A Végítélet után (Novella) Írta: Attila-benczi Vörös homok borította az országutat. Már három napja nem találkoztak senkivel, éhesek, fáradtak voltak. Egy hónapja indultak el a Holtak városából, az északi part legnagyobb aranyvárosa, Zöld szigete felé. Ötven évvel ezelőtt nagy volt a forgalom. Kereskedőkkel, zarándokokkal, kalandorokkal éppúgy lehetett találkozni errefelé, mint a szomszéd országokból nincstelenség elől menekülő földönfutókkal. A tartomány gazdag vidék volt, földje az ország éléskamrája volt, bányái kimeríthetetlenek voltak, a körülötte lévő tanyákon: kövér és egészséges állatok legelésztek békésen a mezőkőn. Addig a bizonyos napik… Végítéletnapjáig. A Harmadik világégésig. Ami nagyon fontossá tette ezt a tartományt, az a kereskedelem volt. Ez a hely volt nem csak az ország, de a szárazföld legvédettebb városa volt, sziklás hegylánc határolta. Zöld sziget volt az egyetlen város, ahol a legnagyobb földalatti édesvizű tavát lehetett találni. Az áruk és az utazók országúton áramlottak a földrész belseje felé. A Motel helyét szerencsésen választották meg: elég távol a várostól, hogy az utazó kellően elfáradjon és megszomjazzon, de nem is túl közel a Reménytanyához, nehogy az utazó egy legyintéssel továbbhaladjon mellette. Így aztán a tulaj nem panaszkodhatott a látogatók hiányára, a szobák sosem maradtak üresen, még az udvaron lévő asztalok is állandóan el voltak foglalva. Herceg bosszúsan mérte végig a zsúfolt udvart. Testőreivel, akiket Gólemnek és Gilisztának szólított (az igazi nevüket sosem kérdezte) már nagyon fáradtak voltak, szükségét érezték egy kiadós ebédnek és némi pihenésnek. A népes vendégsereg látványa azonban nem sok jóval biztatta őket. - Ha nincs hely, majd csinálunk - morogta és leállította motorját, saját készítésű Harley-Davidsonját a többiek követték példáját. Az motel mögül mezítlábas fiú rohant elő és a motorokat bámulta. Herceg egy doboz dohányt dobott a porba, s amikor a fiú lehajolt érte, vasalt csizmás lábával alaposan fenéken billentette a gyerek a testőrök hangos röhögése közepette, vérvörös arccal tápászkodott fel. - Mosd le és töltsd fel a tankokat - dörrent rá Gólem. A tulaj sietett eléjük. - Uraim - tördelte a kezét - telt ház van, de bizonyára sikerül helyet találnom önöknek... - Én már találtam - vágott közbe gőgösen Herceg a tartomány legerőszakosabb bandának vezére. - Ott a fa alatt, azt az asztalt akarom. Intézkedj, mert éhesek és szomjasak vagyunk. ... Vén harcsa lassan, komótosan kapargatta le a jókora csontokról a húsdarabokat. Egyedül ült az asztalnál, a vendégek az idősödő koldus láttán inkább másutt kerestek szabad helyet maguknak. Nem a széles váll és duzzadó izmok, nem is az asztalhoz támasztott súlyos vasrúd, amin egy különleges koponya volt riasztotta el őket, sokkal inkább az öreg arckifejezése. A feje borotválva volt, de a füleit eltakarták ősz szálakkal átszőtt hajának vasgyűrűvel össze fogott fürtjei, amik a tányérjába lógtak. Mély ráncokkal barázdált csokoládébarna arca állandóan valamiféle furcsa fintorba torzult, időnként bamba vigyorral nézett körbe és érthetetlen szavakat dünnyögött maga elé. A tulaj lépett mellé és megbökte az oldalát. - Mi van má...? – horkant rá az öreg. - Fejezd be a csámcsogást, kell a hely. - Még van hús - bökte meg a csontot. - Nincs hús - szólalt meg mellette egy gúnyos hang. Herceg a lefűrészelt csövű puskájával a tányér alá nyúlt és hirtelen mozdulattal a földre borította a tartalmát. Vén harcsa az itala után nyúlt. - Sör sincs - röhögött fel a Giliszta és feldöntötte a korsót. Az öreg bizonytalanul felállt. - Akkó megyek - bökte ki és a vasrúd után nyúlt. A kocsmáros összerezzent. "Remélem, nem vette észre, hogy a többi vendég maradékát tálaltam fel neki" - gondolta aggódva. Az öreg azonban csak a disznóbőrből készült zsákja után nyúlt. - Fizetni ki fog? - szedte össze bátorságát a tulaj. - Fizetni ... Pénz.. - dünnyögte. a zsebébe nyúlt és ügyetlenül matatni kezdett a markába került kacatok között. Egy döglött fehér egér, színes üvegdarabok és madárcsontok között néhány apró aranyrög csillant meg. A tulaj megunta a szerencsétlenkedést, kiemelte a szeméthalom közül a két legnagyobb aranyrögöt. - Ennyi elég és most tűnj el, az úton tágasabb. Elriasztod a vendégeket! Az öreg tétova léptekkel elballagott. - Afféle félkegyelmű lehet, túl nagyot csaphattak a fejére valamikor - szabadkozott a tulaj. - Az asztal az önöké, uraim. * * * Sötétedet, amikor Herceg és a két alvezére elhagyták a vendéglőt. A bőséges ebéd, az elfogyasztott sör és a néhány órás pihenés után jó hangulatban vágtak neki a Zöld sziget felé vezető útnak. Húsz-harminc kilométert sem tettek meg, amikor az élen haladó bandavezér felkiáltott. - Nézzétek! Egy régi ismerős! Egy bokor tövében az öreg üldögélt, ferde vigyorral szemlélve a közeledőket. - Hé, te ott! Milyen dolog, hogy ülve fogadod a régi cimboráidat? - kiáltott rá a Gólem. - Út lenni fárasztó - dadogta az öreg. - Megsértetted Herceget - léptetett hozzá a Giliszta. - Ez vért kíván! - Én békés, nem harcol - tiltakozott az öreg. Hangos röhögés volt a válasz. Mindhárman leszálltak a motorokról és közrefogták az öreget. - Te, lenni harcol, és mi téged felaprít - utánozta Herceg. - Vedd elő a vasrudadat! - Vasrúddal nem harcol - erősködött az öreg. - Majd segítünk! Adjátok a kezébe! A Giliszta megragadta az öreg vasrúdját, ami a földbe volt szúrva, de erőlködése hiábavaló volt. Gólem odalépett, hogy segítsen. Nem bírták kihúzni, mindhárman meglepetten kiáltottak fel. A vasrúdról csak a vastagon rá rakódott rozsda perget le. - Ez a vasrúd tényleg nem harcol - gúnyolódott Herceg. - Lenni csupa rozsda, de mi segít, megtisztít! Ledobták a földre, körbeállták és levizelték. - Törölgesd meg, nehogy megint rozsdás legyen - vetette oda a Giliszta, miközben újra motora ültek. A kis csapat hamarosan eltűnt az út kanyarulatában, egy kis facsoport mögött. Az öreg arckifejezése hirtelen megváltozott. A bamba vigyort mintha a szél fújta volna el, komor, vészjósló tekintettel nézett a távozók után. Odalépett a vasrúdhoz, felemelte. - Bocsáss meg. Nem tehettem másképp - suttogta. Hangjában nyoma sem volt az idióta kiejtésnek. A koponya felvillant, a rúdról apró szikrák hullottak a földre. - Értem. Úgy legyen - bólintott az öreg. Lehajolt, egy maréknyi sarat kapart össze a bűzös földről, tenyerében képlékeny anyaggá gyúrta, majd három apró emberalakot formált belőle. Disznóbőr zsákjából egy rejtett rekeszéből csillogó port szórt a figurákra, majd a közeli bokorról tépett tüskével módszeresen összeszurkálta az apró szobrocskákat. Az út kanyarulata mögül fájdalmas ordítások hallatszottak. Az öreg néhány pillanatig még várt, majd egy határozott mozdulattal egyetlen golyóbissá gyúrta a figurákat, a földre dobta és rátaposott. Az ordítások egyetlen halálsikollyal félbeszakadtak. Motorok bőgése hallatszott egy ideig majd néma csend. ... Vén harcsa, a Fényőrzők Öreg fővezére megcsóválta fejét, majd összeszedte holmijait , sóhajtva nekivágott Zöld sziget felé vezető útnak. Hosszú vándorlás áll még előtte, amíg eljut a Bázisra, hosszú ideig kell még viselnie a félkegyelműség álarcát, tűrnie a megaláztatásokat. A zarándokút alatt azonban nem használhat fegyvert, még védekezésre sem - ezért az álca. Egy harcosba bárki, bárhol beleköthet - de ki bántana egy bolondot? Még szerencse, hogy a fekete mágiáról megfeledkeztek az Istenek...