Azúrkék Voronyecben

Engedve a régóta ösztökélő külső és belső csábításnak, egy napos körutazás erejéig belekóstoltam Bukovinába. A Beszterce folyó által szabdalt hegyek és völgyek, mesés tájak, vadregényes vidékek szinte kikapcsolták a realitásérzékemet. Elbűvölt a fenyvesek végeláthatatlan koszorúja, az érintetlen erdőrengetegek látványa a magasságnak és mélységnek különös érzését kölcsönözte. A rárói magashegyi átjáró (Trans-Rarău) sziklaomladékok közt vezető, egyre emelkedő, majd szűkülő, meredek, egysávos kapaszkodója a fenyők alagutjában egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző. A tetőn kitáruló panoráma, az „Úr sziklájának” mindent uraló, lenyűgöző tekintélye, valamint a szucsávai átkelő a maga szerpentineivel, – szédületes utazásélménnyel ajándékozott meg.

És hogy ne csak a „természetes” látnivalóktól legyek elkápráztatva, be kell vallanom: a Voroneţi-i kolostor* legalább ennyire megfogott. Valóban különbséget kell tennünk a többségi nemzet egyes hősködő nacionalistái, és az egyszerű, misztikus hitüket komolyan vevő emberek, testvérek között. Mert amennyire igaz, hogy a görög-keleti egyház a mi tájainkon nemzeti egyház, annyira igaz az is, hogy rengeteg értéket, mélységet, tiszta lelkiséget halmoztak fel. Főleg a moldvai-bukovinai kolostorok példázzák ezt. Nem mellékesen a voroneci kolostor is a világörökség része. Kelet-Európa Sixtus-kápolnáját Ştefan cel Mare fejedelem idejétől a mai napig szinte folyamatosan belakják, használják. Körülötte, a faluban hatalmas építkezések, bazárok és szálláshelyek sorakoznak, de ahogy a látogató belép a kolostor udvarára, majd a templomba, valami különleges légkör kezd ráhatni. Turisták, zarándokok százai nyüzsögnek naponta a környéken, de benn magától elül a zaj. Elmélyült csend uralja a klastromot. Élettől, isteni jelenléttől súlyos és felemelő csend. Az évszázados falak freskói a parasztbiblia megannyi részletével, a végítéletről, a szentekről, az evangéliumi jelenetekről készült festmények, ikonok szinte árasztják a misztikát. Megszentelődik a levegő, a lelkiség átitatja a befogadót, a kolostor hangulata is tiszteletet, áhitatot ébreszt.

Elidőzve a kültéri falfreskók alakjainak bűvöletében, tematikájuk sokszínű, de egyértemű céljait kutatva, külön is megfogott azok színe, a kék. Ezt a kéket látni kell. Annyira kék, mint Bukovina ege szőlőszüretkor. A világhírű, – akárcsak Rubens pirosa vagy Veronese zöldje – most már levédett világmárka: a voronyeci kék. Nem afféle zsellérkék, nem egészen türkizkék, nem szokványos kék, festőporból kikavarva. Ez a kék valami más. Talányosan különleges. Akkor is, amikor nem süt rá a nap. Több mint négyszáz éven keresztül fújta a szél, verte az eső, de a voronyeci kolostortemplom falának alapkékje ma is tündöklik. Nem kellett restaurálni. Vajon mi a titka? Az összetétel? Az alapanyag? A festő szaktudása vagy rendhagyó technikája? Meg lehet-e fejteni ezt a rejtélyt?

Próbálkoztak már tudósok, szakemberek, csodájára jártak kanadai, sri lankai egyetemisták, csak annyit tudtak megfejteni, hogy az alapanyagot, a különges réz tartalmű ásványi anyagot, (azuritot) a középkori festőmesterek Kínából, Mezopotámiából, és Dél-Afrikából hozatták. Egy vagyonba került. Porrá zúzták, majd elegyítették más anyagokkal. Nagyon megválogatták a meszet, a homokot is, amelyre rávitték a festéket. Szó szerint a kisujjukban volt a mesterség. Ujjaikkal leellenőrizték nemcsak a mészréteg, a vakolat állagát, hanem a fal száradását, a vízcseppek kibuggyanását, a felület festéktartó képességét is. Szemünkben talán „kezdetleges” munkamódszereiket az idők múlása is igazolta, tehát mindenképp megsüvegelendő az igényesség, a szakmai hivatástudat, amellyel a letűnt korok egyszerű művészei dolgoztak. Állítólag cujkát is kevertek bele, a fehér alapszínhez meg sovány tehéntúrót, ki tudja milyen növényi kivonatot adtak hozzá, de hogy milyen arányban, az máig rejtély. Mindenképp természetből forrásozó, organikus festékről van szó, abból az időből, amelyben a festmények keletkeztek, amely korban s körülmények között ezek az elszánt, öntudatos festők éltek és dolgoztak. Titkukat minden bizonnyal a sírba vitték. De felbecsülhetetlen értéket hoztak létre, egyedülálló teljesítményt nyújtottak.

Kései utódaik számára a „recept” ugyan összeállt, talán számítógépes programokkal ma már könnyedén modellezhető is, a kolostor falainak azurkék titkát azonban homály fedi. Holott a kémiai összetevőket megtalálták, a mai festők kékje mégsem annyira ellenálló, mint a nagy elődöké. Ki lehet keverni, de nem tart. Idővel könnyedén kifakul, lekopik. Szemben a voronyeci mesterek kékjével, ami a külső falakon évszázadokig megmaradt. Ez a kék ezért utánozhatatlan. Érdekesség, hogy a román kommunista hatalom egyházüldözése elől, maga az ortodox egyház sem volt kivétel. Példa erre ez a kolostor is. Egyszerűen bezárták és múzeumként használták, miközben azzal „takaróztak”, hogy a helytelen használat és beavatkozások elől, az értékes muzeális festményeket meg kell védeni. Annyi haszon csak volt munkájukban, hogy restaurálás címen a tetőzetét és a padlót kijavították. A voronyeci kolostorban aztán csak 1991-től költözhettek be a szerzetes nővérek. Azóta indult újra benne az imádság és a liturgikus élet.

Festőiskolák, művészetkedvelők ma is kísérleteznek a freskókészítéssel, az ikonfestészet meg egyenesen hivatás, hiszen a festő maga is ikonná, szent képmássá válik. Csak térdelve, buzgó áhitattal, szent komolysággal érdemes ecsetet fogni. A kék szín jelenti az eget, a megtisztulást, a fényre jutást, az igazság és a Lélek győzelmét az anyag felett. A kék színe a bölcsességnek, a távlatoknak, a bizalomnak, a stabilitásnak.

Számunkra, keresztények számára a Szűzanyát is szimbolizálja.  A kék nemcsak a tengernek s az égnek a kékje, hanem a végtelenségé, Isten megfoghatatlan titkáé is, amelyet ugyan a jelekből felismerünk, de a maga teljességében meg nem értünk sohasem.

  Valahol itt keresendő a „voronyeci kék” titka is.

*A helység neve, Voroneţ, szláv eredetű. Magyar jeletése: békabogyócska.

sp