Megtisztulva

Évközi 28. vasárnap

1. 1.     Naamán meggyógyítása (2Kir5, 14-17)

Naamán, az „idegen” katonatiszt meggyőződik arról, hogy Isten nincs területhez kötve. Az etióp főember halálosan beteg. Bélpoklossága leszállítja önmaga magaslatáról, idegenben, kiszolgáltatottan döbben rá: nem is olyan nagy dolog, amit Isten prófétája kér. Csak félre kell tenni az önérzeteskedést, és megfürödni a Jordán vizében. Sokszor nekünk is csak „ennyi” hiányzik a megtéréshez, szívünk nyugalmához. Ha van bennünk, alázat, mélységes hit és hála, kínzó és megszégyenítő testi-lelki lepráinkból Isten ingyen gyógyít meg.

1. 2.     Ha meghalunk vele, majd élünk is vele…(2Tim 2, 8-13)

Az apostol kedvenc tanítványát az életből vett példákkal buzdítja és bátorítja, hogy tartson ki a szenvedésben. A katona, a versenyző, a földműves csak akkor ér el eredményt, ha egész erejét beleadja „vállalkozásába”. Ugyanígy az apostol, a tanítvány is egész életállapotával Krisztust hirdeti. Akár börtönben van, akár szabadon.

     3. Hát a többi kilenc hol van? (Lk 17, 11-19)

Évekkel ezelőtt, a templomépítés sodrában tíz pályázatomra csak egy segélyszervezet jelezte vissza, hogy tud és akar támogatni. De az is elvárta, hogy rendszeresen tájékoztassam a pénzek felhasználásáról, elszámoljak az utolsó fillérig, és köszönőlevelet is írjak nekik. A bérmálkozási ünnepség után a 26 bérmálkozóból, alig hárman-négyen járnak rendszeresen templomba. Ifjú házasoknál még kisebb az arány, egy a tízhez. Tízből kilencszer elfelejtünk megköszönni, köszönetet mondani. Az evangéliumi történet szerint a tíz meggyógyult leprásból csak egy ment vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért. Vajon miért ez a feltűnően rossz arány? Miért van az, hogy ilyen könnyen eluralkodik rajtunk a jóra való restség? Miért tartjuk magától értetődőnek a jót? Esetleg az a megalázó, hogy beismerjük, megköszönjük azt, hogy életünk túlnyomórészt másoktól függ? Lukács evangélista mégsem ünneprontó, amikor a hálátlan leprásokról ír, hiszen a meggyógyult, hálás szamaritánust ünnepli, és mutatja fel jó példának.

A mai Spanyolország területén található egy régi vízvezeték. Valamikor a Krisztus utáni II. században építették, amikor a terület a Római birodalomhoz tartozott. A kőből és téglából épült, több kilométer hosszú, boltíves építmény a hegyekből szállította a vizet a városba. A város lakóit sok évszázadon keresztül látta el friss vízzel. A XX. században a település vezetése felfedezte, hogy nekik milyen nagy kincsük van. Azt mondták: „Meg kell őriznünk ezt a régi vízvezetéket az utókornak! Nem szabad tovább használnunk, nehogy „tönkremenjen”. Elhatározták, hogy új, modern, vízvezetéket építenek drága pénzen. Amikor az új csőház elkészült, a régit kiiktatták a rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az építmény több helyen összeomlott. A víz 1800 éven keresztül életben tartotta a vezetéket, amikor viszont megszűnt a folyása, az építmény teljesen tönkrement.

Valami ilyesmi történik életünkben is, ha megszűnünk hálásaknak lenni. Hála nélkül kihal a szeretet, a bizalom, az Istenre és egymásra utaltság. Összeomlik kapcsolatrendszerünk az élővilággal.

Kilenc társával ellentétben, az „idegen” szamaritánus hálás szívvel ismerte fel gyógyulásában Isten irgalmát, s még útközben visszafordult, hogy ezt Jézusnak megköszönje. Mi meg természetesnek tartjuk, ha a boltban kifizettük az árucikket, akkor az a miénk. Nem tartozunk köszönettel senkinek. A szolgáltatás „automatikus”. Pénzünkért minden jár nekünk. Elégedetten elkönyvelhetjük, hogy „így van rendjén”. Hiszen mások, valakik: a szolgálatunkra szegődtek. Az adófizetők pénzén intézik ügyeinket. Miért is járna ezért külön elismerés, baksis, hálapénz, figyelmesség? Semmi sincs ingyen - szoktuk mondani, kifizettük. Csakhogy ne tartozzunk, ne legyünk kiszolgáltatva, lekötelezve. Nem szeretjük el- és beismerni, hogy lépten-nyomon rá vagyunk szorulva, utalva mások ingyenes szeretetére. Még inkább Istenére.  A madárdal, szemünk fénye, gyermekünk kacagása, a kenyér íze, a bor zamata, a tiszta levegő, a víz, a holdvilág, a természet kincsei – majdhogynem „csatolt áruk”. Működik a rendszer. Mi ebben olyan különös?… Az ún. autonóm személyiség nem szereti, ha eszébe juttatják, hogy Mástól függ!…

Mennyi időt, ideget, munkát fektetünk a rendcsinálásba, követelmények támasztásába, az önsajnálatba és elvárásokba, miközben folyton elégedetlenkedünk, követelőzünk, és csak a rosszat vesszük észre magunk körül. Mennyi lelki energiát szabadíthatnánk fel magunkban és környezetünkben, ha megtanulnánk hálásak lenni. Észrevéve, megbecsülve és megköszönve a jót, a szépet, a szeretet apró jeleit, amelyek valójában szüntelenül felénk áramolnak.

Jézus azt mondja a hálás szamaritánusnak: menj, hited meggyógyított téged. Igazából ebben a pillanatban gyógyult meg a beteg. Egészen.

A hálához hit kell. Meglátni, felismerni az ajándékban az ajándékozót. A hála több mint udvariasságból a fogaink között átpréselt: köszönöm. Nem pusztán jólneveltség kérdése, hanem alapvetően olyan emberi, hívő magatartás, amellyel nap, mint nap rácsodálkozunk Isten ajándékaira -, amelyeket legtöbb esetben nem is tudnánk viszonozni, nemhogy megfizetni.  A hála annak elismerése, hogy Isten ingyenes szeretete tart életben minket. A hálához alázat mindenképpen szükséges, de az: semmiképp nem megalázó!… Annak a boldog felismerését jelenti, hogy megajándékozottak vagyunk. - Mid van, amit nem kaptál-kérdi az apostol? - Nem mondhatjuk semmire, hogy kiérdemeltük, rászolgáltunk, megdolgoztunk érte…

 Legyünk hálásak mindenért, minden nap. A tiszta vízért, a napfényért, az egészségért, a betevő falatért, szüleinkért, szeretteinkért, és azért is, ha Isten néha megengedi, hogy másképp történjenek a dolgok velünk, mint ahogy szeretnénk. Ez nemcsak pozitív gondolkodás kérdése. Nem merül ki annyiban, hogy a félig üres pohárban a félig már tele poharat is észreveszem. A hálás lelkületet gyakorolva: erénnyé, életformánkká is válhat. Nem, válunk alárendeltté vagy kiszolgáltatottá, hanem felnyílnak szemeink az élet apró csodáinak felértékelésére. Észrevesszük, hogy hány ember szeret minket, hányan élnek körülöttünk, akik munkájukkal, áldozatunkkal a mi boldogságunkat szolgálják. Megtanuljuk megbecsülni a kis dolgokat, odafigyelhetünk embertársaink apró gesztusaira, amelyekben sok szeretet húzódik meg. A hála gyógyír. Csalódások és beszűkülések helyett tanulságokkal gazdagodunk, és másokba is sok erőt önthetünk. A hála boldoggá tesz. Összekapcsol Istennel és az emberekkel.  Ha hálásak vagyunk belső erőforrásaink is megnyílnak, és életünk vízvezetéke újból „átereszti” az isteni kegyelmet.

sp