Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A nagyernyei Tőkés János bácsi világháborús emlékei

 

A nagyernyei Tőkés János bácsi 1924-ben született földműves családban. Apja, János korábban megjárta az első világháború poklát. Később mindketten részt vettek a második világháborúban is. A fegyverletételt követően, id. Tőkés János amerikai, fia orosz fogságba került. Az édesapa 1945 szeptemberében két rend ruhával, pénzzel a zsebében tért haza, gyermeke három évet ette a hadifoglyok keserű kenyerét Ivanovban. János bácsinak nem volt könnyű élete, de szorgalmas munkájának, bölcs életfelfogásának köszönhetően mindig sikerült legyőznie a nehézségeket. A 87 éves idős férfi napjainkban is jó erőnlétnek örvend, éppen a mezőről érkezett haza fiával, amikor megkerestem. Az egykori magyar honvéd kérésemre, családi házuk teraszán,  világháborús emlékeiről mesélt.

 

A kiképzés

- 1943 júniusában soroztak be katonának, majd október 4-én kaptam meg a behívót. A marosvásárhelyi hegyi-tüzérséghez osztottak be, ahol vitéz Szabó Géza ezredes volt az ezredparancsnokom, Csíki Gyula főhadnagy a századparancsnokom. Ernyéből Máté Sándor, Szabó Lajos, Nemes István, Nagy Gerő és Nemes Antal került velem egy helyre. A mai tankkaszárnyával szemben álló barakkokban voltunk elszállásolva. A kiképzés nem volt leányálom, de nagyon panaszkodni sincs okom, mert szükséges és fontos volt minden kiskatona számára. Kezdetben radiós feladatokkal bíztak meg, s morzét tanultam, aztán vizsga után telefondrótot húztunk, s néha tüzelőállásban gyakorlatoztunk. A gyakorlatokon az éles lövészetet is kipróbálhattuk, kiképzést kaptunk a lovas ágyúk vontatására, tüzelőállásba való beállítására, megtanultuk az ágyú részeit. Román nemzetiségűek is voltak melletünk a Görgény-völgyéből, de őket munkaszolgálatra hívták be.

Néha engedélyt kaptunk eltávozásra, s ilyenkor hazajöttem meglátogatni a szüleimet. Gyakran korzósztunk a főtéren, székely szolgálólányoknak csaptuk a szelet, sétálgattunk, elmentünk moziba. A koszt nagyon finom volt, itthonról csak süteményt kértünk, hústfélét mindennap osztottak. A tisztálkodási körülmények is jók voltak, hetente cseréltünk fehérneműt. Aki megszegte a szabályokat arra büntetés várt. Emlékszem egy esetre, amikor néhány katona levágta a lovak farkának egy részét, hogy a kefekészítőknél értékesítsék. Kiderült a szabálysértés, amit a tisztek lócsonkításnak neveztek meg, s a tetteseket előállították. Ezek először tagadták a dolgot, ezért az ezredes elrendelte a kikötésüket. Ha valaki elájult leöntötték egy veder vízzel, de akkor sem kegyelmeztek. Rend kellett legyen, kaszárnyába voltunk nem szállodába…

 

A harctéren

A kiképzés október 4-től Mikulás-napig tartott. Az ünnepélyes és emlékezetes eskületétel után, 10 napra hazajöhettünk, de a szabadság lejárta után ismét jelentkezni kellett. Először Búzaházán tartottunk katonai felkészítőt, aztán a Bekecsen találkoztunk egy hadgyakorlat keretében a Gyergyói-medencéből odavezényelt gyalogezreddel. Teljes felszereléssel vezényeltek ki a tetőre, csak a kis lapát és a csákány több volt 5 kilónál. Egy kisebb lövészárkot kellett ásni mindenkinek, s vaktöltényekkel lőttük az ellenségnek nevezett gyergyóiakat. Ott tapasztaltam, éreztem először a háború veszedelmeit, megértve azt, hogy a frontkatona élete állandó jelleggel veszélyben van.

 

(Fotó: Szabadságon)

1944. február első napjaiban Gyergyóditróba vezényeltek egy újabb hadgyakorlatra, ahol a lovas tüzérekhez nyertem beosztást. Állandó elfoglaltságunk volt, feletteseink gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. Augusztusban, a román átállást követően Tölgyesre mentünk, ahol szembe kellett szállni az orosz csapatokkal és a román partizánokkal. Mi, ernyeiek, ekkor még együtt maradhattunk, csak Nemes Antal tanítót szereltették le, hogy tanulmányait folytathassa.

Tölgyesen 2-3 napig bírtuk csak tartani állásainkat, s onnan Ditróba parancsoltak vissza. A Kárpátok között harcolva próbáltuk tartani a frontot, de a nagyszámú ellenség leszorított Dédáig. Látva a kilátástalan helyzetet, volt aki szökni próbált, hogy bőrét mentse, de nekünk ehhez nem volt bátorságunk. Tizenkét szökött honvédet hoztak vissza a környékről, s akasztottak fel, hazaárulónak bélyegezve, elrettentő példának. Októberben, a besztercei vonalon haladtunk Szatmárnémeti irányában, amikor kereszttüzbe kerültünk, s a frontra vezénylésünket követően először voltak vesztességeink. Tucatnyi bajtársam sebesült meg, s került kórházba. Néhány nappal később, én is közel kerültem a halálhoz, de az Isten megsegített. Nyíregyházán, angol gépek láncos bombát dobtak, s egyik a közelemben robbant. Teljesen betakart földdel, egy szárhegyi huszár, Kovács István mentette meg az életemet. Kihúzott a föld alól, majd kórházba szállítottak, ahol kimosták a földdel teli fülem, szám, orrom. Három napig pihentem, aztán visszaküldtek az osztálytörzsemhez.

 

Fogságbaesés

Visszavonulásunk következő állomása Pozsony volt, ahol egy iskolában szálltunk meg, s egy hetet töltöttük. Aztán a Tátrán keresztül vonultunk tovább. Gyakran kerültünk életveszélybe, egyszer a partizánok kilőttek mellettünk egy német szerelvényt. Hatalmas robbanást hallottunk, a sínről lerepültek a vagonok. December 15-én Sopron közelében, Fertőszentmiklóson táboroztunk le, ahol egy ideig nem háborgatott az ellenség. Áprilisban átmentünk Ausztriába, egyre jobban szorított az ellenség, de feletteseink úgy döntöttek, hogy nem adjuk meg magunkat. Vitéz Szabó Géza ezredparancsnokunk viszont a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk magunkra, s ha nem vagyunk életveszélyben ne lőjjünk, mert rövidesen vége lesz a háborúnak. Hamburgig mentünk, ahol három napot időztünk, parancsra várva. Május 9-én értünk Berlinbe, ahol már a szövetséges erők fehér csíkot húztak. A város egyik fele orosz, a másik amerikai megszállás alatt volt. Elkövettük azt a hibát, hogy mi az oroszokat választottuk, besétálva a karjaikba.

Jánosházára hoztak vissza, ahol nyilvántartásba vettek, s megtudtuk, hogy Szovjetunióba visznek munkára. Bajtársaim közül az ernyei Rádulyt és Szennert hamarabb elvitték, minket, 150 fiatal katonát ott tartottak, hogy segítsünk bevagonírozni a magyaroktól elkobzott javakat. Egy orosz doktornő, századosi rangban felügyelt ránk, s az utolsó szerelvénnyel vittek ki Ivanovba, a finn határtól 500 km-re. Három vagonban utaztunk, akkor még bőségesen étkezhettünk, mert indulás előtt, a doktornő tanácsára több doboz konzervet vettünk magunkhoz.

 

(Fotó: Apa és fia)

Hadifogolyként

Négy nap utazás után érkeztünk meg Ivanovba, ahol egy hatalmas raktárhelyiségbe szállásoltak el. Tudomásunkra hozták, hogy egy nagy szövőgyárban fogunk dolgozni, majd különböző beosztásokat kaptunk. Én egy szerencsés feladatot kaptam, fütő és szerelő voltam a fürdőben. Két hónapot dolgoztam ezen a helyen, jó körülmények között. Háromszintes priccseken aludtunk, a tisztálkodási körülmények jók, a koszt elfogadható volt. Szabadidőnkben sokat kártyáztunk. Két hónap után, a lágerparancsnokság egy bizottságot hozott létre, hogy a foglyok egészségi állapotát vizsgálják. Látva kiváló erőnlétemet, engem egy erdőbrigádba osztottak be. Meleg ruhát kaptunk, s tavaszig favágással foglalkoztunk. Fiatal géppisztolyos őr vigyázott reánk, csoportokban dolgoztunk. A napi norma, három ember részére hat folyóméter fa volt. Aki ezt túlteljesítette, az több kenyeret kapott. A szabály az volt, hogy mínusz 40 fok alatt nem visznek ki dolgozni, de nem mindig tartották tiszteletbe. Előfordult, hogy valakit munka közben, az erdőn, utolért a baja. Ilyenkor másodpercek alatt kellett elvégezni a székletelést, mert megtörtént, hogy lefagyott asz illető szeméremteste. A koszt nagyon gyenge volt, egyre soványabbak és gyengébbek lettünk. Sok káposztát ettünk, gyakran adtak cékla- és hallevest. Naponta 3 deka cukrot is osztottak, amit a dohányzók szivarra cseréltek. Én nem cigarettáztam, így mindig két-három adag cukorhoz jutottam.

Nagyon kívántuk a gombát, s egyszer egyik idősebb rabtársunk, munkaidőben, eltávolodott a csoporttól, hogy gombát szedjen. Tudtuk, hogy szökésre semi esélyünk, nincs ahová menjünk, ezért nem is gondolkodtunk ezen. Az orosz űr viszont azt hitte, hogy a bajtársunk szökni akar, ezért célbavette, hogy lelőjje. Amikor meg akarta húzni a ravaszt, nekiugrottam, s kiütöttem kezéből a fegyvert, ami egy fához csapódott és kettétört. Az őrt 8 év fogságra, engem 10 évre ítéltek. A favágó brigádból kikerülve, egy zöldségesbe vittek, majd lógondozásra osztottak be. Szerencsém volt, jobban ment sorom az ítélet után, mint az előtt.

 

Hazatérés 

Teltek-múltak a hónapok, s egyre nehezebben viseltük a rabságot. 1946 januárjában néhányunknak engedélyezték, hogy hírt adjunk magunkról. Nyírfakéregre írtam 25 szót szüleimnek, hogy életjelt adjak magamról. A levél hazaért, édesanyám értesítette Babos András sárpataki, Szabó Ferenc sáromberki bajtársaim hozzátartozóit. 1946 nyarán megfürösztöttek, megborotváltak és felöltöztettek, miközben híre ment a lágerben, hogy hazaengednek. De nem így történt. Azt mondta egy oroszt tiszt, hogy megegyeztek Romániával, s még két évet maradunk kényszermunkán. Így is történt. 1948. május 7-én értem haza Nagyernyébe, három év hadifogság után.

                                                                                                          Lejegyezte: Berekméri Edmond

Megtekintések: 693

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Miskei Mária Október 15, 2011, 9:23pm
Szomoru, de jó hogy még élnek néhányan akik ezeket elmondhatják nekünk. Köszönjük Borbatvizi Balázs Árpád
Hozzászólt Berekméri Edmond Október 14, 2011, 7:49am
Hozzászólt Csiky József Dody Október 13, 2011, 8:05pm
Nagyon érdekes , igy a székben ülve , olvasgatva, de elgondolkoztató, mert sajnos sok magyar , erdélyi családban történt ehhez hasonló eset és nem mindenkinek végződött , vidám hazatéréssel az esete. Szívesen olvasnám a folytatását is.
Hozzászólt Fodor Rozalia Október 12, 2011, 10:37am
Varom   a tobbit  is .
Hozzászólt Major Etelka Október 11, 2011, 11:23pm
Tetszett,a leirás,sajnos a mi családunkban is voltak fogságban,amiröl még szüleink meséltek,sok mai fiatal el se tudja képzelni,hogy ilyen körülményekben is helyt kellett állni,és föleg kitartani,egymást biztatva,hogy haza fognak kerülni.
Hozzászólt Daradics Rozalia Október 11, 2011, 10:45pm
Nagyon tetszett az olvasmany. Szivesen olvasnam a tobbit is. Koszonom szepen.
Hozzászólt portik ilona Október 11, 2011, 9:04pm
nagyon varom a tobbit is
Hozzászólt Tállai Enikő Október 11, 2011, 12:08pm
Igen László érdemes lenne közzétenni a történetet...
Hozzászólt Szente Cs. Janos Október 11, 2011, 11:58am

 

László, szerintem mindenki kiváncsi lenne azon leírásra. Borzalmas, de az igazat ki kell mondani. Szerintem minden erdélyi családba van ilyen történet. Szörnyű

Hozzászólt Kozák László Október 11, 2011, 11:47am
Lassan bejön nekem is egy pár horrortörténet az édesapám szovjet kiruccanásáról...A legborzalmasabb az odaút lahetett az agyonzsúfolt marhavagonokban. Pl. egy pár nap éheztetés után kegyesen bedobtak egy pár sósheringet az "utasoknak", ami igy nem is lenne olyan nagy baj, ha a vizet hozzá nem felejtették volna el...Jó pár nap után megérkeztek rendeltetésük helyére (Kaukázus), a fogadtatás szivélyes volt, veder számra fött kása a foglyoknak, mindenki annyit ehetett, amennyi belé fért...A baj csak az volt, hogy egy pár fegyelmezetlen az utazás közben leszükült bendöjébe tényleg vederszámra öntötte a kását. Aminek az eredménye bélcsavarodás lett...Szerencséjükre volt a rabok közt egy gonosz német katonaorvos, aki a bugylibicskájával operálva életüket (vagy legalább egy párnak) mentette... Nagybátyám és nagyapám szintén hasonló tanulmányúton voltak azzal a különbséggel, hogy öket a sors nem a napfényes Kaukázusba, hanem Szibériába vezette. Nagyapám egy tifuszjárvány miatt sajnos soha nem látta viszont Erdélyt. Nagybátyám lábát fertözés miatt egy szovjet "orvosnö" amputálni akarta, és csak egy jelenlévö német orvos-fogoly kérésére állt el szándékától, aki ezután türelemmel kezelte és meggyógyította. Azért annyi emberség volt a szovjetekben is, hogy felgyógyulása után (16 évesen!) hazaengedték. Èlményeit pár évtizeddel utána megírta, és egy kolozsvári ujság közölte is öket...Remélem, hogy nem untattalak titeket családi történetekkel...

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek