Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                Nyári nagy meleg volt. Aratás után járt az idő. Egyszer Dungó bácsi szomszédom átkiáltott a kerítésen, hogy nem mennék-e el segíteni egy kicsit szalmát hordani. Így hát félretettem a könyvet, elkaptam egy villát a színből és mentem segíteni.

                Éppen ebéd után voltunk. A hőségtől szinte lebegett az út. Kissé csodálkoztam Dungó bátyámon, hogy mi a szösz állhatott a fejébe, hogy ilyen kánikulában is szalmát akar hordani! Befogtuk a Bimbót és a Szegfűt a járomba. Szerencsétlen teheneket a nagylegyek irtózatos hada támadta meg: szökdöstek, csapkodtak a farkukkal, mint egy ventilátor. Mondtam is Dungó bátyámnak:

-        Ezek a marhák nem fognak megállni a mezőn rakodás közben!

-        Meglátod, hogy állani fognak! – nyugtatott meg kaján vigyorral, és bekiáltott a konyhába.

-        Szöszi, gyere, mert indulunk!

Ez a Szöszi, a Dungó bácsi húga, éppen nyári vakációját töltötte a szülői háznál. Amúgy én Szöszi néninek szólítottam, mert túl volt már az ötvenedik évén, én pedig tizenhét ha voltam.

                Ugyancsak meglepődtem, amikor Szöszi néni éppen csak a lényegesebb részeit takaró fürdőruhában jött velünk. Napozatlan volt és fehér, mint egy „gosztáti csirke”. No, senki se botránkozzon meg ezen a kijelentésen, mert nem a látvány lepett meg, hanem inkább az a gondolat, hogyan fog boldogulni az erős napsütéssel meg a legyekkel. Már éppen szólni akartam neki, hogy legalább a legyek ellen vegyen valamit magára, Dungó bátyám rám szólt, hogy hallgassak, mert ő akar erővel napozni, ő találta ki a déli szalmahordást is.

                Mindhárman felültünk a szekérre és elindultunk ki a tarlóra. Mentek is a tehenek, mint a versenylovak, mert eszeveszetten csípték őket a legyek. Szöszi néni még büszke is volt arra, hogy micsoda gyorsjáratú marhái vannak a testvérének. Meg is jegyezte nekem, hogy ilyen állatokat érdemes tartani, nem olyanokat, mint a miénk. Tudniillik a mi teheneink eléggé lomha járásúak voltak.

                Olyan zörgéssel utaztunk a ráfos kerekű szekérrel, hogy csuda volt nézni – főleg távolról. Egyszer aztán még nagyobb sebességre kapcsolt a Bimbó, a Szegfű pedig követte a példáját. A szemfüles tehenek észrevették az erdőszéli bokrokat. Nosza, neki a bozótnak, hogy lesúrolják magukról a legyek légióit. Vitték magukkal a szekeret is és minket is. Nekem éppen annyi időm maradt, hogy hirtelen hasra vágódtam a szekér közepén, máris csapkodtak körülöttünk a bokrok. A két tehén eszeveszettül rohant. Vagy kétszer – nagyobb döccenés alkalmával – alaposan megcsókoltam a szekér fenékdeszkáját, de szerencsére a fogaim megmaradtak épen. Dungó bátyám hiába próbálta az ostorral kormányozni a teheneit, mert a bozót miatt nem működött ez a szerszám.

                A szédületes utazás tovább tartott a cserjésben. A rázkódásról és az elsüvítő faágakról ítélve eléggé gyorsan haladtunk. Én csak attól tartottam a szekér alján, nehogy fölborítsák ezek az érdemes jószágok a szekeret! Még elgondolni is szörnyű volt, hogy borulás esetén én kerülök alul, aztán rám zuhan Szöszi néni – fürdőruhában –, majd mindkettőnk fölé kerül a szekér, Dungó bátyám pedig – mivel a szekér elején ült – valahol a bokrok között köt ki, a marhák pedig tovaszáguldanak a törött szekérrúddal. Dungó bátyám észjárásáról ítélve biztos voltam abban, hogy ő hamarabb a marhái után szalad, és csak miután megfogta őket, jön, hogy leszedje rólunk a szekeret. Lett volna, mit hallgassak erről a kalandról, míg a világ…

Valahogy aztán végre elfogytak a bokrok. A tehenek is kiöltött nyelvvel álltak meg pihenni. Ekkor, ahogy egy kissé csend lett, Szöszi néni szitkozódására lettem figyelmes. Rajta aztán alapos munkát vitt véghez a bozót: összevissza volt rajta karcolás, csaláncsípés, horzsolás és a fürdőruhát is szélsőségesen megviselte a szokatlan környezet.

-        Inkább gyalog megyek – mondta, és leszállt a szekérről.

Szerencsére nem volt messze a tarló, hamar odaértünk. Dungó bácsi odaállt a szekérrel az egyik szalmaboglya mellé, az ostort Szöszi néni kezébe adta, hogy álljon a marhák előtt és verje orrba őket, ha helytelenkednének. Mi nekiláttunk a szalmarakásnak.

                Én nekiestem a boglyának és gyúrtam a szalmát Dungó bácsi keze alá, mert azért nekem is melegem volt, de bátyám rám dünnyögött:

-        Ne siess úgy, mert belédöglök a szalmába! Csak lassan dobjad, hogy tudjam elrakni! – közben Szöszi néni felé kacsintott.

Ekkor már szegény Szöszi nénit ostromolta vagy ezer nagylégy. Mivel az ő bőre vékonyabb volt, mint a teheneké, hát a bögölyök is kevesebb munkával akartak friss vérhez jutni… Tényleg igaza lett Dungó bácsinak, hogy a tehenekkel nem lesz baj! Viszont Szöszi néni olyan ugrándozást és csapkodást rendezett a tehenek előtt, hogy a Bimbó valósággal hátrahőkölt a látványtól.

                Amikor már sajnálni kezdtem a korosodó hölgyet, sűrűbben dolgoztam a villával.

-        Lassan, te, mert mind a fejedbe dobom az egészet! – bömbölt rám Dungó bátyám a szekérről.

Nagy szekere volt Dungó gazdának. Rengeteg szalma fért rá. Aztán ő is megadta a módját: legalább egy negyedórát rakosgatott egy boglyányit, aztán szépen fölgereblyéztette velem a még a helyét is a szalmának. Nagy huncut volt, mert irtózatosan szélesre és hosszúra rakta a szekeret. Így legalább hat-hét boglyát fölraktunk rá. És mindenikkel eltöltöttünk egy negyedóránál többet. És Szöszi nénit ezalatt égette a nap és csípték a legyek. És Dungó bácsi ezt hihetetlenül élvezte, mert ilyen hőségben ő is szívesebben ült volna a kocsmában, mint izzadjon a szekér tetején.

                No, szóval legalább két órát kínoztuk egymást – de főleg Szöszi nénit –, mire elindultunk hazafelé. Szegény néni már vörös volt, mint a rák, úgy megégette a nap. Aztán a bokrok és a legyek is kíméletlenül elbántak vele. A szomjúság is fojtogatta már. Bátyám szemmel láthatóan húzta az időt: szépen lassan, minden lépést háromszor is kiszámolva vezette hazafelé a teheneket. Igaza is volt, hiszen a nagyra rakott szénásszekér könnyen fölborulhatott volna, ha nem vigyáz.

                Végre valahára bedöcögtünk a kapun. Szöszi néni nekirohant a kútnak vizet inni, de a kifogott tehenek megelőzték. Azok is szomjasak voltak. Hogy, hogy nem – lehet, hogy még Dungó bácsi is segített –, a tehenek a nagy lökdösődés közben beleborították a nyálas és szőrös vizet az itatóból a kútba. Abból már nem lehetett inni! Ekkor Szöszi néni is megmutatta, hogyan tud káromkodni! Csak elhűltem, milyen gyűjteményt sorolt fel sebtében…

                Aztán Dungó bácsi bekötötte jószágait a pajtába, majd egy nagy csuporral lement a pincébe. Tele is töltötte az edényt a frissen készített ribizliborral. Tudta, hogy ezt Szöszi néni is szereti…

                Első dolga az volt, hogy töltött a szenvedő húgának egy nagy adagot. Szöszi néni mohón nekilátott szervezete felüdítésének, de észrevette, hogy sűrű a bor. Meg is jegyezte ezt Dungó bácsinak, hogy meg kell szűrni.

-        Ne butáskodj, Szöszi, mert az gyümölcsrost, nem más, még nincs letisztulva!

Így hát Szöszi néni gyorsan fölhajtotta a rostos bort és kért még egy adaggal.

Aztán én is sorra kerültem. Nekem azonnal szemet szúrt, hogy a csupor oldalán nem éppen gyümölcsrostok akadtak fenn. Alaposabban megfigyelve azonnal észrevettem, hogy az a bizonyos rost nem növényi eredetű! Tele volt a bor muslicával! Nem is ittam belőle, csak fogtam a poharat és beszéltem.

-        Igyál, öcsém! Egészségedre! – koccintott Dungó bátyám.

-        Hát, nekem ettől nagyon szokott fájni a fejem. Meg ilyen melegben nem tanácsos.  – hebegtem mindent összevissza.

-        Mi van, nem szereted a bort? – kezdett csúfolkodni Szöszi néni is, mert már felszállhatott az idegeire a megivott nedű.

-        A bort szeretem, de a muslicát nem! – mondtam neki, ha már rákényszerített, és megmutattam neki a poharat.

Lett erre olyan látvány, hogy elröhintettem magam. Szöszi néni nagyot nyögött, böfögött és mind egy cseppig kibocsátotta magából a megivott rostos bort…

        Aztán szépen leraktuk Dungó bátyámmal a szalmát és úgy beszéltük, hogy másnap délben is hozunk még egy szekérrel, ha Szöszi néninek lesz kedve velünk jönni.

                … azóta sem kellett szalmát hordanom a szomszédba, mert Szöszi néninek nem volt kedve újabb kalandokra…

Biztos emlékezetes maradt neki is ez a nyár, mert én most is elevenen magam előtt látok minden pillanatot.

Megtekintések: 430

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Győrffy János November 22, 2013, 8:53pm

Tetszik az írásod,mert élethű és főként mert meglátod a nehézségek humoros oldalát...és ,, mit ér az élet, a ,,sava-borsa" nélkül...Akinek nincs humorérzéke,már ,,tetszhalott."..o))Szerettel

Hozzászólt Baksai József Coci November 20, 2013, 9:42am

Isteni!!!

Hozzászólt Beke Ernő November 19, 2013, 8:01pm

Jól meg van írva a kis vissza emlékezés.Nekem is volt részem e mezei munkából, de én korházba kötöttem ki, a bögöly szúrás miatt. Senkinek se kívánom, hát még a rostos bort! Jöhet a következő írás!

Hozzászólt Szanto Geza November 19, 2013, 1:26pm

Elvesztem a leirast.  De be kell vallanom hogy itt australiaban a 60 as evekben nagyon kenyelmetlen volt a nyar a millio es millio legy miatt .  Ezen kivul nem segitette a marha tenyesztest sem mert ezek a verszivo bogjok szinte tonkre tettek az Ausztral hus exportot, kulonosen Eszakon ahol tropikus a klima.

Bezzeg ez mar regota meg lett oldva es koszonhetik Edesapamnak aki sikeresen megoldotta a ganej turo bogarak honositasat az orszagban, es igy a legy felhok szinte eltuntek es a bogoj tobbe nem tud uralkodni.  A tervezetet dr Bornamissza Gyorgy kezdemenyeszte mind termeszet tudos, amiert nagy elismerest is kapott mai napig.  Sajnos edesapam hirtelen elhunyt, ugyhogy nem tudta sikeret kihasznalni.  Sajnalatosan nevbelileg sem kapott elismerest.

Hozzászólt Tállai Enikő November 19, 2013, 12:56pm

Nagyon tetszett az írásod! Volt részem nekem is szalmagyűjtésben, és hordásnál a tehenek előtt állásban.

De hála Istennek nem voltak ilyen megpróbáltatásaink. :)

Hozzászólt Bíró Ernö November 10, 2013, 12:44am

Kifogtam én is egyszer rendesen a böglyöket. Nem kívánom senkinek sem...

Nagyon jó írás és nagyon szorakoztató.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek