Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Sigmond Júlia levele

 

Veano, 2014. 11. 30., vasárnap

Drágáim!

 Az ember csak egy kicsit nem figyel oda, és, na nézz te oda te, már megint eltelt egy esztendő! Persze örömökkel és bánatokkal tele.

István testvérem halála (Sigmond István író, Torda, 1936. július 31. – Kolozsvár, 2014. január 18., sz. m.) lélek-rengést okozott, mely még most, tíz hónap elteltével is, szűnni nem akaró fájdalom, nehezen elviselhető hiány.

Ez a szenvedés nehezítette meg az örvendeni-tudást, pedig voltak örömök is ebben a vége felé közeledő évben.

Mindig mondogatom másoknak is, nemcsak magamnak, hogy az olvasásnál nem igen van nagyobb öröm.

Aztán most, nem az év, de életem végén, megadatott nekem az ìrás öröme is.

Az olvasás és az írás között „csak” annyi a különbség, hogy ez utóbbi tulajdonképpen munka. No nem olyan véres-verejtékes, mint egy nehéz fizikai munka, mégis sokszor annál is nehezebb vagy keservesebb, amikor nem „diktálja” valaki belülről, hanem keresni

kell a megfelelő szót vagy kifejezést. Ott van benn a mondanivaló, tisztán érzékelhetően, de nem akar formát ölteni.

Egyszóval, olvasni sokkal könnyebb, mint írni.

Modern iskolákban, mint hallom, nem is gyötrik a szánnivaló gyermekeket azzal, hogy egyidőben tanuljanak meg írni és olvasni!

Csodálatos könyveket olvastam mostanság. Mindet eszperantóul!

Lidia Zamenhof életéről, aki apja halála után nemcsak Európában, de Amerikában is lelkesen tanította az édesapja által alkotott

nyelvet, de ugyanakkor fordított is, például Sienkiewicztől – a számomra eddig ismeretlen novellákat éppen most fejeztem be.

A könyvben fantasztikus a leírása annak a nem mindennapi eseménynek, hogyan lett a megrögzött ateista Lidiából hithű bahaista.

Szívszorító volt olvasni, hogy mindkét testvérével, ő is a holokauszt áldozata lett.

Nagy élvezettel olvastam Stefan Zweig novelláit, különösképpen azért, mert csak egyiket ismertem, valamikor réges-régen, magyarul olvastam. Megrendítő volt számomra a tény, hogy feleségével együtt önkezével vetett véget életének.

Ami az írást illeti, elküldtük Newyorkba, a Mondial kiadóhoz újabb közös kötetünket. Ezeket az írásokat az elmúlt öt év folyamàn

írtuk Filippoval. (Sz. m.: a férjével.) Novellák, esszék, könyvismertetések, politikai és vallásos tárgyú írások, de van köztük recept meg rejtvény is.

Reményünk szerint a könyv 2015-ben megjelenik.

Másik tervem is megvalósulni készül.

Elmondhatatlanul hálás vagyok annak a 19 magyar eszperantistának (a 20. magam vagyok), akik vállalták egy-két novella lefordítását az

István tavaly megjelent 19. kötetéből (Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben!).

Legnagyobb hálát Horváth József győri eszperantista barátom  iránt érzek, aki több novellát is lefordított, és mindennek a tetejébe vállalta az egész anyag kijavítását. Ez az olvasószerkesztői munka megfizethetetlen. Életem végéig hálás maradok érte.

Ahogy Ács Margit  barátnőnknek is (József Attila-díjas magyar író, esszé- és tanulmányíró, műkritikus, sz. m.), aki kérésemre a könyv hátsó borítójára kerülő szöveget megírta! Itt olvasható:

 

„Egy rangos erdélyi család leszármazottjaként született Sigmond István (1936 – 2014), s egész életével beágyazódott Erdély szellemi

életébe. Jogászként végzett a kolozsvári egyetemen, de hamarosan a színház és az irodalom világában találta meg a helyét – a

Kolozsvári Állami Operaház művészeti igazgatója is volt. Színdarabjai népszerűséget hoztak számára, az erdélyi magyar irodalomban pedig egy igen jelentős és tehetséges nemzedék, az úgynevezett második Forrás-nemzedék prózaíró tagjaként vált

ismertté. Ám írói látásmódját tekintve külön utakon indult el, mert egyre merészebben a világ és az emberi természet groteszk

vonásai foglalkoztatták, s vonzotta az abszurd. Regényei és elbeszélései 1990 után jutottak el a magyarországi olvasókhoz, íróként

is és a Helikon című kolozsvári folyóirat szerkesztőjeként is haláláig nagy hatású résztvevője volt a határokon átívelő magyar

irodalmi életnek, amit számos díj és a Magyar Művészeti Akadémiában való tagsága is tanúsít.

Egész életműve provokatív, zavarba ejtő nyíltsággal szembesít az emberi lény végletes gyengesége, törékenysége és egyszersmind

bestiális gonoszsága kettős tragédiájával. Szertelen víziói bátorságot követeltek olvasójától is. S a mértéktelen szenvedésmennyiség láttán, a szenvedés médiumaként megtagadta az Isteni teremtés elfogadását. Nagy küzdelem volt ez, az emberben lévő Jóért való gyötrelmes zarándokút – van-e ennél méltóbb írói program?

Gyakori, hogy az abszurd művek torzításaiban az élet rejtett törvényeit ismerhetjük fel. Azt viszont kevéssé tartjuk számon, hogy az abszurd az álom ősi lélekgyógyító funkcióját is átveheti. A projekció révén ugyanis lehetőséget kapunk félelmeink feloldására. Ez történik álmainkban, ez meséinkben, ez komédiázásunkban, s ez Sigmond István lenyűgöző fantáziával megalkotott kisprózáiban.

Utolsó éveiben, ’zarándokútja’ vége felé a megtapasztalt szenvedés a korábbinál is szenvedélyesebb kutatásra indította a világmindenségben megmutatkozó Isteni szándék kifürkészésére. ’Ateista vagyok, de hiszem azt, hogy hinni kell Istenben’ – mondta ki egy nyilatkozatában. S van még egy mondata, amely neki enyhülést hozhatott, olvasójának feloldozást ad: ’Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon.’

E kötetet olvasva mindannyian Sigmond Istvánhoz társulhatunk megrendítő zarándokútján”.

 

Azért reménykedem e könyv kiadásában, mert előrendelésben 80 példányt kértem, ugyanis a fordítók honoráriuma – előzetes megegyezés szerint – három példány a könyvből. Nagyon-nagyon örvendek, hogy sikerült összegyűjteni a 32 novella + az Istvánnal készült interjú eszperantó fordítását, mivel még sohasem jelent meg kötete külföldön! És eszperantóból akármilyen nyelvre könnyebb lefordítani, mint magyarról!

 

                                          ***

Aztán irka-firkálok én is, például ilyeneket:

 

SZEMREHÁNYÁS

 

“Tud az szeretni, aki nem tud gyűlölni?”

(Gróf Széchenyi Istvàn)

 

Gyűlölöm a szemrehányást.

Akkor is, ha jogos, de ha igazságtalan, számomra egyszerűen elviselhetetlen.

Egy alkalommal, amikor valaki abszolút igazságtalanul tett nekem szemrehányást valamiért, alig tudtam csöndben maradni és nem rögtön védekezni, mert nagyon megsértett.

Akkor kezdtem azon gondolkozni, hogy vajon én nem szoktam szemrehányást tenni másoknak. Emlékezetembe igyekeztem hozni

azokat, akiknek én tettem szemrehányást valamikor. Mindig azzal a meggyőződéssel, persze, hogy jogosak azok a szavak, de sohasem gondoltam arra, vajon nem bántottam-e meg az illetőt.

Az emberek, általában, nehezen tudnak tárgyilagosak lenni önmagukkal, saját érzéseikkel, gondolataikkal, véleményükkel szemben.

Addig, amíg nem ismerik meg a szeretettel teljes empátiát, ami segít neki hallgatni és nem meggondolatlanul, hirtelen válaszolni és feltétlenül visszasérteni!

Az az eset abban segített meg engem, hogy megértsem: A SZEMREHÁNYÁS SEMMIRE SEM JÓ! A dolgokat, a megtörtént eseményeket nem lehet megváltoztatni.

Mert mi történik? Szemrehányást kapunk, azaz megbántanak minket, vagyis megsebzett lelkünk fáj. De ha mi is szemrehányást teszünk, vagyis megbántjuk azt, aki minket megbántott, akkor egy helyett két lélek szenved!

Egyszerű logikai számítás eredményeként elkezdtem az önnevelést. Szerencsémre jó eredménnyel.

Őszintén bevallva, csak most, megöregedve jutottam oda, hogy soha senkinek sem teszek szemrehányást. Boldogító érzés.

Valamiféle emberfeletti érzéshez hasonlít!

A szeretet győz és az emberi lélek megtelik hálával ezért a lelkierőért.

Sigmond Júlia

 

                                                  ****

Sigmond Júlia (Torda, 1929. július 11. ) kolozsvári magyar bábszínész, eszperantista. Sigmond István testvére. 1949-ben a kolozsvári Állami Leánygimnáziumban, a volt Református Leánygimnáziumban (jelenleg Apáczai Csere János Elméleti Líceum) érettségizett. 1950-től tisztviselő és munkás. 1959 – 1984 között a kolozsvári bábszínházban bábszínész és pantomimes. 1956-tól eszperantista. A nemzetközi eszperantó kongresszusok irodalmi versenyén többször díjazták. Eszperantó lapok munkatársa: a Bazaro című lap főszerkesztője, a Monato című lap rendszeres közreműködője. Több könyve és novellája jelent meg eszperantó nyelven. Segédkezik az Unitárius Nők Lapjának szerkesztésében.

A Mi ne estas Mona Lisa című írása 2000-ben első díjat nyert próza kategóriában, Tel-Avivban, a 85. Eszperantó Világkongresszus alkalmából megrendezett Szépművészeti Versenyen (Belartaj Konkursoj de UEA).

Könyvei: Mi ne estas Mona Lisa (Én nem vagyok Mona Lisa), 2001, Kiam mi estis la plej feliĉa en la vivo (Mikor voltam életemben a legboldogabb), 2008. Jelenleg Olaszországban él.

 

                                                 ***

 

Egyik korábbi leveléből: „Keserves dolog távol lenni a hazától, amikor otthon szeretnék lenni én is. Sétálva Bili kutyával, az országúton, ahol csak a Jóisten hallja, hangosan énekelek.

Például ezt:

Erdélyországban van az én hazám,

Ott temették el az édesanyám...

Eszembe jut a régi mondás is:

Szívet cseréljen, aki hazát cserél.

Szívemmel mindig otthon is vagyok.

S amikor otthon kellene lennem, akkor bizony fáj, mert ez az 1200 kilométeres távolság fájdalommal jár.

Amikor úgy döntöttem, hogy férjhez megyek, nem titkoltam el, hogy nem tudnék állandóan itt élni Olaszországban. Haza kell mennem a jeles napokon, vagyis karácsonykor és húsvétkor mindenképpen, de valamikor nyáron/ősszel is.

Nagyon boldogan élek itt férjemmel, s csak megköszönni tudom a Fennvalónak, hogy életem alkonyán páromra leltem. Ennek ellenére, sokszor nehéz az élet, mert nagyon hiányzik a magyar szó!”

 

***

December eleji levelének záradékában ezt olvasom: „Filippoval öt évi házasság után, csendesen, lassan de biztosan öregedve élünk.

Egyszerűen étkezünk, mint a vegetáriánusok általában.

Naponta sétálunk Bili kutyával, persze csak ha nem zuhog, vagy nem havazik.

Mindennap játszunk, leggyakrabban sakkozunk, táblázunk, römizünk vagy kártyázunk.

Zenét hallgatunk (majdnem állandóan), és rengeteget beszélgetünk.

Néha vitatkozunk is, de gyorsan abbahagyjuk, mert mindketten „megátalkodottak” vagyunk, inkább megegyezünk abban, hogy valamivel kapcsolatban más a véleményünk, és így szeretjük egymást.

Gyakran mondogatjuk is egymásnak: mi amas cin!

És ha véletlenül valamivel megbántjuk a másikat,tudunk bocsánatot is kérni, nem visszük át a haragot a következő napra!

Mindketten abban reménykedünk, hogy bár öregek vagyunk, még egy kicsit boldogítjuk egymást itt a földön.

Fantasztikus, hogy ilyen idős korban még tudjuk használni a számítógépet és a „fél világgal” kapcsolatot tudunk tartani.

Csak áldani tudom azt, aki a SKYPE-ot kitalálta, s lehetőséget adott arra hogy példàul Izraelben élő hágommal naponta tudunk beszélgetni, egymást látva, nemcsak hallva!

 

Az Advent idején, karácsonyra készülő lélekkel gondolok mindenkire.

Azért imádkozom, hogy békesség legyen a földön, hogy az emberek tanuljanak meg szeretni ès boldogságos életet élni.

Úgy legyen!

Isten áldjon Mindnyájatokat!

Júlia”

(A szerző engedélyével közreadja: Bölöni Domokos)

Megtekintések: 187

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Nagy Magdolna December 7, 2014, 12:15pm

Köszönjük! :)

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek