Napjainkban, sajnos egyre több erdélyi településeken kezdenek feledésbe merülni a húsvéti népszokások. Vannak falvak, ahol már a locsolás sem divat, annyira elkényelmesedtek az emberek. A hölgyek pedig könnyebbnek találják, hogy süteményezés, tojásfestés helyett húsvét hétfőjén bezárják a kaput, vagy elutazzanak. Székelykálban még élő húsvéti szokás a fenyőágkészítés, s locsolni is járnak a legények, de 70-80 évvel ezelőtti hajnalozás és a teltházas húsvéti bálok már csak az idősebbek emlékeiben élnek. A régi húsvéti szokásokról a 94 éves Fábián Emma néni mesélt nekünk.

-  A húsvétot lázas készülődés előzte meg a háború előtti években is. Igyekeztünk úgy beosztani a munkát, hogy nagypénteken már csak piros tojást keljen festeni. Nagytakarítással kezdtük a hetet, a férfiak pedig a malomba mentek búzát őrölni. Aztán kezdetét vette a sütés-főzés, mert ez is hozzátartozott a húsvéti ünnepkörhöz. A kalácsot, kenyeret sütőkemencébe sütöttük, a sütemények „lerben” készültek. Édesanyám szívesen sütötte a diós rácsos tésztát, amit én is hamar megtanultam, aztán száraz, sós sütemények rendszerint kerültek az asztalra, mert a férfiak szívesen fogyasztották pálinka vagy bor után. Krémeseket is sütöttünk, de ebből inkább csak a család fogyasztott, a locsolók nem igazán kedvelték az édes süteményt. A húsvéti ételek közül a bárányhús volt a legnépszerűbb Székelykálban. Első napján tyúkhúslevest ettünk sóba főttel, paradicsomszósszal. Másodnapján báránysültet fogyasztottunk saláta krumplival, harmadnapján a megmaradt bárányhúsra tojást ütöttünk, s versengő salátával tálaltuk. Az alkoholt mértékkel fogyasztották a férfiak, ritka volt a részeg ember.

Húsvéti hajnalozás

A legények színes szalagokkal és piros tojással díszítették a bokrétákat, amelyek fenyő oldalágból készültek. A háború előtt, húsvét szombatján éjjel a legények hajnalozni jártak. A fiatalok zenészt fogadtak (általában harmonikást), aki zeneszóval kísérte őket. A „hajnalozó menet” egy meghatározott útvonalon hangos énekszóval, és zenei kísérettel járta be a település utcáit. A lányos házak elé érve hangos énekszóval köszöntötték, és keltették föl a lányt, aki már „készült”, és várta a látogatókat. A hajnalozókat pénzzel és itallal kínálták, volt velük egy megbízott, aki a pénzt kezelte. Aki reggelig kitartott és kísérte a hajnalozókat, az nem kellett belépőt fizessen a húsvéti bálba. A húsvéti bálra a fiatalok mindig színdarabot tanultak be. Benedek Csilla tanítónő több mint 25 évig foglalkozott a fiatalsággal, csíszolta tehetségüket. A főbíró abban az időben Káli Nagy Árpád volt, aki mindenben támogatta a tanítónő munkáját. A bálba a leányok rendszerint az anyjukkal mentek, a kísérőket gardimamáknak nevezték. A bálterem a régi kocsma épülete volt, ahová később kultúrotthont építettek. Mindig nagyon sokan eljöttek a bálba, fontos esemény volt a fiatalok számára.

Már a 30-as években is kölnivel locsoltak

Húsvétban minden rendes család délelőtt a templomba ment. Másodnapján 11 és 12 óra között a locsolás is szünetelt, mert a leányok a templomban voltak, szüleikkel együtt. A falu régen nagyon összetartott, az emberek megadták egymásnak a tiszteletet. A rangbeli különbséget elismerték, társaságban tudtak viselkedni, az ősöktől örökölt szokásokat igyekeztek megőrizni. Locsolni a legények kisebb csoportokban jártak, s verset mondtak. Kevesen fogadták el az italt, mert nagy szégyennek számított, ha valaki leitta magát. Szappanos vízzel csak a cigányok öntöztek, a magyar legények kölnivízzel locsoltak. Kálban nem öntözték hideg vízzel a kútnál lányokat, mint egyes falvakban. A bokrétásoknak külön fizetség járt, de csak a gyerekeknek. Piros tojást, pénzt és zsebkendőt kaptak a lánytól. Kapulopás, pelyvázás lánykoromban nem volt, később jött be divatba, ma is előfordul, de ez már nem nevezhető szép szokásnak. Amikor valakinek bosszúságot okozol az ünnepen, az nem helyes dolog.

                                                                                  Lejegyezte: Berekméri Edmond