Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Reggel van, és egykedvűen bámulok kifelé a vonat ablakán. Már igen sok ideje zötyögöm Nagyváradról, kissé türelmetlen is vagyok, tudván, hogy nemsoká célhoz érek. Majd fölrobbanok, mikor a szerelvény csikorogva lassít, a következő pillanatban pedig megáll. Gépiesen fölállok székemről, és kimért léptekkel haladok egészen a vasúti kocsi ajtajáig, annak ablakán kitekintve olvasom az állomás nevének feliratát: Rákos. Már nagyon közel vagyunk – gondolom, de vajon miért állunk itt ennyi ideig? Hiszen az időm oly kevés. A párhuzamos vágányokon elhalad egy-egy személyvonat, majd a hangosbemondó érthetetlen hadarását vagyok kénytelen végighallgatni, ám a vonatom még mindig egyhelyben vesztegel. Mindegy, legalább most van idő rendberakni a fejemen üldögélő szénaboglyát – fut át az agyamon, és ugyanazzal a lendülettel már megyek is a mosdó felé.

A tükörbe nézve konstatálom, hogy micsoda olimpia van a szemem alatt, pedig aludtam eleget indulás előtt. Hiába, az utazás hetedik órájában már semmit sem érzek igazán fontosnak, egy jó erős kávén kívül. Pedig azt is ittam, még otthon. Ám amikor a vonatra várakozva, a vasútállomáson akartam inni egy újabbat, arra már nem volt lehetőség – persze, hogy megint a kávéautomata fogott ki rajtam. De már ezen is mosolygom egykedvűen, előszedve a fésűt, majd a megszokott mozdulattal félrecsapva a szerteágazó, rakoncátlan hajszálakat. Már nincs messze a Keleti.

Mire visszaülök a helyemre, a vonat továbbindul, és innen már viszonylag rövid idő alatt be is futok a célállomásra. Kissé messze van még az épület eleje, ezért a vonatról leugorván meggyorsítom a lépteim. Hiszen minden bizonnyal várnak már rám – nem szeretnék túl sokat késni. Most értem csak meg, milyen sokat jelent az a pár órányi idő akkor, ha azzal töltheted, akit szeretsz. Mert pár óránál több időm ezúttal nincs, így hát azon a néhány lépésen is sokminden múlhat – mondom magamnak, és még ennél is gyorsabb tempóra váltok.

És valóban, a megbeszélt helyen (a hatalmas kijelzők árnyékában, ahol percről percre megannyi vonat érkezése és indulása felől érdeklődik a lelkes, vagy éppen lelketlen utazóközönség), ott áll Ő. Én már messziről látom, ő viszont nekem háttal állván még nem tudhatja, hogy jövök – csak gondolhatja, hogy a vonatom befutott már. Az már biztos, hogy valamit olvasgat. Kellő távolságban megállok még egy pillanatra, és elmosolyodom – ilyen messziről látva is épp eléggé aranyosnak tűnik ahhoz, hogy a következő pillanatban már a torkomban dobogjon a szívem. Egek, mekkora gyerek vagyok még mindig. De így van ez jól.
Majd észrevesz. A jól ismert arc, ugyanaz a nélkülözhetetlen szempár, és a mosoly, amiért az ember bármit megadna, csak láthassa, újra és újra. Most is örül nekem, pedig elég hosszú ideje nem láttuk egymást. Magamhoz ölelem – az illata most is ugyanolyan, mint eddig mindig. Jó helyen, biztonságban vagyok. Most nem bánthat senki.

Az emelkedett hangulatú pillanatokat követő első gondolatom a kávé és a cigaretta felé terelődik. Hála Istennek, a MÁV nagyon vigyáz utasainak egészségére, így Érmihályfalva állomás után már nem füstölhettem kedvemre. Hiába, igazodni kell a szabályokhoz. A pályaudvar környékén szerencsére hamar találni kávét, így meg is célozzuk az első ilyen helyet. Kávéval a kézben leülünk egy közelben lévő padra, itt már gondtalanul pöföghetem. Sok a mondanivaló, és oly kevés az idő. A kínos csöndtől pedig mindig félek – de nem akkor, ha Ő a közelemben van. Lehetetlen dolgokon viccelődünk, és nevetünk nagyokat. Kifejezetten jótékony szokások ezek. Közben eszembe jut, hogy a táskám mélyén még rejtőzik némi meglepetés, amelyet Neki szántam – hát odaadom, nehogy megfeledkezzem róla, amilyen szórakozott vagyok… Az ő meglepetésénél pedig már csak az enyém nagyobb, mikor ő maga is átad nekem egy hasonló, igen szép csomagolású csokoládét. Hosszú idő óta ismét boldog vagyok. Vagy mi.

Később aztán megtudom, milyen is az a dohánykávé. Nem fogom leírni, hiszen nem is lehet – ízlelje meg mindenki maga, állítom, hogy nem csalódik benne. Magam is meglepődöm, hiszen ezen a napon a szokásosnál többet jár a szám, és a szokásosnál több marhaság hagyja el az agyam. Mindeközben érzem, hogy nemsokára igen komoly pillanatok következnek.

És valóban, a megérzésem ezúttal sem téves. Elmondja, hogy az elmúlt időszakban jónéhány dologgal lőttem túl a célon, és sikerült megbántanom. Visszagondolva, teljesen igaza van – ezekben a pillanatokban csak azt szeretném ha lenne itt egy hely a közelben, ahová eláshatnám magam, jó mélyre. Önmagadnak megbocsátani sokkal nehezebb akkor, ha tényleges módon tudatában vagy annak, amit rosszul mondtál, vagy tettél… Ám a beszélgetés ezen része sem kellemetlen, csak tárgyilagos – amivel nincs is semmi gond. Elég sokan akadnak köztünk olyanok is, akik nem így kezelik a problémáikat, ebből következnek aztán a félresikerült kapcsolatok, a folyamatos piszkálódás, és minden egyéb, ami árthat két ember viszonyának. Szerencsésnek érzem magam Vele. Hiszen eddig is feltétel nélkül mellettem állt. És az sem árt, ha rámszól néha – sőt, igen szükséges. Konfliktuskezelésből mindenesetre jeles, és ezzel is csak közelebb érzem magamhoz. A kölcsönös bizalom kialakulásának egyik alapja az, ha sárdobálás helyett nyugodt hangulatban tudunk beszélni mindarról, ami kellemetlen, ami fáj, és amin változtatni kell.

Nyugodtnak érzem magam. Ám kár, hogy hamar eltelt az idő, és már indulnom is kell vissza. Abban a tudatban szállok föl a hazafelé tartó vonatra, hogy nemsokára ismét látjuk egymást. Megint tanultam valamit a nagybetűs Élettől.

Megtekintések: 335

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin Június 13, 2014, 8:19pm

...a 21. század rákfenéje, távszerelem! Rabold el, vidd haza vagy felejtsd nála magad! Olyan rövid az élet, fiatalok!

Hozzászólt Biro Anna Június 10, 2014, 7:21am

Csak gratulalni tudok!

Hozzászólt Hanczig Zoltán Június 8, 2014, 8:16am

Szerintem nincs itt semmi butaság, sőt inkább bölcsesség. Gratulálok!

Hozzászólt Kilin József Attila Június 6, 2014, 5:20pm

Ismerős gondolatok, érzések, helyszín ... :)

Hozzászólt MENYEI ILDIKÓ Június 6, 2014, 12:22pm

Igazán szépen leírtad érzelmeidet, összegezve a végén a tanulságokat. Tetszett.

Hozzászólt Kenesei Aurélia Május 5, 2014, 2:41pm

leírtad ami szinte mindennap megtörténik velem...velünk...félresikerülnek a kapcsolataink...azaz félresikerülhetnek ha nem beszéljük meg azt amin változtatni tudunk. S akkor mi következik: " Megint tanultam valamit a nagybetűs élettől"....vagy mégsem??? ....kellemes kis írás!

Hozzászólt Páll Albert Május 4, 2014, 8:52pm

Nagyon szépen megfogalmaztad ezt az emberi létszükségletet: szeretet, szerelem, összetartozás, megértés ...

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek