Csurom vizesen riadt fel álmából, könnyű hálóinge teljesen rátapadt szánalmasan sovány testére. Érezte, hogy fel kell kelnie, meg kell mozdulnia, különben soha többé nem tudja majd megtenni ezeket az egyszerű, mégis számára oly nehéz mozdulatokat. Szakadozó lélegzettel felemelkedett. Előbb csak ülő helyzetbe tornázta magát, óvatosan, félve a jól ismert szédülés, rosszullét jelentkezésétől. Jó pár perc múlva még mindig feszülten figyelte  a testét. ...Mozdulj, ne hagyd magad...meg tudod tenni- biztatta saját magát...Elővigyázatosan tette le előbb a jobb, majd a bal lábát, áramütésként érte a kő hidege. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna amíg elérte ólomnehéz lábujjaival a papucsot. Istenem! Mennyire természetesnek tűntek ezek a mozdulatok alig pár hónapja! Milyen fürgén ugrott ki az ágyból, milyen  könnyedén halászta elő a papucsot az ágy alól!  Aztán egy nap a buszon, miközben a gyerek után ment az iskolába, rosszul lett. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta elmondani mit érez. Mi fáj? Nem fájt semmi...A lelkén kivül semmi...de attól még nem lesz fizikailag rosszul az ember lánya...Attól a naptól kezdve csak romlott az állapota. És attól a naptól kezdve ő lett a  "bolond asszony" a faluban...Aki pittyre-puttyra elájul, mint a régi nagyságák, aki azt hiszi nem látnak át rajta, hogy csak a sorbanállást akarja megúszni a boltban, az orvosnál, a patikában....Napról napra fogyott, csak fogyott...Feszes keblei már csak groteszk bőrzacskók voltak, ruhái lötyögtek rajta, esetlenné váltak a mozdulatai. Ha éppen nem volt rosszul az utcán, akkor lehajtott fejjel sietett a célja felé. Senki nem tudta, hogy magában imádkozik: Istenem, még csak egy pár lépés...Istenem, kérlek,NE! Ne legyek megint nevetség tárgya...

 És eljött a nap, amikor már nem tudott elmenni a sarki üzletig sem. Ekkor a házban még tett-vett, hallgatva a férfi állandó szekálását: " Milyen asszony vagy te? Miféle állat hozott a világra? Semmire való vagy! Csúnya is, hasztalan is, undorodom tőled! Na, megállj csak, megállj! Megtanítalak én hogyan kell élni!" ...Amikor ütötte-verte, eltorzult arccal, ő csak tűrte, véresre harapott ajakkal, mert kezdte hinni: igaza van. A gyerekek, mint riadt kis madárkák, behúzodtak a sarokba. És ő csak félt...félt, és félt... Hogy mikor ájul el újra, hogy mikor tér magához, mikor tudja mindazt ami most történik, elmagyarázni a gyerekeinek. Bűnösnek érezte magát....

( A történet lehet igaz, lehet hamis, lehetek én a hősnő, lehet más...ki tudja? holnap, ha még élünk, folytatom...)