Azt persze Tátrai sem sejtette ’89-ben, hogy mi vár minket ott a küszöbön túl. Illúziói azonban nem voltak, csak zenélni akart. A 90-es évek első felét meghatározó Tátrai Band ma már legenda.
Érdekes és tanulságos évek voltak azok. Egyrészt mert minden változott ugye, és most nem akarunk kitérni a rendszerváltás körüli általános eufóriára, csak tényszerűen közlünk. Egy csomó addig kénytelen kelletlen elfojtott gondolat felszínre bukkant. Az alternatív fiatalok az alternatív zenekarokkal voltak elfoglalva, míg a korábbról érkezők az alkalmazkodással.
Tátrai korábbról érkezett, de nem alkalmazkodott, nem akart alternatív lenni, okosakat mondani. Inkább új bandát alapított. A Tátrai Band egyszerre volt elfogadható a családi mozik közönségének, és a hajnali metrón tök egyedül ücsörgőknek. A Tátrai Bandben ott rezonált valami édes-bús elvágyódás, miközben funky volt, és nagy prog- és jazzrock-szólók. Akkoriban mindenhonnan a New York, New York folyt, mégis a Tátrai Band ugyanúgy működött félhomályban, mint mondjuk a Budapest Sportcsarnok működében.
Régen volt. Illúzióink ma sincsenek, megkísértett minket a jelenkor, elutaztunk az ismeretlenbe, megérkeztünk, itt vagyunk. Ami rossz, hogy az alapító Kovács Tamás már nincs velünk, ami jó, hogy Tibusz, Charlie, Papp, Pálvölgyi és Solti meg a többiek viszont igen. Mikor a koncerten elhangzik majd a Helló barátom, a Tegnapi lány, a Titkos szerelem, vagy épp az Ördögi szimpátia, tudni fogod, otthon vagy.