A mostani történetem igazából a nyári szünidőben kezdődött.

Lássuk, hát!

Még javában tombolt a nyár, s a város utcái, a házak, járdák ontották a hőséget. Egész nap a folyóban, a Kőrösben lubickoltunk, de alig hűsített a víz. Az is meleg volt, akár a „mosogatóvíz” – mondogatták a felnőttek, akik délutánonként csatlakoztak a fürdőző, úszkáló gyerekekhez. A Szigligeti utca végén egy fahíd ívelt át a Kőrösön, a háború alatt felrobbantott híd helyén sok évig hajóhíd működött. Ez egymás mellé kötött csónakokból állott, melyre korláttal ellátott padozatot építettek. A víz egészen közel volt, s ha megáradt a folyó bizony félelmetesen zúgott az ember lába alatt.

Később egy takaros fahidat építettek a pontonhíd helyére. Két hídlábon állott, s a folyással szemközt vasazott jégtörő ékek néztek szembe az évenként ismétlődő jégzajlással. Még azonban messze van a jégzajlás, jelenleg meleg nyár van, s barnára sült lurkók vígan fürödnek a hídlábak közötti mélyebb vízben. Itt másfél, sőt akár két méter is lehet a mélység. Máshol csak térdig ér, és felfele egészen a Mokos-szikláig felmehetünk ebben a sekély vízben. A szikla alatt mintegy medence, ismét kimélyül a meder – lehet pár csapást úszni, és fejes ugrani.

Ebbe a nyári idillbe robbant bele édesanyám kérése.

- Munkásfelvétel van a téglagyárban, kisegítőket, segédmunkásokat keresnek a nyári idényre.  Jelentkezzél, hátha felvesznek!

- Menjek dolgozni? – döbbentem rá a szavak értelmére.

- Igen, bizony! Menj el dolgozni! Ha nem is fizetnek valami sokat, de ha rendesen dolgozol, egy hónap alatt megkeresheted a téli tüzelő árát.

- Értem – sóhajtottam -, és mikor menjek?

- Délig ott vannak. Ha már is indulsz a biciklivel, félóra alatt odaérsz,s akkor még ma jelentkezhetsz.

Így ért véget számomra a vidám vakáció. Tudja a csoda, hogy van ez, de nem is bántam!

Egy szóra felvettek. A fizetés valóban nem volt busás: 8 lej a napszám, vasárnap (ha be kell menni) a kétszerese, de délben adnak egy egyfogásos ebédet. A munka elég nehéz volt, különösen nekem, aki nem szoktam meg a rendszeres fizikai munkát. Mégsem bántam, hiszen megismertem egyszerű embereket, megismertem egy különleges mesterséget. Pontosabban a téglavetés és téglaégetés mesterségét.

Az emberek hamar befogadtak, igaz mindig tettek egy-egy gúnyos megjegyzést az idétlenkedéseimre, hogy nem jól fogom az ásót, vagy rosszul emelem a saroglya* rúdját.

- Az lesz ám az igazi érettségi vizsga, ha velem egy sorban ásod az árkot! – évődött a csoportvezető.

- Addig még megerősödöm, van rá egy évem – válaszoltam, mire jól hátba vágott tiszta barátságból.

Volt a csoportban egy fiatal román lány is, Katarina. Vidám, dalos kedvű teremtés. Egész nap énekelt, ha dolgozott, ha pihent, talán még evés közben is. Furcsa fájdalmas-szomorú népdalokat. Többiek csak hallgattuk, s amit már többször hallottunk, vele dúdoltuk. Ilyenkor vidám fények csillantak meg a szemeiben, és szája is széles mosolyra húzódott. Mondott is valamit, de én nem értettem, társaim úgy gondolom biztató szavakat intéztek hozzá. Néha-néha hozzám is intézett egy, két szót, mire én csak bólogattam, és bambán vigyorogtam. A többiek meg hangosan kacagtak.

- Mit röhögtök, na! – fordulta feléjük.

- Azt kérdezte, hány szeretőd van? Te meg kettőt bólintottál, mire azt mondta, hogy ügyes fiú vagy, mert neki csak egy van, s az is megkeseríti az életét.

- Azért énekel olyan búbánatos dalokat?

- Tudod, mit énekel? Ugye, nem érted? Figyelj, így szól az egyik dala:

„Mosolyodra vágyom,

Mosolyodról álmodom,

Szívemben hordalak,

El sem bocsátalak.”

- Szép!

- Mondd meg neki!

- Megmondjátok ti! Ti jobban beszélitek a nyelvét.

Ettől fogva még barátságosabban nézett rám nótázás közben. Aztán egyik szombaton hirtelen megváltozott a hangulata, többet kacagott, mórikálta magát, mintha becsípett volna úgy viselkedett. Ebéd után – emlékszem paszuly leves volt (szemes paszuly), amihez nagy karéj kenyeret és karikára vágott vereshagymát adtak. Szóval ebéd után Katarina mindenkihez odament, kit megölelt, kinek kezet adott, s mondott néhány szót nagy jókedvében. Nekem is megfogta mind a két kezemet, s arcon csókolt, én pedig most is csak vigyorogtam, mint a fakutya. Akkor értettem meg, hogy elment, elbúcsúzott, mikor a kapuból visszanézve integetett nekünk.

- Tegnap megjött a babája – magyarázta egyik társam -, leszerelt, befejezte a katonai szolgálatot. Azért ilyen boldog, meg aztán holnap lesz az esküvője.

Egy hét múlva az én munkaszerződésem is lejárt, megkaptam a fizetésemet, pontosan 240 lejt. Kettőszázat odaadtam édesanyámnak, s a fennmaradót megtartottam tanszerekre.

A nyár eltelt, s nagyon gyorsan az ősz is – iskolakezdés, új tanárok, új barátok – és már itt is volt a tél, a nagy havazások ideje. Olyan nagy hó hullott le a városra, hogy a járda melletti torlaszoktól nem lehetett a másik oldalra átlátni. Hatalmas hógolyó csatákat vívtunk a szünetek alatt az iskola udvarán, folytatva órák után is hazafelé menet.

Ebben az évben fehér Karácsonyunk volt. A piacon a fenyőket a hó alól bányászták ki a kereskedők, mert éjszaka a kihozott árut vastagon beborította a fehér lepel. Mint meleg dunyha takarta a hó a várost. A sok szenny eltűnt, s a zajok is letompultak az elviselhetőség szintjére. Egy takaros, formás kis fenyőt vásároltam, s vittem haza boldogan.

Este édesanyámmal ketten álltunk a feldíszített karácsonyfa előtt. gyertyagyújtásra nagynéném is átjött a szomszédból, s így hárman örvendeztünk a gyermek Jézus születésének. Elénekeltük a karácsonyi dalokat, de nekem közben a szemem a fa alá tett jókora csomagot pásztázta. „Vajon mi lehet az?” – motoszkált a kíváncsiság bennem. Ott feküdt a fa alatt az én lapos, kis csomagom is, amit édesanyámnak készítettem: újságokból kivágott receptekből készítettem neki szakácskönyvet. Egész évben gyűjtögettem a kivágásokat, összeszedtem minden kidobásra ítélt képes újságot, magazint, majd egy héttel az ünnep előtt beragasztottam egy füzetbe a recepteket, és a fedelére nagy ákombákom betűkkel felírtam „Anyuka szakácskönyve”. Ez volt az én „angyalom”, de mi lehet az a nagy csomag? Alig vártam, hogy megnézhessem!

Kibontom. Egy gyönyörű, vatelin béléses télikabát. Tiszta gyapjúszövet, elegáns, kissé karcsúsított szabással. Igazi felnőtt kabát!

- Látod, kisfiam! Az angyal átvarázsolta a tűzifát, télikabát lett belőle.

Megértettem, hogy az én nyári munkám eredménye ez a karácsonyi ajándék…

-.-

*saroglya - 'két hordórúddal (öles) ellátott sima lap, egyik végén támasztó lappal ellátva'