Csak ült a Duna partján. A bágyadt tavaszi nap próbálgatta erejét, néha megcsillant a lassú víztömeg millió taréján. Ő meg csak ült, révedezve nézte. Pislogni is elfelejtett. A ráncok közepén ülő szemeiben néha visszatükrözött a víz. Nézte, nézte a vizet.

Ugye, milyen csodálatos pillanat? Az ember kicsit szégyenkezik, mintha benyitott volna valakinek a hálószobájába, az intimitásába, belepillantott a lelkébe úgy, hogy engedélyt sem kapott rá. Mégis magával ragadja a csoda, a mozdulatlanság, a távolság, amit a szemek sem fognak fel, csak az elme képes átfogni. És ez a csoda rongyokba burkolva ült. Szakadt, koszos göncökben. Két koszos szatyorba sűrített élet, minden vagyona ennyi. Ő ült, én rohantam. Ő meglátta a Dunát, én elrobogtam mellette. Ha nem kapom el a pillanatot, észre sem veszem, milyen szépen ébred a világ. Hogyan telik meg színnel, napfénnyel, melegséggel.

Hol az igazság? Vajon én mit pakolnék két szatyorba, ha annyi volna az életem? Nem tudom. De azt igen, hogy le tudnék ülni a Duna partjára. Tudnék emlékezni, tudna fájni. És bizonyára észre sem venném a nőt, aki elrobog előttem, akinek megadatott, hogy benne maradjon az élet lüktetésében.

Félelmetesen valós pillanat volt. A csoda is tud félelmetes lenni.