Késő este Mazsola beleugatott a csendes éjszakába...és a vakkantástól jött egy gondolat...
Az élet az éjszaka...én meg egy vakkantás az életben...hmmm...

A vakkantásra nem jött válasz... Én...én milyen választ kapok? ...Kapok? Végül levettem a pórázt Mazsoláról, hogy szabadon rohangáljon -kedvére- igen...sokszor vágyom én is erre...csendes éjszakában rohanni szabadon bele a nagy semmibe, aztán megpihenni, s hazatérni egy szerető, megértő, gondoskodó ölelésbe. Sok is ez talán... azonban annyi bizonyos, hogy Mazsola ezt kapja minden egyes nap! ...és őszitén, semmit nem kérünk cserébe...látod ez a különbség, mi mindig várunk a másiktól valamit ADJ-ADJ -ezért kapod EZT-AZT cserébe...cserébe...
(Így lesz a szép fehér télből sáros tavasz) s a végén ha meguntuk ezt a játékot, s más-más utakon járunk már...rájövünk, hogy magunkból csak a rosszat adtuk...elmaradt a gyengéd érintés, a megértő pillantás, az önzetlenség... Igaz?

Mikor egyedül vagy, akkor érzed azt, hogy mennyi szép van benned, s nincs kivel megosztanod... Legszebb az ősz...mikor diót rázhatsz le a fáról, s a szomszéd óvatosságra int. Megjelennek az időtől ráncos leveleken az élet színei, s te markodba vehetsz egy csomó életet...magát az elmúlást...hiszen az élet nem más, mint színes elmúlás.