Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Minél inkább belemélyedek a gyökerek kutakodásába, mindinkább eszembe villan, hogy az eredeti kiinduló gondolatom a Marianum volt, a régi Bolyai Egyetem! És lám mennyire elviszi az oknyomozás a történetet, a visszaemlékezést és úgy tűnik mintha felejtve volna az első gondolat, az előző szándék.
Pedig nem így van! Számomra annyira kedves és megszépítő a visszaemlékezés az ott töltött időkre, évekre, eseményekre, az ottani emberekre. Az akkori hangulat, az ott ért hatások, élmények most is megvannak bennem. Csak hát minduntalan felmerül, hogy miért épp így ahogy,…miért én,.. mit kaptam,mit örököltem a génjeimben?…Ez a gondolatszál elvezet az ősökhöz ,az ő sorsukhoz,az ő küzdelmükhöz,tapasztalásaikhoz. Hiszen már tudományosan bizonyított, letagadhatatlan, hogy génjeinkben születésünkkor már benne van, benne lehet az elődök „élete”. Öröklünk jó és rossz tulajdonságokat, determinálva vannak lehetőségek, hogy kik és mik leszünk, szelídek vagy gonoszak, jók vagy rosszak, kedvesek vagy gorombák. Leegyszerűsítve így is felfoghatjuk. Persze ezt lehet vitatni, de tény, hogy adva van mindenre a lehetőség és a hatások, a környezetünk, a véletlenek és a tanulási tapasztalataink ezeket kihozzák belőlünk.
Jó, ha tisztában vagyunk ezzel. Ezért az oknyomozás,a visszakanyarodás az ősök,a gyökerek felé.

 

X

 

Kolozsvárott, a Marianumban kint ültem a kertben egy padon, egyedül. Még csak legénykorban voltam. Ott, akkor elkapott egy olyan érzés, hogy milyen jó most itt ülni. A fák között, ragyogó napsütésben. Kellemes langymelegben. Körülöttem csiviteltek a verebek, néha felszállt egy-egy búgóhangú gerlice, károgva elhúzott egy-egy csóka…Szinte idilli kép és hangulat. És csak ismételgettem magamban, milyen jó itt, …milyen kellemes itt lenni! Biztos jó lesz egyszer majd visszaemlékezni erre, egy ilyen pillanatra. Jó lesz észbe vésni! És arra gondolni, hogy jó volna megállítani az időt, kimerevíteni, álló képpé tenni ezt a látványt. Körülöttem a színek kavalkádjában a kék és zöld színhalmaz dominált. Kékségben ragyogott az ég, sehol egy felhő, a pázsit, a fák lombkoronái a nyugalom zöld színében öleltek körül.

Igen, a nyugalom volt a legfontosabb érzés! De hát idilli kép ide vagy oda, akár eshetne is az eső, hullhatna az égi áldás, akkor is ugyanazokat érezném, azt, hogy jó itt lenni! És mintha nem csak tízen-éve volnék itt, de már száz, vagy ezer éve, mindentől és mindenkitől nem zavartatva.

Ültem ottan és bevillant egy másik gondolatom. Ha csak egy pillanatra is a múltra gondolok visszafelé, akkor évekkel, évtizedekkel ezelőtt e csodás pavilonos parkban valaha apácák szorgoskodtak. Ők ültették, telepítették a rózsabokrokat, az orgonafákat, az aranyesőt,a különbnél is különb tűlevelű fenyőket,a tiszafát, hárs- és akácfákat,amelyek tavasszal és nyaranta varázslatos illatot árasztottak, a selymes fehéres, alig zöld olajfákat,diófát és körtefát,amire jó volt gyerekként felkapaszkodni…

…És most íme,csend van,nyugalom.

