A borzalom hangja csendült föl a kupola alatt. A légtornász üvöltése, a csontok recsegése -a rémület,mint villámcsapás ütött a tömeg közé. A megijedt nézők kiabáltak egymáshoz,de egy értelmes mondatot sem lehetett érteni, a borzalom hangjai,mint hatalmas niagarai vízesés mennydörgő,visító zajhullámokká törtek szét.

 Néztem a földön vergődő légtornászt,teste remegett a kíntól,szájából,orrából folyt a vér. Fönt a kötél megmaradt része ide-oda mozgott,a másik a légtornász mellett,távolról úgy nézett ki,mint egy alvó kígyó. Az előttem álló ember a kötél felé köpött.

Másnap új kötél volt kifeszítve s ugyanazt a művészi számot egy másik művész alakította immár sikeresen. A nézők száma megkétszereződött,akik talán nem is a művészi alakításra voltak kíváncsiak,hanem egy újabb kötélszakadásra.

               -Mi akarsz lenni majd kisfiam?-kérdezte édesapám a szünetben.

               -Légtornász! -jelentettem ki kisfiús őszinteséggel.

 Apu elmosolyodott,megveregette szárnyaimat ,s rendelt egy fagyit.