ej te lány ej te habos hajú lány

mily sokat vonaglik a tested

úgy kalimpál szíved akár e táj

melyben otthonra lelt a lelked

viharok dúlnak olcsó matracon

magadban cipelsz minden álmot

csak te tudhatod borús alkonyon

hányféle bíborfelhő bántott

homlokodat szántja pár apró ránc

szemed sarkában szarkalábok

az Idő szépen forgó lassú tánc

békésen nyíló estvirágok

ó te lány ó te lány vagy mindenütt

méltósággal cipeled…

Halvány fényével pirkad a hajnal. Január van, sokáig félhomály takarja a napot. Imitt-amott rejtve elővillan kis óarany színben csillogó sugara, de a rőt valóság köddel fedi be, nehogy friss erővel legyőzze a tél fénytelen dicsőségét. Múltbéli harcok színtere az ég, az új, az óval csatázik rajta. Átmenet a már megélt, és a még el nem érkező jövő között. Alszik a táj, téli álmát alussza benne minden, csak Margit zokog a konyhaasztalra ráborulva. Ej, de fáj gyönge szíve, telítve az a sok…