Arrább, a padtól tisztes távolságra egy komornak tűnő többemeletes épület, az „Ocskó Teréz Leányotthon”, kollégium ablakai villogtak néha, ahogy megbillentette a szél, vagy a húzat. Akkor ott nem a felbukkanó lányfejeket figyeltem. Csak a kerti összhatást, a csend nyugalmát igyekeztem magamban elraktározni. A belső harmóniát.

Az akkori szoba-konyhás kis lakásunk alig pár lépésnyire a leányotthon hátsó részében volt. Kertre nyíló ablakos ajtóval, ahonnan bármikor kilépve ebbe a tündérkertben találtam magam.

Még jó néhányszor magamba szívtam, átéltem ilyen idilli hangulatot nyaranta vagy hűvösödő őszi délutánokon. A hatásuk nem maradt el. Ezért is a mostani, sok évtizedek utáni felemlegetése. Nem feledem, és igyekszem gyakorta felidézni azt a nyugalmas, hangulatos udvarképet, ha a régi Marianumra gondolok

Miért is szerettem, miért is szerelmem nekem a régi Marianum? Többek között ezért is!

Tudom, így leírva lehet giccsesnek, érzelgősnek tűnhet. De az érzés,a hangulat az kitörölhetetlen! Ilyen volt a körítés,a táj,az udvar. És akkor még nem szóltam az itt lakokról, a szomszédokról, a gyerekkori játszótársaimról, a tengernyi diákokról, az évente megújuló,cserélődő több száz fiatalról,akik bezsongták a folyosókat,a tantermeket,az udvart,a kertet,a teniszpályát, a Dísztermet, és még nem szóltam a sok, tiszteletreméltó tanárokról, professzorokról, na és a sok szép lányokról sem szabad elfeledkezni a leányotthonból…

 

-         Blog a blogban,…Kép a képben…Gondolat a gondolatban…Történet a történetben…Mi kell még?!...Ezen morfondírozva,tűnődve, meglehet, hogy kilépünk egy történetből,de próbálunk önmagunk maradni. Megvallva mindazt, ami bennünk, lelkünk legmélyén munkál. Akár első személyben fogalmazva, igyekszünk kiírni, hogy hogyan is jutunk el bizonyos gondolatokhoz,jó mélyre ásva és nem tartani attól,hogy netán megszólnak,kinevetnek  őszinteségi rohamunkért! Kell ilyen, mert szerintünk csak így hiteles, így érthetőbb egy történet. Ekképpen az íróemberke önboncolása történik vala…

-                A visszaemlékezés, a múltidézés, magunk keresése folytatódik,nem áll meg.

 

Az előzőeket röviden összefoglalva: bátorkodtam előhozakodni egy vallomással:”Szerelmem, életem – a Marianum!” Marianum-Kolozsvár. Az indító címből próbáltam levezetni, hogy miért is állítom mindezt, miért a visszaemlékezés…Hogyan is kerültem ebbe a gondolatmenetbe…

A fejtegetés mélyre húzott, az idő kereke pedig messziről indult.

Bizonyos kérdések gyakran előkerültek, mármint, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk? Megkerülhetetlen a gyökerek keresgélésekor, hogy honnan jövünk, merre tartunk,mire jutottunk…

Mindezek igencsak szerteágazó, bozontos és rázós kérdések.

Ezt egy folyamat részeként kell elfogadnunk.

Igy szép lassan, visszanyúlva a családi, a rokoni, az ősi szálakhoz,amely távoli csermelyként indult valahol,valamikor és patakként,majd folyóvá duzzadva, ahogy a nagy költőnk Ady  mondta egykoron…eljutunk az Értől az Óceánig!

De hát nem biztos, hogy mindez gondolati bukkanok és gátak, vízesések nélkül megúszható… 

Igy jutottam el anyai ágon a távoli Amerikába, ahova egykoron székely Szabó nagyapám eljutott szerencsét próbálni. Aztán onnan immár családostól hazatért ősi, székely falujába. Visszatért a saját gyökereihez.

