A hajnali derengés az úton találta a mestert. A keleti ég alján világosodott. Látni lehetett az utat, kivehető volt a traktornyom az út porában. Bakancsa szürke volt a portól, kabátja, nadrágja kék. Azazhogy kék volt, amikor új volt, s annak már másfél észtendeje. Szeretett mindig tisztába járni, de erre csak reggel volt lehetősége. Amint megfogta a dolog végét, azon nyomban a dolog kezdett hozzádörgölőzni a mesterhez. S hol a nadrágon, hol a kabáton, inge ujján kezdtek megjelenni a foltok. 

   Ezermester volt, mindenhez értett. A kolektív gazdaságba, vagy T.Sz.-be csak azért kellett kijárnia, hogy segítsen az ottani embereknek, meg aztán csak itt volt lehetősége egy kis nyugdíjalapot összegyűjteni, csak úgy, pontokból. Érdekes volt ez a pontrendszer. A munkások dolgoztak, a brigádosok pedig felírták az elvégzett munkát, átszámolva pontba. Amikor jött az aratás vagy a kukoricaszedés ideje, akkor a pontokat átszámolták gabonára és aki kigyűjtött egy év alatt százhúsz pontot, annak felírtak egy év öregséget a nyugdíjhoz.

   A szorgosabbjának volt egy néhány pontja tavalyról, a lustábbja idén pótolta a tavalyi évet. Elég kötetlen volt a munkaprogram, de azért ha jó volt az idő, naponta kellett menni. Hívta őket a brigádos. Nem úgy volt azonban a szabály a műhelyekben, ott minden reggel öt órára kellett menni, tavasztól őszig, s télen hétre. Volt kovácsműhely, asztalosműhely, gépészműhely és persze kerekesműhely. Itt délután hatig folyt a munka nyáron és négyig télen. Volt mérnök is, mester is a gépészműhelybe, de azok a feladatok amelyek egy zsírozásnál, csavarmeghúzásnál nehezebbek voltak és a traktorállomás gépészei sem tudták megoldani, azok bizony függőbe maradtak, mint a Függő oldal amelyiknek az oldalán időtlen idők óta él három terebélyes fa, pont az ormán, de azok se nem nőnek se nem száradnak ki, éppen csak megélnek valahogy a szélfúvásban.

   Egy ilyen függőben levő feladat volt a búzavállogató gépek – gépész nyelven trierek – feladata is. Amikor a mezőgépészeti gyárban a vállogatógépet kitalálták, amelynek feladata a búza megrostálása volt és négy fajtára kellet szétválassza a magot, minden kitűnően működött. Egy kupa magból, ugyanis könnyen kiszórta a búzánál apróbb magokat – a repcét és konkolyt, az első szitán fennakadt a kis búzaszem, a következőn a nagybúzaszem és a legfelsőn a búzánál nagyobb magok és szemetek. Igen csakhogy a mezőgépészeti gyárban senki nem próbálta ki ugyanezt egy véka maggal egyszerre, hát még négy fonott fáskosár nedves búzával.

   Sokszor olyan súly nehezedett a szitákra, hogy az egész gép remegett belé. Ezenkívül volt ennek a búzavállogató gépnek egy tervezési hibája. A villanymotor hajtotta forgó mozgást egy olyan kerék alakította át szitáló mozgássá, azaz előre-hátra irányúvá, amelynek a tengelye lyuka nem a kerék közepén hanem a szélén volt. Így ha ez a kerék körbe járt, nagy kilengéssel létrehozott egy előre hátra mozgást, melyet egy karral rávezettek a szitákra. Minden rendben ment, addig amíg a búzaszitáló lányok, asszonyok egyszerre két három kosár búzát fel nem öntöttek a garatba. Akkor a súly miatt ez a tengely enyhén elgörbült, először csak egy-két millimétert, aztán egy fél centit, majd egy egészet. Mikor már két centi görbület volt a tengelybe, akkor beindult az egész gép vízszintes ide-oda mozgással rezegni, s ha akkor rögtön le nem állítoták, pár perc alatt szabályosan kettétört, elszakadt a gép dereka.

   Ezen a nyáron már három gépet tettek tönkre a lányok, s a negyediket az este állították meg, éppen derékszakadás előtt, de a vízszintes repedések már rajta voltak, tengelye alaposan elgörbülve. Ide tartott a hajnali derengésben a mester, a falu idősödő kovácsa. Három mérnök állta körül a gépet, amikor a mester megjött, mindhárman egyetértettek abban, hogy ez tervezési hiba, de hogy mi lenne a megoldás, arra nem jöttek rá. Amikor a mester belépett és meglátta a gépet egy húszvékás búzahegyből kiállni elment a jókedve. Ott is hagyták a mérnökök az öreg kovácsot, hadd kínlódjon egyedül, tisztítsa meg a gépet, aztán majd megnézik ők is, hogyan lehet a tengelyt megegyengetni.

   Bejött a brigádos és sajnálatát fejezte ki a rendetlenül otthagyott gép miatt, de a lányok csak hétre jöttek, addig nem volt ki kitakartítsa a gépet.

   – De, ha István bácsi gondolja, szedje zsákba a magot, s el is viheti, mit bánom én, – mondta a brigádos.

   A kovácsot nem kellett bíztatni, cselekedett rögtön. Zsákokat kért kölcsön a raktárostól, s egy óra múlva tiszta volt a gép és a környéke, sőt az első fuvaros már kis kitérővel, vitte is haza a kilenc zsák búzát a kovács feleségének.

   Miután így kialakult a rend nekifogott a kovács, s a meggörbült tengelyt a szitálóasztallal együtt leszeretle, s a sarokban álló hasonló gépből ugyanezeket az alkatrészeket. Mire a mérnök urak a kávét megitták, s visszajöttek, addigra csak a kibelezett gépet láthatták, s azzal vissza is mentek Kolozsvárra.

   A kovács egy fuvarossal az alkatrészeket a műhelyébe vitette, s másnapig gondolkozott és dolgozott. Rájött, hogy a tengely azért görbül meg, mert az asztal egy méter széles és annak a feszítése a ferde lyuku kerékre és a tengelyre ötven centis teherkarral rendelkezik, tehát a feszítő erő nagyon nagy. Átszerelte a másik rossz asztalról a második kereket is, csak öt centire a tengely végétől. Így a szitaasztalt már nem egy, hanem két rúd rázta és ezek a tengelyt csak öt centiről feszítették. Kiegyenesítette és megedzette a tengelyt és másnap reggelre hívta a fuvarost, visszavitték a modosított alkatrészt. Ezt beszerelték a gépbe és elindították.

   Most következett a teszt, a Kolozsvárról újból megérkezett mérnök urak előre fogadtak, hogy a gép újból eltörik. A brigádos állta a fogadást, mert bízott nagyon a kovács mester furfangjában. Tíz liter szilvapálinka volt a tét.

   Beindították a gépet s, hogy kétség ne férjen a történtekhez, a kovács a maga kezével öntött a garatba gyors egymásutánban négy kosár búzát, de a gép állta a sarat. Egész nap nagy megterhelés mellett használták, de a motor meg sem melegedett. Megmelegedtek ellenben a mérnök urak, mert nem volt szilvapálinkájuk. Nagy későre került egy földműves, aki jó drágán, ötven lejbe literét hozott is tíz liter szilvapálinkát – csak később tudódott ki, hogy a brigádostól, otthonról volt. S így a mérnök urak becsülete is megmaradt s a kovács munkájához sem fért kétség. A pálinkából is jó alaposan behúztak.

   A baj csak ott kezdődött, hogy a kovács a gabonát a padlásán kiterítette száradni. Egy pár napra rá felmegy a felesége a padlásra, hogy megforgassa, s hát látja, hogy valami apró bogarak vannak a búza szemek alatt a betonon, hívja a műhelyből az urát, hadd nézze meg, hogy mi az.

   – Te Szent Isten, ezek gergelicék, ettől soha nem szabadulunk meg! A gergelice kieszi a búza belét egészen, csak a hélya, a korpája marad meg a magnak!

   Rögtön lehordták az egész ajándék búzát a fáskamarába egy megtákolt, rossz gabonásládába, s utána mindent átforgattak, a padláson. Meszelt az asszony, ládát, padlás földjét, még a gerendákat is, diófaleveleket tett a saját gabonájuk közé, csak több napos fáradságos munkával, szabadultak meg a padlásról a gergelicéktől. Arról szó sem lehetett, hogy a szerzett gabonából esetleg lisztet őröltettek volna, megették azt a tyúkok gergelicéstől.

   Sajnos a mérnök urak, amikor a földművest egy kicsit megszorongatták, megtudták, hogy a brigádos pálinkáját vették meg jó drágán, s erre külön jegyzőkönyvbe vették a vállogatógép javítását. Elővették a brigádost, hogy nem elég, hogy a kovácsnak tíz pontot adott, hanem még húsz véka gabonát is? Az őszi pontosztásnál, amikor a kovács a nyáron meggyűlt pontjai alapján meg kellett kapja a gabona adagját, annak rendje s módja szerint, abból a húsz vékát a mérnök urak levonatták.

   – S nekem mi marad kérdi a kovács nagy mérgesen a brigádostól?

   – Alighanem a gergelicék István bácsi... – mondta a brigádos a mérnökök előtt, s megveregette az öreg kovács vállát. De azután az egyik este jó sötétbe, megállt az egyik fuvaros és a segédje a kovács háza előtt, s valami zsákokat kaptak le a szekérről, s vitték a kovács udvarára.

   – Mi van ezzekkel a zsákokkal?

   – Küldi a brigádos a kilenc zsák gabonát, amit a mérnök urak levonattak. Hol a padlásfeljáró István bácsi?

   – Köszönöm szépen fiúk! Oda a fáskamarába vigyétek, abba a rozzant szuszékba töltsétek...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. július 2.