2004. december 5-e a magyar történelemnek Világosnál is sötétebb dátuma, immár kitörölhetetlenül!

Akkor, 1849-ben önként adtuk fel, de külső kényszerre, hatalmas muszkafenyegetettség közepette, s ugyanúgy Majténynál is, még 1711-ben, ott és akkor reménytelen külpolitikai konstellációban, elviselhetetlen túlerővel szemben.

Hét évvel ezelőtt azonban - éppen advent idején! – egy újdonsült európai uniós ország, a szuverén Magyar Köztársaság polgárai szavaztak nemmel, minden kényszer nélkül, békeidőben, megtagadva a sorsközösséget, a nemzet spirituális egységét jelképező állampolgárságot határon túlra szakadt testvéreitől. Még csak török áfiumra, Habsburg-önkényre vagy muszkaveszélyre sem hivatkozhattunk! Aznap a hasával szavazott az ország, felülve egy sunyi politikai szólamnak: jön majd a 23 millió román, s elveszi előlünk a munkát meg eleszi kenyerünket! Ugyanakkor az ülepével is szavazott egy terjedelmes lakosságrész, mely otthon ült, vagy kocsmában-kávéházban mérlegelt a köztévé mellett, hogy elmenjen-e voksolni. Felhajtotta a felest vagy a sört, s maradt, mint Arad.

Felelős ezért a magyar politika valamennyi színárnyalata - az acsargó demagógtól a langyos fontolgatóig. S különösen felelős a magát magyarnak mondó politikai elit, mely a közelmúlt történetében végre egyszer nagyvonalú lehetett volna! Nem tette, álságosan áthárította a döntést a valaha nemzetnek nevezett, de mára végzetesen megosztott, megtévesztett és megvezetett, tartás nélküli országlakosságra. Ugyanakkor, mikor a szerb országgyűlés közfelkiáltással, a horvát parlament pedig 100%-os igen szavazattal adta meg az állampolgárságot minden magát szerbnek vagy horvátnak vallónak, éljen az bárhol is a világban. Ugyanezt megtette az azóta ugyancsak unióssá lett Románia és Szlovákia is.

A két lélekemelő októberi ünnepre most december 5-e jön, a szégyen napja. Szégyelljük is, mindörökre!