Szinte üvöltött a gépzene. A hangulat a tetőfokára hágott. Mindenki jól érezte magát, egy kitűnően megszervezett esküvő volt ez. Éppen a vőfély járt körbe egy kalappal.
A férje szinte eufórikus állapotban volt. Kipirosodva ült mellette, közben ivott, a fehér ingen is látszott a bor nyoma. Csak ő nem tudott felszabadulni, egy furcsa, szinte megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Elrontotta az életét, elvesztette önmagát, erről szólt az érzése, nem volt boldog. Tegnap ébredt ennek először tudatára. Panaszra egyáltalán nem volt oka, orvosit végzett, sikeresen tette le minden vizsgáját, általános orvosnak szakosodott. Szerette a szakmáját, mindig segíteni akart az embereken. A természet sem fukarkodott, gyönyörű nőnek teremtette, akiért rajongtak a férfiak. Andrást, a vőlegényét, az egyetemen ismerte meg. Szerelem volt első látásra. Ezért sem értette magát, amikor felfedezte magában a fura érzést.
Fel is tette magának a kérdést? - Mi van velem? Hány ember kényszerül szinte katasztrofális körülmények közt élni a nagyvilágban. Nekem meg semmi okom sincs búslakodni, mégis itt ez az érzés....
- A mennyasszonyi tánc következik.
A vőfély hangja eljutott a tudatáig. Visszazökkent a valóságba. Szinte automatikusan engedte magát, látta a saját arcán lévő bájos mosolyt is, elkezdődött a tánc. Lassan benépesedett a táncparkett. Ő pedig rádöbbent, életében először, a rideg valóságra. Hiába vesszük magunkat körül emberekkel, barátokkal, mélyen belül mindig egyedül vagyunk. És ide ebbe az egyedüllétbe, csak mi magunk léphetünk be, meg az Isten.
Minden önismeret itt kezdődik. És emiatt szinte lehetetlen a másik ember totális megismerése.
Mire véget ért a tánc, egy más nő ballagott vissza a férje oldalán az asztalhoz. Már nem zavarta az érzés, elfogadta, mert tudta, itt gyökerezik benne a saját szabadsága. Ez az, amit nem tud tőle elvenni soha senki.