Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                     Muskátli

 

A gyümölcs ízét és illatát is élveztem, de erre már nem is emlékszem, mert mind csak a vendéglátó, édesanyám szerű asszonyra gondoltam, aki még engemet is, még a jött-mentet is, még az először látottat is, még a bárkit is ennyire tud szeretni.

 

Ősz volt, gyönyörű, gyümölcsérlelő, de mégis, amilyen szokott lenni, ünnepeletlen.

A pattanásig duzzadt búzaszemek már rég megtették a magukét, és számlálhatatlanul már a raktárakban suttogják el személyesnek hitt történetüket. Ők legalább hiszik, hogy személyes, pedig valahányan ugyanazt a pályát futották be.  Az is elég lenne, ha maguk közül csupán egyetlen egy búzaszemet hallgatnának meg, mert a többiek története is majdnem pontosan olyan. De ők, ahányan vannak, mind-mind előállnak egy-egy történettel, és ezért van az a halk suttogás a gabonaraktárakban.

De mi ne hallgatózzunk, nem lenne szép, ha rajtakapnának! Inkább nézzünk szét magunk körül, és hallgassuk a mi személyesnek hitt történeteinket, amelyek valójában éppen annyira hasonlóak, mint a hatalmas raktárakban a történeteiket suttogó, megszámlálhatatlan búzaszemeké!

Az igazi búzahangulat már a raktárakban van, a mezőn már sem nyom, sem emlék nem maradt. Csak a frissen szántott és gondosan megművelt, omlós, fekete föld látszik a mezőn, de néhány helyt benne már a jövő termésének ígérete is nyugoszik.

A gyümölcsösökben és a szőlősökben Isten és ember éppen ezekben a napokban mérettetik meg, most derül ki, hogy ők együtt mire voltak képesek a 2009-es esztendőben, Magyarországon.

Magának a szőlőtőnek semmi felelőssége nincsen, és ő ezt tudja is, ettől olyan nyugodt.

Lent, a gyökerei közt a Pannón-tenger üledékével zsírozott, omlós, áldott, fekete föld, amit egy élelmes kereskedő akár kilóra is árulhatna, mint cserépbe való virágföldet Európa szerencsésebb, de Istentől kevésbé megáldott országaiban. Nekünk a földünk, a szülőföldünk áldott, nekik a gondtalan sorsuk.

Fent, a szőlőtő felett az ég van, ami beborítja, és rajta a fáradhatatlan nap, a gyümölcsérlelő, ami olyan ravasz, hogy sok millió szemtanú előtt úgy lopja be fényes nappal a szőlőszembe az édes ízt, a zamatot, az emberi élethez szükségeset, hogy azt mi, a tanúk észre sem vesszük.

A szőlőtő sorsa nagyon meg van határozva. Lent a földön az anyaföldben, a termőföldben ott van Isten, és fent az égen is, a gyümölcsérlelő napsugárban is ott van, de ég és föld között, a szőlőt ápoló, kapálgató, nyesegető magyar ember lelkében is ott van Isten. Így hát végül csak egyetlen egy fajta szőlő létezhet: isteni.

Tetszett is nekünk ez a hely minden korban és minden évszázadban, de az a baj, hogy nemcsak nekünk. Mindig voltak olyan élősködők, akik a kapára nem, de az édes szőlőszemre és a nedűre igényt tartottak. Ízeink, zamataink, nedűink, alkotásaink, hazánk kellett nekik, és ezért bizony sokszor magyar kézzel vertek magyart, hogy értékeinket elrabolhassák.

Legyünk jókedvűek, mert ez az ősz, a 2009-es esztendő ősze hitem szerint az utolsó, amikor még magyar kormánnyal ütnek magyart, magyar földön! Legalábbis nem ilyen mértékben.

