Hosszú évekkel ezelőtt, még abban az időben ismerhettük meg kölykekül, amikor reggelente munkásjáratok – ahogy mondták: „navétás-buszok” – járták a falvakat, Dénkó is eljárt hazulról. Hív a szolgálat – mondogatta, ha félig-meddig meggémberedett végtagokkal felszállt a járműre. Soha nem kérték a gépkocsivezetők a bérletét, mert tudták róla, hiszen annál a tanyai megállónál abban az órában senki más nem várakozott. És neki mindig „abonamentje” volt. Hajnali ötkor azon a vidéken senki másnak eszébe nem jutott volna útra kelni. Magángazdák éltek a tanyákon, kinek-kinek megvolt a maga foglalatossága, művelték a sovány földeket, állatokat tartottak, s amikor lehetett, erdei munkából pénzeztek. Ha nem is kiválóan, ha nem is könnyen, de azért megéltek.

Dénkónak az volt a szokása, hogy hátrament a busz hátsó traktusába. Nem éppen a „saroglyába”, ahová akkortájt a „mozsikások” szoktak letelepedni, hanem egy kicsi előrébb, az utolsó dupla ülések valamelyikébe helyezkedett el. Míg haladt a járat a város felé, abban a negyven-ötven percben lehetett még egy kicsit szunyókálni, rá lehetett pótolni az éjszakai mulasztásra. Csakhogy Dénkónak általában nem volt szerencséje, mert a következő faluban, vagy a másik megállóban – volt legalább öt-hat ilyen a városig – újabb ingázók szálltak fel, s mivel mind ismerősei voltak legalább látásból, nem hagyták békén. Ejsze bálban voltál, Dénkó? – évődtek véle – Biztos, az asszony nem hagyott békén! – találgatták a bágyadtság okát, pedig jól tudták, hogy volt-e vagy sem bál valamelyik faluban. A tanyán általában nem báloztak. Asszonya pedig Dénesnek nem volt soha. Az nem jött „essze” neki. Marhái viszont voltak a pajtában, lovak, s talán juhok, kecskék is, azokat kellett kúrálni. Dénkóról azt tartották, hogy soha nem indul el anélkül, hogy rá ne nézne az állatokra. Akármennyire is biztos volt az állami munka, ő is azt szerette, hogy még legyen egyéb hátmög is. Lehet akármilyen szocializmus, egyszer a miénk az első… Ha véletlenül abbamaradt egy kicsit a „csesztetés”, pár perc múlva, mihelyt új utasok szálltak fel, s új oldalról kezdték piszkálni. Főleg a szabadságok katonák, akik rögvest megkérdezték, hogy mikor fog berukkolni? Mert Dénkónak időtlen-idők óta bokréta virított a kalapjában. Mit tehetett volna mást, annyit mondott csak, hogy az idén ejsze nem. Aztán a következő kellemetlen kérdést is nekiszegezték: Dénkó meg fogsz-e nősülni a farsangban? Dénkót mindenki tegezte, még az a suhanc is, aki csak a jövő szezonra tervezte a bajusza meghagyását. Nincsenek már jó fehérnépek! – sopánkodott kényszeredetten – Azok már mind férjhez mentek…

Véget ért az a korszak. Évek teltek el. Dénkó még fel-felbukkant a búcsúban. Bálban is láttam párszor. Kicsit kopottan, deresedő hajjal már, de büszkén. A bokréta ekkor is ott virított a kalapján, hadd lássa a világ, hogy regruta. Mindig egyedül. Nyilván. Sem gyerek, sem asszony nem kísérte.

Aztán újabb évek szeleltek tova. Nem láttam ugyan Dénkót, de néha eszembe jutott, ha elhaladtam az elárvult buszmegálló mellett – már fel sem tűnt senkinek az a rozsdás tábla s a düledező bódé, ahová egykor be lehetett állni a szél s az eső elől –, és érdekelt-forma az öreglegény sorsa. Elárvult azóta ő is, mint ez a hely – gondoltam ilyenkor.

Aztán felbukkant a minap egy falunapon. Még kopottabban, talán ugyanabban a divatokkal keményen dacoló öltönyben, s fehér hajjal, de félrecsapott zöld kalappal a feje tetején, és bokrétával. Úgy látszik, hogy a behívót soha nem kapta meg, s immár örökre elmaradt.

Megittunk egy sört. És beszélgettünk az életről. A nagy dolgokról. A szülők rég elhaltak – mondta a kérdésemre, majd azonnal hozzátette –, hogy a postás rendesen hozza a „nyugdit”. Nem sok, de elég. Nem is nagyon kell nekem a pénz – tette hozzá nyomatékkal –, mert örökbe vagyok fogadva, az „ecsémék” rendeznek. Kiitta az utolsó kortyot a bádogból, s letette a pultra. Na, ennek is annyi!

Udvarhelyi Híradó, 2012. augusztus 13.

(In: Simó Márton, Kijelölt hely, Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2014)

-a szerző engedélyével közzéteszi: sp-