Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 

Az asztalon lévő húsleves, kavargó, bodorodó gőzöket szállingóztatva a plafon felé, diszkréten eregette illatát a hegyi folyó mentén elnyúló nagy iparváros egyik lakótelepi lakásának nagyszobájában ünnepien megterített ebédlőasztal közepén. Csak a fiatalasszony volt a szobában. Az előbb kissé izgatottan lesett ki a ház alatti parkolóra nyíló nagyablakon, majd konstatálva, hogy éppen akkor szálltak ki a kocsiból, behozta a konyhából a szép, szalmasárgán csillogó levest, a benne úszkáló grízgaluskákkal, mert az apósának az volt mindene. Húsleves, grízgaluskával. A galuskák gyönyörűek voltak, evőkanál méretűek, látszott rajtuk, hogy se nem kemények, se nem mállósak, és tudta, mert sebtében szétvágott közülük egyet a konyhában a fedőn, hogy a közepük is megfőtt. Az anyósa is elégedett lehet vele, hiszen tőle tanulta grízgaluska készítés fortélyait. Ő, mint – ahogyan mondani szokták – flaszteren nevelkedett városi lány, korábban azt se tudta, mi az a levesbetét, nemhogy a sokféle tészta rituáléjában eligazodott volna. Később aztán megtudta, hogy nagy ünnepen, karácsonykor, húsvétkor csigatésztát teszünk a húslevesbe, egyszerűbb vasárnapokon pedig attól függ, milyen húsból készül a leves: a marhahúslevesbe eperlevél, vagy csípdelt tészta, a tyúkhúslevesbe inkább lecske, amiről csak később tudta meg, hogy az aprókocka, a sertésoldalas levesébe, vagy a kacsahúslevesbe reszelttészta a legjobb.

A mai leves különleges volt, tegnap délután hozták az anyósáék a saját nevelésű kakast, a legszebbet, a legnagyobbat, az udvar díszét. Ebből főzte már kora reggeltől a húslevest, egyedül, mert az anyósáék a férjével, meg a két kicsi gyerekkel kimentek az új telekre, szemlét tartani. A fiatalasszony igazából örült is neki, hogy háziasszonyi kötelessége otthon marasztotta. Amíg a konyhában tett-vett az ebéd körül élvezhette a várakozásteljes egyedüllétet. Mit szólnak majd anyósáék a telekhez, hiszen most látják először? Aztán kissé izgulhatott is, hogyan sikerül a húsleves, aminek az anyósa bizonyára nagy bírálója lesz majd, vagy elég savanyú lesz-e a töltött káposzta, mert apósa ecetet önt rá, ha nem ízlik neki, attól pedig elsüllyedne szégyenében. Vajon észreveszik-e, hogy a rántott hús igazi borjúból és nem sertéskarajból készült, elég hagymát tett-e az uborkasalátába, amit csak az öregek kedvéért készített most hagymásan, mert maguknak, ha négyen vannak, hagyma nélkül csinálja, kis cukorral és ecettel, ahogyan a nagyanyjától látta valamikor.

  Amikor kipillantva meglátta az éhes csapat érkezését, mindez átvillant az agyán, és nyugtatgatta magát: nem lehet semmi baj, hiszen mindent úgy csinált, mint máskor is, amikor otthon, a férje falujában az anyósa mellett kuftálkodott. No lám, már ő is úgy gondol oda, hogy otthon! Már szeret is odajárni, így évente két-három alkalommal, ahogyan megszokták. Egyébként is bízott anyósa jóindulatában és az évek során egyre jobban megmutatkozó szeretetében, megértésében. Az apósával kapcsolatban már volt egy kis gombóc valahol a gyomra fenekén. Az öreg, bár nagyon jó ember volt, esetenként szeretett kötözködni, no, persze csak úgy csipkelődve, amit nem kell komolyan venni, de azért mégis…

Igazából, ahogyan a délelőtti főzés során is végiggondolta, ahogy telt az idő, úgy simult egymáshoz a férje családjának két legfontosabb eleme: az apósáék az alföldi nagy faluban, ahonnan a férje is jött a városba tanulni, a mezőgazdaságról az iparra váltani, illetve a család új hajtása, amit ő képezett a két gyerekkel, akik az öregek szemefénye voltak. Talán már őt is elfogadják olyannak, amilyen, hiszen látják, hogy jó anya, jó feleség, és még mindig szemrevaló fehércseléd, ahogyan az apósa szokta néha emlegetni, ha nagy ritkán eljut a harmadik, esetleg negyedik pohár borig. Ilyenkor az öreg bajsza kackiásan megrándul, szeme betyárosan villan egyet, de mosolyogva, és megelégedéssel nyugtázza magában, hogy a fiának bizonyára semmi panasza nem lehet az asszonyára. Az utóbbi időben még főzni is megtanult, legalábbis, amikor együtt vannak, igazán kitesz magáért.

Kopogtak a bejárati ajtón, de meg sem várva, hogy kinyissa nekik, az éhes csapat vidáman beáramlott a lakásba. A gyerekek harsogva érdeklődtek, készen van-e az ebéd, az öregek inkább azt nézték, hova ülhetnének le egy pillanatra, hogy megpihentessék fájós lábaikat. Hiába, no, az ő korukban ez a három emelet már kihozza az ember lábából a titkos fájásokat is. Az anyósa, miután papucsba bújtatta kissé megdagadt lábfejeit, a konyhába óvakodott be, mintha kicsit kíváncsiskodna, minden rendben van-e. Persze, semelyik edénybe nem nézett bele, isten ments! A más konyhájában? Mert, bár tényleg szerette a menyét, annak konyháját nem tudta megszokni. Hiába volt itt minden korszerűbb, mint otthon, az ő öreg konyhájában, ami egyszerre volt főzőhelyiség és ebédlő is, ő csak azt szokta meg. Ott mindennek tudja, hol a helye, mit hova tett el, stb. Ott ő volt a gazdasszony. Itt, bár segédkezett már egyszer-kétszer, mégis csak vendégnek, idegennek érezte magát. Leült kicsit, majd miután a menye, a hátát óvatosan megsimogatva megnyugtatta, hogy nem kell segítenie, minden kész van, átsétált a nappaliba. Közben még benézett a fiúk szobájába is, talán nem is tudta, azért, hogy lássa: nincs-e nagy rendetlenség.

A nappaliba érve megelégedett pillantást vetett az asztalra, kissé még bólintott is, csak lassan, óvatosan, talán ő maga sem vette észre, hogy a leves az asztalon, és a felszálló, illatozó párából azt is konstatálta, hogy nem hűlt ki, éppen idejében került oda. A fia poharakat tett a dohányzóasztalon lévő alpakka tálcára, amit még az ő nagyanyja kapott valamikor esküvői ajándékként. A poharak is csínos kupicák voltak, olyanok, amelyekből egy hajtással meg lehetett inni a pálinkát, úgy, ahogyan a magyar ember szokta. Előkerült pálinka is, amit tegnap este már megkóstoltak, és megállapították, hogy csak finomodott, gömbölyödött a főzetés óta. Elmúlt az az enyhe karcosság, amit az otthoni pálinkafőzőben főzetett friss almapálinkán általában éreznek. Az öreg büszke is szokott lenni a pálinkájára, mondja is mindig, hogy csak tiszta, érett, válogatott gyümölcsből készíti a cefrét és a főzetéskor sem közösködik senkivel.

A ház ura, a két öreg büszkesége, a mérnökember, mikor meglátta édesanyját, kissé zavartan, sután elmosolyodott, hogy rajtakapták őket az apjával az apjával való pálinkázáson. Mintegy mentegetőzéséként mindjárt mondta is, hogy nem győzték már várni az asszonyokat, majd mindjárt rá s kérdezett, mit tölthetne az anyjának a leves előtt, egy kis édeset, vagy inkább ő is az erőset inná. Az anyja kissé mutatott álhabozás után az erősnél maradt. Hiába, otthon is azt szokta inni, arról tudja, miből van, ezeket a bolti pancsokat meg csak akkor issza meg, ha nincs más. Mert igaz, ami igaz, ő is minden nap megissza a maga kis pálinkáját reggeli előtt az urával, majd napközben, vagy este, mikor hogy alakul azt az egy-két pohár bort. Ennyi jólesik, meg úgy tartják, egészséges is. A fia halvány mosollyal töltötte ki a pálinkát, most már mind a négy pohárba, tudván, hogy a felesége is inkább azt szereti, közben kiszólt az asszonynak a konyhába, hogy koccintanának, ha ő is befáradna a szobába. Jött is az asszony, útközben leoldotta maga elől a kötényt, amit eddig viselt a konyhában az ilyenkor szokatlan ruhája fölött, és maga előtt terelte a gyerekeket is, akik szintén jobban fel voltak öltözve, mint ilyenkor szoktak lenni. Ilyen nyári meleg napokon ugyanis, mivel a lakás rettenetesen felmelegszik, ahogyan szokták mondani, fürdőruhában szoktak lenni, nem egyszer megtörtént, hogy a fiatalasszony – Uram, bocsá’ – bikiniben látott hozzá az ebédfőzéshez. Most persze ez illetlen lett volna.

A gyerekek perdültek fordultak, kiszaladtak a konyhába és csakhamar rostos gyümölcslével tele hatalmas poharakkal tértek vissza. Eközben az apjuk, egészséget kívánva mindenkinek, aki most iszik, koccintásra emelte poharát, és kezdve az édesanyján mindenkivel – a gyerekekkel is – külön koccintott és megismételte a jó egészségre vonatkozó kívánságát. Amikor az apjával állt szembe a koccintáshoz, átsuhant az agyán a gondolat, hogy most van itt az az ünnepi pillanat, amikor meg kellene kérdezni, hogy tetszett, amit láttak, de valami kis ördög bujkálása miatt elhalasztotta a kérdést. Jobb lesz előbb az öreg éhségét csillapítani, gondolta, hátha akkor nem lesz olyan kritikus. A fiatalasszony csodálkozott is, hogy elmaradt a kérdés, pedig őt is furdalta a kíváncsiság, hogy mit szólnak az öregek a telekhez, amit nemrégiben vásároltak a patak partján, némileg az öregek anyagi segítségével, jóllehet, ők nem kérték a támogatást. De, hát kinek adnánk, ha nem nektek, hallották a szokásos kedves és igaz mondatot, így aztán – kissé átcsoportosítva a fizetnivalókat – az autót is le tudták cserélni egy nagyobbra, terepjáróra, amivel jól lehet a telekre kijárni, a szerszámokat ki-, a termést befuvarozni. Most is azzal voltak kint, az öregeknek csak úgy csillogott a szeme, mikor beleültek.

A telekvásárlás óta eltelt rövid idő alatt eltelt rövid idő egyébként az autó annyit ment velük a telekre, hogy már kormányozás nélkül is odatalálna. Három héten keresztül minden délután a telket járták, kint voltak szombaton és vasárnap délelőtt is, hogy rendbe tegyék a valaha szép, gondozott, de mára igen elhanyagolt, vaddá vált területet. A férfi először a kerítést akarta rendbe hozni, de ahhoz először ki kellet szabadítani a ráfutott szederindától és egyéb folyondár növényektől. Ez három délutánjába került, annak végére eltört egy gereblye nyelet, kicsorbított egy kaszát, elvágta a bokáját a sarlóval, míg végre elhatározta: vesz egy motoros fűnyírót csarabírtóval. No, ennek meglett az eredménye: az egész területet lenyírta egy délután, és a keze, amely nem szokott ilyen munkához úgy elzsibbadt, hogy eddig olyat még nem érzett. Nem érezte a volánt a kezében, hiába szorította, de ezt nem akarta a feleségének elmondani. Az asszony csak annyit vett észre, hogy férje a szokásosnál óvatosabban vezetett hazafelé. Nem baj, végtére is a kert, ahol nem voltak gyümölcsfák, olyan lett, mint egy golfpálya, gondolta ő, és a gyümölcsfák között is egyenletesebb lett a terület.

Ezután következett a fák megcsinosítása. A több éves következtében rengeteg száraz ágat kellett levágni, kihordani, felaprítani, összerakni gúlába, ahogyan otthon látta az apjától. Sok volt a fattyúhajtás is a fákon, némelyik olyan vastag, hogy a metszőolló el sem vágta. Az elszórtan lévő bokrok közül kettőt tövestől kiirtott, mert útban volt, a többit igyekezett megcsínosítani, ahogyan gondolta, tudta. A fiatalasszony mindvégig asszisztált neki, hordta, húzta, cipelte a gallyakat, rakta a fákat ő is, gereblyézte a levágott zöld gazokat, amelyek a valamikori fű helyén nőttek. Még a kerítés megújításánál is segédkezett, csak a nehéz akácfaoszlopokat nem tudta emelgetni, amelyeket újonnan szereztek valami erdészeti ismerősön keresztül, viszont a kétnyelű kés kezelésébe egykönnyen beletanult az oszlopok háncstalanítása közben. A kerítésdrót megfeszítéséhez, vagy ahol kellett, cseréjéhez a férfi két barátját hívta segítségül. Ez az egyik szombati napra esett, egész nap dolgoztak keményen, így aztán érthető, hogy munka végeztével a fiatalember egy kicsit kimaradt: beültek a hazafelé legközelebb eső krimóba. Nem igen szokott ő ilyen helyekre járni, nem is futna rá. meg a természete sem olyan, de hát valahogyan a barátoknak is meg kellett hálálni az egésznapi segítséget. Az a fejenkénti két szendvics, amit az asszony csomagolt, nem igen lenne elég erre. Így is már célozgattak rá, hogy hogyan szeretik a bográcsost, ha majd lesz a telekavató.

Másnap reggel komoly fejfájással ébredt, de menni kellett a telekre, a napi penzumot leróni. Meg aztán az apja is mindig azon a véleményen volt: aki éjjel legény, nappal is legyen az. Elvben egyetértett ezzel a bölcsességgel, de gondolatban most valahogyan átértékelte ezt a népi értékítéletet, sőt gondolatainak folyama eljutott addig a kérdésig, hogy „Dénes, kellett ez neked?” Igaz, ezt a kérdést Sári már egy héttel ezelőtt feltette, amikor elvágta a lábát, de akkor csak egy mérges szemvillanás volt a válasz. Egyébként is megbeszélték, még annak idején, hogy legyen bárhogyan is, a gyerekek előtt soka egy szóval sem veszekszenek. Ez az elhatározás aztán olyan jól sikerült, hogy a gyerekek háta mögött sem veszekedtek soha. Elég volt egy-egy szemvillanás, homlokráncolás és más egyéb, csak ketten-ismert jelzések az ellenvélemény kifejezésére. Ilyen esetekben a másik fél más témára tért át, a problematikus dolgokat pedig egy más alkalommal vették elő, amikorra általában már mindketten átgondolták az ügyet és nyugodtan meg tudták beszélni azt.

A három hét elteltével látták, nem lesznek meg az összes tervezett és szükséges munkával az öregek látogatásának idejére, május utolsó hétvégéjére, amikor a házasságkötésük évfordulóját is ünnepelhetik majd. Igaz, hogy azt kettesben tervezték, de, hát üsse kő, majd jövőre. Most az öregek jönnek terepszemlére, megtekinteni, mire öltötték a pénzüket, és mit dolgoztak az óta. Mert a mindennapi telefonozások következtében a munkák állásáról a két öreg naprakész információval rendelkezett. Esténként meg is tárgyalták a családnak jelen pillanatban eme legfontosabb megbeszélni valóját, és már előre büszkélkedtek magukban, milyen ügyes fiuk van, hiába mérnök, nem felejtette el a földet, tudja, honnan jött, meg tudja fogni a szerszám nyelét, nem kíméli magát. No, de szerencsére, jó asszonyt kapott! Ezt általában az öreg szokta mondani, amivel aztán a felesége kis morfondírozás után egyet szokott érteni. Legfeljebb azt jegyzi meg néha, hogy nem kapta, hanem formálta. Mert valljuk be, amikor, mint kis városi fruskaként megjelent náluk, mint a fiuk választottja, kissé összenéztek egymással, de nem szóltak semmit. Még szerencse is aztán, hiszen végtére takaros menyecske lett belőle, szépen járatja az urát, mindennap tiszta vasalt ingben, a gyerekek rendezettek, jól neveltek, a lakás ragyog a tisztaságtól. Aztán – sokszor – a „vajon, fog a telken valamit csinálni?” kérdéssel nyugovóra tértek, mert erre egyelőre nem tudták a válasz. Igaz, Dénes minden telefonáláskor azt mondja Sári is kint volt vele és dolgozott.

Az utolsó héten, amit a telek rendbetételére szentelteltek, mindketten szabadságot vettek ki és reggeltől estig telkeztek. Ezt a kifejezést a kisebbik fiú találta ki a következő mondatba építve: „Anya, mi minden nap csak szalámit, meg zsömlét kapunk enni, mert ti állandóan csak telkeztek?” Sok munka volt még erre az időre, hiszen egy jó darabot fel kellett ásni a területből. Olyan volt, mintha szűzföldet kellett volna feltörniük, az összes gyökeret kiszedték, kihordták a patakpartra, majd lesz vele valami alapon. Végül ágyásokat alakítottak ki a zöldségnek, sárgarépának, néhány virágágyás is kikerekedett, meg pár gödröt is ástak rózsának, szőlőnek, díszcserjének. Majd szép lassan betelepítik őket, addig hadd lazuljon a gödör alja.

Végül is úgy döntöttek hogy befejezték a munkát. Ez a döntés május utolsó hetének a csütörtökjén született meg. Teljes mértékben meg voltak elégedve kettejük munkájával, és nem csak ők, hanem a szomszédok is, akik megnyugvással látták, hogy megszűnik mellettük a több éves gazfészek. Igaz, lenne még mit csinálni, de hát: „holnap is nap lesz”. A péntek délelőtt a lakás csinosítására fordították, majd délután kimentek a városi strandra, inkább kicsit elnyúlni a májusban hirtelen jött nyári napon, mert a strand vize meglehetősen hideg szokott lenni. Szombaton délelőtt még kis bevásárlás, a fiatalember délután elkocsikázott az öregekért, és estére meg is érkeztek.

A konyhát telerakták a csomagtartó tartalmával, a kakassal, amiből a vasárnapi húsleves főtt, zöldséggel, krumplival, miegyébbel, amit a falu megterem, város meg megeszik. Aztán kis pálinka, meg boros butykos is megbujt a szatyrok közt, amit az öreg külön kézbe vett és átadta a fiának egy-két, a fogyasztásra buzdító, de annak mértékére vonatkozó intelem kíséretében. A gyerekek is itthon maradtak és máris tárgyalták a nagyival, mit főz majd nekik ekkor, meg akkor, ha visszajönnek a csatorna partról a méretes nagy halakkal, amit nagyapjuk készségével fognak.

Szépen eltelt a szombat este, majd jött a vasárnap. Reggel az öreg megborotválkozott a fia borotvájával, morgott is, hogy ez a vacak villanyos csak marja az ember pofáját, majd fehéringet vett, öltönyt húzott, mint otthon, mikor a templomba indult. Felesége nem csinált ekkor felhajtást, az alkalomhoz illő ruhát vett magára: a telekre indultak, ahhoz öltözött. Az öreg, szeret mindennek egy kicsit nagy feneket keríteni, de hát még ennyi hibája se legyen? Mert egyébként áldott jóembernek tartotta a felesége, és úgy ismerte az egész falu is.

Az új autóval kimentek a telekre, a két öreg, a fiuk, meg a két gyerek. Sári otthon maradt ebédet főzni. Aztán most itt ülnek körben az asztal mellett, és fújdogálják, szürcsölgetik a finom kakaslevest. Sári önbizalma már kezd helyrebillenni, hiszen az anyósa azt mondta a levesre, olyan, mintha ő főzte volna. Pedig nem olyan, mert ő nem tesz bele hagymát, de ez most nem is számít.

Túljutottak már a töltött káposztán, ami csak hozta Sárinak a dicsőséget, a rántott szeleten, amiről az öreg megjegyezte, ez olyan tejes ízű, mintha borjúból készült volna. A salátára nem szóltak semmit, úgy ették, ahogyan volt, de Sárinak ez is felért egy dicsérettel. Desszertnek a szomszéd cukrászdából hoztak Zacher-torta szeleteket. Az anyós ezt is megértette, ebben a kis konyhában nem is lehet főzni és sütni egyszerre, de „Kislyányom, nagyon finomat főztél, és ennyi félét! Igazán nem kellett volna. Persze, gondolom, Apád nem bánja, hogy jól kikenekedhetett.” – jegyezte meg, és megtoldotta még pár olyan megjegyzéssel, amiből az öreg tudhatja, hogy most jó ebédet evett, ahhoz tartsa magát.

Eljött a feketekávé ideje. Dénes most már nem várhatott, feltette a kérdést, hiszen eddig egy szót sem ejtettek a telekről, aminek okán a látogatás megesett. A házasságkötésüket majd úgyis otthon ünneplik, közösen a nővéréékkel, akiknek két hét múlva lesz hasonló ünnepük.

-  Édesapám, mit szól a telekhez? Jó lesz? – kérdezte egyenesen az apját.

Az apja felemelte a fejét, keményen a szemébe nézett, kissé kivárt, már-már csaknem farkasszemet nézett a fiával.

-  Jó lesz, ha rendbe' lesz – mondta az öreg, majd befelé mosolyogva, amit csak élete párja vett észre szemének abból a különös sugárzásából, amit csak az asszony látott meg egy élet tapasztalata alapján, elhallgatott.

Megtekintések: 280

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Milea Miklos Július 27, 2013, 6:54pm

Nagyon tetszett , Gratulallok  . Irjal meg.

Hozzászólt Győrffy János Július 26, 2013, 10:12pm

,,Életízű "írás,nagyon tetszett.Csak olyan ember irhat igy,aki maga is belekóstolt legalább a már szinte feledésbe menő körülményekkel és családi viszonyokkal Gratulálok.

 zeretettel Győrffy János

Hozzászólt Fodor-Kiss Anna-Maria Július 26, 2013, 2:28pm

Isteni :-) én is városon nőtt meny vagyok, hasonló izgalommal várom anyósomékat immár 22 éve :-). Frappáns, humoros, élethű elbeszélés, kérünk még !!!

Hozzászólt Csőregi Márton Július 26, 2013, 12:16pm

Kedves János!Szívből gratulálok e remek íráshoz!Minden sorát faltam,ízleltem mint a kakas levest az anyós.Ami a telekezést illeti tenyerembe éreztem a szerszámok nyelének keménységét,ugyanis az én telkem is így nézett ki valamikor,ahol ma családi házunk áll.Most már az unokák szedik a gyümölcsfáink terméseit és jó szivvel kínálom az itt termett saját főzetű kisüstimet.( meggy,barack,alma,törköly.) Köszönöm az életképet,mindkétkorsztályt magaménak éreztem.  Üdv.Marci-bá.

Hozzászólt Kacsó Márton Július 26, 2013, 12:15pm

"Öregjeink ravaszkás, kevés beszédűsége nagyon ismerős" - nekem is. Gratulálok írásához. S mindig megjegyzem magamnak a régiek kevés szóval éltek. Tanulhatnánk tőlük időnként. Isten áldja:

Kacsó M=Marci

Hozzászólt MENYEI ILDIKÓ Július 25, 2013, 4:11pm

Nálunk is így zajlottak az ünnepi találkozások, a közös családi ebédek. Az én drága nagyszüleimre emlékeztet sokminden.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek