MINT SZÉTHULLÓ  TÜKÖRCSEREPEK…

                                                „A múlt ismerete nélkül nincs jövő.”

                                                                                                ( Diderot )

- részlet-

A Múlt cserepei szerteszét hullva, és már nem lehet összerakni, hogy összeálljon teljesen a múltam, a dédnagyapámig, a nagyapámig visszamenni legalább…

A dédnagyapámról semmit sem tudok a konkrét adatokon kívül, rektor, ig. tanító,  összesen 14 testvére volt, ebből hét kiskorú elhunyt.

A nagyapám még ismertem ugyan mint kisgyerek, de igazi emlékképem csak a temetésről van.

Az első, igazi mély bánat, mint kő, nyomta a szívem sokáig, de mit tudja azt egy gyerek, hogy  mi a baja, ha szomorú, hogy a lélek gyászban, de a nagytata hiánya örökké megmarad.

Egyetlen élő volt  a nagyszüleim közül pici gyermekkoromban  . Nem tudom, dédelgetett-e. Csak elmesélésekből ismerem. Szigorú, szálfaegyenes székely volt .

1940-44 közt bíró, aki sötétedéskor,  elnáspángolta az utcán még kinn lézengő gyerekeket, mert a hazatérő csordával érkeztek a veszélyes bikák is, így is vigyázva a testi épségüket a gyerekeknek Ő volt a bíró, és ő volt  a Rend. A székely falu tudta, hogy rend a lelke mindennek.

Ha meg tudnám fordítani ezeket a cserepeket, ha belenézhetnék valójában… Vajon milyen is lehetett?

Ki tudná ezt jobban, mint édesanyám, mert ő kétszer jobban szerette, mert a három évesen árván maradt kislánykát már anyai karok nem ölelhették-tőle tudom-, őszinte vágya volt, hogy valaki ölbe vegye, kényeztesse…De erre nagytatának kevés ideje lehetett.

 Most  családi iratokat előszedve  a Múltba lépek.

 Megszereztem és szeretettel őrzöm xerox másolatban a  Kőröspatakra látogató unitárius püspököt köszöntő beszédének saját kéziratát, mint családi ereklyét…-1930-

 Nagytatám 1886-ban született Sepsikőröspatakon. A „bennvaló”-a nagy ház, udvar, ahogy akkor mondták-,  ma is megvan, majdnem teljesen árván… Milyen lehetett  az élet, ezen töprengek.  Mennyi gyerek, csak egyetlen udvaron… Akár bölcsődét is lehetett volna nyitni, de bölcsődére nem volt szükség, csak sok kicsi koporsóra… Hat halott neve, aztán az élők. Kiírom innen a családfából. Édesanyám legkisebb  testvére készítette, Isten áldja érte!

 Mit adtak a falunak, mit a hazának? Él-e eléggé az emlékezet? Sok- sok regényt kellene írni, mindenkinek kötelezően, és az lenne izgalmas, a legszebb regény, ha az Igazság könyve lenne, össze lehetne rakni, ha nehezen is, hogy a mai fiatalság is belenézhessen, és a vágyat is visszaültetni a szívbe, hogy az Úton ne csak a bevásárló központokig jussanak, hanem tudják,  hogy mennyi sok munkával éltek elődeink, megharcolták a mindennapokat is,  a sok korán elhalt kisgyerek, szegény édesanyák… De a szenvedés szobraiba mégsem merevedhettek, mert sorjáztak az isten áldásai,  akkor még áldottak voltak és hősök, szinte annyi gyerek, mint a rosta lyuka a mesében. Csak az édesanya tudta mind a neveiket. Csak Margitból kettő, a kőröspataki temetőben egy pici Margit a temetőben, aztán az emlékére  édesanyám is a Margit nevet kapta. Az édesanyák mély gyászát elnyomta az élő gyerekeiért  vívott napontai harc, mert az volt, a hétköznapok asszonyának hősi küzdelme, hogy a kihúzható asztal mellett mind elférjenek, és mindig kerüljön ennivaló az asztalra. És nem volt nyafogás. Mindenki tette a dolgát, a gyerek is. Beleszülettek a rendbe és munkába. Ez volt a modell, ez volt a Rend. Hogy Istenem, nem volt semmi, ami elcsábítsa, se villany, se tévé, se internet. Mielőtt sajnálkozásba, sopánkodásba esnénk, tudjuk, hogy a Játék szent, és az akkori gyerekek igazán játszottak, eljátszották az Életet de még a Halált is. Igazi kis előadásokat rendeztek a fásszínben, a hatalmas udvaron.

Édesanyám annyiszor elmesélte, hogy mint igazi színielőadás, úgy látom magam előtt:

Egyik alkalommal a testvérei épp azt játszották, hogy viszik a halottat, fölemelve a fejük fölé egyiküket, elöl a pap és a kántor,   a fiúk énekelték: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak! Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál, és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben....................................... Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Légyetek porrá, kik porból lettetek, Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása.”   És énekeltek és énekeltek mély átéléssel és gyászos képpel, de nagyon hangosan ,  a  lányok, édesanyám és a nővére  a gyászmenet legvégén, ők voltak a siratóasszonyok, akik, ha nem sírtak eléggé, akkor kaptak is, hogy igazi legyen a sírás.   A menet nagy énekszóval és sírással épp rótta a köröket a hosszú udvaron, amikor belép a kapun a szigorú apa:

            - A menet álljon meg, a halott szálljon le, Édes Gyermekeim, mert ha nem…!

Volt rohanás, mindenki a kiszabott munkája mellé, a lányok a konyhába, a fiúk úgy eltűntek a csűrben, fásszíben,  az ólban a nyulak közé, mint a kámfor.