Petőfi Sándor: A virágok


Ki a mezőre ballagok,
Hol a fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szívem reszket, keblem dagad.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Leülök a virág mellé.
És elbeszélgetek vele,
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért.
Hogy érti jól szavaimat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át,
Testünkön lelkünk fülibe:
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.