Összehozzuk! Csakazértis!

Nagy feladat volt ez, amikor az üzletekben már alig lehetett kapni valamit, még abban sem bízhattunk, hogy "jegyre" megkapjuk azt, amit havi porciónak szánt az élelmezési bizottság. Jó ok volt ez arra, hogy hetekkel előtte többször összejöjjünk és tervezgessünk, no meg különféle legális kábító anyagokat kóstolgassunk sűrűn. Ne ess tévedésbe kedves olvasó, a megnevezést látván, mert én ezzel a megtisztelő kifejezéssel a közelben működő likőrgyár termékeit illetem, amikről nem lehetett pontosan tudni, hogy mi rejlik bennük. A legártatlanabbnak vélt kakaólikőr is ütős volt, mert amint azt egyszer láttam, a csavargó - mai, általam kifogásolt szóhasználattal élve: a homlesz - aki egy üveggel bevágott belőle, elterült az átjáróban, s a csikorgó hidegben önfeledten aludt, visszadván előbb az üveg tartalmát a földnek, melyből vétetett. Már az ilyesmi miatt is úgy döntöttünk, hogy szilveszterkor eredeti jó bort iszunk, annál is inkább, mert a baráti körből az egyik házaspár magyarországi vendégeket várt. Ezért nem csak a különféle itókákat kóstoltuk az előzetes megbeszéléseken, de gyakoroltuk az éneklést is derekasan, nehogy felsüljünk, ha már héthatárra szóló mulatságot igértünk a vendégeknek. Közben eldőlt: mindenki beadja a tojás- és húsporcióját a közösbe, s nem kis búbánattal vállal valamit, elkészítésre. A muri nálunk lesz a kilencfalú, emiatt ferdeszobának csúfolt helyiségben, mert ott van egy nagy tölgyfaasztal, amit ki lehet húzni és elég sok ülőalkalmatoság. Amellé áthozzuk a sugárút túlsó oldalán lakó barátainktól az ő hasonlóan nagy asztalukat, s a székeket. (Kivitelezéskor külön öröm volt, hogy miliméterre egyszintben voltak.) Egyik összegöngyölve hozza a töltött káposztát, a másik a savanyúságot, a harmadik néhány tál előételt, a negyedik szerez krumplit, a férfiak szerzik , cipelik a sört, és így tovább, valaki eljön segíteni húst sütni (na készen is lett, mire a segítség megérkezett), köretet készíteni. A gyerekeit mindenki rábízza a nagyszülőkre ezalkalommal, mert legalább olyan sokáig fenn akarunk lenni, mint az éberségben szenvedő éjjeli bagolyok. Nekem jutott a legnehezebb intéznivaló, mert jó bort kellett hoznom Szilágyságból, ami inde-unde 450 km távolságra esik a helyszíntől. Menet vittem a gyerekeimet, akik máskor is ott voltak ilyenkor, de most éppen nem akartak menni, jövet hoztam a bort Szentgyörgyre. Nagy menet volt, majd elpusztultam közben a nevetéstől és a méregtől.

Az úgy kezdődött, hogy apám erős kétségek között megtöltött egy 20 literes bidont jóféle fehér borral. De már eleve bánta, hogy edényt nem vittem, mert ami volt neki, azt persze már odaadta másnak. Az üvegkorsónak csóré volt a feneke, azaz letöredezett róla a fonott kosár. Maradt az az ócska dög, amiről tudta, hogy gyenge, s a lelkemre kötötte, hogy ne húzgáljam a padlón. Megcéloztuk az éjjeli vonatot, mert az keresztül ment Szentgyörgyön. Igen ám, de alighogy elköszönt a családom, akik autóval bekisértek Zilahra és feltették a bort a fülkémbe, egyszer csak arra eszméltem, hogy tócsa van a padlón. Próbáltam elaltatni a szörnyű felismerést, de egyre inkább bebizonyosodott, hogy bizony a bidon feneke szivárog. A vonat közben elindult, hogy immár le se tudjak szálni vele, de mit is csináltam volna ott az éjszaka közepén egy fagyos állomáson? Ha elfeledém vala, most mondom, hogy emberpróbáló kemény hideg volt és nagyjából 30 centis hó. Kezdtem tekergetni a kupakot, remélve, ha jól megszorítom, fejre tudom fordítani a bidont, s megállítom a szivárgást. A szemben ülő érett román úr azonnal átlátta a helyzetet. No, majd ő megtekeri jobban azt a kupakot, fejre állítjuk, s azzal kicseleztük azt a rakoncátlan likat. Úgy tettünk, nekem közben égett a pofám a szégyentől, hogy fehérnép létemre tör a frász 20 liter borért, s úgy aggódok, mintha az életem függne tőle. Az úr meg vigasztalt: szilveszterre viszem, ugye? Érti ő a csíziót, mert ők is összebeszéltek vagy négy családdal, s úgy döntöttek, hogy a hegyekben szilvesztereznek egy kabanában. Két hete hordják felfele a kellékeket ebben a szütyőig érő hóban. Kezde sorolni a mi bulink türörképét: összeadták a húsfejedagokat,... Én meg csak bólogattam: mi is. Ezen már röhögni kellett. Sorolta tovább... Mi is - mondtam. A végén már majdnem röhögőgörcsöt kaptunk, de annak elejét vette a - na mit gondoltok? - az újabb tócsa. Felforrósodott a fülke, ami hatást gyakorolt a bidonra, mert megint eresztett, de mostmár a dugónál. Hinnye! El kellene tömíteni valamivel! Bü nagy gondba estem. Ő mind kérdezett, hogy nincs-e valami megfelő ruhanemű nálam erre a célra, én már azon voltam, hogy előszedem a selyemblúzomat, amikor megkérdezte, hogy rátekerheti-e a törülközőjét, az jó nagy darab, s jobban meg meri szorítani. De ne féljek semmitől se, a bor úgyis kifelé folyik, nem befelé, a törülköző meg tiszta, az anyja tette az utolsó percben a bőröndjébe, hogy hátha kell valamire, elvégre még a vonat is elakadhat ebben a nagy hóban. Akkor mit is tennénk? Montam: meginnánk a bort fagyhalál ellen. Na, ezzel megint el volt boronálva a dolog egy időre. Kezdtünk aludni, azaz csak fél szemmel, mert fél szemmel mindig a bort lestük, ami mostmár a vonat rázós sebességétől csapott magasra a bidonban, s szivárgott kifelé megállíthatatlanul. A lyuk meg szemmel láthatóan nagyobb lett. Mit volt mit tenni, rányomtam sutyiban a huvelykujjamat, ami ugyan sokat használt, de a hátam kezdte megsínyleni a szilveszteri mulatságot. Az úr meg vigasztalt félszájjal kielemezve a helyzetet: jól tettem, hogy befogtam a lyukat, az ujjam úgyse lehet kimondottan piszkos, a bornak annyi nem árt, meg az embereknek se, akik megisszák, amúgy is felnőttek, és rezisztensek. Nem akartam tódítani, csak magamban vihogtam hangtalanul.

Kezdtek emberek felszállni, már előre fogalmaztam magamban, hogy mit is mondok neki, nehogy belerugjanak a borosbödönömbe. Ne tudtam elég gyors lenni, mert az úr mindig megelőzött: Acolo nu atacati!- s kedzdte magyarázni részvétkeltően, hogy mi a nagy rögös gubanc. Csak-csak megérkeztem  valahogy Szentgyörgyre, bizottság várt az állomáson erősítvén egymást szétszóródásukban a vonat elejére, közepére és végére. Az úr pedig megölelte a borosböndőt (ahogyan apám a műanyagot nevezni szokta), s kihozta az ajtóba, hogy majd leadja, csak előbb álljon meg a vonat. Azt is lehetett azonban tudni, hogy nem sokat áll, mert késésben van, úgyhogy épp csak belejtette az odarohanó bíró ölébe, hogy ezt csak strict így tartsa, s már vitte is a vonat. Odaérkezett az építész is, férjuram meg a vonat végén sóhajtozott, hogy nem jöttem, hiszen nem látott sehol. Persze, hogy nem, hiszen a borosflaska volt az előtérben, nem én. No, idáig megvolt az akció.

A vacsora igen jól sikerült, gyönyörűen megterítettünk (hogy még szalvétáért is mit kellett talpalni, tudjátok ti azt? A kávét meg egyenesen Münchenből hoztam még a nyáron), jól sikerültek az ételek is, a bornak se lett semmi baja, a hangunk is megjött, úgy hogy öt napig énekeltünk egyfolytában, anélkül, hogy egy dalt is megismételtünk volna. Mondjam el, ez hogy lehet? Annyi morzsa maradt, hogy öt napig jártunk rá, még akkor se fogyott el.