Aztán így kerestem én, a számomra nevezetes falú, Homoródszentpál röpke, régi történetét, meg a székelység nem teljes,többnyire viták kereszttüzében lévő eredetét,mibenlétét.

Ezek után, továbbá az apai ágra lépegetek. Mégiscsak ennek az ágát viszem tovább névleg és vérbelileg is. Megvallom, több éven át néha döbbenten fedeztem fel környezetemben a nevemhez hasonló egyének nevét, kezdve anno’ még első kisiskolás koromban, Kolozsvárott, amikor is az első általános osztályban a tanító nénink felolvasta az osztálynévsort és mi furcsaság, egymás után négy Barta nevű is volt,…és nem voltunk rokonok,még nem is ismertük,egymást! .Aztán az évek múlásával újabb „találkozások” telefonkönyvekben, sportolok, művészek, történelmi szereplők, irodalmi hírességek  ,nevezetes politikai szereplők  megszámlálhatatlan rengetegében, tévéadásokban és rádióműsorokban. A teljesség szinte lehetetlen, ezért nem is ildomos és etikus valakit/valakiket is kiemelni példaként. Sértő volna bármelyik nevezetességet is kihagyni.

A döbbenet azóta sem múlt el,sőt! Kérdés önmagamnak: ennyire szerteágazó és megszámlálhatatlan „rokonom” volna a nagyvilágban? Hisz’ ez kész őrület, gondolom. Szinte lehetetlen! Néha úgy kapom fel a fejemet, saját nevem hallatán, efféle találkozásokkor,  mintha méhecske csípett volna meg és újra és újra emlékeztetni akarna:még van tovább is,nincs megállás,ez egy hosszú láncszem,szinte végeláthatatlan a Bartha/ Bartá-k láncolata,családfája szerte a nagyvilágban…!

Ennyit a névről, amelynek büszke,de ugyanakkor szerény képviselője vagyok itt,valahol a Kárpát-medencében.

Vagyok, aki vagyok! De jöttem, jöttünk valahonnan és létezünk, míg engedi a Sors és a Fennvaló!

Kedves Vándor,kedves Érdeklődő,ki erre jársz és olvasod ezen  soraimat, biztosan állítom,állíthatom nagy szerényen,hogy mindezen gondolatok mozgatórugói és vezérfonala nem más mint a gyökerek keresgélése,az  ősök tisztelete,eleink megbecsülése,talán kicsinyke magyarságunk egy szeglete,darabja. És talán önmagunk megtalálása! Remélhetőleg!

 

Kinek is köszönhetjük az életünket? Kell-e köszönni mindezt? Vajon tényleg felmerülhet ilyen kérdés?

Régi dilemma mindez! Etika és erkölcs…Könyvek halmaza erre a válasz, számtalan sors-,és élet-történet, amit megismerhettünk valaha. Kemény dió! De egyfajta sajátos látásmódot tükrözhet a válasz. Aki nem tiszteli múltját, elődeit, őseit, az nem érdemli a jelent, a jövőt! Az talajtalan, gyökértelen lehet. És az is marad!

A BARTHÁ-król  azt írják történész  kutatóink (Nagy Iván:Magyarország családai, Bartha család.(Nagy-Borosnyai), és Kempelen Béla:Magyar nemes családok 1.kötet Bartha (nagyborosnyói).-„ Erdélyben, Háromszéken egyik legnépesebb székely család” . Lám csak,már akkor!...-mondom én. Továbbá, az egyik ág (nyagyborosnyói) 1618-ban  Bartha György és János által Bethlen Gábortól kapott címeres levelet és két ágazatra oszlik, egyik Györgytől, a másik Jánostól jő le. Más ágazatok Apafi Mihály fejedelem alatt 1687-ben nyertek nemes levelet.

Az említett forrásmunkák leírása alapján a címerűk: kék pajzsban zöld halmon vörös ruhás vitéz törökfejen átszúrt kardot tart, baljában három fehér liliomot tartva, egy fatörzsre támaszkodik. Takarok: kék-arany, vörös-ezüst. Ettől eltérő címert is használt a család: a három liliom fölött repülő galamb csőrében zöld ágat tart. Címerpecsétjét a gróf Teleki család levéltárában Marosvásárhelyt (Teleki-Téka?) lehet  találni (talán…).- Eddig a régi keletű leírás.

Szintén egy másik neves kutató, Pálmay József: Udvarhely vármegye nemes családjai (1900),című  munkájában a nagyborosnyói, az olaszteleki és derzsi Barthákat említi .A család neve hagyomány szerint „Borosnyai” volt, ebből lett „Bertalan”, de már a XVI.sz.-ban  „Barthá”-nak hívják.

Valószínű, teszem én hozzá, hogy a települések közelsége miatt ezek valamelyikéből ágazhatott ki a Homoródszentpál-i ág.

A jelenkori kiadású Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája (2010) leírása szerint a BARTA név típusa: apanévi eredetű, magyar családnév. Több változata ismert: Barta, Bartha, Bartah, Bártha, Birta, Berta .

Számomra egy újabb meglepetés a fenti szerző szerint: a változatok száma összesen:25.852. (!)

„Eredete: Az Árpád-korban igen népszerű Bertalan keresztnevünk egyesek szerint arámi eredetű, Talmai-Tolomai alakú lehetett. Jelentése ’barázdákban bővelkedő’ vagyis, ’ráncos arcú’ volt.(Van olyan vélemény, mely szerint esetleg ’vitéz, bátor harcos’ volt a jelentése.) A többség szerint az arámiból került a bibliai héberbe.”  (…) Más vélekedés szerint eredeti héber név, s jelentése ’domb fia’ vagy ’barázda fia’. A magyar nyelv a latinosított Bartholomaeus formában találkozott vele, s elmagyarosodása után Bartalan – Birtalan – Bertalan változatokban élt. Ezek rövidült és –a  kicsinyítő képzővel toldott alakja vált gyakori egyénnévvé,majd apai családnévvé” .

A név elterjedése is igen változatos: „A Barta általában a nyelvterület keleti felében,de a Birta alakváltozatokkal együtt főleg északkeleten,különösen Erdélyben,a Berta pedig a Dunán túl gyakoribb.”

Említésre került még, hogy a Barta név elterjedtsége miatt alkalmas volt asszimiláció céljára is, vagyis sokan erre a névre magyarosították nevüket…

 

Nos, hát ennyit a tudományos,történeti tájolásból,fejtegetésből .Bizonyára sokan elgondolkodnak akiket esetleg érinthet, felkapják a fejüket és nem is sejtettek ilyeneket,vagy csak hézagosan tudtak erről, a valamikori ősökről. Pedig ez van, ezt így kell elfogadnunk.

Ezek után, akár tréfásan is mondhatnánk: „Világ Bartái egyesüljetek!!!” Milyen szép volna, talán mi,a Barta ágbeliek még békességben is élhetnénk,jóságban,megértésben,irigység és gyűlölet nélkül…Békességben,szeretetben! Talán…De ez csak egy utópisztikus gondolat,ábránd lehet.

Az ágak-bogak világa mögül ,a szerényke saját ágamhoz kanyarodva,jómagam az erdélyi ághoz tartozóm és mint már korábban említettem a hajdani Udvarhelyszéki  Homoródszentpálihoz. Az itteni Barta ágat minden bizonyossággal 1854-ig lehet visszavezetni. Mindahányan unitárius vallásúaknak vallották magukat. Az apai dédnagyanyám ,a Zoltán család sarjaként még 1849-ben született, ez volna talán a legrégebbi családi dátum. De talán még sikerülhet korábbit is fellelni.

Az idő kereke örök mozgásban van, a történetnek nincs vége.

 

X

 

 

 

.

Megtekintések: 131

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2022   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek