Jeges, terhes februári reggel

                                             A fák ágaira jégfüzérként fagyott a

                                                jeges, terhes februári reggel.

                                           A lombjaik megroskadtak terheik alatt.

                                                      A lelkemet nyomja a

                                                 jeges, terhes februári reggel.

                                             Messze a forrás, mely szeretetet adna.

                                              Messze a föld, mely magához szorítna

                                               és mely a februári jeget felolvasztva

                                                könnyeimmel termékennyé válna.

                                          Messze a tavasz, mely a jeget felolvasztja.

                                             Messze a tavasz, mely a reményt adja.

                                         Mikor lesz a tavasz, mely a reményt hozza

                                          mikor az ember lelkét a tavasz beragyogja,

                                               mikor fog emberként élni az ember?

                                                         Egyszer még volt ilyen,

                                               a zúzmarás fák csak télként hatottak,

                                               a szeretet helyben rögtön olvasztotta.

                                                              Régi emlék ez már,

                                        a Maros-parti kisház már csak emlékezésre jó,

                                                az volt régen nekem az életet adó!

                                                De akkor még reménykedni volt jó,

                                      hogy a sok sóhajt, könnyet egy virradó tavaszon

                                                   csak emlékként élem meg.

                                                     A tavaszok teltek-múltak,

                                                 az évek oly sok jót nem hoztak

                                                   melytől a mai jég elolvadna,

                                                  és a szeretet  mélyen áthatna,

                                             hogy ezáltal a  reményt valóra váltva

                                                    a világ oly szép ’s jó volna,

                           mint ott akkor a Maros-parti házban, gyermekkoromban.