Hadifogságban

Visszafelé kísértek, fegyveres őrökkel voltunk körülvéve, nem volt ajánlatos szökéssel kísérletezni. Útközben a foglyok száma egyre gyarapodott. Néhány napon belül már több mint százan meneteltünk Magyarország felé. Útközben orosz szekérkaravánnal találkoztunk. Tökrészeg katonák ugráltak le a szekérről, össze-vissza ordítoztak és botokkal simogatták a tehetetlen foglyokat. Én is kaptam néhány ütést. „Ha már itt is ütnek, mi lesz később?” – gondoltam. Napokat meneteltünk. Az első hosszabb pihenőt Pozsonyban tartottuk. Mocskosan, kiéhezve értünk be a városba. Közben egy halott német mellett egy fél száraz kenyeret találtam, amit felvettem és elosztottam néhány bajtársammal. A német katona gépfegyverével a végsőkig kitartva lőtte az oroszokat egy határkő mögül. Kétvedernyi dűzni hevert mellette, bátor ember lehetett.                                             

A pozsonyi huszárkaszárnyában                                                                                         Pozsonyban a fáradtságtól kimerülve ültünk le a járdaszélre. A civilek ennivalóval közeledtek, de az őrök rájuk fogták a fegyvert. Sokan magyarul szóltak hozzánk, vigasztaltak, hogy nemsokára véget ér a háború és hazaengednek. Hittük is meg nem is, de mindenkiben élt a remény. Egy barakksorhoz kísértek. Ott ment el a vasút, magas volt a töltés, megpróbálhattuk volna a szökést, de talán nem lett volna erőnk elszaladni. Az udvarról egy százados nő jött ki, nyilvántartásba vette a foglyokat, majd megkérdezte, hogy nincs-e valakinek nemi betegsége. Bekísértek a barakkokba. Összesen 18 ezer ember volt ott. Mindenféle nemzet képviselve volt a háborúban részt vett európai népek közül. Nem fértünk, hegyén-hátán aludtunk. Látva ezt, a láger tisztjei úgy határoztak, hogy átkísérnek a pozsonyi huszárkaszárnyába. Május eleje lehetett, a háború még nem ért véget… A huszárkaszárnyában már több ezer fogoly várta a szabadulást. Később tudtuk meg, hogy 28 ezren voltunk ott. A nagy hálókban háromsoros, emeletes priccsek voltak, órákig álltunk sorba egy tányér meleg vízért, amit levesnek neveztek. Utána zsírnélküli árpakását osztottak. Egy 4x10 m-es gödröt ástunk, foszni deszkákat tettünk keresztbe és kész is volt az illemhely. Aki beleesett, mert ilyen is történt – nem is egyszer – az belehalt. Engem az első zónába osztottak be. Megtetvesedtünk, sokszor nem tudtunk aludni a sorozatos csípések miatt. Időnként a fertőtlenítőbe vitték a ruháinkat, kopaszra nyírtak, még lent is megborotváltak. Május 9-én délután egy nagy emelvényt állítottak össze és ünnepélyesen bejelentették, hogy a háború véget ért. A szónok többször is elmondta, hogy rövidesen hazaengednek, legyünk türelemmel. Azon a napon ünnepi ebédet kaptunk, nem győztük ízlelgetni a finom falatokat.                                                                                                                  

Útban Oroszország felé                                                                                                                  Néhány nap múlva közölték velünk, hogy felsőbb parancsra elkezdik a foglyok szabadon bocsátását. Felsorakoztattak, elvették a borotvánkat, összeszedték a tőket, kanalakat, késeket, majd szuronyos kísérettel vittek az állomásra. Ott, látva a szúrós dróttal becsinált vonatablakot, már sejtettük, hogy a hazamenetel elmarad. A vagonokban ivócsebrek voltak elhelyezve víznek, csatorna kivezetve az ajtón, hogy ne kelljen szagoljuk egymás vizeletét vagy ürülékét. Kilencvenen voltunk egy vagonba összezsúfolva. Tudtuk, hogyha Budapesten, a Keleti pályaudvaron szállítanak le hazamegyünk, ha a Nyugatin kimegyünk, Oroszországba visznek. Mikor elhagytuk a Nyugati pályaudvart, minden világossá vált számunkra. Tudtuk, hogy minket is orosz földre visznek dolgozni, mint egykor apáinkat az első világháború végén. Temesvárt, Brassót érintve 13 napig utaztunk. Minden nagyobb állomásban két veder vizet löktek be a vasúti kocsiban tartózkodó kilencven embernek. Evőkanállal osztottuk el, akárcsak a szárított kenyeret. Lópokrócokkal takaróztunk, megrühösödtünk, véresre vakartuk magunkat.

