Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 

Félt az öregségtől. Aggodalommal töltötte el, amikor arra gondolt, mi lesz vele, ha nem tud majd dolgozni, terményt értékesíteni. A kétszázhúsz lejes kollektív nyugdíj a gyógyszerekre sem lesz elég, miből fizet egyházadót és villanyt, vajon honnan lesz pénze tüzifára. Férje már lassan egy évtizede, hogy kiköltözött a hegyre, az örök nyugvóhelyre, gyermekei is elhagyták a családi fészket a házasságkötés után. Egyedül dolgozta a kertet, két darab kukoricaföldet kapált. A kenyérgabonát a fiától kapta, aki a többi területet művelte. Két gyermeke heti rendszerességgel látogatta, a fia mindig mozdított valamit az udvaron, a lánya is rendszerint segített a nagytakarításban, együtt főzték ki a lekvárt, minden évben egy regiment katonának is elegendő savanyúságot tettek el télire. Az unokák is szívesen néztek be hozzá, hisz az udvar tele volt állattal. Bár falusi gyerekek voltak, pulykát csak nagyinál láthattak, csak nála volt egész évben az unokák részére szilvakompót és rucazsír. Pénzt sosem adott nekik, de befőttel és jó tanáccsal mindig ellátta őket.

Takarékosan élt. A szövetkezeti boltból csak sót és „fatót”, azaz lámpaolajat vásárolt. Ruhára, lábbelire nem költött, az ennivaló otthonról kikerült. Kéthetente sütött kenyeret, az udvaron felállított sütőkemencét még a megboldogult férje készítette. Tojás, zsír, paszuly és krumpli bőven volt a háznál, ezek voltak nála az alapélelmiszerek. Két disznót tartott, egyiket lábon adta el, a másikat feldarabolva, rendre. A közeli cigánytelepről naponta érkeztek vevők. Nem bízott bennük, sosem engedte be őket az udvarra. A kapu előtt megállva kiáltották a nevét, s mindig gorombán beszélt velük. Van akikkel csak így lehet – mondta egyszer a fiának, - ha észreveszik, hogy félsz tőlük, bejönnek az udvarodra, meglopnak és kirabolnak. Gyermekei úgy tudták, hogy csak zsírt, tojást, szalonnát és zöldséget árusít. De ő egy kis pénzért lemondott a besütött húsról, füstölt oldalasról, kolbászról is. Kocsonyát is készített eladásra, savanyúságot, lekvárt, puliszka- és fehérlisztet is árusított. Rendszerint 50-60 tyúkot, pulykát, rucát és libát tartott, de azt sem saját részére.

Egy időben az a hír járta, hogy azért ad el mindent, hogy a pénzből italt vehessen. Irigyei, rosszakarói lányának is ezt mondták, aki meg is kérdezte egyszer:                                                                                                                 

- Édesanyám, ne vegye rossznéven, de mit csinál maga az eladásból összegyűjtött pénzzel? Amióta családunk van, sosem kértünk magától egy vasat sem, de a szomszédok szerint maga több pénzre árul, mint a szövetkezeti bolt.      - Nekem muszáj, gyermekem! Nekem senki sem ad, s a nyugdíjam nagyon kevés… - felelte lehajtott fejjel. Gyermekeire nem akart támaszkodni, számlálgatta az éveket, hogy talán éppen egyetemen lesznek az unokák, oda kell majd minden bani. Fiatalkori ruháit, a férje hátramaradt szerszámait is rendre értékesítette. Fia csak a harcsafűrészt és a vetőpuskát tudta megmenteni, amit kölcsönkért, aztán elfelejtett visszavinni. Eladta azt a világvevő családi rádiót is, amit egy tehén árából vettek a férjével. „Minek nekem rádió, úgysem használom, mert drága a villanyáram. Hadd vigyék, hiszen csak a helyet foglalja.” – gondolta. Esténként ritkán gyújtott villanyt, petróleumlámpánál olvasta a Bibliát.

Teltek, múltak az évek. Lábai egyre jobban fájtak, emlékezőképessége nagyon megromlott. Gyakran előfordult, hogy lement a pincébe, bement a kamrába, s nem tudta, hogy milyen céllal. Nagyon szédült, az orvos agyi érelmeszesedést állapított meg, gyógyszereket is írt ki, de ő nem vásárolta meg. Sosem volt a pirulák híve, egyszer úgy is meg kell halni, ismételgette. Amikor először elesett kisebb horzsolásokkal megúszta, de a második alkalommal lábtörést szenvedett. Gyermekei elhatározták, hogy nem hagyják egyedül, két-két hetet fog tölteni folyamatosan náluk, hogy gondját viselhessék. Otthonára lakatot tettek, a kaput beláncolták.

Két évet és három hónapot töltött gyermekeinél, akik szeretettel ápolták. Naponta emlegette kényszerből elhagyott otthonát, mindenkinek azt mondta: ha felerősödik, hazamegy, hogy senki terhére ne legyen. És hazament. De nem egykori otthonába, hanem az örök nyugvóhelyre, megboldogult férje mellé.

A házat, ahol életének hat évtizedét élte le halála után átalakították, felújították. Amikor unokái a telázsinak nevezett rozoga polcot a kamrából eltávolították, mögötte egy batyut találtak, a falra felakasztva. A batyuban egy zacskó régi százas bankjegy volt, ezresenként összekötve. Az idős asszony öregségére összekuporgatott pénze, amit már nem lehetett új pénzre beváltani. Pontosan 47 ezer lej, ami egykor egy kisebb ház ára volt.

                                                                                                                        Berekméri Edmond

Megtekintések: 254

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Beke Ernő Január 25, 2013, 6:17pm

Igen, ez egy szomorú valóság, hisz abból a pénzből akkor mennyi mindent lehetett volna venni. Most, már csak a régi pénzgyűjtők örvendenének e bankóknak, ha még valahol meg vannak

Egyébképpen az írás tetszett, csak a vége volt szomorú mindn képpen.

Hozzászólt Kallo Tunde Január 22, 2013, 3:30pm

     Meghato ,de egyben szomoru is....Hat ilyenek voltak a mi nagyszuleink ,dedszuleink , kemeny munkaval kerestek meg a betevot es mindig a jovonek sporoltak. Koszonom .

Hozzászólt Berekméri Edmond Január 19, 2013, 7:43am

Köszönöm a figyelmet, a hozzászólásokat!

Hozzászólt Kenesei Aurélia Január 18, 2013, 6:31pm

...Szép , megható történet...hogy van azzal, hogy úgy éljük le az életünket ahogy megtanultuk...spórolunk... gyűjtögetünk...ki ezt , ki azt. Amikor odakerül az életünk észrevétlenül hagyjuk hátra  "BATYUT"...hogy rátaláljanak az értéktelen örökségre. Mért van az, hogy engedjük elmenni magunk mellett, előtt és után a szépet, a jót. az értékeset ? Vajon mért nem tanulunk az elődöktől... a "zstelázsi" mögé akasztott "batyuból".

   Aztán....hátha a szépen , nannyóközelien elmondott írásodból tanulunk....felnyitod a szemünk...köszönöm...

Hozzászólt Halász Sylvia Január 17, 2013, 12:06am

Milyen ismerösnek  hangzik ez a kedves  elbeszélés! Mintha látnám idös  nagymamámat ...

Hozzászólt Tállai Enikő Január 15, 2013, 1:40pm

Ezek az ismerős százasok... Bizony egykor mekkora értéke volt!

Szegény nénit sajnálom, aki minden baniért keményem megdolgozott... De már csak ilyenek a mi mulandó "kincseink".

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek