Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Azok az ötvenes évek… (részlet a „Cantus vitae propria” című önéletírásból)

                                                                                                                          

Boldogult diákkoromban.  

 

Marosvásárhelyen voltam orvostanhallgató az ötvenes évek második felében.

Az egyetemi életünket át meg átszőtte a kor feszültsége, a megkülönböztetés átka, és a bizonyítani akarás, az ifjúság örökös bizakodása, és a politika sötét erőinek állandó fenyegetése.

Tanultunk, hogy megmutassuk a világnak, rátermettek vagyunk, hogy igazoljuk a rólunk kialakult pozitív képet, hogy büszkék lehessünk életünk végéig vásárhelyi éveinkre. Büszkék voltunk rá, hogy vásárhelyi egyetemisták vagyunk. Az a hír járta akkoriban, hogy a vásárhelyen szerzett orvosi diplomát nyugaton is elfogadják… Magas volt a mérce: egy átmenő jegy nálunk felért egy máshol kapott kitűnővel!

    Természetesen nem csak a tanulásból állt az élet. Ott volt a sport (– szertornáztam -), a fényképezés (– a szakszervezeti kultúrház fotó körébe jártunk -), az udvarlás (!!!), az olvasás (- különösen a Kultúrpalota könyvtára és olvasó terme vonzott -), télen a síelés, nyáron a strandolás, kerékpározás, és minden időben a kirándulás.

Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó hely. Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő fehér mezei menedékházba (Poiana alba). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára.  Vonattal mentünk Marosvásárhelyről. Innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott platóján mentünk fel a havas lábáig. Ahol katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek furcsa civilek!” - gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor érünk már oda? Az ott fenn már a menedékház? De Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van mit menni. Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban. És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé kopott, az ajtaja nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk rendet tenni. „Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják”. Jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt). Perceken belül az ajtót rendbe tette. Ezután mentünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak – turistaszokás szerint - a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő. Így mire lemaradt társaink fáradtan megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára. A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea. Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezei kabanában (menedékházban).

    Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el? Magabiztosan vezettem a kis csapatot.

Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk az fogytán volt. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból. Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola.

Sikerült oda átmenni B.B. kollegámmal. Ez bentlakásos iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.

Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön gondot okozott az utólagos igazolás. Hétvégére mentünk csak fel és így hiányzásaink igazolása okozott problémát. Nem tudom a többiek, hogyan csinálták, én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó „sztorinak” tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat.

Igazolást lehetett egy kis csellel Metz István doktor úrtól, az iskolaorvostól is szerezni. Semmire nem adott igazolást, de ha betegként jelentkeztél és a nyilvántartásban nyoma volt a megjelenésednek, utólag arra a napra kaphattál igazolást. Nekem idült gyomor-bélhurutom volt, gyomorsav hiánnyal komplikálva. Reggel jelentkeztem, elmondtam panaszaimat, meghallgattam jó tanácsait, különös tekintettel a libapimpó tea jótékony hatására. Nővérke bejegyezte a „fişámba” (kartonomba) és egy hét múlva kérhettem igazolás az adott napra. Be voltam jegyezve, megkaptam, amit kértem.

    Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita. És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt oda felmenni. Megközelíteni elég nehéz volt. Egyik útvonal Csíkrákosról indult. Ez hosszú húsz kilométeres út. Gyalog. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalog túra várt ránk. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató. A másik út Kápolnásfaluból indult. Ez rövidebb, de nehezebb. Közepe táján van egy kemény kaptató a ”döglesztő”.

Kápolnásfaluba autóbusszal lehetett jönni. Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk jött, hogy segítsen, utat mutasson. Egy téli sítúra alkalmával szekeret fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk. Csoma Pista is velünk jött. A szekéren volt a heti ellátmány is. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el is tűnt előlünk, Kiss Ernő bácsira bízva a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk, már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink hátunkra vettük, hogy könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk. Lihegve értünk a tetőre és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.

Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte életét. Ott faragta szarvas agancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva túl kellett adjon a szamáron, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját. A menedékháza a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell. Az ágyak egyszerű deszka priccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet(!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a havas nem szereti az italos embert. Elveszejti.

Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, Csoma Pista addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére. A felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. Szép későnyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan, sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett,  Déda állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel egyikünk a túravezetőt értesítette, hogy itthon vagyunk, s így a keresésre nem kellett sort keríteni. Az esti letolást megkaptuk, megérdemeltük és megjegyeztük!

   Nem csak öncélú kirándulók voltunk. Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek. Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrző pontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső pontban levők indultak. Következő ellenőrző pontnál levők bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott levőket. Ilyen módon ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túra vezető utolérte az utolsót. Az egyik versenybírót, a sereghajtót. A jó út meg ott volt 200 méternyire. Egy másik versenyen elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes völgybejáraton, és egy párhuzamos völgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Megteltünk áhítattal és hálával a havas szépsége iránt. A Nagy Hagymás helyett a Felső mező nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és a térképen azonosítottuk a mi kis külön túránk útvonalát.

    Humoros dolgok gyakran előfordultak velünk. Sokat nevettünk egymás furcsaságain, tévedésein, ügyetlenkedésein. De soha sem rosszindulatból, gonoszságból. Történt, hogy egyesek a kiránduláson horgászni készültek. A hegyi vizekben sok jóízű halat lehetet fogni. Pénzes pér az egyik. Este későn kerültünk ágyba. Éjszaka B. barátunk nagyon megéhezett. Fölkelt, és halkan, senkit fel ne ébresszen, a csomagok között rátalált valami finom sajtra. A szaga után! El is majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste B.I. a horgászatra előkészített kövér kukacait…

 

Bige Szabolcs Csaba

 

 

 

Megtekintések: 272

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Tőkés Béla Szeptember 5, 2016, 10:15am

Kedves Szabolcs! A Világ valóban nagyobb, mint gondolnánk. De semmi sem vesz kárba, egy szó sem. Örvendek, hogy újra találkoztunk.

Béla

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Augusztus 29, 2016, 9:46pm

Kedves Béla, köszönet a szavaidért. Lehet, nem egy személyről beszélünk. Úgy tudom, hogy még a hatvanas években elhunyt. Amit még tudok róla mondani, hogy Ilike volt a leánya, ő is velünk túrázott. Balázs Imihez ment férjhez.

Üdv: Szabolcs

Hozzászólt Tőkés Béla Augusztus 28, 2016, 11:21am

Kedves Szabolcs! Élvezettel olvastam nosztalgiát keltő visszaemlékezésedet. Mindenkit ismerek a szereplők közül. Bod Karcsi (nekem nem bácsi, iskolatársak voltunk a Bolyaiban) egy otthoni baleset következtében a Jókai utcai szeretetotthonban lábadozik. Biztosan jólesne, ha néhány sorban felelevenítenéd egykori kalandjaitokat. Az elektronikus postacíme: bod.karoly@gmail.com . Most is nagyon aktív. Tevékeny tagja a Bolyais Öregdiákok Baráti Köre (Schola Particula 1557-2000) Vezetőségének.

Gratulálok az írásodhoz.

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Augusztus 10, 2016, 11:29am

Köszönöm, kedves Enikő, a megjegyzésedet. Maradandó emlékek azok a túrák.

Hozzászólt Tállai Enikő Augusztus 10, 2016, 8:29am

Köszönöm az írást, nagyon jó volt olvasni a "régi" hegyi túrák beszámolóit. Magam is szeretem a természetjárást

. :)

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek