Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A vicinális lassan döcögött, egyik megállóhelytől a másikig. Utasok szálltak le utasok szálltak fel. Ők egyre cserélődtek, de az áporodott levegő nem. Két foghagyma szagot árasztó atyafi között szorongtam, táskámmal a térdemen. Egy kendőben elemózsia lapult, meg egy könyv unaloműzőnek, de nem vettem ki a táskából. A sápadt, sárgás fényben nem lehetett rendesen látni, a zötyögés úgysem hagyta volna. Székelykocsárdon ért végett a vánszorgás, itt kellett átszállnom a váradi gyorsra. Ez két és félóra várakozást jelentett a piszkos huzatos váróban. Még szerencse, hogy megvettem a vásárhelyi jegyirodában a helyjegyet, s most nem kell beállnom a húsz-huszonöt utazni vágyó közzé a pénztár előtt. Telefonon jelentik le a legutolsó állomásról az üres helyeket, s azokat adják ki – a jegy árának negyede értékéért. Mivel nekem már megvolt a helyjegyem is, kerestem egy tisztább padot, s leültem elfogyasztani úti elemózsiámat. Táskámra terítettem a háziszőttes szalvétát és nekifogtam enni.

- A domnu maghiar? – szólított meg a mellém telepedő kalapos, lódenkabátos férfiember.

- Igen, magyar vagyok, de honnan gondolta az úr?

- Szép, tiszta kendő, benne kenyér kenve zsír.

Na, ezen el lehetett gondolkodni egy darabig. Nem sokáig, mert alkalmi utastársam újabb megjegyzést tett.

- Én moldován. Szeretem a tiszta.

- Derék dolog – nyugtáztam a kijelentést.

- Eszem én is vacsora. Hús.

- Jó étvágyat!

Ezzel elővette ő is fehér papírba csomagolt ennivalóját.

- Ez pásztrámá*. Jó íz. Adom, egyél! – szólott és a hamar kipattintott rugós késével leszelt egy vékony szeletkét az enyhén fokhagyma illatú húsból.

Levettem a késhegyére tűzött darabot, valóban ízletes falat volt.

Végül befutott a vonatom. Megköszönve a kóstolót, búcsút vettem alkalmi ismerősömtől. Megkerestem a helyemet, és én is kinyújtóztattam a többi utashoz hasonlóan a lábaimat, majd a vonat lágy ringatózására lassan elbóbiskoltam. Félálomban elém tolakodott a kép, ahogy az ismeretlen ismerős felém nyújtja kése hegyén a kóstolónak szánt pácolt birkahúst. Valami kedveset mondott, ahogy dicsértem a különös ízű húst. „Feleség csinál. Jó asszony!”

A váró ajtajából visszanéztem, s láttam átszellemült tekintetét. A „jó asszony” járt az eszében. Már nem az ismeretlen útitársra gondolt. Ahogy kiejtette a száján a szót, megváltozott az arca, látszott, gondolatban már otthon jár. Búcsúszavamat alig viszonozta. Boldog ember…

Arról még egy szót sem szóltam, mit is kerestem én azon a vonaton. Megbízatásom volt. Igen. Azért utaztam haza, Nagyváradra, Marosvásárhelyről, ahol elsőéves egyetemi hallgatóként tengettem a napjaimat. Anyagilag nem valami jól álltam, s így örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy más fizesse a vonatjegyemet, s hogy váratlanul egy napra hazamehessek.

Egy távoli nagynéném élt Vásárhelyen. Gugu néni, aki kényszerlakhelyes napjait élte egy pincelakásban.

Mi az, hogy kényszerlakhelyes?

Kezdjem azzal, hogy a család Micskén élt, s a családi bírtok jó részét a Gugu néni ága birtokolta. Ő annak a Baranyi Mikósnak volt az unokája, aki hadnagyként küzdött a 48-as szabadságharcban s három évig bujdosott, míg végül romantikus körülmények között nőül vette a világszép Morvay Lujzát. Saját öröksége és a férje vagyona meghaladta az ezer holdat, amiből a 21-es földreform 200 holdat hagyott meg. Huszonkét éves korában ment férjhez Szathmári Király István repülős tiszthez. Vidám természettel áldotta meg a Fennvaló, bár a sors nem kényeztette el – egy év múlva elveszítette édesapját. A kúriát hárman lakták férjével és anyósával. Kapott ugyan tizenöt szép évet, de Istvánt elragadta a tragikus kór. A harctéri veszedelmeket túlélte, de a rákkal nem tudott megküzdeni. Negyvenhat éves volt.

Európa egén sokasodtak a viharfellegek, de Gugu fájdalmában nem észlelt semmit a világ dolgaiból. Anyósa vigasztalta, aki pedig a fiát veszítette el, és férje egyik volt csapattársa, B. kapitány.

- Kedves Gizella! – szólott egy borongós délután a kapitány -. Mostanáig ne beszélhettem, de hogy letelt a gyászév, elmondom, mit gondolok, és mit szeretnék.

- Nagyon hivatalos ma kedves kapitányom!

- Komoly dolgot akarok mondani. Pilóta vagyok és okleveles gépészmérnök. Reálisan és magasból látom a világot. Európa a katasztrófa felé rohan. Nem untatom politikával, de azt tudom, emberibb világot kell keresni. Jöjjön velem Amerikába.

- Amerikába?

- Vannak kapcsolataim és ajánlataim. Nem megyünk a bizonytalanba.

- Megtisztelő az ajánlata, de nekem itt van, a bírtok, a ház, anyósom. István rám bízta!

- Hagyjon itt mindent! A ház, a bírtok, úgyis ebek harmincadjára kerül, s a méltóságos asszonynak más rokonai is vannak. Csomagoljon, ne gondolkozzon! Előbb Párizsba megyünk, s onnan tovább.

Az özvegy azonban kitartott eredeti elhatározásához, a kapitány pedig elutazott. Évekig küldözgette üdvözleteit, ismételgetve meghívását. Ő pedig intézte a bírtok ügyeit. Nehéz munka volt talpon maradni a háborús viszonyok között. Férfit próbáló feladat, de Gugu helytállt. Hogy végül is nem ment el Amerikába, annak súlyos következményei lettek!

A háború után az új rend nem tűrte meg a régi képviselőit. A dolgozó nép ellenségének kiáltottak ki mindenkit, aki két garasnál nagyobb vagyonnal rendelkezett.

Egy fagyos februári éjszaka gumibotos, fegyveres alakok törtek be a házba, és elhurcolták idős anyósával együtt. Azt sem engedték, hogy a műfogsorát elvegye. A hálóingre kapott fel egy kabátot, s a kézitáskáját az irataival. Az egyik férfi még gumibotjával végig is vágott rajta, hogy igyekezzen.

A ház egy sötét zugában reszketve állt Erzsike. Meg se mert mukkanni annyira megijedt. Látta, hogy a gazdáit kiterelik egy zárt autóhoz. Látta, ahogy botladozó léptekkel végig mennek a folyosón, s le a lépcsőn. Az üvöltözésekből nem sokat értett, de az megütötte fülét, hogy Marosvásárhelyt emlegetik, meg hogy ez itt minden a nép tulajdona, hogy az ilyen elemek örüljenek, hogy életben hagyják őket.

- Micsoda gazemberek! – háborgott magában -. Még hogy a nép tulajdona! Na, majd meglátjuk…

Még azon melegébe végigjárta az ismerősöket, rokonokat és reggelre biztonságba helyeztek minden mozdítható értéket. Ezután felült Váradon a vonatra és elutazott Marosvásárhelyre. Ott hamar feltalálta magát. Vasárnap délután a cselédkorzón összeismerkedett több faluról szolgálni bejött leánnyal. Tőlük megtudta hova vitték a gazdáit. Egy pincelakásba, ahol meg is találta őket. Nagy örömmel fogadták, s azt is, amit hozott – ennivalót és ruhákat. Rövid időn belül talált magának szállást, és elszegődött egy híres egyetemi professzorhoz. Onnan segítette őket. Pénzzel is, de főleg a napi betevőjük biztosításával.

Nos, ő kért meg, hoznám el egy váradi ismerős-rokontól azt a néhány ezüst tárgyat, ami még maradt az évek óta fogyatkozó vagyonból. Rendszeresen adogatták el, mikor a szükség úgy hozta. Persze értéken alul. Ezt az ügyletet is Erzsike bonyolította – bizalmas ismerősök hozták fel Micskéről, Váradról, amit kellett, s ő vitte ócskapiacra, házakhoz, bizományiba, hogy pénzé tegye.

Mire kába félálmomból magamhoz tértem, már Váradhoz közel jártunk, s hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, Micskén, Vásárhelyen? Amikor azonban a kalauz bekiáltott: „Oradea! Oradea!”, megértettem, hogy megérkeztünk Nagyváradra és rövidesen megláthatom édesanyámat!

 

 

Megtekintések: 301

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 18, 2013, 11:34pm

Köszönöm margaréta, köszönöm Margit Irén!

Hozzászólt ambrus margit iren Szeptember 18, 2013, 10:56pm

Nagyon tetszett az írás.! sok emléket idézett fel bennem,a 80- as évek

végén mi is sokszor megtettük a családommal együtt, azt az utat amerre a vicinális döcögött.Sok sok órát szunyókáltunk Székelykocsárdon a másik vonatra várva,sokszor ébredtünk arra ,hogy a kalauz bekiált Orádéá.        Köszönöm .! Jó volt emlékezni!!!!!!!

Hozzászólt Veres Margaréta Szeptember 16, 2013, 8:27pm

Nagyon tetszett az irás!!!

Hozzászólt Veres Margaréta Szeptember 16, 2013, 8:26pm

Nagyon szivesen olvasom mindenkinek az irását, kevés emerrel tudok beszélni a régi dolgokrol csak a nagynénémmel Székelyhidon ,de én Nagyváradon élek.Egy-egy írás sok emléket felidéz .Köszönöm mindenkinek!

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 15, 2013, 9:52pm

Kedves Margaréta! Köszönöm a szavaidat, örülök, hogy értékeled az írásomat!

Üdv:Szabolcs

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 15, 2013, 6:28pm

Köszönöm, kedves Hajnalka!

Hozzászólt Veres Margaréta Szeptember 15, 2013, 5:25pm

Szép hogy van aki emlékszik-és emlékeztet bennünket azokora az emberekre akik ezt át élték,gyerekfejjel éltemát-ahogy hallottam a felnötteket, elég közeli szomszédaink haltak bele a(megprobáltatásokba) ,pedig ök csak rokonok voltak a nagygazda családnak! Rendes munkás emberek!

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 11, 2013, 6:47pm

Kedves Mihály! A cukrozott kenyér ízére még ma is emlékszem.

Üdv: Szabolcs

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 11, 2013, 6:46pm

Amanda kedves, így van ahogy írod - "Vettük amit a sors adott." ÉPs mindenek dacára kivettük a részünket a lehetőségek szerint...

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Szeptember 11, 2013, 6:44pm

Köszönöm, Éva kedves, hogy itt jártál!

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek