Szomorú úr ötletei Karcsinak

Szomorú úr vasutat szeretne Segesvár és Marosvásárhely között. 1997-ben levelet írt Románia kormányához, ezt átküldték a Közlekedési Minisztériumhoz, onnan még ugyanabban az évben, augusztus 13-án megkapta rá a választ. Ebben az áll, hogy a két várost összekötő vasúti szakasz építését még 1990-ben felvetették a minisztériumban, de dombos a vidék (300 és 500 m között váltakozik a dombok magassága), a térségben nagy árvizek voltak (1970-ben, 1975-ben és 1997-ben is), fennáll az alagútbeomlás és a talajcsuszamlások veszélye is, meg aztán minden vasútvonal a folyóvölgyek hosszában épült fel (nem tudjuk, ez miért és mi mellett vagy ellen szóló érv); valami olyas dolog derül ki summa summárum, hogy alagutat nem lehet építeni, mert fölöttébb kockázatos (beomlással fenyegetne), az árvizek elmosnák a vasutat, az egész ügy (1997-ben) 250 millió dollárba kerülne (honnan ennyi pénz?), végül pedig: az új vonalon csak 22 szerelvény zakatolna, ez pedig nem eléggé gazdaságos, legalább négyszer ennyi kell a hatékony és jövedelmező forgalomhoz. Különben is a vasúti forgalom felére csökkent ezekben az években, úgyhogy egyelőre nincs lehetőség a vasútépítésre.

Itt jegyezzük meg, hogy bizonyára hasonló meggondolások miatt nem kezdődött el a Székelyudvarhelyt Csíkszeredával összekötő vasúti szakasz építése sem, pedig azt már a székely körvasút felépítésekor tervbe vették, csak akkor éppen nem hagyott rá időt a történelem, azóta pedig valószínűleg nem volt politikai akarat a székelyek kommunikációjának a megkönnyebbítésére.

Szomorú urat nem kedvetlenítette el a nyilvánvalóan megalapozatlan válasz, tovább tanulmányozta a lehetőséget, és megismételte javaslatát: a Segesvár alatti Dánostól keresztben kellene hozni az új összekötő vonalat Ákosfalváig (32 kilométer, az ő számítása szerint), onnan levihető Nyárádtőre, s innen a már meglévő vonalon utaznánk Maroskecéig, itt viszont ismét lehetne rövidíteni, ha átvágva a távot, építenének egy újabb szakaszocskát 8 km-en Aranyosgerendig.

Ezek 45 km-rel rövidítenék Kolozsvár és Bukarest között a távolságot, 98 km-rel a Marosvásárhely—Bukarest közötti távot, 139 km-rel rövidülne az út Szováta és Bukarest között, 94 km-rel lenne közelebb Vásárhelyhez Székelyudvarhely, összesen tehát 475 kilométert spórolna meg a Vasút, ha ezt a két új szakaszt felépítené. Jelenleg nagyot kerül a vonat Dánostól Tövisen át Székelykocsárdig s Aranyosgyéresig: 147 kilométert megy, az új szárnyvonalon 97 km-re csökkenne a táv. Ami 32 %-os csökkenés.

Ez a befektetés 250 millió amerikai dollárt követelne. De megtérül, mondja Szomorú úr. Évente hetven vonatot véve, másfél millió kilométert takarítunk meg, vagyis 25 ezer utazási órát.

Ezzel visszajönne a befektetett pénz. Csökkenne a környezetszennyezés, a szállítás díja, nem beszélve arról, hogy mennyi munkahelyet teremtene a szakminisztérium a munkálatok révén. Az árvízveszély a bözödújfalusi tó létrejöttével elhárult, különben sem volt soha árvíz Balavásáron, ahol a vasút elhalad(na). És nem 22 vonatot bírna meg a vonal Székelykocsárd és Segesvár között, hanem 35 személy- s ugyanannyi tehervonatot, 24 óra leforgása alatt!

Ezeket újabb, 1998. január 19-én keltezett levelében fejti ki Szomorú úr, melyet természetesen szintén elküldött Bukarestbe, a Közlekedési Minisztériumba.

S mert választ (sem megnyugtatót, sem kitérő jellegűt) nem kapott rá, arra kéri Karcsit: ha igazi nagy dolgot szeretne Erdélyben, hát — építse meg ő a vasutat Nyárádtő és Ákosfalva, majd Balavásár és Dános, esetleg Küküllőszéplak és Dános, illetve Kece és Aranyosgerend között (azt a nyolc kilométerest is).

Szomorú Miklósnak van másik ötlete is. Ezt terjedelmesebb tanulmányban fejti ki, addig is azonban, míg lapunkban helyet szoríthatunk neki, elmondjuk, hogy a lényege: a világégés folyamán gyakran végtisztesség nélkül elhantolt vagy csak elkapart katonáknak állítani emléket. Szomorú úr jegyzékén a következő megnevezések szerepelnek: a földvári (Feldioara) haláltábor — 1944. szeptemberétől 1945-ben történt felszámolásáig 6000 volt a fogvatartott, másfélezer a halott; a temesvári nagy fogolytábor (1944 decembere és 1945 első három hónapja között), a foglyok számát húszezerre becsülték, "csúcsidőben a napi elhalálozások számát 1600—1800 főre teszik; a botosani-i fogolytábor (háromezer fő), tömegsírok ott is, a foksányi tábor földjében is; az idecspataki villámháború áldozatai (1944. szeptember 24—október 10. között), csak egyetlen egy nap alatt a 68-as honvédek közel ezer főt veszítettek, őket sem lehetett abban a pokoli tűzben tisztességesen eltemetni; a tighinai fogolytábor (Moldovában, a Dnyeszter jobb partján volt), a hatezres létszámból közel háromezer, főleg magyar katona és elhurcolt civil nyugszik közös sírban; végül a 150 éve vívott piski csata hőseinek állított síremlék újraállítása (sorsáról a Duna tv 1998. március 15-i adásában értesülhettek a nézők)...

Ha igazán emlékezeteset akar Karcsi, akkor szót fogad a marosvásárhelyi közlekedésügyi főtechnikus Szomorú Miklósnak (str. Urcusului 8.), és ilyen nemes célokra adja ki a pénzét!

Népújság, 1998. június 9., kedd