Lágerélet Jenekiovában                                                                                                                     Ukrajnában szállítottak le a szerelvényről, Jenekiova volt a település neve. Elzsibbadt végtagjainkat alig tudtuk mozgatni, fenekünk is nagyon fájt a hosszú ideig tartó, kényelmetlen üléstől. Egy cementtéglából készült, hatalmas épületbe kísértek. Ez volt a láger, ajtó, ablak, kerítés nélkül, félkész állapotban. Közben besötétedett, az őrök pedig figyelmeztettek, hogy senki se moccanjon, mert lőnek. A vécére sem engedtek. Reggel kaptunk egy csajka uborkalevest, kenyér nélkül. Aztán felsorakoztattak és kiválasztották a mesterembereket közülünk. Rövid idő múlva megérkeztek a teherautók, építőanyaggal megrakva. Rögtön munkába állítottak. Először a kerítést kellett megcsinálni. Dupla kerítést készítettünk, egy 2 méter magasat, majd néhány méter távolságra egy 3 méterest. Saját magunkat kerítettük be, aztán szúrós dróttal húztuk be. A következő munkafázis az ajtók, ablakok elkészítése és berakása volt.                                                                                               A szerelvény ezer hadifoglyot szállított a félkész lágerbe, amelynek kb. 30%-a német volt, a többi magyar. A magyarok között 17 tiszt volt, köztük egy fiatal ezredes, akinek a közel 90 éves édesapja önként vállalta a rabságot, hogy a fia mellett legyen. Három hétig megfigyelés alatt voltunk. Megtudtuk, hogy a 10-es számú láger „vendégei” vagyunk. Egyik reggel munkásokat toboroztak egy közeli gyárba dolgozni. Gondoltam, én is jelentkezem, mert lassan telt az idő az idő a lágerben. Be is válogattak, de néhány nap után súlyosan megsérült a kezem. Bevittek a segélyhelyre, ahol levágtak egy darabot az ujjamból. Persze, érzéstelenítő nem volt, így nagyon fájt a beavatkozás. A nővérke rám kiáltott, hogy ne jajgassak, mert eleget lőttem a bátor oroszokat, akik egy pityókával a hasukban harcoltak. Meglepett, hogy mindezt magyar nyelven mondta. Bekötözte az ujjamat és hat nap pihenőt kaptam.                                                                                                                                                     

Vékás lettem                                                                                                                                                  A betegnapok lejárta után megkeresett egyik zászlós ismerősöm, Kulcsár László, aki meghallotta, hogy kisegítőket keresnek az őrök mellé. Vékásnak nevezték ezeket. Ha például 100 ember kiment a cementgyárba, egy fegyveres orosz őr és négy vékás kísérte őket. Fel is vettek, több mint egy évig kísértem a foglyokat munkára a közeli gyárakba. A vékások dupla adag levest kaptak, így jobban néztünk ki fizikailag, mint társaink. A koszt különben nagyon gyenge volt. Estére rendszerint néhány darab apróhalat adtak, amit egy kicsi lemezlapítóra tett a szakács. Nagyon sós volt a hal, sokat szomjaztunk éjjelente, mert a vizet elzárták. A salétromtól olyan volt, mint a mészlé, nem engedték, hogy igyunk belőle. Éjszaka lementünk a pincébe, ahol a csapok alatt csepegett a víz. Sorban álltunk, hogy néhány csepp csepegjen a szánkba a sós halra. Gyakran kaptunk uborkalevest, hallevest, puliszkalevest. Ez utóbbi úgy készült, hogy a kazánba beletöltöttek egy zsák puliszkalisztet, dobtak bele 1-2 marék sót, majd kiosztották a foglyoknak. A köleskása ünnepi eledelnek számított.                                                 

Dinnyelopás, magyar módra                                                                                                               Telt, múlt az idő, aztán 1946-ban a lágernek 50 hektár földet adtak megművelésre. Negyven fogollyal küldtek ki engem és két vékástársamat, a szatmári Juhász Jánost és a kolozsvári Nagy Ferit, két fegyveres orosz őr kíséretében. Egy kis házat építettünk, ahol mi ötön aludtunk, és ahol az élelmiszert tartottuk. A negyven fogolytársam sátorban lakot. Kolhoznak neveztük a helyet, ahol megtelepedtünk. Tavasszal két teherautó krumplit hoztak, hogy vessük el. Mondtam Juhásznak, hogy most már van mit szajrézni, elvihetünk néhány zsákkal, hogy pénzt csináljunk. Egy tanya volt a közelben, bevittünk néhány zsák krumplit a házakhoz. Cserébe tejet kértünk, mert más nem nagyon volt, szegények voltak az ottani emberek. De volt néhány tehén és kecske a tanyán. A krumpliért hónapokig kaptuk a friss tejet, ami felerősített.                                                                                          A szomszédban, tőlünk nem messze volt egy másik kolhoz, ahol egy fegyveres öreg partizán dinnyét őrzött. Juhász barátom nagyon bátor volt, fogott két zsákot, és dinnyét lopni indultunk. Veszélyes próbálkozás volt. Útközben arra lettem figyelmes, hogy a közelben lévő napraforgótábla mozog. Hívtam vissza Juhászt, de ő hallani sem akart róla. Két zsákot teleszedtünk dinnyével, aztán visszaindultunk. Utunk egy patak mellett vezetett el, s Juhásznak egy furcsa ötlete támadt. „Te, mi magyar katonák vagyunk. Gyere, öntsük ki a dinnyét a patakba, s töltsük újra a zsákokat!” – mondta. Úgy is tettünk, hogy bebizonyítsuk önmagunknak: bátrak vagyunk, semmitől nem félünk! Néha tojást is szereztünk, a hagymás rántotta ünnepi lakomának számított.                                               

Egyik nap krumplit kapálni mentünk. Szóltam egyik fiúnak, hogyha valaki keres, én a bokor tövében alszom. Levetettem az ingemet, és napoztam. Egyszer csak látom, hogy a lágerparancsnok, Szpirin kapitány jön felém. Mikor odaért, így szólt hozzám: „Te magyar, jobban nézel ki és jobban megy sorod, mint az orosz katonáknak!” De a kolhozélet is egyszer véget ért.                                                                                                   

Juhász a fogdában                                                                                                                                       Visszatértünk a lágerbe, ahol nemsokára egy incidens történt. Juhász barátom összeveszett egy Lantos nevű zsidóval, aki a szintén zsidó Müller hadnagy pártfogása alatt állt. Juhász lebüdöszsidózta Lantost, Müller jelentette a lágerparancsnoknak az esetet. Juhászt előállították, kihallgatták, majd tíz napra fogdába zárták, ahol egy nap kapott egy csajka vizet, másnap 20 deka kenyeret. Éhezett, szomjazott volna szegény, ha nem segített volna a szakács, akivel jó viszonyban voltunk. Kiküldött a bazárba – nekem, mint vékásnak volt kilépőm – hogy vegyek 3-4 kiló kristálycukrot, amit bevittem a konyhára. A fogda a konyha melletti lépcső alatt volt. Este a szakácsnak sikerült észrevétlenül megközelíteni a magánzárka vasajtaját, és egy éles tárggyal kifeszítette annyira, hogy beférjen a német kulacs, amibe édes teát tettünk, sok cukorral Juhásznak, naponta kétszer. Amikor kijött a fogdából, a fogolytársak ámulatára, jobb színben volt, mint azelőtt. A zárkában azonban olyan gyakran gondolt haza, hogy miután kiengedték, közölte velem, hogy ő több fogolykenyeret nem hajlandó enni. Vagy hazamegy, vagy meghal.                                                                                                                                                                         

Hogyan lettünk élbrigád?                                                                                                                         A kolhoztól visszatérve brigádos lettem, tíz embert irányítottam. A nacsalniknak egy szakadt talpú bakancs volt a lábán. Egyik földim bakancsot javított a lágerbe. Ő volt a műhelyfőnök. Megkerestem, s mondtam neki, hogy ki kellene cserélni a nacsalnik lábbelijét. Beküldött a raktárba, ahonnan egy új bakancsot vittem az őrnek. Attól kezdve igencsak nagy becsületem volt nála. Embereim csak fele annyit dolgoztak, mint a többi brigád, mégis a legtöbb normát nekik írta. Így lettünk élbrigád, s kaptunk dupla porció kenyeret. Később éjjeliőr is voltam egy raktárnál. Fél éjszakát kellett őrségben állni. Subát adtak, letűrős sapkával, hogy ne fázzunk. Gyakran mínusz 25-30 fokos hideg volt.                                                                                                                                   A kenyérrel sokan üzleteltek. Voltak hadifoglyok, akik lemondtak a fejadagjukról egy kis pénzért, néhány szivarért. Az okosabbja viszont az aranygyűrűjét is eladta, hogy kiegészítő élelemhez jusson. Aki többször lemondott a kenyérről és eladta, az ott is hagyta a fogát, nem tért haza. Az őrök is észrevették, hogy egyesek egyre jobban legyengülnek, mert nem esznek kenyeret. Jelentették a parancsnoknak, aki megparancsolta a szakácsnak, hogy csak úgy tegyen levest, ha a kenyér be van aprítva a csajkába. Volt aki a negyedét beaprította, a többit eladta. Nem lehetett több ezer embert ellenőrizni. Juhász is nekifogott „diétázni”...                         

 Harc a túlélésért. Hazatérés.

            Egy este orvosok lepték el a lágert. Éjszaka vizsgáltak, fel kellett tegyük a lábunkat a székre, hogy megnézzék, nem tagad. A foglyokat osztályozták, egészségi állapotuk szerint. Négy kategória volt, az utolsó volt a leggyengébb, ide kerültek az okások. Engem az elsők között vizsgáltak meg, és az első kategóriába soroltak. Elindították a hírt, hogy az egyeseket fogják hazavinni, aztán azt találták ki, hogy a gyengéket. Reggel bejöttek a tisztek és összetettek négy asztalt. „Aki hallja a nevét, álljon külön!” – kaptuk a parancsot. Kiválasztottak 120 első kategóriást, köztük engem is, majd kivittek a gyárba dolgozni. Szenet égettünk, romokat takarítottunk. Amikor este visszamentünk a lágerbe, 7-800 embert láttunk új ruhába, amint az állomásra vitték ki őket. Szerencsések voltak, hazamehettek…                                                                                                                   

Okás lettem                                                                                                                                                    A gyárban nem akartunk dolgozni, törtük össze mérgünkbe a munkaeszközöket. A mester telefonált Szpirin kapitánynak, hogy nem bír velünk. A kapitány azt mondta, hogy még egy évet leszünk a lágerben, lesz időnk lecsillapodni. Két hét múlva teherautókat küldtek utánunk, és elvittek a 17-es lágerbe, Kijev mellé, ami 50 km-re feküdt a 10-estől. Ott találkoztam a sáromberki jó barátommal, Török Árpival, akivel együtt nőttünk fel. Magyarul, románul, oroszul jól beszélt. „Ne búsulj, Kádár, ha valami problémád van, gyere hozzám!” – biztatott. Megkérdeztem tőle, hogy melyik a legnehezebb brigád, mert le kall strapálnom magam, hogy én is hazamehessek. Árpi a kőbányában volt brigádos, hozzá kerültem. Követ robbantottunk, egész télen hordtuk az asztalnyi kőlapokat, autókat raktunk meg. Néhány hét alatt lerongyolódtam… okás lettem.                                                                                                                                                                      A tisztálkodásról elfelejtettem beszélni. Hetente kétszer lehetett lemenni a fürdőbe. Minden személynek egy akkora szappant adtak, mint egy kockacukor. Fehérneműt kéthetente cseréltünk. Fogságunk első évében kopogó deszkán aludtunk, később szalmazsákot osztottak szét.                                                                     

Szimulálás a lazaretben                                                                                                                 Kezdtük elveszíteni a reményt. Árpinak mindennap elmondtam, hogy innen nincs szabadulás, de ő vigasztalt, hogy rövidesen hazamegyünk. Kikerültem a kolhozhoz, de nem volt kedvem dolgozni, mert folyton hazagondoltam. Jelentettem a brigádosnak, hogy megy a hasam. Kivittek aratni, én leültem a kévére. A szakaszvezetőm is megkérdezte, hogy mi a baj. Mondtam, hogy mi a helyzet, mire ő beküldött a barakkba. Vacsoránál utasították a szakácsot, hogy estére csak pirítós kenyeret adjon. Éhes voltam, mondtam a szakácsnak, hogy adja csak ki a porciómat, mert odaadom egyik bajtársamnak. Dupla adagot kaptam. Elbújtam egy barakk mögé és jóízűen megettem mindent. Másnap egy felvidéki orvost küldtek be, hogy megvizsgáljon. Mondtam, hogy mi a panaszom, befektetett a lazaretbe. Éjszaka cigarettáztam, mert máskor nem lehetett. A kórházban fehér kenyeret és cibresört adtak, naponta többször megmérték a lázunkat. Nekem nem volt, de gondoskodtam arról, hogy legyen. Igaz lázat szajrézni nem lehetett, de addig ficskáztam a lázmérőt, amíg felment a higany 38-ra. Jegyezték a lázat. Diétás kosztot kaptam, aztán 10 nap után jött Árpi és tudomásomra hozta, hogy felütötte fejét a tífusz. Gondoltam, hogy elég a játékból, mert könnyen elpakolhatok a túlvilágra, a gyenge koszttal együtt. Két nap múlva kiengedtek a kórházból.                                                                                                                              

Néhány perc a mennyországban                                                                                                           A tél beálltával meleg ruhát kaptunk: vastag kabátot és nadrágot, letűrős sapkát és posztócsizmát. Igaz, hogy mínusz 35-40 C fokos hidegben is kivittek dolgozni, de ilyenkor tüzet gyújtottunk egy pléhhordóba és melegedtünk. Vasárnap nem kellett dolgozni. Levittük a pokrócot, a fejvánkost és a szalmazsákot kirázni, kiporolni.                                                                                                                Később ácsbrigádban dolgoztam. Kivittek a lágerből, s nekem már rögtön azon járt az eszem, hogy mit lehetne szajrézni. Erősen szemes hadifogoly voltam. Egy kb. 40-50 m hosszú épület tetőszerkezetét javítottuk, amely alatt egy hatalmas pince volt, amit élelmiszerraktárnak használtak. Munka közben észrevettem, hogy egy teherautó állt meg az udvaron. Pillanatok alatt a kocsihoz lopakodtam. A sofőr az autó oldalának támaszkodva szivarozott. Benéztem a ponyva alá, azt hittem álmodok. Olyan rúg szalámik voltak ott, mint a karom, olyan szál kolbászok, mint a két ujjam. Annyit vittem magammal, amennyit el tudtam rejteni a ruháim alá. Vájtam a közelben egy lyukat – a kutya se csinálta volna jobban – s betettem a finom falatokat. Aztán visszamentem, s még egyszer fordultam. Este nem tudtam egyedül bevinni a szajré,t segítséget kellett hívjak. A lágerben kiraktam az ágyra a sok kolbászt és szalámit, s odahívtam bajtársaimat. Nem hittek a szemüknek, néhány percig úgy éreztük, hogy a pokolból a mennyországba kerültünk. Nagy étvággyal láttunk hozz az evéshez, közel három éve volt, hogy nem ettünk hasonló ínyencséget.                                                                                                                     

Dupla porció kenyér                                                                                                                   Kenyerünk mindig kevés volt, nekem sosem volt elég. Volt egy karikagyűrűm, ami a nadrágom ellenzőjébe volt bevarrva. Éreztem, hogy fogytán van az erőm. Megviselt a nehéz, fizikai munka. Gondoltam, itt az ideje, hogy értékesítsem a gyűrűt. Beszéltem egyik szakáccsal, az abafáji Farkassal, hogy kéne kössünk egy egyezséget. Elfogadta a javaslatot, megegyeztünk, hogy a karikagyűrűért cserébe mindennap dupla porció kenyeret ad. Attól kezdve hazajövetelemig mindig adta a kenyeret, sőt még kristálycukorral is segített. Esténként, amíg a többiek egymás után szívták a cigarettákat, én elővettem a kenyeret és cukorba mártogatva elfogyasztottam. Tudtam, hogy a túlélés érdekében jól kell táplálkoznom.                                                                                  A barakkokban nagyban ment a cserekereskedelem. Vacsora után, az ágyak végénél, bazár volt. A szobában 200-an voltunk, majdnem mindenki árult valamit. Egyik kanalat, a másik borotvát, a harmadik kenyeret vagy szivart kínált cserére. Az árura nagyon kellett vigyázni, mert ott mindenki lopott. Különösen az élelemre csaptak le a szobatársak. A nagyobb lopásért büntetés járt.                                                                              

Krumplis lakomák                                                                                                                                         Volt a lágerben egy hatalmas pince, ahol tonnaszámra állt a krumpli. Ősszel betették a pityókát nagy sárosan, aztán karácsonykor észrevették, hogy a krumpli nagyon összemelegedett. Kérdezték, hogy ki akar menni önként krumplit válogatni. Én is jelentkeztem, mert tudtam, hogy a pincében nem csak krumplit tárolnak. Céklarépa is volt ott, az első napokban úgy rágtuk, mint a nyulak. A vizeletünk cékla piros volt, néhányan hasfájásra panaszkodtak, de komolyabban senki sem betegedett meg. A krumplit nem ettük nyersen, de naponta loptunk ki a pincéből. Vékony szeletekre, karikákra vágtuk és elrejtettük a ruhánk alá. Egy alkalommal rajtakapott az őr és hatalmas pofont kaptam tőle. Ki kellett raknom a földre a krumpli egy részét, de addig forogtam jobbra-balra, amíg megunta a motozást és maradt is nálam.                                                              Karácsony első napján, lefekvés előtt, két német csajkát megtöltöttem apróra vágott krumplival és levittem a mosodába, ahol megfőztem. Sót is tettem rá, aztán felmásztam az ágyamba és megtöltöttem a hasamat.   

Megszökni… de hová?                                                                                                                             Néha a szökés gondolata is megfordult a fejünkben. Amikor még a kolhoznál dolgoztunk Juhásszal, gyakran beszélgettünk arról, hogy le kellene lépni. Főleg Juhász kezdeményezte az ilyen jellegű beszélgetéseket. Két lovunk is volt, az őrök éjszakára láncot és lakatot tettek rájuk. A két orosz őr viselőruhában volt a kolhoznál, könnyen elcsenhettük volna a kimenő ruhájukat. A lovakról sem lett volna nehéz leverni a lakatot… De hová, merre menjünk? A szökés életveszélyes volt.              Egyszer két németnek sikerült lelépni a gyárból egy kanálison át. Három hétig keresték őket, de rájuk is akadtak. Visszahozták és a szemünk láttára agyonverték őket. Egy magyar fiú is megpróbálta a szökést. Ősz volt, krumpli és kukorica bőven volt a mezőn, nem halt éhen. A határig sikerült eljutnia. Ott elfogták és visszahozták a lágerbe. Két és fél hónap bujdosás után jutott el a határig. A lágerparancsnok kiállította a foglyok elé, hogy mesélje el kalandjait. A csíki fiú elmondta részletesen, hogy milyen viszontagságokon ment keresztül, azzal fejezve be, hogy nem érdemes megkísérelni a szökést, mert senki sem tud észrevétlenül átjutni a határon. A parancsnok megkegyelmezett neki.                                                                                                              

Szabadulás                                                                                                                                                                 A A várva-várt szabadulás 1948 augusztusában következett be. Felsorakoztattak, kétnapi hideg élelmet kaptunk, majd századonként eresztettek ki a kapun. A láger üresen maradt, teherautókkal vittek az állomásra. Indulás előtt levetkőztettek, hogy megnézzék nincs-e a hónunk alatt SS jelzés. Ukrajnából Foksányba hoztak, ahol lefertőtlenítettek és megkaptuk a hazabocsátó levelet. 1948. augusztus 28-án értem haza. Édesanyám fogságom ideje alatt meghalt, amit csak hazatérésemkor tudtam meg. Levelet váltottunk ugyan néhányszor a családommal, de nem akartak elkeseríteni. 

Három évet és négy hónapot töltöttem orosz fogságban. Életem nehéz időszaka volt ez a negyven hónap, de én mindig feltaláltam magam, Istennek hála túléltem a fogságot, szerencsésen hazaértem. Családot alapítottam, két gyermeket neveltünk fel a feleségemmel. Gyorsan múltak az évek, megöregedtem. Ma már nem a fiatalasszonyokban, hanem a dédunokákban gyönyörködök.

                                                                                                            Lejegyezte: Berekméri Edmond (2003)

Fotó: Kádár Ferenc és Anna aranylakodalma 1999-ben