Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.


Vajon ki miért hagyja el szülőföldjét? Mire számít? És ha már elment, mit kapott kinn? Megtalálta a számításait?

Amikor az ember kimegy jobb élet reményében, akkor hogyan teszi ezt? Végleg vagy csak néhány évre?

És a néhány év hogyan alakul végleggé, és a végleg hogyan néhány évvé?

Mi tart vissza, hogy elmenj? És mi marasztal kinn, hogy ne gyere többé „haza”? 

Egyáltalán: mit jelent „hazajönni”, hogyan alakul át az otthon fogalma?

Megtekintések: 2501

Válaszoljon erre

Válasz erre a beszélgetésre

Érdekes téma, s ha már felvetődött a kérdés, én megírom saját mesémet... 7 évig éltem az államokban. Nagyon jól ment sorsom, persze, elég kevés munkával szinte mindent megvehettem magamnak, amit szemem-szájam megkívánt... viszont haza jöttem szép Erdély-országba, ez előtt 3 évvel, s megmondom őszintén, egy pillanatig sem bántam meg. Igaz, az élet anyagi szempontból kicsit nehezebb (lehet, hogy sokkal), de fel sem tűnik... itt vannak azok az emberek, akiket szeretek, akiknek ha azt mondom, erdélyi Magyar vagyok, pontosan tudják, hogy miről is beszélek... Bár az angol nyelvet tökéletesen beszélem, ott soha nem tudott kibontakozni a valós személyiségem, nem tudtam leírni az érzelmek és gondolatok árnyalatait, s e miatt még talán érezni sem éreztem őket annyira. Most, ha vissza gondolok az amerikai éveimre, olyannak tűnnek, mintha egy filmet láttam volna... nem tűnik valósnak. Nem is hiányzik. Szerintem a boldogság nem abból fakad, hogy megveszek magamnak mindent, hanem abból, hogy az itteni levegőt tudjam belélegezni, Magyarul tugjak hozzá szólni valakihez és hogy az a valaki pontosan megértse, mire is gondolok, ha beszélek. Most tervezgetjük párommal, hogy veszünk földet Bihar megyében és megkíséreljük a természetes életmódot. Le szeretnénk kapcsolódni a városról, gyermekeinket inkább a mezőn szeretnénk látni, mintsem egy kocsikkal teli városban. Erdély erre mind lehetőséget nyújt... No jó, hát ennyi mondanék... Szerintem mindannyian gyertek haza, ha nem is most, de valamikor... higgyétek el, nem fog hiányozni a kinti élet...
Üdvözlettel, immáron Kolozsvárról.

Tetszik, mert igaz gondolatok.

A tema mindig erdekes mert sok baratom itt az allamokba es mindenkinek mas a story-ja,en 25 evvel ezelot jottem az allamokba kicsit keso volt 37 evesen a ferjem 42 a fiam 17 de 7 evet vartam meg vegre a romanok ki engedtek.Senkinek se kivanom azt 7 evet.Mi nagyon nehezen kezdtuk 2 munka helyunk is volt nagyon nehez mert a nyelvvel is kinlodtunk Aztan kezdet kialakulni  a dolgok kinyitottam egy szepseg szalont kozbe elvegeztem az iskolat is .Hogy eloszor itt ereztem hogy erek valamit  es hogy en is el tudok erni valamit jo erzes volt. Es a kornyezetem emberi szamba vett.Reggel 8-tol este 8-ig dolgoztam orommel.Vasarnap a ferjemmel az uzletett takaritotuk mert szeretem ha ragyogott.A ferjem esztergalyoskent dolgozott otthon mas beosztasa volt neki ez nem volt konnyu,de meg du volt ereje elmenni egy benzin kuthoz dolgozni.7 ev utan meg tudtuk venni a hazunkat.Kesobb kevesebbet dolgoztunk es szepen teltek az evek ,a fiam dolgozot es tanult.Nagyon jo munka helye volt a fiunknak vezeto pozitioba  kesobb a ferjem is vele dolgozott.Kozbe vettunk egy hazat Magyarorszagon es jatszotunk a gondolattal nyugdijas korunkra haza megyunk.Es erre mondjak ember tervezz Isten vegezz 2004-be a fiam megnosult. es meg abba az evben a ferjem meghalt,a tervek elszalltak majd nem 40 ev egyutt eltoltott ido utan most hogy tovabb???Mar nem akartam tovabb dolgozni nem volt kedvem szinte semire tudtam ossze kell rakjam magam mert a fiam is nagyon maga alatt volt.Es ekkor kezdet minden itt is az allamokba valtozni kezdett minden egyre nehezebb lenni.Gyarakat csuktak be stb a fiam elvesztette a nagyon jo jovedelmezo allasat a felesege mint bankos neki nagyon jol ment.Aztan nala is jot a valtozas sok nehezseg utan megint dolgozik mindenki es meg vagyunk elegedve de hogy olyan eletunk tobbet nem lessz az biztos .En nem tudom itt hagyni a fiamat ennyi fajdalmat nem akarok neki okozni.Ide hozzom es aztan itt hagyom nem lehet.De a fiam azt mondja nem zarja ki a lehetoseget hogy nyugdijas korara Magyarorszagon eljen.Remelem lesznek meg sok jo valtozasok is !!!!Udvozlettel Californiabol

Ne felejtsük el, hogy Isten mindig velünk van. Megannyi fájdalom mellett is.

Kedves JUDIT,10 EV tavlatabol nezve talan szivem melyen en is  veled erzek,neha szeretnek haza menni vegleg,de otthon meg mit csinalnek ,itt van a munkam,nem lettem milliomos de segithetem a hozzamtartozokat ha szukseg van,mivel jelenleg egyedul elek talan azert vagyom neha haza,sok szerencset kivanok IRMA

 

A kérdés elég sokrétű, sorban, röviden próbálok rá válaszolni.
Én 17 évesen kerültem Budapestre, 50 évvel ezelőtt. Romániában abban az évben nem is tudtam volna leérettségizni, mert az erős ellenérzés miatt képtelen voltam a román nyelvet megtanulni.
Itt idegenként fogadtak, a budapesti gimnáziumban még gúnyoltak is azért, mert a magyarságomat nyíltan vállaltam.!!!! (sic)
A szüleim számítása az volt, hogy a gyerekeik a saját hazájukban otthon érezhessék magukat, ne legyenek másodrendű állampolgárok. Ők mindenüket feladták ezért, de mégis úgy érezték, hogy amit tettek az helyes volt, a fiaik bolgogulnak.
Nekem a továbbtanulás itt is nehezen indult, a származás és a politikai kritériumok 1961-64 között még nagyon erősen estek latba. De ez is kijátszható volt, ha az ember elment munkásnak. Én 4 évig igen keményen dolgoztam, a továbbtanulás elkezdése előtt.
Négy diplomám van, Pedagógia előadótanáraként tanítottam tanár- és tanítójelölteket, de már három éve nyugállományba vonultam.
13 évig nem engedtek még hazalátogatni sem, mert a románok lemondattak minket "hazatelepülés" előtt az állampolgárságról (a kifosztás egyik eszközeként), és a magyar állampolgárságot csak 13 év után vettem fel. (Pedig a család minden tagja Magyarországon született a trianoni, illetve a párizsi békediktátumok előtt. A hazalátogatások attól kezdve elég rendszeressé váltak, barátokhoz, iskolatársakhoz, rokonokhoz. Egy alapítványt hoztam létre, amit fel tudtam használni - többek között - volt iskolám segítsésére is.
Ahogy telnek az évek, egyre siralmasabbnak látom szülővárosomat és nyomasztónak azt a sivárságot, amivé az a valamikori gyönyörű erdélyi város lett. A lepusztítás látványa nagyon meggyötör. Az utóbbi időben annyira, hogy otthonról haza térve hetekig betege vagyok ennek az élménynek...
Magyarorszgágon sem volt könnyű megtelepedni, nagyon kemény évekbe tellett, míg úgy éreztem, itthon vagyok. Az ország több vidékén is laktam, mindenhol egyformán voltam idegen és otthon...
De szomorúan látom, hogy a visszatelepülés, bármennyire is kötnek az ott töltött évek és az emlékek, megrázó lenne, amit már nem tudnák vállalni. Azért sem, mert ez a mostani szülőföld, már régen nem az a szülőföld.
Annak idején apám egyik jó barátja, egy közismert erdélyi tudós ember szemrehányást tett nekünk, amiért elhagytuk Erdélyt. Azt mondta, ki kell tartani.És azóta sokan mondták, mások is. Akik a leghangosabban hírdették a megmaradást, az ottanmaradást, a kitartást, mindnek itt élnek az utódai, sokan ők maguk is. Nem akarok neveket említeni, közismert jelenség.
Itt születtek a gyermekeim, itt élnek az unokáim, most már itt van az otthonom.
De soha, soha nem tudok lemondani a szülőföldemről. remélem, az utódaim és a volt tanítványaim sem.
Hazamenni egy nagy fájdalom. Nem haza menni, még nagyobb.
Ez nagyon szomorú... őszintén sajnálom, pontosan meg tudom érteni, mit érez. Én is utálom azt a dolgot, hogy pl. végig megyek a gyönyörű Nagyvárad vagy akármelyik erdélyi város utcáin és azok a félállatok (elnézést, ha megbántok valakit) leköpik a macskaköveket, szétzúzzák a temetőket, összerondítják az épületeket. Ugyanakkor kell ismerjük Wass Albert "Patkányok lázadása" című gyönyörű művét, s akkor megértjük, hogy ezek az emberek már csak bizonyos ideig tudnak rombolni, mert aztán nem lessz mit. Már így is, igen sokan költöznek el közülük külföldre (mennek az állitólagos rokonokhoz, akik amúgy megvetik és gyűlölik őket), s ha az ember pozitívan áll hozzá, azt veszi észre, hogy Nagyváradon az üzletek 80%-ban Magyarul lehet megszólalni, egyre több Magyar beszédet hall az ember. Mi kimondottan nem kell soha románokkal társalogjunk, csakis Magyar gazdáktól vagy családi vállalkozásoktól vásárolunk (ami persze néha nehézkes, de inkább elmegyünk 5 kilóméterrel arrébb, minthogy másnak adjuk a pénzünket), de megéri. Ugyanakkor bizonyos emberekkel egyszerű csere-kereskedést folytatunk, a mi javainkat az ő javainkra cseréljük, így senki nem jut hozzá a mindent elrontó pénzhez. A Magyarok vissza tudják építeni Erdélyt a rományok orra alatt úgy, hogy azok mitsem tudnak róla, akkor, ha össze tartanak. Sajnos az összetartással van a nagyobb gond, mert ez a média mindent kitalál arra, hogy minket szétszakítson... De erre figyelni kell. Nem azt kell nézni, hogy ki milyen pártra szavaz, ki milyen vallású, hanem azt, hogy mind testvérek vagyunk. Nem a külömbséget, hanem a közös vonásokat kell keresni. Tudom, nezhéz, de ha kipróbálja, örömmel tapasztalja, hogy egy kisebb pozitív megnyilvánulás milyen lavinaszerű jótetteket von maga után. A helyzet az, hogy ha változást akarunk, fel kell vállaljuk a rosszat előbb s mi kell erősek legyünk ahhoz, hogy elkezdjük a változtaást. Tudom, hogy nehéz, mindenhol, s valójában senkinek nem lehet szemére hányni, ha nem ért velem egyet. De egyvalamit azért mindenhol el lehet kezdeni, s az a pozitív hozzáállás. Nagyon nehéz eleinte, de mikor megszokja az ember, sokkal szebbnek tűnik minden körülötte. Az összetartozás, bizalom, egymás segítése természetesen kéne jöjjön nekünk, hisz erős emberek vagyunk, erősebbek, mint bárki más a világon. Én ebben hiszek és remélem, hamarosan sokan osztják majd a véleményem.
Én a fogadott lányomról tudok írni. Ő azért jött Magyarországra, mert Magyar és ENNYI. Nem tudta elviselni, hogy az a bizonyos határ ott van ahol van. Anyagilag még nem könnyű a helyzete, sőt. Most tanulja meg azt a gondolkodást, ami majd az anyagi helyzetén is változtat. Egyébként Ő már 4 - 5. éves korába eldöntötte, hogy Magyarországon fog élni. Már kicsi gyerekként a falujukba örökké demonstrálta erősen a Magyarságát. A szüli a hivataloktól mindezt meg is szenvedték rendese. Ahogy elérte a felnőtt kort lépett. Nem bánta meg. Nem is bántotta itt senki. Nagyon szeretik az emberek. Igaz szeretni való. Ő az itteniek helyzetét is megértette, azonosulni tudott velünk. Átlátta, itt is kimosták az emberek agyát, tisztelet a kivételnek.
Viszont az csodálatos amit írtál, hogy fejlődik a csodálatos Erdély magyar szempontból. És bizony az lenne tökéletes ha mindenki a saját szülőföldjén boldogulna. Mondom én aki sokkal szegényebb lennék lelkileg ha a fogadott lányom a szülőföldjén marad és nem ismerem meg.
Egyébként azt, hogy valaki sikeres legyen azt meg lehet tanulni.
Üdv. Marcsi
Biztosan mindes sora megalapozott. Nagyváradon.
De, -sajnos- már nem érvényes Kolozsvárra, Segesvárra, Brassóra, Temesvárra, talán már Marosvásárhelyre sem, - folytassam?
A nagy kérdés itt nem a jó cselekedet vállalása, vagy tagadása, nem az összetartozás vagy széthúzás, a nagy kérdés itt az, hogy amit egy nemzet évszázadok alatt megépített, mindaz az értéke, amit megalkotott, megtartható, megőrízhető, gazdagítva ezzel az egész emberiséget, vagy feldulhatja egy arra érdemtelen horda.
Tessék elmenni az említett városok bármelyikébe, Erdély bármely településére. Tessék mutatni nekem egyetlen egy olyan szép építményt, amit nem magyarok építettek az elszakított területeken. Egyetlen egyet. Milyen jogrendszer az, akár az európainak nevezett jogban, amely meg tudja akadályozni a valamikor megalkotott közösdségi tulajdon visszaszármaztatását.
Nos, ha összefogásról szó lehet, akkor ebben kellene összefognia minden magyarnak. Olyan összehangolt jogi hadjáratra lenne ma szükség, az utolsó órában, ami helyreállíthatja a MAGUNKÉHOZ VALÓ JOGOT.
Igen. Ez lenne a lehető legfontosabb közös akaratunk, cselekedetünk. Elképzelhetetlen számomra, hogy őseim verejtékkel megépített szép hazájáról lemondjak. Amely érzést csak erősíti a megszállók 90 éve tartó rombolása, feldúlt hazánk állapota.
Sajnos, erre a gondolatra még nem látom kellően érettnek, felkészültnek a nmemzetet, nem látom elfogadottnak azt a legnagyszerűbb gondolatot, amit atyai barátom, az általam nagyra becsült katona, Kéry Kálmán bácsi hangoztatott: a nemzetet a két világháború között igenis egységbe lehetett kovácsolni, megvolt az a legkisebb közös óhaj, ami mindenkit összetartott. Ez pedig a törvényes, igazságos revízió eszméje volt.
Csak hát a mai liberális diktatúra ezt a gondolatot, az igazsághoz, a joghoz való ragaszkodás jogosságának érzését, kiőlte az emberekből, és aljas hazugságokkal mocskolja be.
Minden szavával egyetértek!!! :-))
Osztom a Judit nezeteit, es orulok, hogy egyre tobben vannak, akiket itthon igy hallok beszelni. A baratnom Svedorszagban elt, es ugyanezeket meseli szinte szorol szora, most mar itthon van, es nem banja, sot beismeri, hogy megnyugaodott. Nem azert, mert anyagilag rendbe jott, errol szo sincs (pl. ket evebe telt, amig munkat talalt, pedig felsofoku vegzettsegu), de azert, mert megerezte, hogy az ovei kozott lenni sokkal nagyobb lelki-kielegules, megnyugvas, mint idegenben barmilyen integracios sikerelmeny.

Most kerhetjuk a magyar allampolgarsagot, es kerni is fogjuk, de itthon maradunk, vegre magyar utlevellel a szulofoldunkon, Erdelyben. Ez husz evvel ezelot elkepzelhetetlen volt... Es most remenyt kelt, hogy husz ev mulva, mostani elkepzelhetetlen dolgokrol szamolhatunk talan be.

Udv. Melinda, szinten Kolozsvarrol. (Hamarosan, remelem a Kolozsvar melloli kis magyar telepulesrol, Merarol :) , ahol a gyerekeim ugyancsak a mezon es reteken boklaszva jatszhatnak, tiszta levegon. Ha pedig, ugy dontenek majd, hogy elmennek a nagyvilagba vegleg, az o dontesuk lesz, nem fogom megakadalyozni. De addig is remelem, olyan neveltetest es biztonsagot nyujthatok nekik, hogy ne legyen ertelme idegenben letelepedniuk. Ha Isten megsegit, ha nem jon meg egy utopikus kor, es a termeszeti viszonyok is megengedik - mert ugye, ma mar ez sem mellekes, annyira tulhajtottuk magunkat, es kovetkezeskepp, a Foldet).
Könnyekkel a szememben, "gombóccal" a torkomban olvastam megható sorait, történetét... ..


egy nemzeti érzelmű, tősgyökeres budapesti

RSS

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek