Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 

         Egyik kora téli estén, amikor a Nemere szele nem bújt elő barlangjából, és ez által a szobánk levegője is barátságosabb lett, hisz a láthatatlan réseken nem hatolt be a fagyos szél, mert a régi főzőkályha nem bírta kimelegíteni egyetlen szobánkat, édesapám a Kossuth-adót próbálta befogni a Philips rádiónkon. Valami érdekes híreket akart meghallgatni, de ez nem sikerült neki, mert nagyon zavarták az adót, ugyanakkor édesanyám a leánykori maradék kelim kézimunka fonalait szedte elő a szekrény mélyéről, és a sezlonról levéve a szép kelim terítőt, a nagy, színes fonalkupacot ráhelyezve, melléje ült és elkezdte színekre válogatni a fonalat.

 

         Egy évinél is több, hogy nekifogott kézimunkát varrni eladásra, mert kellett a pénz élelemre, ruhára, a házbér fizetésére, ami egyszer-egyszer késedelemmel történt meg. A keresztszemest varrta kelim vászonra éjjeli szekrény és apróbb terítők, kisebb abroszokból állt a készlet, de nem nagyon tudta eladni, nem volt kereset rá, ezért úgy döntött, hogy a leánykori kedves kézimunkájával, a kelim varrással fog próbálkozni, hátha nagyobb szerencsével fog járni.

 

         Staférungként gyönyörű szép kelim varrottas garnitúrát kapott édesanyjától, amibe ő is besegített varrással. Párnák, székterítők, falvédők, függöny garnitúra, asztalterítő, meg egy sezlonterítő. Innen maradt a nagy kupac sok szép, színes fonal, amely mellé én is odakucorodtam a diványra, és édesanyámat figyelve, segítségre készen, sikeresen kerestem, húzogattam ki a kisebb-nagyobb színes fonalakat a nagy fonal gubancból, amit majd egy papírgalacsinra tekert fel édesanyám. Lassan szép számba kezdtek gyülekezni a különböző színes gomolyák, amelyek egyre nagyobbak lettek és a színárnyalatok sokasága is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Késő estére fordult az idő, amikor abbahagytuk a fonal válogatását, de ekkor már a fél sezlont a gomolyák foglalták el.

 

         Közben édesanyám terveket kezdett szőni, amit a közénk telepedett  édesapámmal beszélt meg, aki szívesen kapcsolódott be a fonalak válogatásába.

-Tudod apjuk, én arra gondoltam, hogy megpróbálom a kelim varrását is, hátha ez több sikerrel jár. Cérnánk van, nem kerül pénzbe, vásznat majd veszünk. Ugyan sokkal több a munka a kelim varrással, viszont szebb és mutatósabb, mint a keresztszemes. Habár a kézimunka nincs megfizetve - fűzte gondolatmenetét édesanyám- , de ha sikerül eladni a kelim varrottasokat a konyhára az is fog valamit hozni, és hátha még egy kis malacra is telne az év végi ünnepekre. Meg aztán arra gondoltam, hogy ha mégse tudnám eladni őket, akkor majd marad a fiúnknak, hisz még nem lehet tudni miképpen fog nősülni, a menyemnek lesz-e kézimunka hozománya vagy sem, és ha majd mi nem leszünk, akkor legalább a munkáim, emlékeztetni fogja őket ránk.

 

         Ekkor még nem is sejtettük, hogy a kelimnek igen csak nagy sikere lesz, szépen jövedelmez, és nyugdíjas korába majd édesapám is szívesen fogja varrni. Most egyelőre a fonalak válogatásánál tartottunk, és szüleim abban állapodtak meg, hogy a legközelebbi Kovásznára menetekor a kelim rajzmintákat el fogják hozni nagyanyámtól, de addig is édesanyám fejből, emlékezetből majd párnákat fog kontürözni és varrni, amit majd bevisz a munkahelyére és lássuk, nem - e veszik ott meg a munkatársak.

 

         Ettől a naptól kezdve édesanyám kezéből a kelim varrottas soha ki nem esett, egészen 83 éves koráig. Élete utolsó percéig kézimunkázott. Nem tévedek, ha úgy fogalmazok, hogy bele varrta búját-baját, örömét, bánatát, reményét, és varrt és varrt, éjjel-nappal, ünnepnap, vasárnap, a korházba, ahol elég sokszor volt beutalva a lábával, hisz a bal lábának a térdkalácsát ki operálták 16 éves korában Budapesten, mert korcsolyázás közben térdre esett és eltörte a térdkalácsát. Egy adott alkalommal a lábát is le akarták vágni. Lábát, hogy nem amputálták egy nagyon jóindulatú, idős orvosnak köszönheti, aki elvállalta a mentő operációt, elvégezve azt a műtétet, ami az amputálást elhárította, viszont a lába merev maradt és megrövidült. Az operált bal lábára gép került, ami két vaspánt köré kör-körösen kifeszített kemény bőrből állt, aminek a két összeérő szélét fűzővel kötötte be, mint a cipőt, és a vaspánt egy speciális ortopéd cipőhöz volt erősítve. Ehhez a géphez egy rózsafából készült könnyű és szép kankós pálca is járt. Ezt az együttest, amit csak éjjelre szabadott le vennie, letennie, meghatározta az egész életét, hisz nélkülük egy tapottat se tudott tenni. A gépet, meg a cipőt, amit csak ő tudott használni, a sírba is magával vitte.

 

       Az a szomorú, hogy ez az ifjúkori baleset egész életét megpecsételte. Másnap édesanyám a röffös üzletbe megvett két méter kelim vásznat, és rövid egy hét alatt két kispárnát ki is varrt, amit majd bevitt a munkahelyére. Este édesapámnak nagy örömmel újságolta, hogy a kivarrt párnák elkeltek, és van egy falvédő, egy terítő és több párna rendelése. Ugyan a medve bőrére ne igyunk előre - jegyezte meg, de azért megkockáztatta, hogy ha ezek a kézimunkák időben elkészülnek és kifizetődnek, akkor számításunk valóra válhat, karácsonyra meglesz a kis malac! Ez igen csak nagy előrelépés volt családi életünkbe, mert még mi soha se vágtunk disznót, azaz még malacot se.

 

         Mondanom sem kell, hogy ezen álom megvalósulásához mindnyájan összefogtunk, az eddigi napi tevékenységünk teljes megváltozásához vezetett. Ettől arrafelé édesanyámat reggelenként mindig ébren az ágyba felülve találtam, hátát a megduplázott párnának tette és kézimunkázott. Édesapám készítette a reggelit, én meg az ágyakat vetettem meg, majd az asztalt raktam el. Munkából hazajövet, ahogyan az ebédet megettük, édesanyám rögtön a diványra ült és neki fogott varrni. Az asztal terítése és elrakása az én feladatom lett. Édesapám mosogatott, én törülgettem az edényeket, és amikor kellett menni vásárolni, ha nem mentem édesapámmal, akkor ott voltam édesanyám mellett és a fonalakat válogattam színekre, színárnyalatokra, amelyeket majd a megfelelő gomolyára tekertem fel. Az idő, hogy kellemesebben teljen, édesanyám sokszor énekelni kezdett. Nagyon jó hangja volt, és sok nótát tudott. Sajnos én a hangját nem örököltem csak a hallásom volt muzikális.

 

    Már hidegek kezdtek járni, nem nagyon lehetett kint játszani, meg aztán hamarabb is kezdett sötétedni, de mivel, hogy én mindig bent maradtam segédkezni, a barátok el - elmaradoztak. Így amikor az első hó lehullott nem volt, akivel hógolyózzak, a hóembergyúrás is elmaradt, de a hó seprése, ha nagyobb hó hullott, a lapátolás is az én feladatom lett, hogy legyek egy kicsit a friss levegőn, mondogatták szüleim, és sokatmondóan összemosolyogtak.

 

         Nagyon beleéltem magam a disznóvágásba, és abba, hogy lesz majd kolbászunk is, amit nagyon szerettem, főleg ha száraz volt, csak éppen ritkán jutottunk hozzá, és azt is úgy kellett ennem, hogy nagy falat kenyeret, csipetnyi kolbászt harapva, majd egy korty teával nyomtatni, amit majd felnőtt koromba is hasonlóképpen ettem.

 

         A közös munkának szaporája volt, mert gyors egymás után készültek a párnák, kisebb terítők. A falvédő, ami egy nagyobb darab volt, maradt utoljára kivarrni, mert színes kontürözéssel volt rendelve, ami nagyobb figyelmet követelt, akár csak a színezés. Na de végre ez a kézimunkadarab is elkészült.

 

           Esténként, mikor együtt volt a család, akkor mi másról beszélhettünk, mint a jövendőbeli disznónkról, ami közben megnőtt malac mivoltából, a dús fantáziánktól táplálva. Közbe szüleim közt fel-felemlegetődtek a régi szép idők, amely a második világháború előtti évek emlékei voltak. Édesapámék Esztelneken télen nem csak egy disznót vágtak, hanem még nyáron is süldő szúródott le, hogy legyen, amit enni adjanak a napszámosoknak. Mindezt a háború elvitte, a vegyeskereskedésű boltunkat, a bodegával együtt, amit születésem előtt a szövetkezetnek önkéntesen leadtak, így megmenekülve a deportálástól. Ezt a lépést az utolsó pillanatba tették meg, az özvegy Berta apai nagyanyám halála után, emlékezve, hogy mit mesélt az orosz tábornok felesége, aki román baszarábiai származású volt, és hozzánk voltak beszállásolva a háború alatt, amíg az orosz front Esztelneken felejtette magát. Ha az oroszok, győznek, akkor úgy lesz, mint náluk, mesélte a tábornok felesége, emlékezett édesanyám, a földeket elveszik, kolhozt hoznak létre a gyárakat, üzemeket kisajátítják, akár csak a boltokat, minden az államé, a népé lesz. Ez a felvázolt orosz helyzet volt itt is kialakulóban és ezért kényszerből léptek, és jól döntöttek, mert csak Kézdivásárhelyre kellett költözniük, elkerülve a deportálást. Edesapámat beállították a pártba, mint olyan személyt, aki jó példával járt elől, lemondva a vagyonról, a kiszsákmányolásról, és javait „szabad akaratából” felajánlotta a szegény népnek.

 

Árpád nagybátyám maradt az ősbe, a mészárszékével, amit nemsokára rá, hogy szüleim Kézdivásárhelyre költöztek, felszámolt. Én már városi ficsurként láttam meg a napvilágot, az új rendszer szülötteként. Az első bérlakásunk, a főtéri emeletes párt székház fás színje melletti 3m x 3m földszinti kis szoba volt. Bölcsőképpen a boltunkból visszamaradt sós láda szolgált, amiből egy óvatlan pillanatban, egyszer szerencsésen sikerült ki esnem.

 

Egy pár év múlva innen a kis szobából költöztünk át a másik bérlakásunkba, ami szintén egy szoba volt, de legalább négyszer akkora, ahol most élünk, és az év végi disznóölést terveztük. Persze én csupa fül voltam, pedig csak egy ütő toplónyi emberpalántaként tébláboltam szüleim körül, és sok mindent nem értettem, azt se, hogy ha valamikor annyi mindenünk volt, akkor most miért nincs semmink. Kérdezni is kérdeztem, de csak legyintés volt a válasz, megtoldva, hogy majd mikor nagy leszel, akkor majd mindent meg tudsz.

 

Közben, ahogy teltek a napok és rohamosan közeledett karácsony, a falvédő is lassan kivarródott, és oly szépre sikeredett, hogy egy adott pillanatban édesanyám el sem akarta adni, de a pénz kellett a malackára, így könnyes szemmel vált meg első remekművétől, ami eladásra készült, meg is kapva érte a kialkudott árat, az akkori főnökétől, mert a megrendelője a szép falvédőnek ő volt.

 

Édesapám közben az ismerősöktől disznó után érdeklődött, és kapott is falun. Végül úgy egyeztek meg, hogy nem egy malacot, hanem egy fél nagyobb disznót vesznek, mert így jobban járnak, és a pénz is meg van rá. Ez a nagyobb fél disznó 60-70 kilónyi lehetett, de falun vágták le és készen nekünk behozták, csak fizetni kellett. Így elmaradtam a disznóölés, perzselés élményeitől, amit már képzeletem szépen ki is színezett.

 

   Ez a nagy esemény karácsony előtti hét végén történt meg, amikor a család egyben volt. Én kitörő örömmel táncoltam körül az asztalt, amin ott volt a sok finom ennivaló, csak még el kellett készíteni. Emlékszem legelőre én kóstoltam meg a disznót, azaz a füléből vágott le édesanyám egy darabot és nyomta a kezembe: „Egyél fiam, hisz ez a része a legfinomabb a disznónak, nektek gyerekeknek” és a szeme is kacagott ahogy nézte, hogy én csak forgattam a disznófület a kezembe, kétkedve a halottakban, hisz én a kolbászra vágytam, nem erre a kemény bőrdarabra. A kíváncsiság csak rávett, és leharaptam egy darabot a fülből, majd rágni kezdtem. Ezt az ízt még soha életemben nem éreztem, de nagyon is kedvemre való volt, majd mind meg is ettem a már imádott disznó fület. Mondhatom, egész nap volt, amivel foglalkoznunk. Édesanyám szégyenét félre tette és átment Molnár nénihez, akitől a szobát béreltük, és tekenőt, hurkatöltőt kért kölcsön. Estére volt kolbász, véres, fehér hurka, pástétom, tepertyű, disznófősajt és a szalonna is előkészítve a pácba. Mindenki kivette a részét a disznó feldolgozásából. Engem legjobban a kolbász érdekelt, mert mindjárt enni is akartam belőle. Hát nem lett semmi a kóstolásból, mert megvolt nekem magyarázva, hogy mindent be kell osztani, mert hosszú a tél, azaz sok máccor van még. Maradtam a hurka evészettel, mert a kolbászt másnap délután elvittük édesapámmal az egyik ismerőséhez, akinek a ház padlására volt ki engedve a füst, és ott füstölődött meg a kolbászunk, az oldalas, a csontok és a disznó lába.

 

Egy pár nap elteltével, délután szólt édesapám, hogy vegyem a szánkót, mert hozzuk el a füstről a finomságokat. Első szóra öltöztem, és már mehettünk is. Én a szánkóra ültem, édesapám meg húzott engem, akár csak amikor vittük füstre a disznóságot. Szűrkülödött amire a fazsindelyes kis házhoz értünk. A kosarunkba most már a színét váltott kolbász szálak és húsok kerültek, amelyeknek finom füst illatuk nagyon orr csiklandoztató volt.  Előre készítettem a hasam, hogy este milyen jót fogok vacsorázni. Hát nem lett semmi belőle, mert a kolbász egy részét édesanyám félretette lesütni zsírba, a másik részt, ami kisebb volt, azt meghagyta száradni. Be kellett érjem zsíros, pirítós kenyérrel és teával, meg a finom füstös kolbász illatával. A kolbászok, egy seprűnyélre kerültek, a konyhaszekrény mögé, egy abrosszal álcázva, de a füstös illatuk továbbra is csiklandozta a fantáziám. Nem sokáig, mert egy pár nap múlva hűlt helyüket találtam, mind eltűntek. Nagy volt az elkeseredésem, alig tudtam megvárni, amíg szüleim hazajönnek a munkából. Kérdésemre, hogy hol a kolbász, hamar jött a felelet: szárnyuk nőtt és elrepültek, mert az ősszel rossz fát tettél a tűzre, amikor a császárkörtéket ki osztottad a pajtásaidnak, csak úgy semmi kérés nélkül. Erre nem volt mit mondjak, az ágyamba borultam és egész vacsora idejéig sírtam, szipogtam vigasztalhatatlanul. Napokig tűrtem az orrom, buftiskodtam, semmit se akartam otthon segíteni. Így telt el egy hét, amikor édesanyámmal vásárolni mentünk az egyik délután. Bene bácsi fűszerüzletébe tértünk be, amelyik a Vigadó melletti épületben volt, és ahol ugyan nagy megvilágítás nem lévén, de annál több áru a telerakott polcokon, pudli mögötti részen.

 

Jó is egy ilyen boltosnak, mert nem szűkölködik semmiben, mindene megvan neki, futott át az agyamon, a nagy bőséget, a sok mindent szemlélve. Széles mosollyal fordult édesanyám felé Bene bácsi, a boltos, meghajolva köszönt és lépett édesanyám felé a pult belső oldalán, beljebb taszítva a háta mögötti nagy fiókot, amelyik tele volt kristálycukorral, amire jól rá láttam, mert csak a két pult közti átkötött lánc választott el, amely a pult mögé való bejárást biztosította.

 

Mivel szolgálhatok? - jött az udvarias kérdés. Hát kérnék szépen… és édesanyám fel sorolt egy pár dolgot, amire nem emlékszem, de arra igen, hogy hirtelen megpillantottam a karón lógó kolbászokat, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a milyeinkre. Kitörő örömmel kiáltottam: Édesanyám, édesanyám, megkerült a kolbászunk, „ni hól, né ott van fönt”, és ugrálva boldogan mutogattam a sor lógó kolbász felé. A többi vásárló, akár csak a boltos Bene bácsi, nem tudta mire vélni a dolgot, és csudálkozva néztek ránk. Én meg folytattam: lám-lám, itt a kolbászunk, aminek szárnya nőtt és tőlünk elrepültek, ide jöttek, de mi megkaptuk és most haza visszük, és húztam, rángattam édesanyám, hogy szedje már le nekünk a megtalált kolbászokat. Édesanyám nem tudta mit is tegyen e kényes helyzetben, a boltosnak váltott leghamarább az esze, mert gyorsan egy szál kolbászt levett a rúdról és a mérlegre helyezte, hogy a kényes szituációba jutott édesanyám megmentse. Ez a gesztus még nagyobb zavarba ejtette, hisz nem volt ő felkészülve arra, hogy kolbászt vegyen. Nem volt neki annyi pénze. Én meg a ki állhatatlan, nagyszájú gyerek, hős, hogy meg van a kolbászunk, nem engedtem a vélt igazamból, és kértem, követeltem a kolbász hazavitelét, hisz megkerült az eltűnt kolbászunk. Végül is a dolog úgy oldódott meg, hogy édesanyám kért egy kisebb darab kolbászt, amit megméretett és kifízette, de a többi vásárt, azt vissza kellett mondja, mert a kolbász ára elvitte a konyhapénzt. Én ugyan boldogan nyugtáztam a megkerült kolbász visszaszerzését, ami ahogy a neccünkbe bele került azt hazáig én vittem, csak, hogy megint el ne tűnjék, de sehogy se értettem meg, hogy a többit, a sokat miért kellett a boltba hagyjuk.

 

Édesapámnak ebéd közben mesélte el édesanyám a Bene bolti történteket, aminek az lett a vége, hogy sokatmondóan összenéztek, és végül is ekkor derült fény a repülő kolbász történetére. A kolbász rudak ugyan nem messze repültek el tőlünk, csak a szomszéd padlásra, hogy megszáradjanak, hisz a száraz kolbász volt minden vágyam. Ugyanis, mert naponta többször is kértem a kolbászt, és ez szívszorító fájdalmat okozott édesanyámnak, hogy nem adhat az óhajtott kolbászból, és ők arra gondoltak, hogy ha majd nem látom, érzem a füstös illatot majd bele felejtek, na meg a padláson jobban szárad a kolbász.

 

 Miután lekerült a kolbász a padlásról, mindig, amikor ettük, vagy én kértem a kolbászból, csak is a repülő kolbászból akartam enni, és nagyon féltem a bejelentéstől: nincs, elfogyott, ami volt az meg elrepült…

 

 

2013. április 6-án,

Kézdivásárhely                                                           Beke Ernő

Megtekintések: 285

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Szabó Béláné Június 14, 2013, 11:56am

Ilyen emlékem nekem is van  ez nagyon szép köszönöm,

Hozzászólt Baksai József Coci Június 14, 2013, 11:50am

Istenien van leirva, minden tiszteletem!

Hozzászólt Menyhárt Piroska Június 14, 2013, 10:00am

Tényleg érezni illatát ,amint olvastam :)

Hozzászólt Kósa Márta Április 16, 2013, 6:59am

Múltba repítő, hangulatos írását köszönöm!

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek