Emlékek!

Ilyenkor késő ősz táján mindig el fog a melankólia és eszembe jutnak a gyerekkori emlékek azokról a hetekről napokról amelyeket Cséjén töltöttünk el bátyámmal édesanyám nagynéniénél aki férjével nagyszüleink helyet nagyszüleink voltak.
Biztosan emlékeznek még Csérére a szinte napra pontosan egy éve közzétett írásomból amelyben a Cséjét körülvevő erdők kivágott fáihoz írtam egy mementót.
Ez a mostani írásom nem egy bizonyos történetet mesél el hanem az ott megélt emlékfoszlányokból áll össze.
Emlékszem, hogy első alkalomkor amikor szüleink „Lidi nénjé-ék ” gondjára bíztak az elbúcsúzáskor sírva fakadtam de aztán minden rendbe jött és a következő napokban nagyon jól éreztem magamat. Emlékszem még az akkor petróleum lámpa fénynél elkészült és elfogyasztott „Túróspuliszkára” az volt ám a finom étek. (Akkor még túró volt a túró). S fülembe cseng „Lidi néném” átható kiáltása „Csára buba” így riasztotta ki éjszakára az addig a szobában gunnyasztó macskákat.
Aztán emlékszem arra is, hogy itt fogtam ki legelső halamat „Cséje patakából” egy édesapám által mogyorófa vesszőből készített horgászbottal. S micsoda örömmel meséltük ezt el bátyámmal később a szüleinknek és itthoni barátainknak. Aztán egy késő nyári hétvégén fa házak kezdtek el épülni „a patakon túli” domb tetőn és nem kellet sok idő hozzá hogy nagyon jó barátságba kerüljünk azok tulajdonosaival. Kicsik és nagyok egyaránt. Na persze ebben az édesapám által egy vasárnap délelőtt a Kis-Kűkülőből horgászbottal kifogott tíz kilónyi hal is közre játszott. (Akkor még lehetett fogni annyi halat a Kis-Kűkülőben). Emlékszem még a „Hideg csorgó” vízének izére amely egy a „Károly bátya” által készített bodza fa csatornán folyt át a patak fölött, és emlékszem, hogy ahányszor ittam belőle másnapra mindig berekedtem tőle. S nem egyszer idéztük már fel szüleimmel azokat a május elsejei és augusztus 23-i ünnepeket a közben felépült faházak Marosvásárhelyi tulajdonosaival akik közben szívbéli jó barátaikká váltak. Emlékszem még arra a hatalmas odvas bükk fára amelynek kiszáradt törzse egyetlen egy odúból állott amelyet bátyámék később begyújtva még nagyobbá tettek. Emlékeim szerint három nap égett ki eme fa odva.
Emlékszem még annak az anyamedvének és bocsainak játszadozásainak neszére amelyet egy egész nyáron keresztül hallhattunk amikor ők „nénémék” házától alig öt méterre álló diófa alatt töltötték az éjszakáikat. Ez egyben félelmetes ugyanakkor bizsergetethetően izgalmas emlék.
S ugyan már idős rokonaik már rég megpihentek és a jobb sorsra érdemes házuk is omladozik már és szomorúan hallottam azt is, hogy talán már a „Hideg csorgó” is összeomlott, de emlékeimben még mindig virágokkal tarkított udvarú tornácos kis ház jut eszembe amikor Csérére gondolok…
Ifj: Kovács Árpád