A fiam kidobott kacatai között találtam: 



A reggelek, a reggelek,

a kötelező reggelek,

a lehet és a nem lehet.



Fehér szobámba jön a nap,

bedobálja kintről a hangokat.



Ószeres, ószeres…

Ószeres viszi a holmikat.

Vissza kéne venni a holmikat!



Simogatni lenne jó valakit,

világgá menni, vagy az ablakig?



Üres szobában állsz és feleselsz,

belélegzed, amit kilehelsz.



És megy tovább, aminek tegnap se kellett volna…