Wass Albert :

A NYÁR MENT ÁT AZ ERDÕN


Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.

Hiába volt felhõbe-halt a lelke:
azért az erdõ mégis észrevette.Egy szél indult valahol: csoda-könnyû,
s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

„A Nyár! A Nyár! A Nyár!”

A nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdõn,
s amerre elhaladt:

a néma erdõ döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.