Este van. Fáradt, hűvös este,

Eső áztatja elgyötört arcomat,

Még a sötét felhő is leste,

Mikor utcára lépek: az a jó pillanat.

Ernyőm ott lóg fönn a fogason,

Hiszen én csak neveték az esőn…

Bármily borús, nem eshet oly nagyon,

Indultam ernyőtlen, bölcsködőn.

És most esik, végeláthatatlan,

Arcomba fúj a metsző, hideg szél,

Úgy érzem magam, akár egy hontalan,

Ki piásüveg mellett múltjáról…

Reggel van, és egykedvűen bámulok kifelé a vonat ablakán. Már igen sok ideje zötyögöm Nagyváradról, kissé türelmetlen is vagyok, tudván, hogy nemsoká célhoz érek. Majd fölrobbanok, mikor a szerelvény csikorogva lassít, a következő pillanatban pedig megáll. Gépiesen fölállok székemről, és kimért léptekkel haladok egészen a vasúti kocsi ajtajáig, annak ablakán kitekintve olvasom az állomás nevének feliratát: Rákos. Már nagyon közel…

Nem múlhat el év vasutassztrájk nélkül. Éppen szerdán reggel 7 és 9 óra között került sor a legutóbbira, mint ismeretes, az említett időszakban egyetlen vonat sem indult el. Nos, a vasúti dolgozók tiltakozása fölöttébb jogos. Nem is kértek ők mást, csak tíz százalékos béremelést – ehelyett a román államvasút négy százalékkal, és egyéb ígéretekkel akarta kiszúrni a szemüket. Ám ez már a politika határait súrolja, amelyben én nem vagyok járatos, sőt, nem is szeretnék az lenni – fogalmam sincs…