Alig virradt s már kikelt az ágyból, papucsai után kotorászott a szoba sötétjében, majd kiment vizelni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után kutakodott, de azokat nem találva nyugtázta magában a napi teendőit.  Ha már ott volt, gondolta felkölti a kakast, hadd kukorékolja ki a hajnalhasadást. Dolga végeztével visszaindult a házba, hogy vegyen valami rendes gúnyát magára, de a tornácra érve észrevette, hogy a huszonéves Marci unokája épp akkor lépett be a kapun.

   - Jó reggelt, tata! Maga ilyen korán már felkelt? – köszönt rá Marci az öregre.

   - Fel én hálaistenek még egyszer, gyerekem, talpra állított ma reggel is a Jóisten! – hálálkodott az öreg, majd szigorúbb hangon folytatta: - A teheneknek enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz!

   - Tehenek, tehenek… Feszt csak a kínlódás! Az élet nemcsak erről szól, tata.

   - Még hogy az élet miről szól? – nevetett fel kissé gúnyosan. – Én is mulattam éjjeleket, de reggel vettem a tarisznyát s mentem ki a mezőre a madárcsicsergésbe. Ne mind húzd az időt, cserélj hóbelevancot s gyere, segíts ki néhány renddel.

   - Oh, na, tata, ma vasárnap van. Délben templomba akarok menni – mentegetőzött Marci, az átbálozott éjszaka után semmi kedve nem volt kaszálni menni. Templomba se, csak kereste a kibúvót.

   - Falun nincs vasárnap szezonban. Majd imádkozunk ebéd után a vadkörtefa árnyékában, amíg szárad a széna.

   Marci érezte nyakán szorul a hurok, valami meggyőzőbb kifogást kell kitaláljon, hogy eltérítse szándékától a nagyit. Fáradt volt, zúgott a feje, legkisebb porcikája sem kívánta a mankózást.

   - Tata, maga nem néz tévét? Nem látta az időjárás jelentést? – tört elő belőle az újabb turpiság. - Sárga kód van mára az egész országban. Nem szerencsés ilyenkor elmozdulni itthonról. Nagy vihar van készülőben: jégeső és villámlások, nem beszélve az erős szélről, még magára törné a vadkörtefát.

   - Nem kell nekem televízió, azokban csak hazudoznak. Itt vannak a fecskék, elárulnak azok sok mindent.

   - Igen, igen, de a fecskék nem érzékelik a cunamit. A még nekik is új… – érvelt tovább Marci.

   - Mit? - értetlenkedett az öreg.

   - Mit? Mit? Hát a cunamit! – csillant fel az unoka szeme, hogy talán mégis sikerül megvezetnie a nagyit. – Áradások lesznek, négy-öt emeletnagyságú hullámok jönnek és mindent elsodornak, ami az útjukba kerül.

   - Hja, gyermekem, hetvenben akkora árvíz volt, hogy a fél csordát lemosta a legelőről. Mi akkor se haltunk meg… - felelte az öreg, de lerí, hogy elgondolkozott. – De azé maradj itthon, s mikor látod, hogy jönnek azok a magas hullámok a kert végénél, enged ki a jószágokat, nehogy a pajtába pusztuljanak.

    Marcinak fülig nyúlt a szája. Talán senki nem örült ennyire még cunaminak, ha egyáltalán örülni lehet neki. Az öreg elszántan ment vissza a házba öltözködni. Bakancs helyett a hosszúszárú gumicsizmát húzta fel. Ám előtte egy száraz kapcát tekert lábára. Kifelé jövet a verandából magához vette a gyapjúlájbiját, majd hátrament a csűrbe is. A tartalékjárom mellől leakasztotta a régóta nem használt nagykarimájú szalmakalapot, bütykös ujjaival lepalt néhány pókhálót róla, majd hozzáverte az állásra vezető létrához. Nagylábú pókok menekültek belőle mindenfelé, de nem sokáig láthatta őket, mert a felszabaduló szénapor befátyolozta a környezetét. Következő útja a pince torkába vezette, ahonnan egy nylonzsákot kotorászott elő, hogy legyen a hátára, ha netán a lájbi elázna.

   - Most már jöhet! De a teheneknek akkor is enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz! – magyarázta maga elébe félhangosan, majd a kaszát vállára véve kilépett a kapun, de még visszahallatszott, ahogy az utcán felfelé mentében sajátmagát győzködi: - Láttam én már közelről bocsos anyamedvét is… Engem aztán nem ijeszt meg egy ilyen cuna, vagy mi…