A mennydörgés
Írta: Attila-benczi

A völgy sötét volt, mint az éjszaka.
Sűrűn nőtt fenyők eltakarták az eget.
Nehezen közelítettem meg a házikót.
A szúrós bokroktól alig láttam.
Sietnem kell, eleredt az eső.
Olykor egy kő gördült le a hegyről,
Amit az eső vize mosott ki
A fák gyökerétől.
Igaz, mindig szerettem a záport,
Örömmel hallgattam a mennydörgést
Erőt sugárzott, villanása megnyugtatott.
Végre, áthatoltam a sűrűjén!
Pár méter és megérkeztem.
Az ösvényen haladtam amikor:
Éles vijjogást vagy, hasonlott hallottam.
Nem akartam hinni a szememnek.
A ház. Lelkemnek menedéke …
Hol van hát… Elszenesedett gerendák,
Kedvenc sasom. Törött szárnnyal, hamuban.
Tekintetem nem bírtam levenni.
Féltem és csalódtam benne
Tönkre tette mindazt, aminek éltem.
Alattomosan hátba támadt
Ő kit félve szerettem,
Az erőt sugárzó mennydörgés,
Az isteni villám fénye
Elégette emlékeim, jövőm!