Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A kincset érő örökség /Mese kicsiknek és nagyoknak/

         Mese, mese, mátka, mondom én nektek, hogy vannak kincseink, amelyeket elődeinktől örököltünk és ezek a kincsek csak akkor maradnak örökéletűek, ha azokat épségben-szépségben örökségül hagyjuk mi is utódainknak. Gyertek hát velem, és szemetekkel láthatjátok, fületekkel hallhatjátok, hogy amit az imént mondtam, színtiszta valóság.

         Erdély ország közepében, ott, ahol a hegyek termékeny dombokká szelídülnek, egy szélesen kitárulkozó völgy közepében találod, ha arra jársz, Székelyföld anyavárosát, melynek neve Székelyudvarhely. A Nagy-Küküllő, amint a Nagysomlyó hegy felől ereszkedik alá, alig halad át egy pár falun, máris ennek a városnak a határába érkezik. Mielőtt azonban folytatná útját Balázsfalva felé, hogy ott, kisebb testvérével, a Kisküküllővel találkozzon, nagylelkűen ajándékozza mindkét partját ennek a városnak, melynek lakóit bőséges halvacsorával vendégeli meg, ha ők úgy akarják, estéről estére. Meg is érdemlik ezt a különös bánásmódot az udvarhelyiek, mert jóravaló székelyek, akik munkájukkal szépítik városukat, és hűséggel őrzik azt a temérdek kincset, amelyet őseiktől örököltek.

         Ebben a büszke városban született édesanyja és édesapja örömére Berta, az aranyhajú, kékszemű kislány, aki alig töltötte be öt évét, máris kincset érő örökséget bíztak rá.

         A család legkedvesebb kiránduló helye a Kerekerdő volt, amely Berta számára számos felfedezésre váró titkot rejtegetett. A fák, bokrok, madarak, borzok, rókák, és nyulak mesebeli világában jól érezte magát, de különösen megkedvelt itt, a Kerekerdőben, egy ágas-bogas öreg gyertyánfát, amely ott állt szerényen a többi fák között. Valahányszor erre jártak, Berta kedvenc fájához szaladt, átkarolta törzsét és érdeklődéssel figyelte azt a csodálatos életet, amely a lombsátor emeletein zajlott: bújócskázó napsugarak, csilingelő falevelek, tornázó mókusok és szorgos madarak, amelyek dolguk végeztével daloltak, daloltak az erdő lakóinak gyönyörűségére.

         Többször megtörtént, hogy egy madár, a Bertával szemben lévő ágra szállt, és különös énekével annyira magára vonta a kislány figyelmét, hogy az a szemét se tudta levenni róla.       

         – Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink! – hangzott lelkesen minden alkalommal a díszes tollú pinty torkából.

         Egyszer, amikor Berta elbűvölten hallgatta a madár énekét,

hirtelen nagyot dobbant a szíve, megértette  a dal üzenetét:        – Értem, értem már! Mindig tudtam, hogy hozzám szól, nekem énekel ez a madár! – , de nem mert megszólalni, mert attól félt szertefoszlik a varázs. Akkor a madár elhallgatott, és hagyta, hogy a kislány mélyen átélje a felfedezés örömét. Hanem, amikor újra megszólalt, Berta vele együtt dúdolta a kincset érő dalt: Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

Aztán együtt énekelték újra és újra, míg Berta is úgy fújta már a nótát, mint új barátja és tanítója, az erdei pinty.

Szülei ámulva hallgatták kislányukat, aki a gyertyánfa árnyékában állt és a madarak csengő hangján énekelt.

         – Gyönyörű ez a dal, kitől tanultad? – kérdezte kislányától a meghatódott anyuka.

         – Egy barátomtól, aki itt lakik a fa ágán –, felelte titokzatosan Berta. Szülei mosolyogva hallgatták, feleletét.

         – Úgy énekelsz, mint egy erdei pinty, talán még szebben, dicsérte meg szeretettel apukája is aranytorkú lányát.

         – Tőle kaptam a hangomat is –, vonta meg vállát huncutkodva Berta!

         Másnap a szülők megkértek egy énektanárt, mondjon véleményt kislányuk tehetségéről.

         –Hát, akkor énekeld el a kedvenc dalodat, mutasd meg, mit tudsz! – biztatta a pöttömnyi kislányt a tanár. Ő dalra nyitotta száját és abban a pillanatban erdei madarak trillája töltötte be a szobát, de mindenek közt legszebben zengett az erdei pinty dala: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

         – Csodálatos! Kitől örökölted ezt a kincset? Hol tanultál, ki volt a tanítód? – lelkesedett a tanár.     

         – A dalokat a pintytől tanultam a Kerekerdőben, a hangomat is tőle kaptam ajándékba. Ezek az én kincseim –, felelte magabiztosan a kislány.

         –  A pintytől? És még mit tanultál tőle? Érdeklődött a tanár, aki azt hitte, Berta mesét mond.

         – Arra tanított a pinty, hogy, amit tőle kaptam, csak úgy válik örömömre, ha másoknak is adok belőle. A tanár megértette és méltatta Berta sokatmondó feleletét:  

         – Látom, nem csak a hangod válik becsületedre, hanem az eszed is! – mondta szeretettel. Jó tanítóid neked az erdei madarak, hallgass rájuk, és amit tőlük tanulsz, ne feledd átadni szívvel, lélekkel másoknak is!

         Berta megfogadta a jó tanácsot. A kincset, melyet az erdei pinty rábízott nem fecsérelte el, hanem napról-napra gyarapította. Tavasszal hallgatta a csermely csobogását, forró nyári délben a rét muzsikáját, ősszel a szél zúgását kopár mezők fölött, majd a téli csendet kertjük fái között. Mindezt a sok szépet dalaiba szőtte, és nemsokára tarsolyában, olvasókönyve mellett, ezt a kincset is az iskolába vitte.

         Az első iskolai ünnepély napján Berta megszeppenve állt a színpadon. Erdei tanítójára gondolt és némán fohászkodott: segíts, kedves barátom, hogy méltó lehessek a tőled kapott ajándékhoz! Most itt az alkalom, hogy másoknak is adhassak belőle! És akkor csodák csodájára, egy erdei pinty repült át a székelyudvarhelyi közönség feje fölött a színpad felé, rászállt a székelyruhában tündöklő kislány vállára, és abban a pillanatban felcsendült a dal, közös daluk, mely betöltötte a közönség szívét, lelkét: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

         – Lám, lám, ma is történnek csodák –, mondták előadás után hazafelé menet az emberek, miközben érezték, hogy azon a napon is értékes kincsekkel gazdagodtak.

         Berta azóta is két kézzel szórja kincseit az udvarhelyi emberek ölébe, akik azt épségben-szépségben hátra hagyják az utánuk jövő nemzedéknek. Nem feledkezik meg hűséges barátjáról, és tanítómesteréről, az erdei pintyről se. Valahányszor a Kerekerdőbe kirándul, meglátogatja őt, és együtt fújják a nótát, hogy zeng belé az erdő.

Megtekintések: 600

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Baróti bSzabó József December 9, 2011, 10:04am

Aranyos írás a valóság és a mese határán.

Hozzászólt Nagy Magdolna Június 30, 2011, 5:05pm
Sokunkat elbűvölnek a madarak, a gyerekek és az iskolánk színhelye is örök emlék marad, Te viszont nagyon csodás mesét szőttél belőlük. Hálásan köszönjük és hasonlóan Zsuzsához, azt kívánom, hogy sokat  olvashassuk belőlük itt az oldalon, és könyv formájában is lássanak napvilágot, kicsik és nagyok örömére.
Hozzászólt M.Simon Katalin Június 30, 2011, 5:01pm
De aranyos vagy, kedves Zsuzsa! Én is szeretném, ezt megálmodtam már és remélem, kapok segítséget, hogy valóra válthassam. Köszönöm!
Hozzászólt M.Simon Katalin Június 30, 2011, 4:07pm

Kedves olvasók, kedves Barátok!

A "Szelekótya mese  a Nemeréről", a "Mindenki csorgója" valamint a "Kincset érő örökség" c. meséket a Korvin Kiadó által hirdetett Magyar Mese pályázatra írtam. A pályázat célja az volt, hogy a szerzők  a mese bevezetőjében mutassanak be egy magyarlakta, magyar nevű  települést, és fűzzenek a település neve köré olyan mesét, amelyből ne hiányozzanak a meseelemek és a szereplőknek a vidékre jellemző magyar nevük legyen. Sepsiszentgyörgyön születtem, ma is itt élek, Makfalván töltöttem gyermekkorom és ifjúságom nagy részét, tanulmányaimat pedig Székelyudvarhelyen végeztem a nagy múltú Tanítóképzőben. Ezeket a meséket e három, számomra sokat jelentő   településnek szenteltem soha el nem múló  szeretettel. M.Simon Katalin

Boldogság számomra, ha a világ minden táján és az itthon élő olvasóknak ,  örömet szerezhettem velük. Köszönöm értékelő szavaitokat. 

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek