Valamikor réges- régen, amikor az emberek hamuba sült pogácsát ettek és hideg vizet ittak utána, valahol a mai Anglia területén, volt egy kis falucska. Ebben a faluban maradt fenn egy szokás, amelynek eredete elveszett az idő tengerében.

Egyesek azt mondják, a szokás még az első emberpártól, Ádámtól és Évától származik a paradicsomból. Mások szerint Afrikában a bennszülöttek körében kell keresni az eredetét. S mivel folyamatos vita tárgyat képezte a szokás eredetének a keresése, megjelent egy újabb elmélet, amely a szokás eredetét Indiában kereste, azt állítván, a hindu Istenek adták át azt a Himalája tövében élő embereknek.

Közeledett újra a szokás időpontja. A világ minden tájáról érkeztek emberek a faluba, akikhez eljutott ennek a furcsa szokásnak a híre. Minden évben Vízkereszt napján összegyűltek a falu lakói, a legkisebbtől a legnagyobbig, a falu udvarházában. Este pontban hét órakor megjelent a falu legidősebb embere. Hozott magával egy hamuban sült kenyeret, meg egy üveg bort. Gyerekek érkeztek és annyi darab kenyeret törtek, ahány ember volt a teremben, ezt a fiúk végezték, majd érkeztek a lányok, akik a bort osztották el ugyanígy. Ezután elfogyasztották a kenyeret, utána a bort, majd egy negyed órát csendben ültek. Ezután az idős ember, leült a terem közepére, az emberek körbe ülték, és ő előadott egy mesét a világ keletkezéséről. Az volt a szokás egyik érdekessége, hogy minden évben más és más történet hangzott el. Nem volt szabad ugyanazt a történetet mondani.

Az izgalom a tetőfokára hágott. Soha nem látott tömeg gyűlt össze az idén. Három pogácsa is alig volt elég. A csendet az idegenből jött emberek nehezen bírták, nekik a negyed óra egy örökkévalóságnak tűnt. Végre az öreg aggastyán, aki éppen 103 éves volt, kiballagott középre. Leült, végignézett hallgatóságán majd, lassan de csodálatosan csengő hangon beszélni kezdett:

- Ma egy nagyon érdekes teremtéstörténetet fognak hallani. Én a nagyapámtól hallottam, soha senkinek nem mondtam el a mai napig. Most megosztom veletek.

- Kezdetben nem volt semmi, csak egy üresség. Egyszer egy hatalmas robbanás történt, ha odafigyeltek még ma is lehet hallani, és létrejött a Föld nevű bolygó. Hosszú folyamat vette kezdetét, megjelentek a növények és az állatok. A teremtő, akit mostantól Gyertyaöntő mesternek hívok, gyönyörködött mindenben. Viszont egyedül neki sok volt az egész föld. Elhatározta megsokszorozza önmagát, és így benépesedik a föld. Nekiállt és készített két gyertyát. Egy férfit és egy nőt. Saját természetével ruházta fel őket, rendelkeztek a szaporodás képességével, így nagyon hamar benépesedett a föld. Viszont egy dolgot nem mondott meg nekik. Éspedig azt, hogy hol lehet ezen túl rátalálni, mert, ahogy befejezte a két gyertya készítését, eltűnt örökre. Benépesedett hamar a föld a gyertyák pedig birtokba vették azt.

Megállt egy pillanatra az öreg, pillantását végighordozta a hallgatóságán. Mély csend honolt a teremben.

- Csakhogy nézzetek szét a világban. Mindannyian gyertyák vagyunk. Tűz nélkül élünk. Kialudtunk. Fény nélkül pedig milyen a gyertya?

Kínos csend volt odabent. Az öreg elővett tizenkét gyertyát, kört formált belőlük, majd elhelyezett egy gyertyát pont középen. Ezután így szólt az emberekhez.

- Nagyapám rájött, hogy fény nélkül él, ezért egész életét annak szentelte, hogy tanuljon meg égve élni. Mindent kipróbált, bevetette minden erejét, akaratát, de hiába. Végül belenyugodott, így van jól, ahogy van, fény nélkül. Hírtelen elhallgatott, mert a terem közepén levő gyertya, lángra lobbant, fénye bevilágította a termet. Véget ért a furcsa

szertartás. Az égő gyertya képe azonban mélyen belevésődött az emberekbe. Mivel akkor gyertya a gyertya, ha ég…….