Nincs itthon kenyér, Nagy úr!

A Szentimrei Büdösfürdő gyógyhatását vizsgáltuk a nyári szünidő alatt. Izgalmas kalandnak ígérkezett kint lakni a havas egy eldugott zugában, és közben klinikai megfigyelésekkel gazdagítani a tudományt.

Szívesen tettük.

Négyen voltunk diákok, s egy fabarakkban laktunk. Kint volt még három tanársegéd is az egyetemről, de ők egy másik épületben laktak. Ők végezték a klinikai, laboratóriumi vizsgálatokat – felhoztak egy célszerűen összeállított laboratóriumot is – és mi jegyeztük az eredményeket, gyűjtöttük be a vizsgálati anyagokat.

A betegek - mentővel hozták fel a klinika belgyógyászatáról őket - egy jól berendezett faházban kaptak elhelyezést.

A vasárnapjaink szabadok voltak. Ilyekor jártuk a környéket, ismerkedtünk a Déli-Hargita eddig számunkra ismeretlen tájaival. Felkeressük a környék látnivalóit: a nagy havasi lápot, a Bilibók-pusztát, ahol valamikor egy csángó család lakott. A ház helyét ma öreg vackorfa jelzi.

- Holnap, vasárnap – szólt az egyik tanársegéd, Gábor – menjünk le Csíkszeredába, és látogassuk meg Zsögödön Nagy Imrét. Ha idejében indulunk, lehet, hogy szerencsénk lesz, s még otthon találjuk.

Reggel, alig virradt, felszedelőzködtünk és lementünk Szeredába. Szentimrén ültünk fel a vonatra. A Büdösfürdőtöl az állomásig jó kétórai gyaloglás, a vonaton pedig Szentimrétől Csíkszeredáig mindössze tíz perc.

Mikor a vonatból kiszálltunk csepergett az eső.

- Biztos otthon lesz Imre bácsi – reménykedett kísérőnk – esőben csak nem megy ki festeni.

Nem lett igaza.

Mire kiértünk a rozoga autóbusszal, zárt ajtókat találtunk. A házelőtti terebélyes fa alá leültünk tanakodni, mi legyen a teendő? A tanársegéd úr, ismerte a helyi szokásokat, baráti viszonyban volt Nagy Imrével, odamutatott az ajtófélfán lógó noteszre:

- Ide kell beírni, ha üzenetet akarsz hagyni.

Így tettünk, s beírtuk a füzetbe, hogy déltájt visszajövünk.

- Nézzük meg addig a katolikus templomot – javasolta Böske, akit vonzottak a régi templomok, házak – meg a Mikó portát.

- Menjünk! – egyeztünk bele egyöntetűen.

Nem bántuk meg, mert a templom egyszerűségében is szép, régi, a 15. században épült gótikus műemlék. A Mikó udvarház is érdekes neoklasszikus épület.

A nézelődéssel, bámészkodással hamar eltelt az idő, mehettünk vissza.

Szerencsére most már Nagy Imrét otthon találtuk. Gáborral, a tanársegédünkkel melegen üdvözölték egymást, s mi is elfogódottan bemutatkoztunk.

- Váratlanul jöttetek, de azért valamivel megkínállak benneteket. – mondta és kiszólt a konyhába – Juli, hozzon a vendégeinknek egy kis kolbászt, szalonnát, kenyeret.

- Nincs itthon kenyér, Nagy úr!

- Akkor főzzön puliszkát.

- Dohos a puliszkaliszt, Nagy úr!

- Hozzon a boltból, Juli.

- Nem ád a boltos hitelbe, Nagy úr!

Végül Böske elszaladt kenyérért a boltba. Ő volt közülünk a legserényebb, hamar meg is járta az oda-vissza utat, és jó étvággyal elfogyasztottuk Imre bácsi szalonnáját, kolbászát.

Beszélgetéssel, képek csodálásával telt a délután. Indulás előtt megígértük, még visszajövünk.

Hétről hétre vasárnaponként meglátogattuk Nagy Imrét. Szívesen fogadott a maga módján. Ha kedve támadt festeni, nem törődve a vendégeivel, legyenek azok akárkik is, vette festő szerszámait és indult. Az se számított, ha esett az eső.

Böskével különös pajtási viszony alakult ki köztük.

- Érdekes fejed van leányka – szólt egyik vasárnapi látogatásunk alkalmával Nagy Imre – szívesen lefestelek. Így kendővel a fejeden – s már nyitotta is ki a vázlatfüzetét.

- De a kép az enyém lesz! – replikázott Böske.

- Te kis nyavalyás! – jött a válasz, és becsukta a vázlatfüzetet. – Különben is megyek ki festeni. Na, ki jön velem? – kérdezte, mintha szó sem lett volna egy pillanattal ezelőtt valamilyen portréfestésről.

- De hát esik, Imre Bácsi!

- Úgy még inkább!

(Végül mégis csak elkészült a kép. Ott lóg most is az Emlékház falán Zsögödön.)