem jár, mert egyik délben megkérdeztem: „apukám merre jártál?” Erre csak megvonta a vállát. „Erre-arra, ismerősökkel találkozgattam.” Többet nem kérdeztem.</p>
<p>- És kiskegyed?</p>
<p>- Csiripelik a verebek, hogy bővítenék az irodát, sok a kliens, az ügyfél.</p>
<p>- Hál’ Istennek!</p>
<p>- Ezt mondom én is.</p>
<p>- És még mit, kedves Tímea?</p>
<p>- Titkárnőnek ajánlom magamat! – mondta ki nagyot szusszantva a lényeget.</p>
<p>- Na, lássuk csak, miként is áll ez a dolog?</p>
<p>- Bár leányoknál szokatlan, de én iskolázott vagyok, letettem az érettségi vizsgát is. Apám mellett megismertem sok kisebb-nagyobb városi tisztviselőt, magyarul, románul egyformán jól tudok írni-olvasni és beszélni is, a némettel is elboldogulok, „nem tudnának eladni”. A többi tudni valókat megszerezném munka közben. Nos?</p>
<p>- Édesapja tudja, hogy miben sántikál?</p>
<p>- Még nem.</p>
<p>- Délutánra várom ide mindkettőjüket egy megbeszélésre. Szó sem lehet arról, hogy az én kedves Petrás barátom háta mögött intézkedjem.</p>
<p>- Megértettem. Ellenben megjegyzem, hogy nem Petrás, hanem Péter. Apám Péter Aladár, s én Péter Tímea Ibolya vagyok.</p>
<p> Bara Betty, a titkárnő kérdő arccal nézett a főnökére, miután a vendég eltávozott.</p>
<p>- Erzsike, tudta, hogy felvették a Péter nevet a Petrás helyett?</p>
<p>- Nem nagy kunszt. Egy folyamodvány, tíz pengő illeték és a Hivatalos Közlönyben egy hónap múlva megjelenik. Igen, tudtam a névváltoztatásról.</p>
<p>- Azt is tudja, miért keresett fel Tímea?</p>
<p>- Nem, azt nem tudom.</p>
<p>- Itt szeretne dolgozni.</p>
<p>- Mint?</p>
<p>- Mint titkárnő. Mit szól hozzá, Betty kedves?</p>
<p>- Hát, ha az édesapja behozza nekünk az ügyeit, akkor rendben is lenne.</p>
<p>- Milyen ügyekről beszél?</p>
<p> Eleget téve a felszólításnak a lány elmondta, hogy Petrás, illetve most már Péter úr az elmenőktől elvállalta az ingó és ingatlan vagyonaik megőrzését, gondozását, értékesítését. Nagy pénzről van szó – házak a városban és a környéken, telkek, áruraktárak és nem beszélve a hátrahagyott személyes értékekről.</p>
<p>- Honnan tudja mindezt?</p>
<p>- Vannak barátnőim, ismerőseim, volt iskolatársak. Beszélgetünk, pletykálunk, különösen a fodrásznál, manikűrösnél. Mindenki mond valamit, mindenki tud valamit valakiről, és így összeáll a kép.</p>
<p> Hasznára volt Barcs Károly ügyvédnek ez a beszélgetés a délutáni találkozás előtt.</p>
<p>- Akkor összegezzük, amiben megegyeztünk – zárta le a megbeszélést Barcs Károly.</p>
<p>- Tímea személyi titkár lesz, Bara Erzsébet-Betty előlép irodavezetőnek, irodánk pedig egyedüliként vállalja Péter Aladár úr üzleti ügyeinek jogi képviseletét.</p>
<p>- Hozom a pezsgőt! – tett pontot a tárgyalás végére az éppen most kinevezett irodavezető.</p>
<p> Gyümölcsöző együttműködés alakult ki közöttük hosszú időre mindkéz fél megelégedésére. Péter úr annyi munkát adott az irodának, hogy az egy magában is eltartott volna egy ügyvédet. Hogy mennyi haszna volt mindebből Péter úrnak, nem tudta senki, de biztos nem kevés hisz az irodának magának csak a kontraktusok, folyamodványok, telekkönyvi bejegyeztetések szerkesztéséből is bőven csurrant.</p>
<p> Nem is lett volna ezzel a megbízatással semmi baj, ha nem akadékoskodik egyre többször a közjegyző. Új ember volt itt a városban, nem rég nevezte ki az igazságügy miniszter.</p>
<p>- Ebben nem tudok segíteni – jegyezte meg Barcs Károly ügyfele panaszára.</p>
<p>- Nincs hozzá vezető út? Mi a szenvedélye? Vadászat, rulett, szép asszonyok, érmelléki borok?</p>
<p>- Nem, nem, nem! Mi kell, hogy alkalmazkodjunk hozzá, őt nem lehet befolyásolni, vagy megkörnyékezni.</p>
<p>- Nem hiszem el! Mindenkinek van gyenge pontja.</p>
<p>- Az ő gyenge pontja a törvény betűje. Ezt kell tudomásul vennünk.</p>
<p>- Meglátjuk…</p>
<p> Fenyegetően hangzott Péter Aladár szájából.</p>
<p> Nem tudott belenyugodni, hogy nem lehet a közjegyzőhöz közel férkőzni. Gondolta, talán a titkárnőjén keresztül sikerülhet. Egy irat hitelesítésének ürügyén fel is kereste a hivatalt. Ameddig várakozott, hogy sorra kerüljön, szóba elegyedett a csinos titkárnővel. Ártatlan témákkal kezdte, hogy milyen szép az idő, hogy ilyenkor milyen jól lehetne sétálni a parkban, vagy a cukrászda kerthelyiségébe beülni egy rigójancsira és elbeszélgetni a barátokkal, vagy kiülni egy ligeti padra egy jó könyvvel. Olyan jól belejöttek a beszélgetésbe, hogy alig figyeltek fel rá, hogy már sorra is került Péter úr. Mikor dolga végeztével kijött az irodából még oda súgta a kis hölgynek, hogy másnap is jön valamilyen irattal. Egyre gyakrabban akadt intézni valója a közjegyzői hivatalban, s egyre szorosabb barátság alakult ki közte és Magyari Hajnalka, a titkárnő között. A negyedik látogatás alkalmával egy huszárvágással találkára hívta a leányt, egy gesztenyepürére a közeli cukrászdába. A következő hetek folyamán ez gyakran ismétlődött.</p>
<p> A második találkozásnál óvatosan tapogatózni kezdett Péter úr, miket tud Hajnalka a főnöke életéről, szokásairól. Jó helyen tapogatózott.</p>
<p>- Ó, nagyon jó ember Dr. Sólyomi Döme! – folyt belőle a szó – Öröm vele dolgozni. Olyan udvarias! Reggel, mikor megjön, mindig megáll az asztalomnál, és kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, aztán bevonul a szobájába. Mindig olyan elegáns, disztingvált!</p>
<p>- Semmi hibája sincs? – kérdezte évődő hangon Péter Aladár.</p>
<p>- Sok kávét iszik – buggyant ki a szó a leány száján.</p>
<p>- Az nem is hiba – nyugtatta meg gyorsan, nehogy ijedtében elhallgassa a többi mondani valóját.</p>
<p> A későbbi alkalmakkor is bőven áradozott a főnökéről, s Aladár már szívesen félbe is szakította volna a dicséret áradatot, de valami megakadályozta. Egy érzés, egy eddig ismeretlen érzés. Szerette hallgatni a Hajnalka hangját.</p>
<p>- Hallom, szeretőt tartasz! – fogadta remegő hangon egy este a hazatérő férjét Kökényessy Boriska, Péter Aladár felesége.</p>
<p> A remegő hangot nem csak a felháborodás okozta, hanem megalázásának újabb formája. A feltörekvő városi tisztviselő jó befektetésnek gondolta egy magyar arisztokrata családból nősülni. Emelte az ázsióját, hiszen otthonról nem hozott mást, mint végtelen igyekezetet emelkedni a ranglétrán és biztosítani gyermekeinek a könnyebb bejutást az úgynevezett felsőbb körökbe. Ha egyszer báró az anyai nagyapjuk! Az apai nagyszülőkről nem szívesen tettek említést, pedig a jómódot nekik köszönhette. A pénzkölcsönzés hasznos, ha nem is népszerű foglalkozás volt minden időben. Boriska az arisztokrácia sápatag virágszála, mit a sok rokonházasság finomított áttetsző érzékennyé. Házasságuk első éveiben csodálta erős, határozott férjét, szült is két gyermeket neki, később azonban a csodálat átadta helyét a félelemnek. Amint ezt a férj meglátta az asszony szemében, rájátszott és minden úton, módon megfélemlítette, megalázta. Hibát keresett és talált a nap minden órájában, ha bármit is szólott, ellene mondott, kifigurázta, kicsúfolta. Így nem is csoda, rebegve, ijedten tette szóvá a gyanúját.</p>
<p>- Szamárság! – tromfolt az ember – Honnan veszed?</p>
<p>- Láttak együtt a Magyari leánnyal. A Müller kioszkba jártok szégyentelenül szórakozni – pontosította az értesüléseit Boriska asszony.</p>
<p>- Hazugság! Pletykaság! – kiáltotta és kirohanta szobából.</p>
<p> Másnap újból ott ült a cukrászda sarok asztalánál, s várta a lányt. Pontosan érkezett, mint mindig. Ezt tanulta a főnökétől. „A pontosság a királyok udvariassága” – szokta idézni XVIII. Lajos francia király szavait, s még hozzá tette „mi is királyok vagyunk a magunk területén!”</p>
<p>A pincér is pontosan jelentkezett, ha nem is volt király, s várta a rendelést.</p>
<p>- A szokásosat! – adta ki a rendelést röviden a férfi.</p>
<p> A kapucsínót kortyolgatva kezdett bele a mondókájába Péter Aladár. Otthon már jól meghányta vetette magában a dolgot. Látta, hogy két tűz közzé került. Szenvedélyes szerelem támadt fel benne Hajnalka iránt, ami akkor tudatosult benne, amikor meghallotta felesége kérdését. „Halálosan” beleszeretett a lányba! Itt hagyni mindent, s elrohanni valahová, a világvégére is akár ezzel a lánnyal! Elválni, hagyni csapot-papot. De nem lehet. Összeomlana ez egész felépített élete. Nem bocsátaná meg a társaság a válást. A válást egy magyar mágnástól. Brrr! Egy félrelépést inkább megbocsátottak, mint egy válást. Egész éjjel csak hánykolódott, nem bírt elaludni. Korholta magát „mit akarsz Petrás Gligor? Verd ki a fejedből ezt a lányt, s utazz külföldre, Bécsbe, vagy a Déli Sarokra. Nem tudom, nem tudom!” – s verte a fejét két ököllel, de reggelig sem jutott dűlőre. S most véreres szemekkel figyelve a lány hangulatára belekezdett a mondókájába. Hajnalka megérzett valamit a férfiben dúló indulatokból, s inkább kíváncsian, mint félve várta, mi lesz ebből.</p>
<p>- Nem köntörfalazok, kedves Hajnalka, szerelmes vagyok magába. Szerelmes, mint egy ágyú, ahogy mondják! Éjjel nappal csak magára gondolok, alig várom, hogy lássam, hogy a hangját halljam…</p>
<p>- Az jó! – kotyogott közbe a lány, megakasztva a vallomás áradását.</p>
<p>- Nem jó, mert … mert meg van kötve a kezem. Családom van feleségem, két gyermekem, a lányom magácskával egyidős, a fiam gimnazista. Nem válhatok el! A válás egész egzisztenciámat tönkre tenné. Megbélyegzett ember lennék, a barátaim, a klienseim elkerülnének, teljes anyagi csőd következne. Egy házasságon kívüli kapcsolatot még megbocsátanának, de egy válást soha.</p>
<p>- Elfogadom a helyzetet!</p>
<p> Péter Aladár egy pillanatig értetlenül nézett a lányra, majd felkiáltott</p>
<p>- Pincér pezsgőt!</p>
<p>- Mi nem …</p>
<p>- Hozass a vendéglőből!</p>
<p> Néhány nap múlva megjelent az ügyvédi irodában, és hosszasan tárgyalt Barcs ügyvéddel. Elmondta, hogy ölébe hullott egy hagyaték. Egyik idős ismerőse, akinek többször segített eligazodni a hivatalok útvesztőiben elhunyt, s az országban nem lévén rokona, minden ingó és ingatlan vagyonát Péter Aladárra hagyta.</p>
<p>- Egy ház a közkórház mellett, némi készpénz – éppen az illetéket hogy kifutotta. Volt még a személyes holmin és a bútorokon kívül valamennyi ékszer is, nem sok, belefért egy kis kazettába.</p>
<p>- Mi lenne ebben a mi szerepünk?</p>
<p>- Az ékszereket kivéve, minden ingóságot a gyermekmenhelynek akarom adni. Csináljanak, amit akarnak vele, értékesítsék, vagy használják fel. Leltároztassák fel és intézzék el a hivatalos ajándékozást. Az égszerek a feleségemet illetik.</p>
<p>- A ház?</p>
<p>- Nos, a ház … Szóval, én akartam megkörnyékezni a közjegyzőt. Csapdába csalni. Végül én estem csapdába. A házat pedig Magyari Hajnalka nevére íratom.</p>
<p> </p>