(Bega az utcám végén - saját fölvétel)

A folyó mentén létesült település élete pezsgő, felvirágzása gyors, anyagi gyarapodása biztosított. A folyó partján élő emberek élete, megélhetése, boldogulása garantált, ha az
emberek bölcsek, és nem bontják meg az
őseiktől örökölt
harmóniát, amely megköveteli tőlük, hogy a
legbensőségesebb összhangban éljenek a természettel. A folyók mentén élők
sohasem tudja, mi az szomjazni, éhezni. A folyóból inni lehet, vizével öntözni.
Az éhezőnek halat ad, a szórakozni vágyóknak horgászást, fürdést, úszást,
csónakázást. A folyó nem engedi, hogy a partján élő eltunyuljon, semmittevővé
váljon. A folyó megköveteli, hogy az ember éber legyen, éles eszű, becsülje az
eleven vizet. De a folyó, még a legnagyobb is, tud tűrni, és szót fogadni, ha az
ember szelíden és okosan, a természettel
összhangban megzabolázza szeszélyes kanyarulatait, gátak közé szorítja
esőzésektől túláradó medrét.

Hézagos vázlatban érintettem a legkülönbözőbb folyók, s a legkülönbözőbb folyók mentén élő legkülönbözőbb emberek érintkezési pontjait. Mert mindem folyónak más a színe, illata,
története, mások a titkaik, na meg a sorsuk alakulása is különbözik.

Nagyságrendben a közepes nagyságú folyók közül a legizgalmasabb talán a Bega sorsának alakulása, míg jelene kétségtelenül a legtragikusabb.

A Bega Facsádnál (most romániai város) ered. Északkeletről Temesváron keresztül folyva délnyugat felé veszi az irányt. Nagybecskereken keresztül haladva Titelnél torkollik a Tiszába. A Bega nevével
találkozunk már Anonimus gesztájában, amely a XII. század végén
született.

Nincs a világon még egy síksági folyó, amely ilyen szeszélyes lett volna, mint a Bega. Kezdetben Nagybecskereket ez egyáltalán nem zavarta. A város teljes odaadással simult kanyargó partjainak ölelésébe, nem sejtve, hogy épp a Bega
kiszámíthatatlansága nyújt majd hosszú ideig
oltalmat az előre nyomuló török seregek elől.

Maga Zápolya János a Fruška gorai kőfejtőkből hajókkal a Dunán majd Tiszán s végül a Begán szállíttatta a terméskövet a becskereki vár felépítéséhez, amelyet önerőből nem tudott bevenni a török,
idegen nyelvű árulókra volt szükség, hogy Allah hívei elfoglalhassák
1551-ben.

165 évig volt török kézen a város, a Bega. A várban minaret, a folyó partján dzsámi meg törökfürdő épült. A békés tősgyökeres becskerekiekkel nem volt a török atyafiaknak bajuk, de annál több a Begával,
amely a betolakodókra a legkülönbözőbb halálos nyavalyákat hozta, és
kíméletlenül pusztította éket. Akkora volt köztük a halandóság, hogy két temetőt
kellett létesíteniük, hogy minden halottjukat el tudják hantolni.

1716-ban eltakarodott a török. A visszatérés és betelepítés valamint a rendcsinálás időszaka következett. Nagy tudású inzsellérek kezdték újra szelídítni a Begát, amely folyó létére úgy tört borsot
az ellenség orra alá, hogy még a legapróbb mélyedéseket is elárasztotta. A
legszakavatottabb szem tudta csak megállapítani, hol is fejeződik az élő, eleven
Bega, s hol kezdődnek a holt ágai, mocsarai, posványai, lápjai.

Ha az ellenséget pusztította a Bega, az őslakosoknak gyarapodását kellett, hogy szolgálja. Ezért láttak a szabályozásához, ami valóban hosszantartó intézkedés-sorozat volt. És
körültekintő munkálatokat kívánt. A szeretetteljes figyelem meghozta az
eredményt. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy a vízi közlekedés Nagybecskerek
életében mindig fontos szerepet játszott. A most már rendesen és
csendesen folyó Bega hátán folyamatosan érkezni kezdtek Bánság hegyeiben
kivágott óriásfák rönkjei.

Évszázadokon keresztül a Bega volt az egyetlen fontos kereskedelmi útvonal Temsvártól a Tiszáig. A XIX. század nyolcvanas éveiben már 3000 hajó/dereglye kötött ki városunkban.1880-ban 260 dereglyéből
álló flottánk volt. A Begán hozzánk fa, érc, vegyszer s a legkülönbözőbb gép
érkezett. Tőlünk elsősorban búzát szállítottak el.

A Bega nem csak a kereskedelem igényinek tett eleget, hanem a nemesség passzióinak is teret adott. Az első kis luxus gőzhajúkat a folyó partján épült kastélyok urai fényűző szórakozásként
vásárolták. A Torontál c. napilapunk megörökítette, hogy gróf Harnonkurt
1891-ben 15000 forintért vásárolt magának
jachtot. 1894. júniusától a Temesvárra igyekvők kényelmesen és gyorsan tehették
meg az utat a Begán. Erről így ír a Trontál: "Ma délelőtt végre alkalma nyílt
a nagybecskereki közönségnek is a régen jelzett gőzhajót szemtől szembe látni,
mely hivatva van Nagybecskerek és Temesvár között új forgalmi korszakot
teremteni. A Duna Gőzhajózási Társulat szíves meghívásának engedve nagyszámú
előkelő közönség jelent meg a Temesvár fedélzetén. Ott volt a Rónay főispán,
Krsztics János polgármester, dr. Mihálovits Ödön árvaszéki elnök,
Hadfy Döme (azaz Dimitrije Hadžić, 48-as
honvéd, a 48-as párt elnöke - M. V. megjegyzése) (...) Kevéssel 9 óra után
elindult a hajó Écska felé, s a meghívott vendégek beható tanulmány tárgyává
tették a kitűnően konstruált hajót, amelynek főelőnye abban rejlik, hogy a
legsekélyebb vízállás mellett is közlekedhetik. Ez kétségkívül nagyobb
lendületet fog adni a temes- és torontlmegyei két metropolisz közötti
teherforgalomnak s bizonyára előnyére fog válni a Bega menti
községeknek is."

Közhely hogy a folyók nem csak összekötnek, hanem szét- és el- is választanak. A Begára ez jobban vonatkozik, mint bármely más folyónkra. Hisz szeszélyes kanyargásával lépten-nyomon keresztülszeli a város útvonalait. Igaz,
épp ez hozta a legtöbb jót, a legnagyobb
gyarapodást a városnak, de a XX. század elején már lassítani kezdte az ütemesen
fejlődő szárazföldi közlekedést, s a lakosságnak vagy csónakba kell szállnia,
hogy átjusson az utca túloldalára, vagy a rozoga fahidakon átkelni. Ezen akart
mihamarabb változtatni a város vezetősége,
ami 1904-re maradéktalanul sikerült is. Igaz, először osztotta a Bega, két
táborra a város lakosságát.

Az első vashíd fölépítését már 1885-től szorgalmazták sokan, elkészülte után pedig az ellenzők tábora erősödött fel. Mielőtt a baljóslatokat megemlíteném, a mi Begánk első igazi hídjáról szóló
tudósításból idézek: "Nevezetes esemény volt ma Nagybecskereken. Megnyitották
az első vashidat, a kis Begahidat, amely a város központjának forgalmát
közvetíti (...) egyébként nevet is kapott, Ferenc József hídnak
nevezték el hivatalosan, bár kétségtelen, hogy a közönség még hosszú ideig csak
Kishídnak fogja nevezni." (Torontál) Trianon után Vuk-hídra "keresztelték"
át, de a város lakossága nem engedte magát zavartatni, 97 év elteltével is
csupán Kishídként, Mali mostként emlegetik.

A forgalomba bocsátásáról szóló jegyzőkönyvből tudjuk, hogy: "A híd szabad nyílása, a híd tengelyére merőleges irányban elhelyezkedett hídfők felpatkáinak szirtjében mérve 35 méter. A hídnak középső
12,2 méter hosszú részében a szerkezet oly berendezéssel készült,
hogy az említett magasság a hídpálya e részének felemelésével, szükség esetén
5,60 méterrel fokozható."

Semmilyen lejegyzést sem találtam arról, hogy a hídpártiak és az ellenzők között mekkora volt a nézeteltérés és erőkülönbség, de a következő sorokból láthatjuk, hogy az első Begahíd bizony jól összeveszejtette
a közvéleményt: "ünnepi látványosság nem volt, mert csak hivatalos
formalitások történtek."

Az átadás után is még sokáig foglalkozott vele a Torontál: "Városunk néhány szép középülete sokat vesztett a híd felépítésével (,,,) Iróniája a sorsnak, hogy most, amikor a vashíd megvan, a hajóállomást áthelyezik. A
közönséget most megnyugtathatja az a tudat, hogy most már csakugyan igaz, a
vashidakat az örökkévalóság számára építik. A kereskedelmi forgalom ezután
ugyancsak minimális lesz a kishídon (...), s a csekély személyforgalomnak
akármilyen fahíd is meg tudna felelni."

A jóslat, mondanom sem kell, nem vált be. Az elmúlt 97 év alatt a Kishídon megszámlálhatatlanul sok ezer tonnás áruforgalom bonyolódott le, s bonyolódik még ma is.

Perisics Zoltán polgármester rátermettségét bizonyítja, hogy ebben az esztendőben, az ellenzők hangos tábora dacára, még egy vashidat kapunk, a Nagyhidat, amelyet osztatlan örömmel fogadnak. Sőt csodájára
jártak hetedhét megyéből. A Nagyhíd, városunk büszkesége, a világhírű francia
mérnök, Eiffel tervei alapján készült. "A szőke Bega habjai fölött ott
pompázik immár a régi rozoga nagyhíd helyén az új vashíd. (...), amelyet
boldogult Erzsébet királynénkról neveztek el. (...) A híd középső 10,2 m hosszú
része fölemelhető szerkezettel bír. A hídépítő bizottság a helyszínen mindent
ellenőrzött, a felvonó szerkezetet is kipróbálták, amely szintén a legjobban
működött. A helyszíni szemle befejeztével dr. Perisics Zoltán és Buday
Béla főmérnök a polgármester
pompás fogatán áthajtott a hídon." (Torontál) Ezt az egyedi
pillanatot nem fényképész, hanem a közismert, ma is szívesen énekelt dal, a
Četir konja debela prešla preko
Begeja... örökítette meg. Sajnos, akik ma éneklik, nem is tudják,
hogy a Bega és a város életének melyik fontos momentumát idézik e sorok.

1960-ban Nagybecskerek és a Bega múltját őrző patinás épületek és létesítmények egész sora került lebontásra. Az áldozatok között ott volt sajnos, a messze földön párja nincs Nagyhíd is.
Szerencsére még ma is létezik a csúfos véget ért Erzsébet-híd párja, a Kishíd.

A város előrehaladását a legpontosabban a Begán zajló élet fejlődésével mérhetjük A Bega pedig komoly és megbízható kereskedelmi útvonallá alakult, amelyet állandóan korszerűsítenek. "Köztudomású, hogy a
Bega tiszai torkolatában Titellel szemben, valamint Écskánál az utóbbi években 2
hajókamra-zsilipet és mellettük egy-egy duzzasztógátat építettünk fel. (...)
Begafőn (Klekken), Szerbittabén, Magyarszentmártonon és Románszentmihály mellett
pedig a következő öt év lefolyása alatt hajózó kamra-zsilipek és velük
kapcsolatban duzzasztógátak épülnek (...) általuk Temesvár szab. kir. város
szerves és föltétlen összeköttetésbe kerül a közép-európai vízi utak hálózatával
a Fekete-tengerig, majd a Duna-Odera csatorna kiépítése után az
Északi-tengerig." (Torontál 1909)

A Begának köszönve mind merészebbé váltak a nagybecskerekiek álmai. A város aranybányája a folyója volt. Valóban kincset ért, minden ami a Begával bármilyen kapcsolatban is volt. Ahány hajó kikötött, annyival gazdagodott valaki
Nagybecskereken. Ahány hajó rakományával elhagyta a várost, annyival lett újra
valaki vagyonosabb. Mindenki a Bega partján akart telket venni, villát, házat
építeni. Egymás után és csakis a folyó partján épültek fel a gyárak, az üzemek.
A Bencze- bútorgyár, a hatalmas magtárak, a cukorgyár, a klikker gyár, a
sörgyár, a vágóhíd.

A helyi kaszinó, amely sok fényes bál és mulatság színhelye volt, szintén a partjára épült. Egyik legszebb parkunk a Csókliget is a Bega partján van.

De folyónk nem csak a vagyonosodásról regél. Mesél a történelemről is. A figyelmes szemlélőnek többet árul el a múltról, mint a történelemkönyv, és teszi ezt kendőzetlen őszinteséggel, nem magyarázva bele a
dolgokba, nem vonva le a tanulságokat, oktat a saját, szavak nélküli
bölcs módján.

Idézzünk az 1916 júliusában megjelent Torontál rövidhíréből: "Tudvalevő, hogy a Duna Gőzhajózási Társaság a háború kitörésekor a hajózási forgalmat beszüntette, miután a hajóit és egyéb
szállítási eszközeit a hadvezetőség katonai szállítások céljára
vette igénybe. A hajózás szünetelése természetesen megakadályozza az áruk
szállítását, ami a kereskedelmet rendkívül hátrányosan befolyásolja, és annak
nagy kárt okoz. Az O. m. k. e. nagybecskereki kerülete a múlt hó utolsó
napjaiban kérelmet intézett a Duna
Gőzhajózási Társasághoz, hogy hajózás újból megnyitassék. Most azután a Duna
Gőzhajózási Társaság közölte az Omke-vel, hogy a hajózási forgalom Nagybecskeren
is július elsejével megnyílik."

És hogyan mondja a történelmet meg a politikát tovább a folyó. Beszédes példaként álljon itt újra egy idézet a hat évvel később megjelent Torontálból: "Becskerekről Beogradra való utazás nem tartozik a
kellemes dolgok közé.(...) Miután a Beograd felé gravitáló forgalom nőttön nő,
és ennek folytán a viszontagságos utazás miatt sűrűn hangzanak el indokolt
panaszok és kifogások, a hatóságok mozgalmat indítottak, hogy a beogradi
hajótársaság létesítsen közvetlen személyszállító hajójáratot Becskerek és
Beograd között. A mozgalom élén áll Alexity Bogolyub, Becskerek város polgármestere, aki a
hajótársaság vezetőségével már érintkezésbe is lépett. Az onnét kapott ígéretek
arra engednek következtetni, hogy a tervezett hajójárat rövid időn belül már meg
is lesz, és így egy csapásra sok viszontagságtól szabadul meg az
innét Beogradba utazó közönség." (1922. júl. 12.)

A folyók nemcsak a települések fizikai, gazdasági arculatát határozzák meg, nemcsak a történelem menetéről beszélnek az érdeklődő utókornak, hanem befolyásolják szellemi fejlődését, lakosságának lelki
mivoltát is. Vízi sportokról kellene mesélnem elsősorban, mert itt Nagybecskerek
a Begának köszönve mindig az élen állt, attól függetlenül, hogy Magyarországhoz
vagy Jugoszláviához tartozott-e. De kezdem mégis a képzőművészettel, amely
beteljesedését a Bega-partján begai motívumokkal érte el.

A sok festő közül egy régen elfelejtett művészre terelném a figyelmet, s természetes folytatásként említek egy mai neves festőt is.

Várkonyi József 1879-ben született Szécsányban, kimagasló rajztehetségének köszönve Torontál megye ösztöndíjasaként tanulhatott a budapesti Mintarajziskolában. Korai eredményei dacára a megyei hivatalnokoskodást
választja, csak másodlagosan foglalkozott festészettel. És másodlagosan
foglalkozott a vívással is.

Nagybecskereken a vívósport rang- és hírnévszerzése 1904-gyel kezdődik, amikor Várkonyi József a Budapesten megrendezett országos bajnokságon ezüstérmet szerez. 1928-ban az országos válogatott tagjaként részt vett az olimpiai játékokon. Párhuzamosan
volt sikeres versenyző meg edző is, mindkettővel 1937-ben hagy fel, egy esztendővel a halála
előtt.

Várkonyi József részt vett a Nagybányai Művésztelep munkájában. Szívesen és örömmel festett. De a közösség elkötelezettjeként a kollektivitást is magára vállalta. A város
képzőművészeti életének egyik
fáradhatatlan, lelkes szervezője volt. A
nagybecskereki impresszionisták egyik alapítója. A Szabadkán 1923-ban
megalakított vajdasági Képzőművészek Egyesületének a tagja. És hol
van itt a Bega? - tehetné föl valaki a kérdést. A Bega Várkonyi életének
elválaszthatatlan része két síkon is. Létezni és
alkotni másként nem tud, csak úgy, ha a folyó közvetlen közelében van. Városunk
legszebb részében a Kisamerikában, egy emelkedő tetején, a Bega-kanyarban
állt/áll villája, amelynek ablakai két oldalról zavartalanul néztek le a szőke folyóra, míg a harmadik oldala, a
villát szegélyező faragott gerendákkal, oszlopsorral, kerítéssel összekötött
tágas verandaszerű előtér kényelmesen több festőállványnak is helyt adott. A
villának ezen a részén zavartalanul tetten lehetett érni a folyó vizében visszatükröződő hajnalhasadást meg
a nap utolsó alkonyi sugarait is. A Bega és a villa között húzódott a keskeny,
de hosszan elnyúló Csókliget cserjéivel, bokraival, díszfáival, virágaival csak
fokozta a Bega-part hangulatát.

1931 nyarán az ő Bega menti villájában gyűltek össze a festők. A Csókligetben Oláh Sándor, Húsvét Lajos és más művészek korrigálták a természetben festő fiatalok munkáit. Ez volt a csírája a régen áhított
becskereki művésztelepnek.

Várkonyi József festészetének központi mondanivalóját a Bega határolja körül. Várkonyi nem közlekedési útvonalat, nem utcákat elválasztó akadályt, nem a kereskedelem kifogyhatatlan lehetőségeit
látta a folyóban. Neki a tiszta ihlet forrása volt a Bega. Ő külön
fogékonysággal érzékelte folyónk vizuális,
művészi és emberi mondanivalóját. Elsősorban ezt fogalmazta meg a képzőművészet
eszközeivel képeiben. A helyi múzeumban őrzött alkotásai már címükkel tudtunkra
adják Várkonyi és a Bega bensőséges kapcsolatának lényegét: Kikötő a Begán,
Bega-part, A parkban, Park. S ez a park a Csókliget.

Városunk jelenének neves festője M. Mandić. Akinek nem is létezik más motívum, mint a Bega vize, csónakjai, a begai köd, s ezzel képes a művész minden mondanivalóját megfogalmazni.

Így teremt a folyó szellemi javakat, így kezdeményez, így hoz létre új harmóniát, megközelítési lehetőséget, nyit új távlatokat.

A hétköznapi emberek életében is fontos szerepe volt a Begának. A partján élők nem szomjaztak, nem éheztek. Tiszta vizéből nyugodtan lehetett inni, hallal meg minden napszakban bőségesen szolgált. A
ráérősek a partjáról vagy épp csónakból horgásztak. A pihenést nem ismerők, mint
Mohaupt Antal, mindenki Tóni bácsija, az én felejthetetlen nagyapám, a varsákat
este letették, s azok reggelre megteltek harcsával, ponttyal, keszeggel. Nemcsak
a családnak, de a házi kacsáknak is bőven jutott az apróbb halakból.

A folyó mentén élő családok egy részének csónakja volt. Nagyszüleimnek, szüleimnek mindig. Emlékeimben még léteznek a mi rég elkorhadt csónakjaink is. Zöld színük és enyhe kátrányszaguk volt, ami
keveredett a Bega jellegzetes illatával. Ez a kellemes és teljességében
leírhatatlan illat már több, mint három évtizede eltűnt. Akkor hagyott itt
bennünket, amikor a Bega csendes megadással haldoklani kezdett.

Édesanyám gyermekkorának külön fejezeteit írta a Bega. Nagyon korán megtanult úszni. Nem is akadt párja széles e környéken, aki olyan szépen tudott volna ugrani az uszályokról, hidakról. Aki egy szuszra és oly sebesen a víz alatt az
egyik oldalról a másikra ért volna.

Nagyszüleim életében fontos közlekedési eszköz volt a hatszemélyes csónak. Pipi és Pubi (édesanyám meg nagybátyám) korán megtanultak evezni. A harmincas években városunknak még dinnyepiaca is volt, természetesen a Bega parton. A
dinnyevásárlás úgy bonyolódott le, hogy a
Berberszki-teleptől föleveztek a magtárak mellett, a Kishídon túl található
piacig, ahol hegyszámra álltak a mézédes dinnyék. Megrakták a csónakot ezzel a
nyári finomsággal, és lassan csak kormányozva, engedték, hogy vigye őket
a víz hazáig. Az időből futotta még ilyen
ráérős kellemességekre is.

Muzsla és Écska között elterülő szőlőskertünkbe nyáron leggyakrabban csónakon ment nagyapám a két gyerekével. Odafelé könnyű volt, mert vitte őket a víz lefelé. Csak hazafelé, a megrakott csónakkal
a vízfolyással szemben volt már nehezebb. Ha netán szembe szélt kaptak nagyapám
kiment a vízpartra, s kötéllel húzta a csónakot, míg Pipi, a nagyobb gyermeke
kormányozott.

Muzslán túlra nemcsak szőlőt művelni mentek a becskerekiek. Vasárnap kiránduló csónakok indultak délelőtt az écskai gesztenyés erdőbe, az Ittinger-vendéglőbe. Ahol a kitűnő ebédek mellett nagyokat lehetett
táncolni is. Sok forró szerelmi lángragyúlás színhelye volt az
Ittinger-vadgesztenyés.

A nagybecskerekiek még negyven évvel ezelőtt is sok szépet, kellemeset köszönhettek folyójuknak. Nem létezett olyan nyári forróság, amely a városlakók számára elviselhetetlen lett volna. Az idegen
szemlélőnek az lehetett a benyomása, hogy minden becskereki vagy a Begában
úszkál, vagy épp a vízbe lépni készül.
Kánikulában megváltoztak a város hangjai. Nappal nevetéstől, zsivajtól, apró
gyermeki sikongatásoktól volt teli nemcsak a vízpart, de még a Begától egészen
távol eső utcák is.

A begai strandok szépségükben, kényelmükben vetekedtek egymással. Itt volt a cukorgyári fűrdő, a Kirtyánszki-strand csodálatos jegenyéivel, homokos partjával, kényelmes kabinjaival, majd a Fischer-uszoda és a Brankován. A ma élő hetvenévesek érdekes módon nem tudnak
megegyezni abban, hogy melyik strand volt a legjobb. Mindenki kizárólagosan azt a strandot védi, ahová
kitartóan és hűségesen eljárt, a többit számba se vette, sőt, már régesrégen
csak emlékeikben élnek, még sem lehet belőlük bármilyen rangsorolást kicsikarni.
Mindenki számára csak egy létezik, az, ahova ő járt.

A nyári estékhez pedig egészen másfajta hangok társultak. Míg nappal a fürdőzők uralták a folyót, alkonyatkor egymás után indultak el a fiatalokkal telt csónakok, s a nappali zsongó morajlást az ének
meg a gitár hangja vette át.

De kenukkal, szandolinokkal csak nappal lehetett találkozni. Mindig olyan könnyen szelték a vizet, hogy a szemlélőnek az volt a benyomása, lebegnek. De a vízen siklás jellegzetes hangja már messziről
elárulta, hogy könnyű csónak érkezik. A hangmagasságából, mélységéből az
is már messziről, a kanyar előtt kiderült,
mielőtt még látni lehetett a benne ülőket, hogy hányan is vannak.

Nagyon kevesen emlékeznek már azokra az evezősökre, azokra a délceg magyar egyetemista fiúkra, akik kivétel nélkül mind Budapesten tanultak a II. világháború alatt. Nevük eddig még így egymás mellé le
sem lett írva: Hagara Jancsi, Nagy Ernő, Drnrászki József (élete végéig az
evezős sportokért rajongott, városunk egyedüli nemzetközi evezős bírója volt) és
a szép Wégling-fiúk, akiknek egyetlen tekintetéért sokat áztatták magukat a kis- és nagylányok a Bega
vizében, hogy mire a csónak hozzájuk ér, ők épp a legelőnyösebb helyen legyenek.
A szép Wéglin-fiúk sorsa a legtragikusabb. Budapest bombázásakor végzett velük a
pusztító lövedék. Velük halt ki a Wégling familia.

Édesanyám különleges bensőséges kapcsolatot alakított ki a Begával. Lány- meg fiatalasszony korában a Bega volt életvitelének központja, és még akkor is a Begát kereste, amikor a Duna partján
élt. A folyón kialakított szokásait átplántálta a folyamra. Átúszta a Dunát is,
de igazán örülni csak a begai fürdőzésnek tudott. Azoknak az élménye fél
évszázad után is elevenen, színesen él nemcsak az emlékezetében, hanem a
lelkében is.

Az én gyermekoromban már kevésbé lengte körül romantikus hangulat a Begát, mégis a legtöbb hozzáfűződő élményem pozitív tartalmú. Gyakran ültem én is csónakban, legjobban szerettem kedves nagyapámmal a vízre szállni. Ő evezett, de azért nekem is adott egy kisevezőt, amely
valójában a cefrekavaró lapát volt. Nem kellett nekem lényegében eveznem, csak addig, ameddig a kedvemből
futotta. A meregető volt az én igazi eszközöm. Ki is tudtam vele meregetni még
azt a néhány cseppnyi vizet is, amely esetleg a hullámveréstől beloccsant a
csónakba. Szépen daloló nagyapámmal végig énekeltük az Écska határában fekvő szőlőskertünkig vezető
utat. Ő halkan dúdolt, feltűnés nélkül, mint mindig az életében, én meg
harsogtam, amennyire gyerek hangom engedte. A nádban tanyázó madarak ijedten
rebbentek fel közeledésünkre, de nagyapám sohasem dorgál meg ezért, pedig
nagyon szerette a rendet, fegyelmet, de a kis unokáját még jobban.

Negyven esztendeje, hogy az utolsó nagy hírnévnek örvendő begai strandot fölszámolták. Lebontották a Csókliget előtt a parton épült első közép-európai regattaházat is. A folyó mentén épült gyárak
minden mérgező hulladékukat a szerencsétlen Begába bocsátották. Ez ma sincs
másképpen. Az új városatyák a II. világháború után mindinkább szennycsatornának,
s mind kevésbé folyónak tekintették a Begát. Keleti szomszédunk sem
azon törte a fejét, miképp lehetne ezt a
kedves folyót megmenteni, növény- és állatvilágát megőrizni, turistaparadicsommá
alakítani. Olyan szörnyű mérgezéseket kellett elviselnie, amelynek
következményként napokig haltetemek hullaszőnyege fedte a Bega
felszínét.

A mai fiataloknak már emlékeik sincsenek arról, milyen jót lehet a folyónkban fürdeni. Sőt a legvakmerőbbnek sem jut eszébe, hogy vizében megmártózzon. Irtózva beszélnek fekete színéről, áradáskor dögbűzös
leheletétől. A Bega halott.

Már régóta nem virágzik, benne és körülötte kipusztítottak minden életet. A Bega-mentén a XX. század közepéig megtalálható volt szinte a teljes Kárpát-medencei folyami élővilág. Ma már a
szomorúfűz sem akar megmaradni a partján.

Alig száz éve Kisamerika nevű városrészünk területén, amely lényegében a folyó egyik félszigetén helyezkedik el, igazi szigeti erdő nőtt. A Bega mellékágaiban nem volt ritka a vízirózsa meg
liliom. A békalencse mindig vadul terjeszkedett,
most már a Bega mentén még gólyahír sem nő.

Gólyát a vízparton látni lehetetlen. Eltűnt: a búbos vöcsök, a tőkés réce, meg a kékcsőrű réce, a szürke gém, kárókatona, kócsag, szárcsa, vércse. Az énekes kabócáról
már csak a legidősebb becskerekiek tudnak.

A folyami sirály föl-föl tűnik, s ijedten tovaszáll. Télen megjelennek a vadlibák, vadkacsák, röptükben egy rövid ideig követik a Bega folyását, majd hangoskodva messze elhúznak felette.

A Bega többé sajnos nem az élet, a túlélés, a harmónia, az ihlet, az öröm meg a lelkiség forrása. A Begának még a jövőjét is elvették. Csupán a holttá nyilvánítás maradt még el.