Kering az atyafi a pesti belvárosban, barkácskészletet szeretne vásárolni. Nem idevalósi, nyugalmazott néptanító, ahogyan odahaza, a túloldali Szatmárban mondják, de most ideát telel, nagylányánál. Órák óta keresgél egy olyan boltot, ahol végre megvásárolhatná a kis lombfűrészt, fúrót, reszelőket, fogót, kalapácsot, miegyebet tartalmazó egységcsomagot, olyan hatéves fiúcskának valót. Régebben, van annak már vagy húsz éve, több helyen kínálták otthon is meg itt is a kirakatok, de most sehol. Egy ideje gyakrabban jár Pestre. Teheti, mert mióta felvette a magyar állampolgárságot s bejelentett lakása van, „Gyula-bérlettel” utazhat, vagyis ingyen. Azelőtt sokáig nem járt át, mert még a ’80-as évek végén vérig sértették. Ott magyarsága miatt bozgorozták, itt meg lerománozták. Elhatározta, hogy csak akkor fog újra jönni, ha útlevél nélkül és magyar állampolgárként teheti. Igaz, eredetileg ezt nem így gondolta, ahogyan végül megvalósult, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek…
Váratlanul ordibáló fiatalok rohannak el mellette, valamilyen szakállas-emberes zászlót lobogtatva, majd a sarkon eltűnnek a Duna irányában.

Kezdő tanítóként még a hetvenes évek elején gyakran jött atyánkfia is kisútlevéllel Mihályfalvánál vagy Börvelynél, leginkább történelmi könyveket, folyóiratokat vitt haza, a későbbi ínséges időkben meg margarint, delikátot, kávét, szappant „csempészett”. ’88-ban bukott le egy Erdély-trilógiával, miért aztán bevonták a kishatár-átlépőjét. Pestig egyszer sem merészkedett el, csak már az új évezredben, mikor óvónő lánya ide jött férjhez. Sajnos, nem jól éltek, a férj elhagyta a családot is, legutóbb Írországban látták, s hogy a lánya két gyermekkel magára maradt, bizony elkél a férfisegítség.  A leányka még hagyján, de a fiú nagyon eleven, örökmozgó, nehéz kordában tartani. Karácsonykor, a fenyőfaállításkor, díszítéskor vette csak észre, hogy milyen ügyes a gyerek, szívesen segédkezett, órákig bíbelődött ollóval, papírral, ragasztóval, s egész kis műremekek kerültek ki keze alól. Akkor határozta el, hogy barkácskészletet vesz neki.

A következő sarkon, a Duna felé fordulva nemsokára utolérte a közel félszázra duzzadt csapatot, kik „Orbán, takarodj!”-ot skandálva rajcsúroztak a soros kereszteződésnél. Körbejárt a laposüveg is, húztak belőle becsülettel, gyantáznak, gondolta, mikor megakadt a szeme egyikük pólóján. No, nem az ugrabugra leányka hullámzó dombocskái érdekelték, hanem a rajta feszülő négy nagybetű. Még gyermekkorában látta először a tévében, valamilyen nemzetközi meccsen, piros mezes focisták hátán. Csak egy-két tévé volt még náluk akkoriban, s ők a kultúrházba jártak estézni, mert ott a lehetett fogni Pestet is. Igazából két antenna is volt a tetőn, a másik Bukarestet hozta, s a teremben egy váltókarral lehetett választani. Ha felcsapták, Budapest jött be, ha meg le, akkor Bukarest. Kérdezte is az éppen mellette pipázó Gyula bácsit, hogy mit jelent a négy betű, az a cöcöcöpö. Az ötven körüli nagy focirajongó, aki a világháború után még pár évig a Szovjetunió vendégszeretetét élvezte, jó szaftosan válaszolt: a cirmos cica cafrangos p….ja, s ráadásképp sercintett egy nagyot.

A feliratos lányka éppen elkezdte őt is agitálni, hogy „jöjjön velünk, tata, mert a zorbánnak menni kell”, mire válaszként, összeszedve a nyolcévnyi tanulás során felhalmozott orosztudását, visszakérdezett a betűkre bökve: Znaes li ti, sto eto znacsit? A leányka a száját is eltátotta zavarában, majd, miután a lámpa zöldre váltott, még hátralökte: Paraszt! Az, persze, mosolygott atyánkfia, hiszen minden ősöm az volt. De hol egy barkácsbolt?

szólj hozzá:

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/bark-csbolt-avagy-aty-nkfia-meg-a-cccp