A dunántúli nagyközség egyik boltja mellett, egy akácfa deszkakerítésen, egy iskolás füzetlapra írt hirdetésre lettem figyelmes: Csemegeszőlő eladó 60 forintért. Utca és házszám. Ez a hirdetés egészen más, mint a többi, mintha lelkes lenne. Odacsalogatott. A betűk igen formásak voltak, felfelé vékonyabb, lefelé vastagabb, mintha nem is írták, inkább rajzolták volna őket. Én nem bánom, legyen írva, de akkor úgy, mint ahogyan a tojásokat írják Húsvétra. Közgazdasági, marketing szempontból értéktelen és amatőr, mindenféle profi jellegtől mentes.

A néhány betűs szöveget olvasva ott láttam a bikkfából készült iskolapadban a kezdő kisiskolást, aki igen szépet rajzolva akar írni, és magában mintha félne is a tanító bácsi szigorú tekintetétől. Néhány kisiskolás ezt olyan komolyan veszi, hogy keze írásában még hat-hét-nyolc évtized után is kisiskolás marad, és ez meg is látszik a 60 Ft-os csemegeszőlőt hirdető betűkön.

Csak egy pár házzal van odébb, így hát arra mentem. A rácsos kapun és kerítésen át minden látszott, és az egész olyan volt, mint a szépen rajzolt, egyforma betűk. Lehetetlen, hogy valaki ilyen gondosan rajzolja a betűket, de udvara, kertje, hajléka méltatlan legyen keze írásához, szőlőlugasában bodza, laboda, csalán és szamárcsipke éktelenkedjen. Magamban azt mondtam, ha csak annyira futná a szerencsémből, hogy a nyílegyenes szőlősorok között sétáljak, már az is jó lenne, de ha még meg is kóstolhatnám a szőlőt, az már egy ünneppel érne fel.

Nem az első csengőszóra jött ki a gazdaasszony, hanem a sokadikra. Pedig a rigókergető, láncon tartott, kicsi kutya igen őszintén ugatott, a csengő is szólt, de az édesanyánk szerű nénike még nem jött. Nem mintha nem tisztelné a kapuhoz jött embert, hanem éppen azért, mert nagyon tiszteli.

Ezek az édesanyánk szerű asszonyok mindent és mindenkit szeretnek és tisztelnek, még a kendermagos tyúkjaikat is szeretik. Ezért gondosan kitakarítják a kevertes edényt, nehogy megcsámporodjon benne a kevert, nehogy megártson a tyúkgyomornak, nehogy hasfájást kapjon a kendermagos, mert akkor a tojás is kisebb és kevesebb lesz. A tyúkudvar kapuján a tolózárat is jól hátra kell nyomni, mert a tyúk az nem olyan, mint a többi állat, ő teljesen gyanútlan és ártatlan, és ha a nyitott kapun kisétálna a kutyavilágba, akkor igen rosszul járna. Nem való neki, nem tudná megvédeni ő magát ebben az elvadult, kegyetlen kutyavilágban.

Isten legyen irgalmas, védelmezze meg azt, aki gyanútlanul, tiszta szívvel és lélekkel lép ki a kutyavilágba!

A szőlős nénike a csengőszóra, a kutyaugatásra még kezet is kellett mosson a csapnál, és még a köténykéjét is le kellett tegye, mert az egyik lakmározó kendermagos még a kevertes csőrét is odatörölte. A legvégén még a tükörbe is belepillantanak az édesanyánk szerű gazdaasszonyok, mert teljesen rendben kell legyenek, mielőtt kinyitnák a rácsos kaput.

Így jönnek a Kárpát-hazában az édesanyánk szerű, fehér hajú gazdaasszonyok, hogy kaput nyissanak a bejövőnek. Arcuk ráncaiban felénk hozzák a Kárpátok meredek hágóit és szurdokvölgyeit. Mosolyukban ott vannak a Kárpátok lejtőinek dombjai, lágyan hajlított völgyei és egy kicsit még a fölöttük elsétáló, mosolygós nap is. Mindent szembehoznak velünk ezek a gazdaasszonyok, bérceket, hegyeket és a folyamatos önvédelmi harcok győzelmeit, kudarcait, győzelmi ünnepeket és a vesztes csaták után a fájdalmas száműzetéseket.

Elmesélte, hogy ő írta és tette ki a hirdetést, és a szőlős pedig éppen ez az, amit látok. Adta is a kezembe a metszőollót, hogy én magam vágjam le azt a gerezdet, amelyik nekem a legjobban tetszik. Szőlőügyekben járatlan vagyok, és ezt ő észre is vette. Minden szőlőtőnél ismertetőt tartott a szőlő fajtájáról, az édesség fokáról, zamatáról, illatáról, érettségéről és még a magja nagyságáról is.

Nekem minden fürt finom fajtának tűnt, és ezért rövidre sikerült a sétám a lugasban, már az elején megrakódtam.

Megmérte, csalósan az én javamra. Utána a verandában hellyel kínált, de nemcsak hellyel, hanem sok szép óriási nagy körtével is, ami az ajtó előtti fán termett. Tele volt körtével a fa is, de még az alja is az őket szorgalmasan nyaldosó méhek örömére.

A körték közül is ő választott helyettem, ő tudta, melyik a legfinomabb, és én elejétől fogva hittem neki. Amilyent rátettem a kezemet egyre, már ott is volt előttem a porcelántányér, egy kicsike, rételt abrosz, egy éles kés, minthogyha itt egy nagy lakoma volna készülőben.

Micsoda körteevés volt ez! A gyümölcs ízét és illatát is élveztem, de erre már nem is emlékszem, mert mind csak a vendéglátó, édesanyám szerű asszonyra gondoltam, aki még engemet is, még a jött-mentet is, még az először látottat is, még a bárkit is ennyire tud szeretni. Lehet, hogy a hosszú életek ilyenek, szeretetre tanítanak, de ezt mi csak sok-sok év után, mindegyszáligfehér hajjal tudhatjuk csak meg igazán. És addig mi még nagyon sok Vilmos-körtét kell megegyünk.

A kávéja készen állt, csak be kellett gyújtani alája, mert, ahogy ő mondta, éppen kávézni készült.

Csak azt nem értem, hogy abból az egyből, hogy tudott hozni két jó csésze kávét, hiszen egymagában él, és semmiféle érkezés nem volt neki bejelentve. Talán mindig így csinálja, mindig számít egy érkezőre, mindig vár valakit, és ezért van mindig pluszban egy csésze kávé? Az is lehet, hogy konok, és hiába jött meg párjának a mennyei behívó, azért ő mégsem szokik le az ő jó régi szokásáról. Lehet, hogy a férjének főzött kávét ittam meg én akkor? Nem tudhatom.  Ez is az ő titka marad sok mással együtt.

Közben mesélt, és éppen azt mesélte, amit én nem tudtam, de tudni szerettem volna. A nyár elején özvegyült meg, hatvannégy év házasság után vesztette el a szeretett férjét, akihez tisztán és tiszta szívvel, tiszta szerelemmel ment férjhez tizenhat évesen. A férje is majdhogynem fiúlegény volt, nem sokkal a lakodalom után vitték el katonának. Így lett belőle nehéz világháborús évekre gazdaasszonyból gazda.

Mondtam neki, hogy én is ismertem a férjét látásból, inkább köszönésből, mert a saroktelek mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy abból köszönés ne legyen. Mindig a szőlőt gondozta, ő köszönt oda, vagy az érkező. A végén még integettünk is egymásnak, néha egy-két szót is váltottunk.

A jobb szemem sarkával észrevettem, hogy a fogason ott van még a férje nadrágja, kabátja, kertészköténye, de még a kalapja is. Úgy éreztem, mintha a magas, szikár ember ott állna mellettem.

- Hát igen, minden ruhája itt van, és én minden reggel eltervezem, hogy már végre elpakolom, mert még a nyár elején halt meg szegény, és most már október. De annyi erőm még sohasem gyűlt, hogy levegyem a fogasról az ő ruháit. Így, ha látom a ruháit, úgy érzem, mintha most is velem volna.

A bőséges szőlőtermés, az Isten áldása nem volt teljesen öröm a megözvegyült gazdaasszonynak, aki éppen most, szőlőéréskor tölti be a nyolcvanadik életévét. Férje, élete párja nem azzal a gondolattal ápolta, kapálta, kötözgette a szőlőtöveket, hogy a szüretre magára hagyja az ő gyönge párját. Nem tudhatta ő, mert az égi behívó még kilencven felé is mindig fájdalmasan túl korán, meglepetésszerűen jön.

Amúgy a nyugdíjkájából megélne az ekképpen gazdaasszonyból lett gazda, de mégis minden gerezd szőlőt értékesíteni akar. Hogyha az ő férje lenézne az égből, és meglátná, hogy a rigóknak vagy a földre hullva, az anyaföldnek dolgozott ő, igen szomorú lenne. Így került az iskolás füzetlapra írt hirdetés a bolt melletti akácfa deszkára.

Csupa háromszáz forintért igen megrakódtam, és távozáskor megígértem, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel fogok segíteni a szőlőértékesítésben, és az alföldi nagyközség minden jelentősebb helyén és útkereszteződésénél meg fogom hirdetni az ő szőlőjét.

A lugas szőlőjének ízéhez és illatához illő hirdetésszöveget próbáltam fogalmazni minél rövidebben, és ezt a szöveget formás, nagy, színes betűkkel nyomtattam ki. Az élelmiszerüzlet elejébe is tettem, a cukrászda elejébe is, a turkálóhoz is, a Polgármesteri Hivatalhoz is és még a négy kocsma bejáratához is. Azt reméltem, hogy a kocsmába sok szőlőbogyó rajongó ember jár, és köztük olyan is lehet, aki a szőlőbogyót már az erjedése előtt is kedveli.

A katolikus templom mellé nem tettem, pedig oda is járnak még a falubeli emberek, de a templom az Isten háza, és az ő fia, Jézus Krisztus korbáccsal hajtotta ki atya házából az üzérkedőket. Még az asztalokat is felborogatta, úgy, ahogy voltak, mindenestől.

Vásárolhatunk is, adhatunk is, csak távol Isten házától, mert az üdvösségünk a legfontosabb, a pénzünk csak azután következik.

Három nap múlva ismét a zsebembe dobtam néhány százforintost, és a megözvegyült gazdaasszonyból lett gazda, édesanyánk szerű nénike felé indultam. Nem hittem a szememnek, amikor a kapuja előtt egy rokkantaknak készített, akkumulátoros járgányt láttam.

Ilyent a nagyközségben csak egy néhány idős asszony használ, aki valamilyen okból kifolyólag nem tud a lábán járni. Azt sem értettem, hogy hol és hogyan járkál a mozgásképtelen, amikor a járgány üres. Az biztos, hogy nem a szőlős nénikéé volt a járgány, mert ezúttal rendkívül hamar és vidáman jött szembe kaput nyitni.

Még a mozgásképtelennek ismert, idős nénike is a szőlőlugasban serénykedett, szőlőt szedett. De nemcsak ő, még sokan mások, legalább annyian, ahányan voltak a rigók ma három napja, érkezésemkor. Ennyi vevőre nem számított az édesanyánk szerű szőlős nénike. Nem is azt mondta, amit én úgy is láthatok, hanem azokról mesélt boldogan, akik már elmentek, hogy azok milyen sok szőlőt szedtek.

A járgányos nénike, aki éppen egy nova szőlőtő körül sürgött-forgott, elárulta, hogy látott, amikor ragasztottam a hirdetést, megvárta, hogy menjek el, és az akkumulátoros járgánya legnagyobb sebességével odasietett, hogy elolvassa a hirdetést. A járgányát ritkán hagyja el, nem lenne jó, hogyha besúgná őt valaki a közgyógynál, hogy milyen jó szőlőszüretelő állapotban van. De hát hiába, a szőlősorok közé nem való az akkumulátoros járgány, itt vállalnia kell a régi és boldogabb énjét.

Ezek a másfajta, forintos rigók mind megpakolták magukat szőlővel, fizettek, és boldogan távoztak. A gazdaasszony vagy akár a gazda a végére hagyott, de én ezt egyáltalán nem bántam. A verandájába hívott, hogy beszélgessünk egy kicsit. Hihette azt is, hogy a gazdag szőlőtermés titkáról fogom kérdezni, de az engemet nem érdekelt. Szőlőügyekben riválisa, versenytársa nem lehetek, annyira magas nekem a szőlőtő ápolása, mint szamárnak a szaxofon.

Egyvalamiben azért mégis versenytársa vagyok, mégpedig olyan, aki bevallottan és sajnálatos módon alulmaradt, vesztett, és ebből kifolyólag irigy. Azt akartam eltanulni tőle, hogy mitől olyan szépek, olyan rendkívüli módon szépek a muskátlijai a hosszú veranda ablakában.

Azt biztosan tudtam, hogy minden muskátli lehetne ilyen szép, csak hát nem az, az enyém sem az.

Kell legyen a hófehér hajú, édesanyánk szerű gazdaasszonyoknak úgy nyolcvan év körül egy titkuk, amitől olyan szép a muskátlijuk. Ez a titok kell nekem cserébe a hirdetésfogalmazásért, ragasztgatásért, falukerülésért. Neki is megérné, mert a profit, az profit, a pénz még neki is fontos. Lehet, hogy éppen az eladott szőlő árával egészül ki a nyugdíjból félretett pénze, hogy jövőben a kicsengetésre a dédunokájának megvehesse azt az áhított és olyan kitartóan emlegetett kerékpárt.

Eddig volt szép számomra a történet, az édesanyánk szerű, szőlős gazdaasszony története.

Nagyon megbántam, hogy őt a gyönyörű muskátli titkáról faggattam. Úgy érzem, szörnyű kínokat okoztam neki, és ahelyett, hogy megfejtettem volna a legszebb muskátlik féltve őrzött titkát, újabb, talán örökre megfejthetetlen titkok és rejtélyek sötét vermébe estem.

A lényeg az, hogy a muskátli is olyan, mint az ember, mint amilyenek mi vagyunk. Amíg fiatal a muskátli szép, pompázik, örvendünk neki, minden emberi tekintetet magához vonz, egy igazi ünnep. De elrepül az idő, mert az ifjúság, a muskátlik ifjúsága is örökké rövidebb a kelleténél, és azután a virág már csak arra jó, hogy hajtást szedjünk róla, majd kihúzzuk a földből, vödörbe rakjuk, és kivigyük a szemétdombra.

- Én éppen ilyenkor, október végén szoktam szedni a hajtásokat, és elszúrom a friss, finom földbe. Az öregeket kihúzom, vödörbe rakom, és a szemétre dobom. Az öreg már nem szép, az öreg már nem jó, az öreget nincs miért tartani, az öreget ki kell dobni!

Miközben a gyönyörű muskátlik titkáról beszélt, mind a ketten magunk elé néztünk, egyikünk mesélt, és a másik hallgatott. A „nem szép” szavára óvatosan fölemeltem a fejem, és az ő gyönyörű, bájos arcára néztem.

Most az egyszer nem hiszek a dédi-nénikének, nincs igaza, egészen biztosan hazudik.

Abban igaza van, hogy egy láthatatlan kéz majd egyszer mindannyiunkat kihúz, mint egy öreg, hajtásaitól megfosztott és hervadt virágú muskátlit, de az még sem igaz, hogy az öreg nem szép, hogy az öreg nem jó. Azért nem, mert ez az édesanyánk szerű, szőlős dédi-néni szép is, jó is, és ha kell, ezt írásba is adom.

De ha mégis tévednék, és mégis neki lenne igaza, a nem szép és nem jó öreget mégis ki kell dobni, akkor hogy meri kimondani éppen ő ezt. És milyen mosolygó arccal mondja ki ezt a kemény és fájdalmas igazságot! Mintha azt mondaná, hogy ősszel szüretelik a szőlőt.

De szeretném, hogy akár egy pillanatra elfelejtené, hogy éppen most, októberben, szőlőéréskor tölti be a nyolcvanadikat! Ezeket a túlontúl komoly és fájdalmas szavakat nekem mégis könnyebb hallani, mint neki, aki mondja. Létezhet olyan, hogy valaki beszél, mond valamit, és ő maga nem hallja, nem gondol arra, amit mond?

Én akkor Istent arra kértem, hogy ne engedje, hogy igaz szavain magában eltűnődhessen. Lehet, hogy ostobaság, naiv idealizmus, de az életünkben vannak helyzetek, amikor az önámítás, az önbecsapás, a hazugság teszi elviselhetővé a napjainkat. De ez a szőlős nénike, az édesanyánk szerű dédi-néni sehogy sem akart hazudni sem magának, sem nekem. Ezért haragudtam rá.

Lehet, hogy a Jóisten már régen elküldte hozzá az ő őrangyalait, hogy óvják az ő lelkét, a hosszú és fájdalmas élet által megtépázott és sokszor vérző özvegyasszonyi lelkét. Lehet, hogy most is kenegetik mennyei kenőcsökkel az ő lelkén ejtett sebeket, talán éppen azokat, amelyeket én, a kíváncsi muskátli ügyben ejtettem rajta. Ott, a szőlőlugas mögötti ház verandájában nem láttam ezeket az angyalokat. Csak a fájdalmát tudtam fölmérni, a gyógyírt nem láthattam.

Az is lehet, hogy a Gondviselő a kor előrehaladtával ad minden dédi-nénikének egy saját, házi és egyéni használatú vigasztalást, aminek birtokában szembe tud nézni a földi és égi kemény igazsággal. De ez az égi ajándék, ez a képesség nekem most még nincsen meg, és úgy nézek a velem szemben ülőre, mint magamra, az elmúlás könyörtelenségén töprengő fiatalabbikra, az angyaltalanra.

Szívem szerint bocsánatot kértem volna tőle a gyönyörű muskátlik titkát faggató kérdéseimért. Nagy hiba, ha az ember néha úgy hiszi, hogy eleget tud az élet törvényeiről, mert csak akkor látja be törpeségét, amikor egy ilyen szőlős nénikével találja szembe magát.

Lehet, hogy a mosoly az arcán igazi volt, és egy kicsit sem szenvedett. Valamilyen okból kifolyólag talán még boldog is lehetett, hiszen ilyen arccal lélek nem szenvedhet. És ha nem szenved, sőt, ha boldog is, akkor az attól van, hogy a Gondviselő angyalai igen jól végzik égi feladatukat, és megvédik őt minden szenvedéstől. Megmondják neki, hogy a mennyei Atya szereti őt, és az öregség, az elmúlás nem egy rosszakra kimért büntetés, nem a harag jele, hanem az élet rendje. Annyira része az életnek, mint a szép gyermekkor és a percnyi fiatal élet, a percnyi boldogság.

Most így még nem tudom eldönteni, melyik változat az igaz, szenvedett-e vagy nem szenvedett a mosolygós arcú, édesanyánk szerű, szőlős dédi-néni.

De reménykedek én magamnak, és reménykedjünk együtt, hogy ha majd Isten irgalmából eljutunk odáig, ahová ő jutott, akkor hozzánk is elküldi a Gondviselő az ő angyalait, hogy szenvedés nélkül, de inkább örömmel tudjuk elfogadni azt, ami ránk méretett, és amit kikerülni úgy sem lehet!

Az arcán a mosolyt látom, de azt, hogy e mögött mi van, most még nem tudhatom. Az én eszemmel, angyaltalanul nem tudom elképzelni, hogy egy nyolcvanéves dédi-néni boldog lehet akkor, amikor többször is megismétli a fájdalmas, félig igaz mondatot:

„Az öreg már nem szép, az öreg már nem jó, az öreget nincs miért tartani, az öreget ki kell dobni!”

Részben a magam sorsáért aggódok, részben azért, mert úgy hiszem, hogy az ő helyében nekem valami nagyon fájna most ezen az októberi délutánon, éppen a nyolcvanadik szőlőéréskor.

Hármunk közül csak a muskátlik igazán boldogak végig a hosszú verandán. Ők is talán csak azért, mert rájuk a szőlős dédi-néni visel gondot, és nem töprengenek a sorsukon, örvendenek annak, ami van, az októberi nyárnak, és egyáltalán nem gondolnak az elmúlásra.

 

Zonda Attila

Megtekintések: 142

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek