Megérintettél, s én követni kezdtelek Téged, de a Te utad másfelé vitt, mint ahová menni akartam.

A Te utad hosszú volt és olyan keskeny, hogy nem fért volna el egymás mellett két autó.

Amikor azt mondtad, hogy gyalog megyünk, nem hittem a fülemnek, hiszen az éles kövek tönkre tennék a cipőmet.

Ezért tértem le az utadról, túl sokat kérsz tőlem. Azt akarod, hogy adjam neked az időmet, amikor nekem is kevés,

azt kéred tőlem, hogy áldozzak fel Érted minden…

Tenyereden tartasz, belesimulok,

mint fészekből kihullt gyenge madár.

Felnézek rád, dörömböl a szívem,

nem tudom még, mi vár reám.

Nem mozdulok, hagyom hogy megérints.

Engedem, döntsél a sorsom felett,

miközben a szívem mélyén érzem,

vigyázol rám és nagyon szeretsz.

Aztán felemelsz és gyengéd szóval biztatsz,

hogy tudok repülni s én elhiszem neked.

Megismertelek és nem tudnék már élni

soha-soha többé…

      Súlyos felhők gyülekeztek az égen, tüzes villámok cikáztak a sötétben, majd iszonyatos mennydörgés rázta meg a világot. A naptárak 1920 június 4-et írtak.

Az édesanya homlokán egyre sűrűsödtek a ráncok, fájdalom marcangolta egész testét, úgy zokogott.

Magyarország siratta elveszített fiait, akiket elszakítottak tőle.

—Erdély, legnagyobb fiam, mivé leszek nélküled? Vajdaság, Kárpátalja, Felvidék, vajon látlak-e még az életben? Legkisebb fiam, Felsőőrvidék…