Gyermekkorom nem telt el karácsonyfa-állítás nélkül. Még a Második világháború legzivatarosabb éveiben is mindig sikerült szüleimnek beszerezni, feldíszíteni és ajándékokat csempészni alá. Később sem volt ez másképp. Elmondom egyik nagyon fájó, de meghatóan szép karácsonyomat.

Nem tudtunk a piacon fát venni, s ezért a Körös-parton, egy kertből törtem le egy nagy fenyő alsó ágát. Elhanyagolt kert volt, a ház lakói nem tértek vissza a háborúból. Ki tudja, mi lett velük? Odavesztek, vagy fogságba estek, s most valahol Szibériában várják a szabadulást - soha nem tudtam meg. Az üresen maradt házat a város kiutalta három családnak. Három szobában három család, de konyha, fürdőszoba, WC csak egy. A kerttel senki nem törődött, sőt, mikor az utcát szélesítették, le is vágtak belőle egy kétméteres sávot, és a fákat, bokrokat kivágták. De mindez később történt…

Olyan nagy ágat sikerült letörnöm, hogy alig bírtam hazacipelni.

Édesanyámmal kettesben készültünk a Karácsonyra, Jézus urunk születésének szent ünnepére. Édesapám féléve meghalt, s mi anyukával leköltöztünk ide. Nagymamám adott szállást nekünk. Átadta az egyik szobát, ahol ezelőtt egy orosz tiszt lakott, ameddig át nem helyezték az egységét máshova. Szép, tágas szoba volt, cserépkályhával a sarokban.

Testvéreimet a háború szele szétszórta a nagyvilágba. Azt se tudtuk sokáig, merre járnak, és csak reméltük, hogy élnek. Legkisebb testvérbátyám a nyáron, egyik este megjelent. Amerikai fogságból szabadult, de nem maradt sokáig itthon, mert folytatni akarta egyetemi tanulmányait, amit félbe szakított a háború. Hogy sírtam, amikor elment! Nem akartam elengedni, belecsimpaszkodtam a lábába, erőszakkal kellett bevinniük a házba. Másik testvérem Ausztriából üzent, hogy megvan, egy lágerben tartják – egyelőre. A harmadik pedig Pestről írt levelezőlapot. Beköltözött nagynénénk, a keresztanyja cselédszobájába és a vöröskeresztnél kapott valamilyen munkát, részt vesz a romeltakarításban is, amelyért naponta, munkavégeztével egy tányér meleg ételt kap…

A fenyőágat beállítottam a szoba sarkába, édesanyám pedig feldíszítette – persze az én segítségemmel – vattapamacsokkal, szépen csillogó, csíkokra vágott celofánnal, és ezüstpapírral bevont dióval. Én meg színes papírból vágtam ki csillagokat, s az is felkerült a fára.

Este meggyújtottunk néhány gyertyát, és egymást átölelve elénekeltük a Mennyből az angyalt, kicsikét pityeregtünk, megpusziltuk egymást, és távoli szeretteinkre gondoltunk.

- Olyan szép lett a fánk – szólottam -, mint amilyenek a képeslapokon láthatók, sőt még szebb, mert ezen még tobozok is vannak.

- Nézd meg kisfiam az ajándékot, amit az angyal a fa alá tett!

Odaszaladtam, s boldogan felkiáltottam, ahogy megláttam a kicsi csomagot. Mellette volt az a lapos, újságpapírba csomagolt ajándék is, amit én készítettem anyukának. Egyszerre bontottuk ki az ajándékainkat – én egy fából készített kis mozdonyt kaptam, édesanyám pedig egy általam rajzolt képet templommal, fenyővel, csillagokkal, és egymás kezét fogó két alakkal az előtérben. A kisebbiknek rövid, kócos haja volt, a nagyobbikon gombos ruha díszelgett, és szemüveget viselt.

Nagy örömmel vettem kézbe a mozdonyomat.

- Köszönöm, köszönöm! – ugrottam anyuka nyakába.

- Ne nekem köszönd, hanem az angyalkának!

- Tudom, tudom, de te vagy az igazi angyal!

- Én is köszönöm az angyalnak a szép képet! Még mi ketten is rajta vagyunk! – csodálkozott – De most már öltözzünk fel hamar, mert mindjárt kezdődik az éjféli mise!

A csípős hidegben boldogan ugrándozva fogtam édesanyám kezét, és így haladtunk a Fehérpapok temploma felé ünnepelni a Kisjézus születését…