Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Kárásztelki Miklós egy szilágysági faluból származott ugyan, de a tanítóképzőt elvégezvén a Székelyföld peremére kapott kihelyezést. Nem félt az ismeretlentől. Arra gondolt, ami másnak kárára lett volna, ő abból kovácsol előnyt. Itt megvalósíthatja álmait, talán nem üldözi annyira a sok hitvány törvény, ide nem ér el a hatalom keze. Tanítja majd a gyerkőcöket minden szépre, jóra. Idővel talán a falu is befogadja. És itt a lelkiismerete is megnyugszik.

Az új tanító valamikor papnak készült. Jól haladt a tanulmányokkal, de egyszer aztán a cérna elszakadt. Nem bírta asszony nélkül. Egy nyári vakációban otthon beleszeretett a falu legszebb lányába, és harmadév után rászánta magát a pályaváltásra. Emlékezetébe néha belenyillalt valamikori paptanára egyik esti prédikációja, aki azt találta mondani: „Tudják, Urak, sok nős pap boldogtalan életének voltam a tanúja, sok pap hölgyét láttam már az életem folyamán. Legfeljebb egyért-kettőért lett volna érdemes szegre akasztani a reverendát. Mert az embernek nem az fáj amit elvesznek tőle. Azt előbb-utóbb visszaszerzi. Hanem az fáj, hogy egy lehetőségtől megfosztották, megfosztotta saját magát. Mert az a lehetőség soha nem jön vissza...”

Azóta a lehetőséget hajkurászta. A másik lehetőséget. Be akarta bizonyítani önmaga előtt, hogy így is értékes életet él. Ez a kényszer űzte a tanítói pályára, hogy majd kibontakozhat benne, általa, a munkájáért megbecsülik, szép, nagy családja lesz, alkotni tud, és csak úgy fog pezsegni az élet körülötte.

Alsószentpál elzárt településnek számított. Vereslázat elhagyva az aszfaltút ott egyszer csak elfogy, a tágas völgy összeszűkül, a hegyek egyre nagyobbra nőnek, s a szántóföldek, a nadrágszíjparcellák, a legelők, a gyümölcsösök lassan átadják helyüket a fenyveserdőnek. Mire feltűnik az út menti falujelző tábla, a maroktelefon is végleg elnémul a zsebben.

Alsószentpálon nincs térerő. Azért mégsincs egészen a világ végén, de innen már látszik az is! Az ember azt hinné, Toszkánáig vagy Provence-ig kell menni ahhoz, hogy varázslatos helyre bukkanjon, miközben a csoda itt az orra előtt.

Ebben az Isten háta mögötti székelyföldi zsákfaluban nincs vasút, templom, nincs rendőrörs, de még orvosi rendelő sincs. Villany is alig. Ám a poros utcákat takaros kis házak szegélyezik, muskátlis, leánderes ablakok kandikálnak elő a zsalugáterek mögül, pipék legelésznek a sáncok martján. A falu csendjét néha-néha – felváltva a reggeli kakasszót és madárdalt – felveri a legelésző marhacsorda kolompja. A peremvidék bájos idilljébe azonban időnként belesikolt az elmaradottság és a leszakadás fájdalmas valósága is…

A fiatal tanító családját romos ház fogadta.

Amikor kiszállt a lottón nyert öreg járgányából, első dolga az volt, hogy benézzen az új életre, mely mostantól szolgálati lakásaként fog szolgálni.

Derékig ért a burján, mindenütt mocsok, a lepusztultság, a gazdátlanság ijesztő vadsága fogadta. De a megroggyant épületből szép fehér galambok röpködtek kifelé, a levegőben fecskék cikkantak elő, az ereszalji fészkekből fiókák csiviteltek, és körben, mindenhol a nyárelő üde virágai tarkállottak.

Amint bennebb lépdelt az udvarra, meg-megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, és elégedetten motyogta – csak úgy magának, biztatólag, hogy: – Ilyen helyre vágytam! Ne se búsuljatok gyerekek! Jó helyen vagyunk, itt vagyunk az Isten tenyerén…

Érezte a lágy szellő kellemes fuvallatát. Úgy vélte, hogy itt képes észrevétlenül feloldódni a tájban, amely körülveszi. Ez a pillanat elég volt ahhoz is, hogy eldöntse: ez az a hely, ez illik hozzá. Ha évtizedekig kell küszködnie, ha beleőszül, ha belevénül is, mindenképp marad, és életet lehel ebbe a romhalmazba, hiszen társsal érkezett, aki vele együtt húzza majd az igát. Aztán a gyermekek is megszokját a falut, itt növögetnek majd, s ezt a helyet tartják majd sajátuknak, talán otthonnak is.

Úgy gondolta, szerencsés ez a nyári érkezés, hiszen őszig van még pár hónap, lesz ideje megismerkedni a helyiekkel, a leendő tanítványokkal, és rajtuk keresztül a falut is feltérképezheti. Közben becserkészi őket, kipuhatolja, hogy mi lakozik bennük, mit éreznek, milyen vágyaik vannak, hányadán állnak a világgal, s egyáltalán szóba állnak-e majd ilyen ilyen jöttmenttel? Nem akarta felborítani életrendjüket, nem akart tolakodni, de azért nagy tervekkel érkezett, ha nem is világmegváltó, de helyben működtethető célok mozgatták.

***

Ilyen helyeken sem adják a bizalmat ingyen. Ezt tudta. És azt is, hogy nem véle kezdődik az út, az élet, a dolgok folyama, ő is csak egy becsatlakozó, egy útitárs lehet.

Ezért csak apróságokkal kezdte: rendbeszedte a házat s az udvart, napos-csirkéket vásárolt az egyik szomszédtól, tejet a másiktól, aztán vett egy kecskét, hogy azzal legeltesse az udvart. Kedvet kapott az állomány gyarapítására, úgyhogy beszerzett még három másikat. Eleinte kaszált is nekik, de aztán – mivel fenni nem tudott – egy szomszéd gyermek apját hívta át, aki megmutogatta, hogy miként kell ráfenni a vízben megmártott fénkővel – óvatosan húzni, oda-vissza járatva azt az acélpengén –, s a kaszaverés tudományából is elárult ezt-azt az ember, de az már egy komolyabb fonglaltosság, nem tudta egyetlen alkalommal elsajátítani. A paraszti iskolát nem gyorstalpalón végzik, hosszabb időbe telik, mint mindenféle gimnázium vagy egyetem, sok vesződséggel, izzadással jár, teljes ember kell hozzá és nem is akármilyen.

Lassan-lassan, ahogy teltek a szép nyári napok, a gyerekei is kezdték élvezni a falusi életet. Eljátszadoztak az udvaron, segítették összeterelni a négy kecskét. Közben arra is rájöttek, hogy mennyire ravasz egy figura, rafinált, és mindenevő ez az állat. Szakkönyveket vett elő, hogy tanulmányozza eme háziállatok lelkivilágát, hogy eligazodjon a tartásuk körüli feladatokban. Hatalmas a kecskékről szóló szakirodalom, és sok a hivatkozás rájuk a mitológiákban is. Az ókori görögök a kecskéktől tanulták el a szőlőmetszést. A kecskék mohósága nem ismer határokat. A kecskéknek egyéniségük van. A kecskéknek nem lehet parancsolni. A kecskék miatt törvénykezési változtatásokat kellett az évezredek során bevezetni, s gazdáikat kellőképpen büntetni, hogy állataikat távol tartsák – például – a csemetekertektől. A kecske felzabálja a zöldhulladékot, a fakérget, a bokrokat, és a sövényeket megkopasztja. Gyakorlatilag bármit felfal. Összeszámolták, hogy a kecskének legalább háromszáz növényfaj van az étrendjében. A citromhéj az egyetlen, amihez nem nyúl. A kecske nagyon hamar elkanászosodik, öntörvényűvé válik, nem lehet bírni vele. A kecske makacs állatt. A Kecsketej és a -sajt viszont kitűnő!

***

Miklós tanító úr is tanult a saját bőrén, aztán gondolt egy merészet, s továbblépett az önellátásban. Fájó szívvel, de túladott a kecskéin. Vásárolt egy szamarat, szekérbe fogta, s azzal járt családostól erdőre-mezőre. Hol gallyakat gyűjtött, hol szénát, lisztet pakolt utána. Egyre gyakrabban jelent meg a falu több pontján, néha a kalákamunkában is részt vállalt. Hamar híre ment, hogy ez az új tanító vagy nem normális, vagy bolondnak nézi a helyieket. Valami urizáló pancser lehet. Nem igazi gazda. Egy rendes gazdaembernek legalább marhája van, vagy lova. A szamár, az csúfság! Nem tudták, csodálkozzanak vagy botránkozzanak. Ilyen különc embert még nem láttak. Figyelték minden lépését, puhatolóztak a szomszédoktól, hogy miként él, s miket csinál. Még a nyugdíjas tanítót is megszólították, aggódva érdeklődtek tőle, hogy vajon rábízhatják-e a gyermekeket, vajon szigorú-e, vajon milyen vallású, s hogy vajon egy ilyen hogy fog tanítani...

***

A kocsmában mindig rátapint az ember a falu ütőerére. Nem csak azért, mert a részeg mondja meg az igazat. Inni járnak oda a népek, de azért szinte soha nem ittasak. Egy jó faluban. Azért gyülekeznek a pult körül, hogy találkozzanak. A hírek is mindig innen jönnek. Első kézből való minden információ, hogy hol, kivel, s mi történt, hogy ki kivel, s kivel nem, hogy kinek mi a baja, vagy mitől olyan boldog, esetleg boldogtalan a másik, a harmadik. Már az első pohár után fel-felvillan az igazság, a való világosság, mint ahogyan a napfény csillan meg a az ajtó kilincsén. Csak le kell ülni egy italra, s rögtön látni, hogy itt mi a törvény, ki a főnök, mire kell vigyázni, s azt is, amit tenni nem tanácsos. A kocsma egyszerre enciklopédia, könyvtár, amolyan információt, kellemet, szellemet, illemet elosztó központ. Onnan már el lehet indulni, ott már szagot fog az ember, akár a kutya, ha vadat szimatol.

Három tagbaszakadt férfi simogatta söröskorsóját a csaposnál. Künn meleg volt, így a kocsma hűvösében múlatták a napot. Egyikük, Veres Mózsi épp arról beszélt, hogy a múlt héten levágta a druzsba a lábujját, s alig jutott el az orvoshoz, hogy a vérzést elállítsák.

– Hát ugyanbiza, hogy csináltad, tee? – kérdezte a jobb felől ülő, akit Becze Máténak hívtak – Ejsze megcsúsztál?

– Annem, felelte Mózsi, hanem a fa csúszott meg, s vékony volt a gumicsizmám es. Igaz, felfogadtam, essőbe nem menyek többet erdőlni.

– Pedig mehetnél ezután es, kontrázott erre a harmadik, Sölönke Albét, ha kabint szerelsz a druzsbára, me akkor többet nem ess bé.

Ezt a korcsmáros sem bírta ki kacagás nélkül. S vele a többiek, a bennülők mind a hasukat fogták a nevetéstől.

– S aztot hallottátoke, hogy az új taníttónak, aki most szállt ide, mijen úri állatja van? – vette át a szót újra Mózsi.

– Mi a csuda? – kérdték a többiek kíváncsian.

– Valami Csicseró, vagy Kikeró, valami filozófus. – vitte tovább a fonalat Mózsi. – Métt nem kapott egy becsületes szamárnevet, mondjuk Pászkál, vagy Berta?

– Ha jól tudom, az anyósodot hítták Bertának, Mózsi! – szívatta Albét az ivócimboráját. – Igaz-e, hogy rég nem látta az unokáit, s osztán meg es magyarázta, hogy mekkorát nőttek? Hogy es vót?

– Hát úgy, hogy Isten nyugtassa, Berta nént, meglátogattuk a gyermekekvel, s másnap, amikor kérdezték tőle nőttek-e, azt mondta: de még mekkorát! A nagyobbik a mejjemig ér, s ha leveszem a mejjtartót, a küssebbik es...

Erre már az egész italos napköziotthon kacagásba fulladt. Remegtek a falak, az üvegek, a poharak a harsány nevetéstől. Mintha még az a fedetlen keblű szőke, mostani Bertuka is elmosolyodott volna a légypiszkos poszteren, a falon… Ekkor lépett a helyiségbe az új tanító. A kocsma elcsendesedett, a mosoly ráfagyott az arcokra, s feszült figyelemmel követték minden mozdulatát. Szemüket nem vették le egy percre sem róla, hadd lám, mit csinál, mit mond…

Miklós tanító úr illedelmesen köszönt, aztán egy korsó sört rendelt, és helyet kért a három ivócimbora mellett: – Szabad a hely, leülhetek ide? – kérdezte csendesen.

– Tessék csak bátran! – felelte Mózsi, a szóvivő.

– Jóemberek, egy nagy szívességet kérnék maguktól! – fordult mindjárt a megszeppent társasághoz.

– Miről lenne szó, tanító úr?

– Hát arról, hogy, ha idejük engedi, s ha az iskolás gyermekek szüleivel is beszélnének, jó lenne egy nagytakarítást szervezni az iskolaudvaron, meg a környékén. Mindjárt itt az iskolakezdés, s véleményem szerint szégyen lenne nekünk, ha ilyen körülmények fogadnánk a gyermekeket az iskolában. Egy kicsit megtakarítanánk az udvart, a játszóteret, kipucolnánk a szemetet, kimeszelnénk az osztálytermet. Mit szólnak hozzá? Hajlandók segíteni? Én is jövök a családommal, s a kicsi igásszamaramat is igénybe vehetjük. Dolgos kis jószág…

– S osztán rúg-e erőst? – oldódott fel egy kissé Albét.

– Ha nagyon bosszantják, akkor egyszerre mind a két lábával! – felelte a tanító. – De bírja a szidást is. Néha ugyan megmakacsolja magát, és olyankor az ostor sem használ. Azt szoktam ilyenkor mondani a gyermekeimnek, hogy látjátok fiaim, az okosabb enged… Ha kell, még egy gyengébbecske lovat is megszégyenít. Azért adtam neki a Ciceró nevet, mert ez azt jelenti, hogy az állat is tud logikusan gondolkodni. Csak arra reagál, aminek számára értelme van. Azért, amiért szamár, egyáltalán nem buta. Érző, ragaszkodó, szeretetre méltó jószág. Nagy filozófusoknak, sőt az ószövetségi Bálám prófétának is szamara volt. Van benne odaadás, szerénység, de nem buta. Van magához való esze. Nagyon szívós, sok terhet, málhát képes elcipelni. Néha, amikor ideges, ordítja, hogy: Iááá, iááá! – de ezek inkább amolyan kétségbeesett segélykiáltások. Olyankor odamegyek, megsimogatom, és mindjárt lenyugszik.

A kocsma népe ámulva hallgatta, milyen szeretettel, beleéléssel beszél a tanító a szamárról.

 

Nem telt el sok idő, a következő hét végén a falu apraja-nagyja ott volt a nagytakarításon. Estére tisztába tették nemcsak magát az épületet, hanem az egész udvar, a kert, a játszótér is megújult. Cicerót nagy becsben tartották. A gyerekek körültáncolták, egymás kezéből vették ki a gyeplőt, a kantárszárat, hogy vezetgethessék. Hiába csúfolkodtak vele, hogy: iááá, iááá, tekintete szelíd maradt, kissé lehajtotta fejét, és rövid lábait szedegetve, lelkiismeretesen húzta a kis szekerecskét napestig.

***

Az iskolaépület egyik szobáját már a kicsi magyar világban kápolnának alakították ki. Mivel kevés hívő élt a faluban, a szomszéd egyházközség papja csak havonta járt ki Alsószentpálra misézni.

Szeptember első vasárnapján is időben érkezett a plébános, és ámulva láta, hogy milyen szépen megújhodott, felfrissült az egész iskola és az udvar. Mise után meglepetten észlelte, hogy egy vele közel egykorú fiatal férfi és családja várja őt a folyosón. Csak amikor közelebb lépett, akkor ismerte fel volt évfolyamtársát az új péterfelfalvi tanító személyében.

– Isten hozott, Miki! – üdvözölte szivélyesen

– Hát ugyan bizony, tisztelendő atyám!? Te, Marci, nem is tudtam, hogy itt szolgálsz!

– Gyertek be a gondnok úrhoz, egy kávéra! – folytatta a pap a legtermészetesebb hangon, majd ő indult előre, jelezve, hogy kövessék.

A gondnoknál pohár került elő, s pálinka, majd a tanító néhány szóban elmondta, hogy honnan érkezett és milyen tervekkel. Egy kis nosztalgia is belefért, hiszen rég nem látták egymást Márton plébánossal.

– Emlékszel, amikor az első sorban ültél, s a filozófiatanárunk volt a fegyelmi prefektus?

– Hogy’ is volt? – kérdezte vissza a tanító.

– Hát úgy, hogy te éppen az akkor frissen megjelent Rubik-kockát forgattad tanulás alatt, s a tanár úr megkérdezte, hogy az mi?

– Jajigeen – mondta a tanító –, mire én azt válaszoltam, hogy, ez egy új logikai játék! És erre a tanár úr visszakérdezett: – Mióta, úrfi? – erre azt mondtam neki: – A tavaly óta, tanár úr. – Akkor ön azért bukott meg logikából a tavalyelőtt! – vágott vissza a professzor. Meg is szégyelltem magam rendesen.

– Te emlékszel-e arra, amikor a vizsgán azt kérdezte a tanár kánonjogból, hogy mi a teendő akkor, ha a feleség azt panaszolja, hogy a házastársa őt elhanyagolja?  S erre te annyit mondtál: – Tanár úr, úgy tudom a földműves életből, hogy az a tehén, amelyiket nem fejik, az elmeddül...

– De nem firtatta tovább! Át is engedett, látod! – mosolyogta el a pap – Ilyent nemigen hallottak azok a frissen végzett római professzorok. De milyen is a Gondviselés, az ember csak álmélkodik! – Aztán kezét barátja vállára tette, s ennyit mondott: – A Jóisten tudja a legjobban, miért alakítja így az életünket! Látod, a tiédet éppen úgy, hogy most ide kerülj, s egy kicsit felemeld ezt a falut. Isten hozott!

***

Elkezdődött a tanítás. A fiatal tanító sok mindent hozott magával, de sok minden egyébbel szembesült Alsószentpálon is. Nem akart turista lenni, úgy szeretett volna gyökeret ereszteni, hogy elsősorban a nemzet napszámosaként szolgál. Annak minden örömével, kínjával, felelősségével. Saját családjáért élve, tudta, hogy a falu is egy nagy család, hogy figyelnie kell arra, ami körülötte történik, s arra is, ami benne zajlik. A gyermekekkel való foglalatoskodás mindennap tükröt tartott eléje, hogy ismeri-e őket, hogy látja-e, tudja-e, mi lakik a szívükben? Milyen tarisznyálással érkeztek, s mit kellene a lelkükbe, a fejükbe apránként belecsöpögtetni a tudáson kívül?

Az egész falu egy problémahalmaz volt. Iszákosság, durvaság, nyers erőszak, tapintatlanság, konok primitívség, elmaradottság, rossz szokások, beidegződések, harag s áskálódás keresztül-kasul. De főleg a „jól van ez így" típusú, únott, kiégett, fejlődésben megrekedt, a holtpontról elmozdulni képtelen közöny volt az uralkodó hangulat. Hetekig-hónapokig rágódott a megoldáson, olyasmin, ami kimozdíthatja a gyermekek családjait a tunyaságból. Gondolatot gondolatra, szándékot szándékra, értéket értékre, vágyképet vágyképre rakott, míg aztán valami áttörte a tűnődés páncélját. Tudta, érezte, felelőssége annál is nagyobb, mert pap nem lakik helyben, meg hát benne is szüntelenül a volt papi én mocorgott, tört fel újra és újra, hívta, taszította előre, fölfelé: tenni, valami szépet, a közösségért! Nem a hírnév miatt, nem is pusztán azért, hogy bizonyítson. Inkább afféle küldétéstudatként élte meg. Ennek rendelt alá mindent: a tanítást, a családi életet, a közösség szolgálatát. Egyszer aztán izgatni kezdte valami.

Épp az állatokról, a lófélékről, pontosabban a patások rendjéről tanultak. A felsorolás után feldobta a nagy kérdést: – Gyerekek, ki tudja megmondani, mely állatok szerepelnek Jézus jászolánál, a Bibliában?

– Ökör, szamár, bárány...! – válaszolták kórusban.

– Mit szólnátok – fűzte tovább a gondolatot –, készíthetnénk egy élő Betlehemet, ahol ezek az állatok a maguk valóságában ott lennének. Igazi báránykák, valódi ökör, valódi szamár! Nos?

– Nekünk van báránykánk, nem is egy! – jelentkezett Ágica, az első sorból.

– Én elvezetem a miénket, a kicsi borjút! – hangzott a hátsó sarokból.  Gergő volt, Albét bá fiacskája.

– Tanító bácsi! – jelentkezett ekkor Misi, a nagyszájú Mózsi bá fia. – Mi lenne, ha Cicerót odakötnénk Jézus jászolához? Mindenki csak őt bámulná! Sokan még nem is láttak élő szamarat!...

– Igazad van fiam – mosolyodott el a tanító –, persze itt a kicsi Jézus a lényeg, de Ciceró biztos szívesen odaállna. Az egész faluban nincs szamár, a környéken sem, de most ő minden szamár nevében odaállna. Mert tudjátok, Jézus, amikor felnőtt lett, s indult Jeruzsálembe, szamárcsikó hátán vonult be, és mindenki kiáltozta: Hozsanna Dávid fiának! Tehát akkor most hazamentek, szépen megbeszélitek a szülőkkel, hogy idén Alsószentpálon, Karácsony éjszakáján egy különleges Betlehem lesz. Ide, az iskola udvarára állítjuk fel. A többiek hoznak szalmát, jászlat, a nagyoknak szóljatok, ők vágnak karácsonyfát és szépen feldíszítik. Megértettük?

– Igeeen! – felelték kórusban. Közben az iskolacsengő az óra végét jelezte. A gyerekek szétrebbentek.

***

Későn hajnalodott. A téli nappalok legrövidebbje ez, amikor a világosság még nagyon megküzd a sötétséggel. Az ég is  zavaros volt, zúzmarás köd fojtotta a levegőt, havazni készült. Az alsószentpáli kémények dús fenyőfüstöt eregettek a magasba.

Dél felé az iskolaudvarban szokatlan nyüzsgés már jelezte: valami készül. Szenteste közeledett. A férfiak fenyőket ácsoltak, a kisebbek szalmát terítettek az újdonsült jászol köré. A tanító a szalmával megrakott szánocskán ülve, csettintve biztatta Cicerót. Már kettőt is tért vele. A gyerekek boldogan viháncoltak, dobálták egymást fenyőággal. Valamelyest játéknak fogták fel az egészet. Izgalom és kíváncsiság keveredett bennük, s a nagy várakozás: vajon mit hoz az angyal, s hogyan?

Mert az idén nem a függönyök mögül illan el, hanem itt, mindenki szeme láttára születik a csoda.

Ilyen még nem volt.

Már újszülöttnek is jelentkeztek. Mózsi báék nagyobbik lánya saját csöppségét ajánlta fel, legyen belőle egy estére betlehemi gyermek. Mivel friss házasok, úgy egyeztek: újdonsült édesanyának ő is megfelel. Máriát fogja alakítani. Mózsi bá meg, mint szent szülepár, Józsefként állja meg a helyét, szó szerint, az élő jászol mellett. A pap előrehozta az anyaegyházbeli éjféli misét tízre, hogy Karácsony vigiliájára, éjfélre kiérjen a faluba.

És ekkor a nyüzsgő sokadalomban Miklós tanító úr ijedt arcú asszonykát pillantott meg, aki sietve loholt feléje. A felesége volt. – Gyere hamar, Miklós, a kicsi fiunk, Bercike rosszul van. Szóltam, hogy küldjék ki a mentőt.

A tanító rábízta a gondnokra Cicerót, elköszönt, hogy majd igyekszik vissza.

Mire hazaértek, a mentőautó a kapunál állt. Az ápolók óvatosan beemelték az eszméletlen gyermeket a kocsiba, majd vijjogó szirénával száguldottak el a városi kórház felé.

– Te maradj itthon a gyermekekkel, én bemegyek a kórházba! – mondta nyugtatólag a tanító, átölelte, majd megpuszilta feleségét, s az öreg, ám korántsem rozzant autójával maga is a mentő után indult.

 

Szenteste a kórházban egyetlen szolgálatos orvos volt. Csodának számított, hogy éppen egy idegsebész látta el az ügyeletet. Nyugodt, középkorú férfi, aki figyelmesen megvizsgálta a gyermeket, majd kérdéseket tett fel az apának, akit azonban pár mondat után arra kért, hogy a folyósón várakozzék, aztán becsukta maga után a hatalmas, kétszárnyú fehér ajtót.

A tanító ujjait tördelve, fel-alá sétálva töprengett, vajon mi történhetett a gyermekkel. Emlékek vetítődtek elő benne, mint valami film, amely a kicsi születésekor játszódott. Az is ilyentájt, advent végén volt. Azt az estét is kórházban töltötte. Élesen emlékezett arra a pillanatra, amikor a szülészorvos kihozta az újszülöttet, s mitha földbe gyökerezett volna a lába akkor is, és csak ámult, csodálkozott: nem hitt a szemének. Mint ama afrikai bennszülöttek a vizesés láttán, akiket Saint Exupéry – miután életét megmentették –, hálából megajándékozott egy Alpok-beli kirándulással. Ők ennyi vizet életükben nem láttak. Azt mondták az író-pilótának: amikor egy csodát átélnek, nem mozdulnak. Addig várnak, amíg az tart... Miklós tanító ilyen csodának érezte legkissebb fia világra jöttét, miután a másik kettő császármetszéssel született. Most pedig, vajon, mint Ábrahámnak, neki is vissza kell adnia gyermekét Istennek..., vagy mégsem!?

Órák teltek így el. Vagy talán egy évtized?  Érzékelni is képtelen volt.  Arra sem volt már ereje, hogy az órájára nézzen. Mintha kitágult volna az idő. Mintha minden összeszűkült vagy megdermedt volna. Mintha maga is kiesett volna az idő örök áramából…

Gondolatok, érzések cikáztak benne. Furcsa kételyek. Furcsa félelmek. Mi ez? Isteni pedagógia? Megpróbáltatás? Büntetés? Véletlen? Pusztán emberi esendőség? Lázongott. Nyilallott benne a tehetetlenség. Majd megnyugodott, de mindjárt előtört lelke mélyéről a szorongás… Isten a titkok tudója… Az ember dolga, hogy hűséges maradjon a Teremtőhöz… Nem a sprint, nem az indulás a lényeg, hanem a maraton. Az állhatatos kitartás, a megérkezés. A gyermek nemcsak az övé. Elsősorban Istené, mint mi, mindannyian.

Egy ritka kór volt, amely leterítette a kisfiút, abban a kórházban még nem volt ilyen jellegű beavatkozás. Ezt az idegsebész már a beteg felvételekor gyanította, tudta, hogy minden jártasságát, higgadtságát be kell vetnie. Kis hiba is végzetes lett volna. Hét óra hosszat tartott az életmentés, a legmagasabb szintű összpontosítást, odafigyelést igényelt mindvégig.

Aztán egyszer kinyílt a műtő, mint angyalok fehér szárnya tárult a hatalmas ajtó, vissza, kinyílva a világ felé, és kilépett rajta a már-már halálosan fáradtnak látszó sebész, akinek arcán egy halvány, belülről világító mosoly ült.

‒ Tanító úr, a fia meg fog gyógyulni! A műtét sikerült, de egyelőre pihennie kell! – Majd halkan hozzátette: – Boldog karácsonyt!

Talán kezet is fogtak. Talán nem. Kárásztelki Miklós erre már nem emlékezett. Úgy tűnt, hogy a doktor még megérintette a vállát, majd sarkon fordult és eltűnt egy ismeretlen rendeltetésű, addig láthatatlan ajtó mögött.

– Jöjjön be pár percre! – biztatta az intenzív-terápiás kórterem ajtajából egy ápolónő. – Csak halkan, hogy ne fel ne ébressze, mert nagyon megviselte a beavatkozás a kisfiút!

Fehér függönyökkel körülkerített ágyhoz léptek. Az ágy fejénél egy másik nővér vigyázta feszülten a villódzó műszereket és az infúzióscsöveket. Ő is csendre intette az érkezőt. Az édesapa odament a beteg ágyához, s két kézzel gyengéden megfogta a kisfia szabadon hagyott kezét, majd óvatosan leült melléje. Szemét behúnyta, érezte, amint heves szívverése fokozatosan a megszokottra lassul. Ekkor már a könnyeit sem tartotta vissza… Nem telhetett el túl hosszú idő így, de egyszercsak érezte, hogy a kezében tartott kis ujjacskák megmozdulnak. A gyermek pillája is megrezzent utána, és a meggyötört arcon szétterült a viszontlátás karácsonyi öröme. Kárásztelki Miklós ekkor érezte úgy, hogy újjászülettek mind a ketten. A kisfiú alig halhatóan, mintha énekelne, de inkább suttogva szólalt meg:

Született kis Jézuska

Betlehembe, jászolba

Ökör, szamár párája

Melegíti ágyába...

sp

Megtekintések: 16

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

VAGY

VAGY

PayPal és bankkártya


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2018   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek